Kont vitéz az általa felidézett szellemi forradalom közepette úgy
viselte magát, mint a ki fölötte áll az emberi érzéshullámok bizonytalan
és minduntalan ingadozó rezgéseinek s a közöny fölényes talapzatára
helyezkedett a tudomány kínos bukdácsolásával és marakodásával szemben
is. Őt nem érdekelte, mint vélekednek róla az emberek, hova-tovább meg
is tagadott tőlük minden további felvilágosítást, vitába nem
bocsátkozott velök. Egész magatartása azt a látszatot keltette, hogy az
ő kivételes isteni eredetének megbolygatását _hiábavaló_, sőt
szentségtelen törekvésnek tartja. Bár kifejezést nem adott eme
véleményének. Valamint soha egyetlen oly mesterkélt fogással sem élt, a
melylyel az emberek tekintélyök gyarapítása szempontjából egymást
bolondítani szokták. Nem vágott nagy képeket, nem vett fel pózokat, nem
provokált kivételes tiszteletet maga iránt. Teljesen beérte azzal a
nimbuszszal, a mely önkénytelenül felbugygyan a tömeg lelkében egy
nálánál hatalmasabb egyéniség szellemi fölényének nyomása alatt. A
mártiromságát nem hányta fel soha senkinek. Főúri származásáért sem
követelt külön hódolatot. Ember volt tetőtől talpig; fizikai és szellemi
erejére büszke, fölényes, indulataiban félelmesen hatalmas, de
érzéseiben a naivságig gyöngéd, csapongó lelkű, életkedvtől és
tettvágytól duzzadó, de vallásos és ábrándos férfiú. Egyszóval
megtestesülése a magyar faji eszménynek.
És azóta, a mióta akkreditálta a közvélemény (egyelőre legalább), meg
nem bolygatta többé azt a mindenesetre szerfölött bizarr kérdést, a
melylyel annyira ráijesztett az ükunokájára: az ősi Kont-javak
tulajdonjoga iránt táplált igényének kérdését.
Igaz, hogy Gábris gróf mindent elkövetett, hogy elfeledtesse vele ezt a
reá nézve kínos ügyet. Szólnia se kellett az ükapának, annyi pénzt adott
neki, a mennyit csak tudott. Úgyszólván ráköltötte 500,000 forintot
kitevő jövedelmének a felét. Hat paripát és nyolcz kocsilovat bocsátott
a rendelkezésére. Tizenkét csatlóst állított személyes szolgálatára, de
kielégítette egyéb, gyakran szertelen igényeit is. A meteor lelethelyén,
kivánságához képest, csakugyan felépíttette a búcsújáróhelynek szánt
kolostort, templommal. (Pompásan jövedelmező üzletté fejlődött ez a
papok kezén.) A Dunán (miután a hidakat megvetette) külön gőzbárkát
tartott ükapácskájának, sőt akkor sem zúgolódott, midőn az külön
várkastélyt is követelt magának Budapesten, még pedig a Gellérthegy déli
lejtőjén. Megépíttette neki a várkastélyt a saját tervei szerint, a mi,
tekintve a vitéz igényeit és a telkek akkori értékét, óriási összegbe,
csaknem ötszázezer forintjába került. De aztán volt is látszatja.
Vizes-árok, felvonó-híd, bástya, torony, kínzókamra a belevaló
szerszámokkal… egyszóval nem hiányzott abból semmi, a minek hiánya egy
tizenötödik századbeli magyar főúr szégyenére válhatott volna.
A kastélyudvaron alabárdosok és kürtös csatlósok lopták a napot. A
toronyban őrtálló kiabálta ki a nap szakait, kutya helyett medvék
teljesítették a házőrzés tisztét, melyik lánczraverve, melyik szabadon.
Kont vitéz április hó végén szállott a földre és november végén már
készen állott a várkastélya. Meg is szállotta legott. Azonban addig sem
fecsérelte az idejét. Egy pillanatra sem felejtkezett meg honmentő
küldetéséről, illetve terveiről. Beutazta az országot, hogy
megismerkedjék az új magyar nemzettel; kifürkészte annak titkos vágyait,
hogy számot vethessen az erejével: Mire képes? Mire vállalkozhatik?…
Valamint kortársai, vakmerőségében is okosan számító bölcs ember vala
Kont vitéz, a ki egy lépést sem tesz a viszonyok mérlegelése nélkül,
mert nem akarja nemzetét beleugratni a bizonytalan sötétségbe.
Természetes, hogy bármerre járt legyen, magyar alföldjén, hegyi tótok,
havasi rutének, kövér svábok, acsarkodó oláhok között: mindenütt babonás
félelemmel, de egyszersmind megváltót megillető rajongással fogadta a
nép. A magyarok fedetlen fővel járultak eléje, de bátran szeme közé
néztek, ha szóba ereszkedett velök; a tótok és oláhok térdenállva
csuszkáltak előtte, a sváb a degez bugyellárisával babrált, mert annak a
legbecsesebbje a pénze…
Kont vitéz, ha jónak találja vala, eret vághatott volna rajtuk, a haza
nevében; de nem, nem adóztatta meg a derék svábokat, csak azt kötötte a
lelkükre, hogy talpon legyenek, ha üt a nagy óra, s üzenni fog nekik. A
tótokkal és románokkal már egész más hangnemből beszélt a vitéz.
Leteremtettézte őket a sárga földig, a pokolnak ajánlván lelküket, ha
folytatni merészelik nemzetellenes, hazaáruló üzelmeiket. Megmagyarázta
nekik, hogy az egek kivételes szigorral sújtják a közös édesanya
bántalmazóját… A ruténokat ellenben, a hazának eme hű, de a sors
viszontagságai között elesett fiait megdicsérte. Megigérte nekik, hogy
szószólójuk lesz a szent magasságban, Isten trónusa előtt, hogy
kárpótlást nyerjenek az égben mindazért, a mit a sors tőlük a földön
megtagadott.
A magyarnak csak annyit mondott: jó nyomon vagytok, véreim
megcsikartátok a földet s ki nem eresztitek a karmaitokból, csak azon
legyetek, hogy megbecsüljétek és jobban istápoljátok, mert azé a földiek
és a mennyek országa, a kié a föld…
És magyar, sváb, román és tót, valamennyi emberfajta csak lakja a
Kárpátok és a Tisza közit, mind átszellemült a Kont vitéz varázslatos
erejű szavai hallatán. A bűnösök megreszkettek bele, magasztos erőre
kaptak a tisztalelkű hazafiak. Az idegenajkúak keresték a testvéri
közeledést a magyarokkal, a széthúzó elemek egybeforrottak, az
összetartás lőn az emberi erények legteteje.
A két utolsó évszázad minden nemzetiségi politikája, nemzetgazdasági
fortélya, kulturtörekvése sem tudott annyi eredményt felmutatni a
széthulló nemzettest egybeolvasztása körül, mint Kont vitéznek egyetlen,
háromhónapos körútja.
Nem csuda. A politika többnyire dinamikai erőműveletek kifejtésével tör
a czélja felé, ezeknek pedig a szerves testre való hatásuk igen kétes
értékű. Az egészséges testet megedzhetik, mint a gimnasztika, de a
gyengét, a beteget elnyomoríthatják. Ellenben Kont vitéz egyéniségének
babonázó varázsával a szervezetnek a lelkét ragadta meg: azt gyúrta
egygyé, a mi, ha egyszer összeforrt, többé széjjel nem eshetik. A
politika alkotott, ő teremtett, mint a zsenik, a kiket a nagy Alkotó az
emberiség szellemi műveinek fejlesztésével bizott meg s a kiknek feje
körül ott ragyog az isteni jel: a gondviselésszerű küldetés dicsfénye, a
mi az emberiség meggyőzéséhez, a hithez feltétlenül szükséges, mert az
ember a kételkedés és tagadás maga…
… A várkastély fölszentelése országraszóló parádéval ment végbe. Két
hétig tartott az ünnep. Kont vitéz az egész nemzetet meghivta rá. Már
mint az ő, illetve a Zsigmond király korabeli értelmezés szerint veendő
nemzetet: a nemességet. Azonban valami nagyon szigorúan nem ellenőrizték
ezt a kvalifikácziót, bebújhatott (be is bújt) a várkastélyba a
legsötétebb vigécz is, ha díszruhában volt. De azt aztán el nem engedte
Kont vitéz az udvari tanácsosoknak sem. Egyébként is ragaszkodott a régi
erkölcsökhöz. Ő maga puritán egyszerűségű kék zekében, feszes, de minden
zsinórdísz nélkül való magyar ruhában fogadta vendégeit s vállig érő
hullámos serényét pompás ékköves fésűvel koronázta meg. Egyéb dísz nem
volt rajta, holott vendégeitől megkövetelte a legteljesebb parádét, még
a fringiát sem volt szabad lecsatolni senkinek. Zsigmond korában nyilván
az a divat járta: nemes ember nem vált meg a kardjától idegen helyen.
Az antik divatot még a nőkkel szemben is visszahelyezte Kont régi
jogaiba. Azokra nézve is kötelező volt a magyar viselet, a párta, a
násfa, a sarkig érő fátyol, szines csizmácskák, többnyire arany- és
ezüstszinűek…
A férfiak fogadására huszonnégy csatlós volt az ünnepélyen a felvonó-híd
elé rendelve, az asszonyokat ugyanannyi kurta selyem viganós, kalárisos
fiatal szép leány szolgálta ki az előcsarnokban. A lépcsőházban
alabárdosok és kürtösök állottak sorfalat, s egy pár virgoncz apród
kalauzolta a vendégeket.
Az urak, mielőtt a kastélyba léptek, mindenekelőtt a lovagterembe
siettek, a várúr üdvözlésére, az asszonyok és leányok az úgynevezett
asszonypalotába, a mi a várkastélynak külön szárnyát képezte s a hol
Kont legközelebbi élő rokona, Ikerváry herczeg özvegye (a Gábris húga)
töltötte be a várúrnői szerepet.
A hangulat a fogadás első óráiban ünnepies volt, mondhatni feszes. A
vendégek, férfi és asszony egyaránt, elfogódtak a súlyos, komoran
méltóságos pompa közepette.
Hiábavaló volt a várúr és a herczegné minden lekötelező nyájassága,
kedves enyelgése: a vendégsereg úgy érezte magát, mintha a magyar
történelem egy eltemetett szakának kriptájába szállott volna alá. A
férfiak nem mertek szólani, az asszonyok nem tudtak nevetni. A daliák
fejedelemként tisztelték Kont vitézt (s szinte belereszkettek
vasparolájába), az asszonyok mély bókokkal járultak a herczegné elé s a
leányok, minden szokás ellenére kezet csókoltak neki. A társalgás halkan
morajlott itt is, ott is. Kurta kérdések röpködtek a levegőben, azokat
is elnyelte a sarkantyú pengése, illetve a selyem suhogása s az
ékszer-kösöntyűk előkelő zenéje…
Bizonyára másként alakult volna ki a kedvek harmóniája, ha az ősi szokás
megtűrte volna a férfihadnak az asszonyok virágkoszorújával való
egybevegyülését. A férfit bátorságra és enyelgésre buzdította volna a
szép szemek czirógatása s a hetyke lovagtempót: a bókot, a tréfát s az
udvarlásnak egyéb kecsességeit csilingelő kaczagással jutalmazta volna a
dámák serege. Ám erről szó sem lehetett a lakomáig. Az ősi erkölcsök
értelmében más mulatság dukál a férfinak és más a nőnek…
A férfinak a fegyverházban a helye, a kardok, bárdok, kelevézek,
pánczélok, csatacsépek és medvebőrök között. Az asztalon tüzes ital,
ezüst kupák, arany serlegek. Itt szabad a szó, merész a hang. A férfinép
nem hizeleg egymásnak, inkább összeakasztja a rudat. Kemény szavak
csattognak a levegőben, szikráznak a szemek. Az összeveszés biztos. Két
magyar egy helyen, egy időben egy véleményen nem lehet. Hát még ha száz
torlódik össze: mindegyik nyakas, hajlíthatatlan egyéniség!…
Mit keresne ilyen helyen a nő?… Az asszonyi lélek országa a szemérem és
a báj. A palota is a szerint van berendezve. Az asszonyház mennyezete
kék csillagos eget ábrázol, a falakon festett angyalkák röpködnek, sok,
sok virág között. A bútorok filigrán velenczei gyártmány, a melyet nem
illik alaposan megülni. A szabad, fesztelen mozdulatok egyébként sem
méltók egy előkelő, szemérmetes nagyasszonyhoz. A nagyasszony
lábujjhegyen jár (mert a csizmája sarkának nem szabad a padlóhoz
koppannia); fejét kissé előrehajtja, szemét lesüti. Egyszóval libeg,
mint a pillangó. És világért sem nyitná ki hangos szóra vagy kaczagásra
a száját. A beszéde édes susogás, a nevetése bájos, szelid mosoly. A
palotán tudniillik. Mert a cselédházban már egészen másforma a
nagyasszony természete. De a viselete is. A haja búbosra van fésülve,
harcziasan. Szoknyája feltűzve s egy hatalmas kormánypálczát tart a
kezében: a főzőkanalat. És dirigál. Kontya reszket, mint a harczimén
csótárja, csizmája sarka koppan a földhöz s mialatt a kormánypálczával
taktusokat vág ki a cselédség feje felett, csattog-cseng a szava. A
cselédházban csak olyan katona az asszony, mint ura a csatamezőn. De még
annál is jobban ért a kommandóhoz. Reszket is előtte az udvari népség –
pedig soha senkit sem bánt… Csakhogy mindezt nem látja, nem hallja az
ura. Az asszony nagyon vigyáz arra, hogy az ő kedves párja szemében
annak a szelid, félénk hölgyecskének lássék, a milyet egy kemény harczos
illuziója megkövetel…
Hát mit keressenek a férfiak _az asszonyrészen_: emez imádságos, félénk
fehérnép között, a melynek nem illik se ülni, se nevetni, se járni, a
kiknek nem szabad idegen férfi szemébe nézni, még hangosan beszélni sem?