Az erősen elharapódzott s már némi hatalomra szert tett spiritiszta
szekta szuggesztiv erejű fanatizmusának és agilitásának volt
tulajdonítható, hogy a közvélemény nem merte elvetni a Kont-esetet, mint
olyat, a mely nem méltó arra, hogy az emberi intellektus a fejtegetésébe
belebocsátkozzék, sőt bizonyos föntartással belement annak
társadalomrendőri és tudományos megvizsgálásába is. A meteor (bár annak
eredetét, illetve bemondott szereplését a vitéz egy hatalmas,
embergúnyoló tréfájának minősítették a szakmabeliek is), mondom, a
meteor bemondása és fölmutatása egy argumentum volt a spiritisták
kezében, a mely felett nem lehetett napirendre térni még a
legmegátalkodottabb szkeptikusnak sem. Annyival kevésbé, hogy a
szakértők által felvett látlelet értelmében teljesen ki volt zárva,
miszerint az égitest titokban és csalási szándékkal csempésztetett a
Rákos mezejére. A kő fekvése s az azt körülvevő földrétegek
konzisztencziájából minden kétségen kívül meg lehetett állapítani, hogy
az maga vájta meg a gödrét, következésképen közvetlenül oda hullott, a
hol találtatott. Még pedig, tekintve a meteor feletti földréteg
frisseségét és lazaságát, csak pár napja eshetett oda. Egy meteor
lehullása rendes viszonyok között kápráztató s száz mértföldnyi
területen is szembeszökő égi tünemény, adott esetben azonban leeshetik
szinte észrevétlenül is: egy közönséges hullócsillag jelenségét mutatja.
A Kont-féle meteornál az utóbbi esetnek kellett fenforognia, különben
látta volna az egész főváros, midőn a földre zuhant. Holott senkise
vette észre. Ilyenformán Kont sem égi tünemény útján szerezhetett róla
tudomást. Hogyan hát? Rendes _emberi úton_ semmi esetre sem. Tehát egy
isteni kijelentés, vagy valamely emberileg nem érzékelhető lelki áttétel
útján: mondották a tudósok. Ettől a tételtől már csak egy lépés
választja el a spiritiszták reinkarnálási elméletét. S ezt a lépést is
áthidalta lassacskán azoknak a titokzatos körülményeknek (még bűvészi
szakvélemények szerint is) fizikai megfejthetetlensége, a melyek között
Kont ükunokájának megjelent; támogatta azt a vitéz ősi zamatú
magatartása, tájékozatlansága a kor viszonyaival szemben. Mert szinte
hihetetlennek tetszett, hogy egy szélhámos, legyen bármily eszes és
fegyelmezett, soha csak egy pillanatra se jöjjön ki egy oly szerepből, a
melynek megjátszása emberfeletti éberségen kívül még tudományos
készültséget is föltételez.
Mindezekhez hozzájárult végül a Kont természetellenes ereje és étvágya.
Eredetisége, páratlansága minden korabeli tipusok között. Később az a
tény, hogy bár milliónyi ember járt a csudájára, egyetlen lélek sem
akadt, a ki valaha hasonló emberre csak emlékezett is volna. Last, but
not least, a vitéz megdöbbentő hasonlatossága a Héderi-képtárban őrzött
családi képekhez…
Mindeme körülményeknek összetalálkozását bizonyára csökönyösség lett
volna a véletlen számlájára irni. Azt nem is tette a közvélemény,
tárgyilagos kivánt lenni. Érveket és bizonyítékokat kivánt, s azoknak
megvilágítását, elbirálását s a döntést első sorban azokra bizta, a
kiket arra legilletékesebbeknek itélt: a hatóságokra, a vitéz
környezetére és a tudósokra. A világ utánuk, az ő döntésük után
szándékozta megformálni a maga végső itéletét…
A hatóság! A környezet! A tudósok! Valóban ez a három faktor karolta fel
első sorban, hogy megvilágítsa, a Kont-ügyet.
A hatóság (azon a jogczímen, hogy a vitéz legendás nimbusza valóságos
lázba ejtette Budapest közönségét s ezzel állítólag erkölcsi károkat
tett a lelkekben, azonkívül forgalmi torlódásoknak, csoportosulásoknak
lőn az okozója) _személyazonosságának_ igazolására szólította fel
Kontot.
Az eljárás teljesen korrekt volt s mégis nevetett rajta az egész
főváros. Illetve azon a válaszon, a mit Kont a rendőrkapitánynak adott.
– Sajnálom, hajdu barátom, de tanukért az égbe kell mennie, mert itt a
földön rég kidűlt mellőlem valamennyi korombeli czimborám.
Mit tehetett a rendőrség? Az csak gyanús keresetforrás nélkül szükölködő
egyénekkel szemben alkalmazhatja a törvény szigorát. El nem csukathatta
Kont vitézt, mikor semmit sem vétett. Mindössze megbüntethette volna
húsz korona erejéig, mert útlevél nélkül mászkált a hazában, de ettől
ugyancsak őrizkedett. Egész bölcsen, mert abból lett volna csak az igazi
hahota…
Ezen az úton tehát nem sikerült a Kont vitéz személyazonosságát
megállapítani. A rendőrség fényt nem hozott a homályba…
A második faktor: a környezet, a spiritisták javára billentette a Kont
ügye mérlegét.
Mindenekelőtt a vitéz első megjelenésének körülményeit tisztázta Gábris,
az ükunoka. Az esetet szóról-szóra a következőképen beszélte el vagy
húsz tudós, hetven ujságiró s ugyanannyi spiritiszta füle hallatára:
– Én ükapámmal már régen összeköttetésben állottam, körülbelől tiz éve.
Igen érdekelt az egyénisége, valósággal megszerettem az idők folyamán.
Nem állott velem mindig szóba, de ha jó hangulatban volt, igen okos,
mondhatnám frappáns feleleteket adott. És konstatálom, hogy szellem
korában is szakasztott olyan volt a stilusa, mint ma… Valahányszor
magamra maradtam a palotámban, – folytatta Gábris gróf, –
ellenállhatatlanul elfogott a vágy, hogy keressem vele az
összeköttetést. Ez a vágyam mind intenzivebbé lett, míg végre _transzba_
estem… Ükapám kétféle módon érintkezett velem. Irásban és szóval. Néha
sajátkezűleg irt, néha csak a mediális asztalkámnak diktált… Ime az
irása szellem korában, és ime a mai irása…
Gábor gróf két gondosan összehajtott papirlapot vett ki tárczájából és
mintha a világon mi se lett volna természetesebb, a következő szavakkal
tette a szavait feszült érdeklődéssel leső hallgatóság elé:
– Teljesen egyezik.
A papirlapok kézről-kézre jártak az ámulat merő csöndjében.
Csakugyan. A kinek valamire való szeme volt, konstatálhatta, hogy a két
kézirat, úgy stiljét, mint ortografiáját és a vonásokat tekintve
teljesen hasonlít egymáshoz…
– Egy alkalommal (az emlékezetes estén), – folytatta Gábris, – a mai
zavaros politikai viszonyokról referáltam ükapámnak… Megharagudott reánk
és azt üzente le, hogy azért állunk ilyen csehül, mert nem vagyunk
férfiak: se gerinczünk, se akaratunk. Majd megmutatná ő, ha tehetné,
mint kell elbánni a némettel… Ekkor egy vakmerő ötletre vetemedtem. A
hazaszeretetem sugallta az ötletemet. Azt mondtam ükapámnak, hogy hiszen
ha akarná, visszajöhetne közénk. Nem ez lenne az első eset a szellemek
történetében, visszatértek a földre sokkal csekélyebb okból, mint egy
ország megmentése, más szellemek is. És elmondtam neki az ismert
reinkarnálási eseteket. Ükapám nem válaszolt mindjárt, nyilván
gondolkozott a feleleten. Habozott. Tépelődött. Én könyörgésre fogtam a
dolgot. Át voltam szellemülve. Reszkettem a saját vakmerőségemtől, de az
a rejtélyes, ellenállhatatlan erő váltig tuszkolt, ösztökélt. Térdre
vetettem magamat, úgy könyörögtem: Óh jer, jer, mentsd meg a hazát. És
erre már megkaptam a feleletet: Készíts valami gunyát, mindjárt lent
leszek.
A gróf szünetet tartott. Nagyot fújt, megtörölte verejtékes homlokát.
Nyilván izgalomba hozta a visszaemlékezés. Kitetszett ez a további
szavaiból is.
– Képzelhetik az urak akkori lelkiállapotomat. Azaz nem képzelhetik el…
Azt szóval el se lehet mondani, mit éreztem én akkor. Nem is tudom:
félelem volt-e, vagy mennyei kéj. Talán mind a kettő. Csak annyi
bizonyos, hogy érzelmeim súlya alatt elvesztettem eszméletemet…
A hallgatóság kidülledt szemmel, sápadtan figyelt.
– Mire magamhoz tértem, – végezte előadását Gábris gróf, – már ott
állott ükapám előttem. Teljesen meztelenül. És kérte a ruhát.
Összeszedtem minden erőmet: felöltöztettem az épen kikészített
frakk-öltönyömbe, de annyira reszkettem, hogy a mellényt már be se
tudtam gombolni. Összeestem újra. A komornyikom keltett eszméletre.
Akkor már nem volt ükapám sehol… Kirohantam az utczára, mint egy őrült…
Kérdezősködtem, míg végre egy hordár nyomra vezetett. A többit tudják az
urak. A kaszinóban akadtam rá ükapámra…
Ime a gróf előadása. Egy általánosan ismert és tisztelt, talpig gavallér
úr szavai. Olyan úré, a kit a gáncs sem vádolhat roszhiszeműséggel, a
kit soha senki még tréfából sem hallott hazudni.
Csuda-e, ha a hallottak után erősen megingott még azoknak a szkepszise
is, a kik jégen tartott érzésekkel, sőt bizonyos ellenséges
animozitással léptek a palotába, hogy meghallgassák Hédery grófnak a
nagyközönség felvilágosítására szánt nyilatkozatát!
Az se volt csuda, hogy a gróf szavai nyomán a rendkívüli eset izgalmai
úgy ránehezedtek a lelkekre, hogy jó ideig tartott, míg az általános
elfogódás csak annyira is apadt, miszerint egyáltalában szóhoz engedte a
gyülekezetet.
Mindössze egy ember akadt a társaságban, a ki hidegvérét és
itélőképességét egy pillanatra sem vesztette el. Egy öreg fehérhajú
tudós: Gerenday Ádám, a tudományos akadémia akkori elnöke. Csakugyan ő
volt az, a ki először szóba kapott.
Egy kérdést intézett a grófhoz:
– Sziveskedjék a gróf úr megmondani, vajjon megeshetik-e, hogy idegen
ember valamikép besurranhasson a palotájába?
– Az teljesen lehetetlen, – válaszolt a gróf. – Portás a kapuban, inas
az előszobában, előcsarnokban. S valamennyi cselédem megbizható, hű
emberem. Azonfelül bezárkózom, valahányszor a szellemekkel társalgok.
Mikor ükapám megjelent szintén zárva volt a séance-szoba mind a három
ajtaja.