Mihelyt a szép herczegnő fogata átrobogott a várkastély felvonó-hídján,
Kont vitéz maga elé rendelte palotamesterét.
– Dávid mester, ide eleibém!
A székely góbé odaplántálta magát, mint a czövek.
– Parancs, vitéz nagyuram!
– A zászlót levéteted a toronyról s a hidat felvonatod. További
parancsomig lélek se be, se ki. Mondjátok: pihenek és imádkozom.
– Értettem alásan.
Kont vitéz sarkonfordult, belső termeibe vonult és bezárkózott.
Egyhuzamban két napig aludt. Legalább senkise látta harmadnapig.
Bár azon túl se nagyon. Csak addig, a míg elköltötte ebédjét. Nem
vacsorázott, nem reggelizett. És elzárta a kastélynak azt a szárnyát, a
melyben tartózkodott. Mivel töltötte a napot, azt még csak nem is
sejtette senki sem. A cselédek babonás félelemmel keresgették eme
rejtelmesség kulcsát, felizgatott képzeletük messzire elkalandozott
egész a mesék világába, de még csak a valószinűségig sem tudott eljutni.
– A szellemekkel tanácskozik, – jegyezte meg Csoltár, a főlovász.
– Talán nincs is a földön, csak nem akarja elárulni, – tódította Dávid,
a székely palotamester.
– Az ám, – helyeselt Pozsve, a pankuhár, – a ki égbül gyütte, vissza is
meheti oda, a mikor akarja.
Ez elég valószinűnek tetszett mindenkinek. Csak azt nem értette senki,
hogy miért akarja a vitéz titokban tartani, hogy le s föl járkál ég és
föld között.
– Az az ő dolga, – vélte Dávid.
– Bizony, – jegyezte meg a gazdasszony, – kár is azt firtatni, mert a
milyen nagy a menybéli módja, még kővé talál bennünket változtatni…
Ettől a kilátástól aztán mindenki megijedt és nem merte tovább bolygatni
a várúr rejtelmeit. Még pletykázni se mert senki sem a cselédek közül. A
ki idegen az uruk után tudakozódott a felvont híd rácsozatán keresztül,
kitérő feleletet kapott tőlük.
– Csak annyit tudunk, hogy senkit sem szabad beereszteni.
Elutasították természetesen Gábris grófot is. Nem bocsátották be még az
udvarra sem.
– Nem akarunk, instállom, elkárhozni, – mentegetődzött előtte a
cselédhad, – a parancs, parancs…
Mindössze nyolcz napig tartott ez a titokzatosság. Akkor újra maga elé
czitálta Kont vitéz major domusát.
– Föl a zászlóval, a hidat leereszteni! Aztán nyergeljetek meg öt
paripát, a csatlósok készen álljanak, majd én fogok választani közülök.
A parancs egy-kettőre teljesítve lett.
Kont vitéz lóra ültetett négy marczona csatlóst, aztán maga is nyeregbe
szállt.
A felvonóhíd leereszkedett, megharsant a kürtök riadója, s a fényes kis
csapat elvágtatott. Lekerült a Dunapartra, megszállotta a vitéz
gőzbárkáját, hogy átkeljen a Dunán.
A vámháznál, láttán a nevezetes eseménynek, gyülekezni kezdett a
kiváncsi nép s éljen-riadalba tört ki, midőn a vitéz és kisérete a
partra kirugtatott. Kont csak a fejével biczczentett nekik s
nekivágtatott a Vámház-körútnak.
Az emberek megállottak, a kocsik kitértek előle, még a villamosvezetők
is fékeztek neki. S a kalap csak úgy röpült a fejekről. Annyi
tiszteletben és hódolatban, mint Kont, királyember se részesült soha.
Még Magyarországon sem.
A kaszinó előtt szállott le a nagyúr s lova kantárát egyik csatlósának
dobva, belépett a kapun.
– Fönt van az ükunokám? – kérdezte a portástól.
– Épen most jött, _kegyelmes_ uram, – jelentette hajlongva a bundás
férfiú.
– No csak – rendelkezett vele Kont vitéz, – szaladjon valaki Ikerváry
herczegnőhöz és tudassa vele, hogy nála estebédelek.
Azzal fölment a lépcsőn. Benyitott egy ajtót. Épen a kártyaterembe
toppant.
– Hát ti mit csináltok itt?
A kártyások felugráltak s a vitéz üdvözlésére siettek. Körülfogták a
legendás férfiút és zavartan lesték, mikor nyújt nekik kezet. De az csak
megismételte a kérdését.
– Mit csináltok ti itt azokkal az apró képekkel?
– Játszunk, – felelték az urak.
Kont vitéz felhúzta szemöldökét.
– Játsztok? Szakállas ember létetekre nem szégyellitek magatokat? És –
folytatta az inkvirálást, – miben áll a játékotok?… Mi haszna belőle a
győztesnek?
– Pénzt nyer…
Egy végtelenül megvető mosoly szökött a Kont ajkára.
– Az én koromban, – mondta, – férfiember csak azt a játékot tartotta
magához méltónak, a melyre rámehetett, ha nem volt együtt az esze és
ina, az oldalbordája, sőt a feje is. És akkor se pénzért játszott a
magyar, beérte a győztes a szép asszony mosolyával, sőt egy ág babérral
is. Így, a hogy ti, a római söpredék játszott: a haldokló birodalom
részeg katonái… Szégyeljétek magatokat!
Hát mi tűrés-tagadás, szégyelték is az urak magukat, ha nem is mutatták.
Jó képet vágtak a kellemetlen leczkéhez, mert lóhátról párbajt vivni
senki sem akart, de meg (a Klobusiczky-eset óta) úgy megnőtt a vitéz
tekintélye, hogy egyébként sem merték volna kérdőre vonni. Hát inkább
abbahagyták a kártyázást és követték a nagyurat a fogadó-terembe.
Az első ember, a kibe Kont belebotlott, egy miniszter volt.
A két férfiú kezet fogott egymással.
– Kigyelmetek vakok, – szólt rá a vitéz az államhatalom birtokosára, –
nem látnak, csak az orruk hegyéig, vagy nem értik a mesterségüket.
A miniszter nem igen mert megsértődni, inkább zavarba jött.
– Ah! – nyögte, és egy nagyot nyelt hozzá.
– Úgy van, a hogy mondom, – tódította a vitéz, – kigyelmetek olyanok,
mint az egyszeri varga, a ki tudott ugyan csizmát varrni, de nem ismerte
a bőrt.
– Ah, ah!…
– Az urak is konyítanak talán az országláshoz, de az országot nem
ismerik.
– Hogy értsem? – hebegett a miniszter.
– Úgy, – vágta ki Kont, – hogy ott foldozgatnak kigyelmetek, a hol nincs
hiba a csizmában, a lyukas talpat pedig észre se veszik, holott a testbe
azon át megy be a nyavalya.
A miniszter megpróbálkozott az iróniával.
– Ha ki tetszett tapintani, méltóztassék talán rámutatni a lyukra, hogy
mi is lássuk.
– Azon leszek, barátom uram, – mondta Kont, súlyos kezét a miniszter
horpadozó vállára nyomva, – azért vagyok itt…
– Méltóztassék velem rendelkezni.
– Rendelkezem. Mindenekelőtt helyet kérek az országgyűlésen.
A miniszter először összecsuklott a csodálkozástól, aztán megvonogatta
vállát.
– Az bajos lesz egy kicsit, – vallotta, – a törvény értelmében nagyságod
még nem választható.
– Akkor új törvényt kell csinálni, – rippent rá a vitéz erélyesen. – Új
törvényt követelek.
A miniszter legjobb szeretett volna egy egérlyukba bújni, de még
egérutat sem tudott magának a tömegben kibazsalni: vagy ötven kaszinótag
vette körül. Kanut mindjárt sarokba is szorította.
– Ne mókázzunk, kegyelmes uram, – eszelte a kicsinynyé törpült nagyurat,
– mandátumától csak abban az esetben fosztható meg a képviselő, ha
megválasztatása kérvénynyel támadtatik meg, már pedig Kont vitéz ellen
kérvényezni egy lenne a hazaárulással. Azt az embert, a ki arra
vetemednék, meglincselné a nép.
– Éljen Kont! – zúgta rá a társaság.
Egy tönkrement képviselő, a ki immáron huszonöt éve kapkodott egy
főispáni szék után, poziturába vágta magát és égnek emelvén szemeit, így
deklamált:
– A köz érdekében lemondok a kerületemről Kont urunk javára, ha – súgta
a miniszter fülébe, – megkapom Búsmegyét.
De kárbaveszett az ajánlata. A vitéz visszautasította.
– Tartsd meg öcsém a magadét. Ha akarom, csinálok én magamnak akár
holnap kerületet.
Ezen a merész állításon lehetett volna csodálkozni, de valahogy senki se
csodálkozott rajta.
– Hogyan? – kérdezte Kanut egész komolyan, s komolyan leste a vitéz
szavát az úri társaság többi tagja is.
– Azt – tért ki Kont az egyenes felelet elől, – rám kell bizni. – Azzal
sarkon fordult s intett Gábris grófnak: – Beszédem van veled.
Gábris önkénytelenül tárczájához kapott, de csalt a sejtelme, nem pénzt
kért tőle az ükapácskája, csak felvilágosítást.
– Ki az országban a legeszesebb ember?
Gábris igen furcsállotta a kérdést, a mint hogy fogas is volt egy
kicsit.
– Hát – himezett-hámozott, – azt biztosan nem lehet tudni… Van itt egy
fiskális, a ki azt mondja magáról, hogy ő a legokosabb, egy másik urat,
egy tudóst meg a közvélemény tart annak. Igen okos ember lehet még egy
bizonyos Robogány Antal nevezetű zsurnaliszta is, mert neki van
Budapesten a legszebb palotája és ő csinálja a kabineteket. Van még egy
felfedező, a ki össze tudja gyűjteni a napsugarat és befűt vele…
– Elég, – szakította félbe Kont ükunokáját, – a legokosabb ember ezek
között az, a ki annak tartja magát s másokkal is el tudja hitetni, hogy
az. A fiskálist választom… És most mondj egy becsületes embert.
– Az igen sok van, – vélte Gábris.
– Egyet a sok közül!
– A komornyikom…
Kont vitéz elkaczagta magát.
– Ha-ha-ha, a komornyikod?
– Miért nevet ükapa? – csodálkozott az ükunoka naivan, gyanutlanul.
– Azért fiacskám, – nyelte le jókedvét a vitéz, – mert a komornyikodtól
a világért sem akarlak megfosztani; olyan ember kell nekem, a ki a
szolgálatomba áll.
– Ah, ja, – s gondolkodott Gábris, – igen… erre a czélra is van egy
alkalmas emberem: egy nazarénus, a ki százezer forintot lopott fiatal
korában, de mind visszaadta, a nélkül, hogy kisült volna a bűne.
– Ez kell nekem, – jelentette ki Kont vitéz élénken, – holnap délre
rendeld hozzám a nazarénusodat és a fiskálisodat.
– Számíthatsz rájuk, még ma beszélek velük…