Így volt ez régen: Zsigmond király urunk idejében, de még sokkal
későbben is. Ezért nem keveredett össze a lakomáig asszony a férfival.
Míg ma, inkább meghal, ha össze nem keveredhetik vele…
Egyszóval Kont vitéz nem respektálta a kor izlését, a két nemet csak
akkor eresztette össze, midőn megkondult a kastély-torony harangjának a
lakomára hivogató szava. Akkor fölkerekedtek a daliák és állást
foglaltak az asszony-palota előcsarnokában. Összecsapták sarkantyús
bokáikat és vártak a hölgyekre haptákban, mint a czövek. Élükön Kont
vitéz.
Elsőnek Ikerváry herczegnő hopkázott ki a palota ajtaján. Kont mélyen
meghajolt előtte és hihetetlen czeremóniával feléje nyujtotta kezét. A
herczegnő beletette két újját. A vitéz még egyet bókolt, mintegy
köszönete jeléül, s megnyitotta az ebédlőházba vonuló páros menetet.
A többi dalia követte példáját, valamennyi hódított magának két picziny
ujjacskát, a melynél fogva az ebédlőbe vezette az újjacskák
tulajdonosát.
Az ebédlőházban tiz tömör tölgyfaasztal állott, kettős rendekben, csak a
vezérasztal görnyedezett egymagában az élén, antik ezüsttálak, kupák,
serlegek súlya alatt. A Kontok kincsestárának a java erre az asztalra
került, de jutott az antik pompából a többi asztalnak is.
Kont a főhelyre vezette a herczegnőt, maga mellette foglalt állást és
megvárta, míg annyira a mennyire, elrendezkednek vendégei. Akkor feje
felé emelte összekulcsolt két kezét s ekképen fohászkodott:
– Kenyeret, sót adtál mi urunk, fenséges Isten, áldd meg, a kikkel
megosztom jótéteményeidet, szegény házam vendégeit is.
Azzal leült. A herczegnő s utánuk az egész ötszáz főnyi vendégsereg
követte példáját: nagy robajjal elhelyezkedett. A Kont balján
Szentandrásy püspök foglalt helyet…
A tósztok sorát természetesen a házigazda nyitotta meg. Szinig töltötte
arany-serlegét tokaji aszúval, aztán fölállt:
– Éljen a király!
S a vendégsereg éljenriadása közepette fenékig kiitta s szájával lefelé
tette vissza helyére a kiürített serleget.
A második szónok a püspök volt. A házigazdát éltette: megköszönte neki a
klastromot.
Aztán egy tapintatos, sima miniszter következett, a ki a vendégseregnek
s kiváltképen legpompásabb rózsájának, a herczegnőnek örök virágzására
ürítette poharát.
Rákóczy Alfréd bankigazgató a Kont isteni eredetét s gondviselésszerű
küldetését bolygatta meg, Torma Gábor, az ellenzék vezére a pártját
ajánlotta fel neki. Az erdélyi bakszászok főkolomposa, Bierbrauer Teofil
esküt tett, hogy német szóra nem nyitja száját, valameddig szuszog, az
ó-budai rabbi meg arra tett fogadalmat, hogy ha a haza érdeke kivánja,
azonnal kikeresztelkedik.
Ez a két utóbbi úr majd elolvadt a gyönyörűségtől, midőn Kont
elismerőleg biczczentett feléjök a fejével, mondván:
– Magyar lélekből fakadt dicső fogadásotok és ez untig elég. A nyelvetek
és hitetek maradhat a régi, a fő, hogy a szivetek és öklötök legyen
magyar.
Ezzel aztán véget is értek a felköszöntők, a nélkül, hogy a vadtósztokra
került volna a sor. Ennek a veszedelemnek maga a házigazda vette elejét.
– Igyatok véreim, mulassatok és ne magasztaljatok többet, mert csak
_ezentúl_ fogtok engem _igazán_ megérteni.
Volt ebben a kijelentésben is valami titokszerűség, a melynek hatása
alól nem egyhamar szabadúltak a várúr vendégei. Pedig immár jócskán
fogyott a pezsgő, rég elérkezett volna az az időpont, a melynél rendes
körülmények között kifényesednek a szemek s nekibátorodik a szó. De Kont
annyi méltósággal, mondhatni olimpusi fölénynyel uralkodott a fényes
gyülekezeten: egyéniségének imponáló varázsa gátat emelt az érzések
hullámainak.
Az ebéd vége felé azonban a házigazda biztatására végre mégis
nekilendült a jókedv. A hölgyek koczczintottak a leventékkel, itt-ott
elcsattant egy-egy gerliczeszerű kaczagás is, finom tréfák, apró élczek
röpködtek a levegőben, egy-egy talpraesett mondáson maga a nagyúr
mulatott legjobban, még tapsolt is hozzá, hogy végkép felbátorítsa a
kedélyeket.
Az utolsó fogás után beállított a czigányzenekar és ráhúzta a
Rákóczi-indulót.
Ikerváry herczegnő fölállott és intvén a hölgyeknek, a tánczterembe
vonult az élükön.
Ekkor fölemelkedett a házigazda is.
– Véreim, fiaim! – hirdette ki, – kezdődik a táncz. A kinek fiatal a
szive, mehet asszonyt ölelni, a kinek öreg, maradjon itt és fiatalítsa
meg a tokaji hegy levével. Ki-ki mulasson, járjon-keljen a kedve
szerint.
Ezentúl csak aszút szolgáltak fel az asztalnál. A férfiak egy része
bement a tánczterembe, a hol egy második czigányzenekar húzta a talp alá
valót. A másik része maradt és ivott.
Kont vitéz körüljárta az asztalokat s minden egyes vendégét
megszólítással tüntette ki. Majd ő is bement a tánczterembe s egy ideig
gyönyörködve nézte a kavargó párokat. Ükunokája, a herczegnő melléje
szegődött s fényes szemét ráemelve, elbeszélgetett vele.
Kont vitéz mosolyogva hallgatta a gyönyörű menyecske csevegését, majd
egyet gondolt, derékon kapta az asszonyt, s lassú, méltóságos tempóban,
de tűzzel és keményen megforgatta a tánczzene ütemeire.
A végén lehajolt nemes fejecskéjére s megszítta az ajkát hosszan,
szomjasan.
A herczegnő fülig pirult. Nem rokoni csóknak érezte a vitéz csókját.
Fiatal, üde testének minden vércseppje föllázadt tőle. Megreszketett
bele. Fényes két kebele hullámokat vetett, ajka kipirult s egy
könnycsepp szivárgott a szeme pillájára.
Kont vitéz fogta a kezét és nem eresztette el.
– Mi bánt, kicsi leánykám?
– Az, – válaszolt a herczegnő remegő hangon, – hogy meg ne csókoljon
engem többé soha, soha.
– És – kérdezte a vitéz szeliden, atyáskodva, – miért ne csókoljalak meg
én téged szép virágom, édes gyermekem?
A herczegnő nem tudott válaszolni, csak elfordította gyönyörű fejét.
A vitéz unszolta, faggatta.
– Talán fáj a csókom picziny ajakadnak? Talán feldörzsölte a szakállam
harmatos álladat?
– Oh, – búgta a herczegnő, – nem az, nem az.
– Akkor hát mi bánt szentecském, violácskám?
– Ereszsze el a kezemet, – kérte a szép asszony elhalóan, – maga nekem
nem ükapám…
A vitéz mosolygott, csupa fönséges ragyogás volt az arcza.
– Te kis bolond, bolond, bolond!…
Aztán csakugyan eleresztette a herczegnő kezét és visszament az
ebédlőházba s szilaj jókedvében elkiáltotta magát.
– Gyerekek, színig a billikomot… ki-ki ürítse a szive párjára, mert
nincs a szerelemnél szebb és dicsőbb dolog.
A gyerekek szinig töltötték a billikomot és a várúr példáját követve,
kiürítették fenékig.
Ilyen stilban folyt a mulatozás hajnalig. Czigányozás, táncz és ivás
között. Akkor visszavonultak a dámák, illetve hazamentek. Csak a
herczegnő maradt a várkastélyban és két barátnője, Brenday és Forray
grófnők. A legényemberek tovább mulattak a házigazdával, de
visszaszivódtak, miután hazakisérték volt nejeiket, a házasok is. Folyt
a bor és a nótázás. Délfelé a fegyveres-házba vonult az egész
vendégsereg. A czigány pihenőt kapott és korhelylevest. Az uraknak
ebédhez terítettek, kiszellőzték az ebédlőtermet és rendbehozták az
összekúszált terítékeket.
Este új, friss vendégek tódultak a várkastélyba. S midőn ezek is
kidőltek, ismét mások jöttek a harmadik napon.
Így tartott ez egy héten át s Kont vitézt az egész idő alatt nem látta
senki, nem hogy aludni, de még pihenni sem. Ott volt mindenütt. Ivott,
nótázott, tánczolt, egy pillanatra se lankadt emberfeletti ősereje.
A vendégseregnek, a kik megfordultanak az országra szóló lakomán, az
volt az érzésük, hogy Kont vitéz (bár emberebb vala valamennyiüknél)
régi testét kapta ugyan vissza Isten kegyelméből, de a lelke égiekben
meggyarapodva szállott a földre.
A lakoma hetedik napján így búcsúzott a várúr vendégeitől:
– Vége a dáridónak, fiaim. Most már a haza sorsa következik. Ha
szükségem lesz rátok, hivni foglak benneteket.
A herczegnőtől négyszemközt vett búcsút.
– Köszönöm a segítséget, leányom, – kezdte komolyan, – büszke vagyok
rád. Szép voltál, mint egy tündér és jóságos, mint az angyalok.
A herczegnő lesütötte szemét.
– Igyekeztem tetszésedet megnyerni, háziasszonyi teendőimet hozzád
méltóan teljesíteni…
Kont egy pár pillanatig hallgatagon gyönyörködött _kései ivadékának_
harmatos arczában és fejedelmi termetében, aztán feléje nyujtotta kezét.
Az asszony beletette a magáét.
– Ideje, hogy menjek, – mondta, – nagyon sok volt nekem ez a hét.
– Elfáradtál? – kérdezte Kont, s eleresztette az asszony kezét.
– Nem.
– Tehát?…
– Félek magától.
– Tőlem? Miért?
– Olyan csodálatos érzések támadtak a szivemben… összeszorul a keblem…
agyam ég, ha magát látom… mintha nem is ember előtt állanék.
Kont egy lépést tett a pompás, remegő asszony felé s annak kigyúlt
arczára hajolt.
– Tudod-e én gyönyörűségem, hogy nevezik emberi nyelven ezeket az
érzéseidet?
Az asszony hátraszökött.
– Nem akarom tudni.
– Szerelemnek…
A herczegnő kezébe temette arczát, de csak egy pillanatra. A másik
pillanatban felvetette büszke fejét s miközben ökölbe szorult picziny
keze, a vitéz szemébe vágta szikrázó tekintetét. A női méltóságában,
származási gögjében megsértett asszonyi lélek lázongása érezett ki a
hangjából:
– Tulajdonképen ki maga? Tudni akarom. Mert hogy nem az ükapám, azt
érzem én.
Kont elmosolyodott.
– Azt érezheted szép asszony, – mondta suttogva, az elfojtott szenvedély
hangján, – de el ne mondd senkinek, mert a te érzéseidnek ímmár úgyse
fog senki se hitelt adni.
A herczegnő összeharapta az ajakát.
– Kalandor! – vágta a Kont szemébe.
A vitéz elsápadt.
– Megőrültél?!
Zeüsi homlokán kidagadtak az erek. Az asszony megbánta vakmerőségét,
vagy megijedt tőle. Maga se tudta, mit érez, mit cselekszik, összetette
remegő két kezét:
– Bocsánat, _ennyire_ nem akartam megsérteni.
– Nem szabad engem megsértened _semennyire_ sem, – mondta Kont, szinte
fenyegető hangon, – engem szeretned kell… szeretni fogsz, mert úgy
kivánják magasabb érdekek és mert – úgy akarom!
A herczegnőnek keblére esett a feje. Aztán sarkon fordult s gépiesen,
öntudatlanul, mint egy alvajáró, kinek lelkét egy idegen világba
varázsolta valami rejtélyes felsőbb akarat hatalma, az ajtó felé
irányította lépteit.
Kont visszahivta.
– Emerenczia!
Hangja oly csodálatosan búgott, mint ha egyenesen a szive húrjairól
pattant volna le. Az asszony megreszketett belé.
– Tessék?
– Jer közelébb és csókolj meg.
Emerenczia herczegnő engedelmeskedett.
Nyilván hipnotizálva volt.