Kont vitéz, mikor végkép lefogyott a mulatók száma, füle mellé rendelte
a czigányt és elkezdte tanítani.
– Ismered-e ezt a régi jó nótát?
Szent Szilveszter felmászott a fára,
Onnan meg a tátos ló hátára.
A tátos ló megijedt a villámtúl
S egyenest az égbe röpült gazdástúl.
A czigány nem ismerte. A vértanú elfütyülte neki, akkor aztán már
ismerte a czigány.
Kanut és társai konyakot hozattak s miután igen erős volt a konyak és
sokat ittak belőle, reggeli nyolcz órára az asztal alá kerültek.
Kont szólóban folytatta a mulatozást. Váltig dirigálta a czigányt:
– Szt, lassabban, a ki vakapád!… Mmost!… Ne czifrázd, a ki rézangyala
van… Hopp! Rázzad! Fújjad! Hajrá!
«Igri-bugri, talpas ürdüng,
Bújj az üstbe, basát süssünk!
Sellő-szellő, ringó-bingó,
Fujd a tüzet az üst alatt,
Basát sütünk, nem ráczhalat.»
Fújta a nótát és tánczolt hozzá. Recsegett, ropogott a padmaly és a
hegedű fája. A czigánynak kidűlt a szeme a fáradtságtól.
A vitéz tiz óra felé végre megkönyörült rajtuk. Elbocsátotta őket
kegyesen.
– Holnap jertek a Hédery-palotára, fiúk, egy-egy szép paripát adok
mindnyájatok alá.
A barna fiúk vigyorogtak és hajlongtak.
Még egy tus. Aztán hazavonult végre maga Kont is a Rákóczi hangjainál.