– Akkor hogy van az, – kérdezte finom éllel, mint a nyomra jött
vizsgálóbiró, – hogy Kont úr mégis ki tudott jönni a palotából, mialatt
ön önkivületi állapotban volt? Nem az ajtón ment ki?
– De igen, – válaszolt Gábris gróf szárazon, – betörte az ajtót s
fellökött mindenkit, a ki útját állotta. Cselédeim üldözőbe vették, de
az utczán nyoma veszett. Erre rögtön fölszaladt a komornyik a szobámba,
hogy az esetről jelentést tegyen nekem. Akkor ébredtem fel ájulásomból.
Még két kérdést koczkáztatott meg a tudós.
– Teljesen megbizható ember az ön komornyikja?
Gábris gróf legyintett a kezével.
– Még az apámat szolgálta, csupa sziv és jellem, az ölében ringatott.
– És hisz a spiritizmusban?
– Nem hisz benne. Ez az egyedüli hibája.
A tudós mosolygott.
– A jelen esetben, – mondta, – a tények megvilágítása szempontjából a
legfőbb erénye… Köszönöm gróf úr.
Ezzel meghajtotta magát s hiábavaló volt minden könyörgés, a mivel
véleményadásra akarták birni, szó nélkül távozott.
A társaság lelkében azonban azt a benyomást hagyta hátra, hogy meg van
győzve, csak restelli bevallani.
S ez nagy szó volt! Mert az európai hirű, hidegen számító tudós
tekintélyével senki az országban nem mert szembehelyezkedni…
A spiritiszták most már félig-meddig nyert ügyüknek tekintették a
Kont-esetet.
A szaktudósok úgyszólván teljesen leszereltek. Az egyéb közönség körében
sem maradt senki, a ki meg ne lett volna győzve arról, hogy
reinkarnálási esettel áll szemben.
A tudomány azonban ezzel még nem érte be. Az szárnyra kapta a
Kont-esetet és szétvitte a szélrózsa minden irányában, valóságos agylázt
idézve elő. Felkavarta az emberiség gondolatvilágát, devalválta a
pozitiv tudományok értékét, egyszóval forradalmat csinált.
Az irodalmat Árkai Simon, akadémikus, a természetbölcselet egyetemi
tanára indította meg. Rendszeres jelentésbe foglalta össze az eset
jelenségeit, okmányokkal, jegyzőkönyvi vallomásokkal, illusztrácziókkal
támogatva a látleletek, helyszini szemlék minden egyes tételét és
mozzanatát. Egyszóval a megejtett vizsgálat eredményeit. És tisztán a
tények szigorúan objektiv leirását tartotta szem előtt. Okfejtésekbe nem
bocsátkozott bele. A világtudomány döntésének nem akart elébe vágni s
épen ezáltal érte el azt, hogy a tudományos világ az ő munkáját fogadta
el kutatási alapul, mint a melynek hitele és megbizhatósága kétségen
felül áll. Az elméleti disszertácziók abból indultak ki, mint alapvető
munkából, s az új tudomány, a mely a Kont-esetből kicsirázni kezdett,
annak perspektivájából nyert formát és tartalmat…
Nem több, mint egy félév leforgása alatt egy egész könyvtárra való
német, franczia, angol, olasz, orosz, magyar értekezés, essay,
rendszeres tudományos munka torlódott össze az emberiség szellemi
kincstára számára a Kont-eset körül.
Megállapodásra persze nem jutottak a tudósok, (az emberiség nagy
kérdései évszázadok, sőt évezredek alatt intéződnek el), de a
közvélemény végleges megformálását már nem akadályozhatták meg.
Az bizony kialakult már a tudományos vitatkozások legelején, azoknak
hatása alatt. Az utolsó döntő impulzust ebben az irányban a Gerenday
várva-várt s végre nagynehezen kipattant szakvéleménye adta meg.
A gyarló földi ember legfőbb gyengesége, – irta egyebek között a
hirneves tudós, – az emberi nem világforgalmi értékének, a Mindenségben
kiosztott szerepének a túlbecsülése. Mihelyt egy rendkívüliséggel jutunk
szembe, azonnal megkap eme arrogancziánk s nem is bocsátkozunk bele egy
nagy, természetfelettinek látszó jelenség vagy tünemény mélyebb
elbirálásába, mihelyest az a természetnek az ember által _önkényüleg_
elképzelt örök rendjével összefüggésbe nem hozható. Holott – és itt a
bökkenő – a természet összes titkait emberi elme sohase lesz képes
kiszondirozni, mert hiányzanak az ahhoz való eszközei. Minden agymunka
relativ értékű, mert az az öt érzék, a mely rendelkezésünkre áll, csak
igen csekély számú természeti jelenség és valóság felfogására képes. Még
száz érzékre lenne szükségünk, hogy belelássunk a csillagokba,
meghallhassuk a flóra növését, lerajzolhassuk a sejtek képződési
folyamatát, beletekinthessünk a jövőbe, egyszóval eljussunk az örök
törvények egyetemes kodexéhez. De az emberi észszerűség mértékével mérve
a tételt, sem lehet jogunk ahhoz, hogy pálczát törjünk egy jelenség
felett azért, mert annak genezisét öt érzékünkkel megérzékelni s gyenge
elménkkel megfejteni képesek nem vagyunk. A mi _van_, azt épen nem lehet
letagadni. Nem szabad. Mert olyan dolgok is vannak, a melyek számunkra
_nincsenek_. Millió és millió ilyen dolog van. Kont van. Inkarnált
szellem-e, vagy a természet egyéb kivétele a mindenség örök szabálya
alól, nyilt kérdés marad. A tudomány származását illetőleg merev
álláspontra ép úgy nem helyezkedhetik, valamint nem vállalkozhatik az
isteni kijelentések csudáinak természettani alap hijján való
megtagadására: Krisztus művének széjjelrombolására… Ezzel a saját
hitelét tenné tönkre…
Egy szó mint száz, a tudomány a Kont-ügy elbirálásánál szabad teret
engedett a _hitnek_: az _érzések_ fórumába utalta az esetet. Itt meleg
fogadtatásra talált az. Az emberek megfakult érzésvilága, a mely
Istenhez való közeledést sejtetett a csudában, új fényt nyert, a
misztikumra mindenha szomjas, nyughatatlan emberi lélek felfrissült
benne.
Egyszóval a közvélemény hitelt adott Kontnak. A Zsigmond király által
lefejezett összeesküvő főúr reinkarnált szellemét tisztelte és csodálta
benne.
Ezzel egy új korszak nyilt meg az emberiség előtt s a perspektiva
végpontján felbugygyant egy új hit forrása.