Héderi Gábor grófnak az ükapja tiszteletére rendezett magnum áldomás
után szerfölött nyugtalan volt az álma. Csupa macskával álmodott. Macska
a párnáján, a gyomrán, a mellén, a levegőben, csupa sárgaszemű fekete
macska mindenütt és egy se fogta volna be a száját: keservesen nyivákolt
valamennyi. A macskák még csak hagyján, de hozzájuk szegődött egy
impertinens képű gnóm is: egy hosszúszakállú, kóczos, földszagú manó és
irtózatosan kicsúfolta a grófot. Ráült a mellére, lovagolvást,
vigyorgott és a következő szavakat intézte hozzája:
– Oh, te Isten lovacskája, hát kellett ez neked! Lebolondítod ükapádat
az égből, hogy mentené meg magyarok hazáját az eladatás veszélyétől és
nem gondolod meg, hogy egy Zsigmond király korabeli vértanúnak mekkorára
nőhettek az igényei 700 év alatt… Ma még csak egy hatezer forintos
tükröt zúzott pozdorjává, de ki tudja, mit hoz a holnap, nem-e kerül az
ükapácskád egy újabb passziója tizannyiba! Én már tudok is valamit, de
nem szólok semmit, hadd ágaskodjék fel a hajadszála a rád váró
meglepetésektől, a miért olyan telhetetlen voltál s egy lakóval
megrövidítetted az eget… Oh, bolondos spiritiszták, – folytatta a gnóm,
– mit strébereskedtek olyan eszeveszettül, mikor ugyis megjön a ti
időtök is?… Nem jó nagy urakkal egy tálból cseresnyét enni, mondja a
közmondás, nem bátorságos az egeket megbolygatni, mondom én… Ha nem
hiszed, majd meg fogod tanulni a magad kárán, ha elúszott a dominiumod…
Gábor gróf felhorkant, majd jajgatni kezdett álmában, de felébredni még
nem volt elég ereje. Csak szuszogott, nyögött és rugdalta a fekete
macskákat, hogy a hideg verejték is kicsapzott a homlokán.
A gnóm tovább kinozta.
– Ne tégy úgy, mintha haragudnál, Gáborka, az úgyse használ neked
semmit. Inkább vágj víg képet és azon légy, hogy megoszszad a
szellemidézés dicsőségét és terhét azokkal, a kik mestereid valának. Ha
te beleharaptál, harapjanak bele a békába azok is. Nem sokat ér e dolog
vigasztalásnak, mert ezzel még nem mented meg a dominiumodat, de
legalább nem lész egyedül…
De erre már lerúgta magáról a takarót Gábris.
– Rablók! – kiabálta, a hogy csak a torkán kifért.
Szerencsére meghallotta a komornyikja és végkép felrázta az urát.
– Roszat méltóztatott álmodni, méltóságos uram?
Gábris felnyitotta szemét.
– Hol vagyok?
– Otthon, – nyugtatta meg a komornyik.
A gróf bambán rámeredt.
– Te Móricz!
– Méltóztasson?
– Nem történt tegnap valami rendkívüli dolog?
Persze szerette volna már Gábris álommá degradálni a tegnapi valót is,
de a komornyikja legott szétoszlatta idevágó vakmerő reményeit.
– Hogyne, méltóságos gróf úr. A méltóságos öreg gróf, a méltóságod
huszonhetedik öregapja tegnap érkezett meg.
– Buah! – bődült el Gábris, de a másik pillanatban már megbánta a
kegyeletsértést. – Az ám, – javította ki a felbődülését, – a grosszikám
megérkezett! – De nini, – kérdezte, tágranyitva szemét, – honnan tudod
te azt?
– Hisz’ itt alszik a szomszéd vendégszobában, – világosította fel
Móricz. – Teczczik hallani a hortyogását? És teczczik hallani a foxik
vonítását? A hortyogás – magyarázta, – tűle van, a vonítás meg a
hortyogástul, nyilván azt hiszik a foxik, hogy valami oroszlán alszik a
palotában és félnek.
– Bolond! – kárpálta inasát a gróf, – azt kérdeztem, honnan tudod, hogy
a huszonhetedik nagyapám a vendégem?
– Instállom, azt már az egész világ tudja. Tessen csak kinézni az
ablakon!
– Miért nézzek ki az ablakon?
– Tele van az utcza…
– Mivel?
– Pappal, czigánynyal, ujságiróval és vénasszonynyal.
Gabi kiugrott az ágyából.
– A terringésit, mit akarnak velem?
– A papok, – mesélte Móricz, – miséznek, az ujságirók interjuholni
akarnak, a vénasszonyok protekcziót kérnek, a czigányok meg lovat.
– Lovat? – kiáltott fel Gabi gróf. – Megbolondultál?
Móricz nyaka közé húzta a fejét.
– Aszongyák, jár nekik a ló. Az öreg gróf úr azt igérte nekik: azzal
fizet a tegnapi mulatságért.
Gabi a hajába markolt.
– Az én lovammal?
– Azt hiszem, – vélte a komornyik, – mert az öreg gróf úr aligha hozott
magával az égből _tizenhat_ lovat!
– Tizenhatot?!… Miért épen tizenhatot?
– Annyian vannak a czigányok.
Gabi visszamászott az ágyába és fejére húzta a paplant, hogy ne halljon.
De csakhamar rájött, hogy ezzel meg nem javulnak az állapotok. Lerúgta a
takarót és rárivallt Maxira.
– Gazember! Mért nem kergetted el a czigányokat?
– Parancsára! – mondta a komornyik engedelmesen. – Megpróbálhatom.
Már a kilincsen volt a keze, midőn visszaszólította a gazdája.
– Megállj!
Ugyanis hirtelenében rettentő félelem szállotta meg az ükunoka szivét.
Attól tartott, hogy ha nem váltja be az ükpapája adott szavát, magára
zúdítja nemcsak az ő, de az egek haragját is. Már pedig ő félt az ő
ükapjátúl is, az egektől is.
– Megállj Móricz!
– Igenis értem.
– Alszik még a méltóságos úr?
– Igenis. Felköltsem?
– Azt meg ne próbáld, mert agyonüt…
Móricz megcsóválta a fejét.
– Az égből jött, oszt’ bántana?
– Az égből jött, – világosította fel a gazdája, elegikus hangon, – de
úgy látszik, nem hozott onnan magával semmi ujat; nyilván ott folytatja,
a hol elhagyta, mikor meghalt, s mindent elfelejtett, a mi közbül esett.
Oh, Móricz, Móricz, – sóhajtott fel a végén, – elszámítottam magamat.
– Mire méltóztatott számítani?
– Arra, hogy csak szellemek a szellemek, ha reinkarnálódnak is, és nem
törnek hatezer forintos tükröket s nem fizetik más lovával a czigányt.
Móricz aggodalmas képet vágott.
– Hát mégis odaadjuk nekik a lovakat?
– Muszáj lesz, ha megigérte, – kesergett Gabi gróf. – Majd ha felébred,
beszélek vele.
Alig ejtette ki az utolsó szót, homéri károgás, bődületes sóhajok nesze
hatolt be a szobába, majd meg éles, parancsoló szavak:
– Szolgák, csatlósok, hajdúk!…
Azaz ébredezett Kont úr. Gábris elsápadt.
– Nosza csak, – biztatta Móriczot, – eredj be hozzá.
– Nem üt agyon? – szepegett a komornyik.
– Ne okoskodjál, ha parancsolok.
Móricz reszketve bár, de engedelmeskedett. Beosont a vértanú
hálószobájába lábujjhegyen, mint művelt komornyikhoz illik. Gábor az
ajtóhoz szaladt és a kulcslyukhoz tapasztotta fülét.
– Ki vagy halandó? – hallatszott ki Kont úr harsány hangja… A komornyiké
nem volt hallható.
– Micsoda lárma ez itt? – folytatta a vértanú a kérdezősködést.
A komornyik hangját megint elnyelték a szőnyegek. Kont úr folyton
beszélt.
– A papokat meg kell traktálni, – rendelkezett, – feszítsék ki a sátrat
és bort a tövibe… Söprűt a vénasszonyok alá… ha sipitoznak, a nyakuk
közé… Zsurnaliszták? Azt nem tudom micsoda?… Ujságiró? Tán iródeák, te
szamár!… Jól van, azoknak is adhatnak egy kis aludttejet. Azonkívül
igérhetsz nekik koszorút is, ha jól fognak énekelni… A czigányok? Hát az
mi?
Gróf Gábris majd rámászott az ajtóra úgy fülelt.
– A lantosok, vagy igriczek, te tudatlan – folytatta Kont úr. –
Természetes, hogy oda kell nekik adni a lovakat… Nincs annyi?… Asmódiás
ördög, 172 falut hagytam én az utódaimra és négyezer jobbágyot!… Üljön a
kincsszedő lóra, és dézsmáljon össze vagy hatvan lovat. A ki jobbágy
ellenáll, az rövidíttessék meg egy fejjel.
Elég volt Gabi grófnak ennyi ahhoz, hogy az a rémítő perspektiva, a
melyet előtte kedves ükapja megnyitott, végkép elvegye a látását.
Homályos karikák czikkáztak a szeme előtt, a lába megcsuklott,
lecsúszott a földre. De szeretett volna még mélyebbre csúszni: a föld
alá.
Ám ez a vágya még ki se alakult egészen, midőn új ismerős hangokat hall
vala az előcsarnokból:
– Felkelt már a méltóságos úr?
Kanut volt.
Gábris gróf összeszedte minden erejét, a fizikait és az erkölcsit is.
Feltápászkodott és mosolyt erőltetett a fogai közé. Ajtót nyitott, hogy
fogadja Kanutot.
– Te vagy az, Jenő, szivem? Isten hozott.
Kanut belépett és kezelt vele.
– Mit csinál az öreg úr? – kérdezte.
– Épen most ébredt fel, – válaszolt Gabi.
– No csak siessen, – jegyezte meg Kanut.
– Miért siessen?
Kanut lenézett a házigazdára.
– Úgy látszik, elfelejtetted, hogy verekednie kell.
Ezt csakugyan elfelejtette az ükunoka.
– Hüha… kivel?
– Klimanóczival… hisz te lettél volna az egyik segédje.
– Klimanóczyval?… Én?…
– Te, de miután a Bolgár kodex inkompatibilisnak tartja a segédi
tisztséggel a le- és felmenő vérrokonságot, mást kértem fel helyetted.
– Azt okosan tetted, – hálálkodott Gábris. – És Klimanóczi?
– Az konyakot iszik és jeget eszik.
– Konyakot? Jeget? Miért?
– Mert biztosra veszi, hogy az ükapád ketté fogja hasítani, már nincs is
egyéb ambicziója, mint hogy a döntő pillanatig meg tudjon állni a lábán.
Arra kell neki a konyak és a jég.
– Szegény Muki!
Kanut vállat vont.
– Úgy kell neki. Mit tolakodik praenobilis urak közé!…
A párbeszédet a komornyik megjelenése szakította félbe.
– Nos? – támadt rá a gazdája.
– A méltóságos gróf úr mindjárt kijön.
– Jókedvű?
– Jó, csakhogy a lovak…
– Tudom, – szakította félbe Gábris. – Mi közöd neked a lovakhoz?
Notabene nem akarta, hogy kinevesse Kanut… Annak nem is lett volna rá
ideje, mert ime beviharzott Kont úr.
– A Napisten süssön a fejetekre!
Úgy látszik, ez valami pogány időkből felmaradt üdvözlet lehetett, nem
minden szellem nélkül való pedig, mert tagadhatatlanul igen lényeges
életfeltétel, hogy a nap az ember fejére süssön.
– Jó reggelt ükapa! – viszonozta a köszöntést az ükunoka.
– Szervusz, urambátyám! – így Kanut.
– Köszönöm gyerekek, de adjatok valamit ennem, – követelődzött a vitéz.
Gábor gróf csengetett. Kanut órájára nézett.
– Attól tartok, – mondta aztán, – nem lesz rá időd…
– Már mért ne lenne? – hurrogta le Kont vitéz.
– A párbaj idejét tiz órára tűztük ki, s most kilencz óra van.
Kont vitéz belevágott a levegőbe.
– Agyoncsapom én azt a czinegét reggeli után is. Addig hagy élvezze az
életét.
– Csakhogy – magyarázta Kanut illő tisztelettel, – a mai párbajnak
törvényei vannak; a kitűzött időt nem szabad elmulasztanunk.
– Egye kánya, – mondta Kont úr, – akkor éhomra csapom agyon… Hanem, ha
így áll a dolog, – tette hozzá, – siessünk fiúk, nyergeltessetek.
– Pardon, – oktatta Kanut mosolyogva, – de talán kocsin mennénk… A
városban ma már nem divat lovagolni…
Kont úgy tett, mint a ki egy szót sem ért a beszédből.
– A manóba, hisz kocsin nem lehet lándzsát törni, csak lóhátról!…
Kanut tarkójára nyomta kezét. Az bizony eszébe se jutott, holott
gondolhatott volna rá, hogy Zsigmond király idejében nem a mai
fegyvernemek voltak divatosak. No de hiszen most se késő Kont vitézt
felvilágosítani. El fogja az találni a kardvivás fortélyát is.
– Bocsánat, urambátyám, – jegyezte meg szerényen, – nem dárdával és nem
lóhátról fogunk viaskodni.
– Hát mivel és miről?
– Karddal és gyalog.
Kont vitéz karikára nyitotta szemét.
– Hallod-e fiú, tréfálsz velem?
– Ments Isten… Manapság a kard és a gyalogszer a divat…
– Hát ilyet még nem hallottam! – kiáltott fel Kont úr és őszinte (?)
bámulatában az asztalra csapott… – A kardot még csak értem, de hogy
magyar nemes gyalog viaskodjék!… Nohát ebből semmi se lesz. Ha
elcsúfítottátok a magyar vitézi tempót, a lelketek rajta, de engem, Kont
vitézt, nem kötelez a ti elfajulásotok. Ősi szokás szerint lóhátról
fogok vívni, – pont!
– De – hebegte Gábor gróf, – szegény Klimanóczi talán lovagolni sem tud…
aztán lehetetlen is a kivitel.
– Miért lehetetlen?
– A városban nem szabad és…
– Kinyargalunk a Rákos mezejére, – vágott a szavába Kont.
– Hallatlan! – motyogta szörnyű zavarában a szegény Gábris.
– Képtelenség! – tódította Kanut.
De csak egyet kellett Kontnak toppantania, a két úr legott beszüntette
megjegyzéseit.
– Bocsánat ükapa! – hebegte Gabi.
– Csak reggelizzék meg urambátyám kényelmesen, – biztatta Kanut, –
ugyanis elhalasztjuk a párbajt, mert előbb meg kell tárgyalnunk a
kivánságát ellenfele segédeivel is…
E közben belépett a komornyik.
– Mit parancsol ükapa reggelire? – kérdezte Gábris, Móriczra mutatva.
– Mi van?
– Tej, vaj, kávé, tea, sült, kaviár, májpástétom!
– Elég! Ennek a felét sem ismerem. Adjatok mindenikből, majd válogatok…
Kanut elköszönt. Ükapa és ükunoka magára maradtak. Az előbbi kinézett az
ablakon.
– Hallod-e, – kérdezte kisvártatva Gábor gróftól, – mit zsibong ez a sok
ember az utczán?
Az ám! A népről meg is feledkezett Gábris gróf: a papokról, a
zsurnalisztákról, vénasszonyokról, czigányokról… Odaállott az ükapja
mellé és meglátván a palotája körül tolongó tömeget, lógatni kezdte a
fejét, mint a porczellán kinai.
– Az ám, – motyogta – sok ember, sok…
– Sok, – ütötte rá Kont vitéz, – de mit akarnak az utczán?… A csatlósnak
rég megparancsoltam, hogy meg kell traktálni a papokat. A vénasszonyokat
meg söprűre kell ültetni… Aztán – folytatta házsártoskodását, – mért nem
énekel az iródeák és miért nem játszik a kobzos meg a kürtös? Hol a
sátor? A bor? A lovak?… Hát így teljesítik a parancsomat?
Gábrisnak jó egy félórai kinjába került, mig megérttette az ükapjával,
hogy valamennyi kivánságát lehetetlen teljesítenie. A lovakat, ha
muszáj, odaadhatja a czigányoknak, de a papok el se fogadnák a sátor
alatti traktát, az iródiákok csak kiváncsiságból vannak itt, valamint a
vénasszonyok is csak a ruhája szegélyét kivánják megcsókolni, hogy ezen
a réven hamarább az égbe jussanak…
– Hüm, hüm, – hümmögött Kont vitéz, – hát hiszen megértem én azt, hogy
nagy felfordulást csinált az én földrejövetelem hire, nem is csúfolok
érte senkit, hanem ha minden kiváncsi ember meg akar engem nézni, akkor
egyebet se csináljak reggeltől estig, mint hogy mutogassam magamat. Már
pedig nem azért szállottam én le a földre, hanem a hont megmenteni.
Gábrisnak többé-kevésbbé még mindig lógott a feje.
– Hiszen igen, – mondotta, – gondoltam én arra, hogy miattad állandó
ostromállapot alatt lesz a palotám és környéke, ha ki nem találunk
valamit… De mit gondoljunk ki?
– Az csak egyszerű, – vélte Kont vitéz – emeltess hat öles bástyákat a
palota körül, a lőréseken át majd leágyúzzuk a kiváncsi hadat.
Gabi gróf két kézre fogta a fejét és megringatta, mint a siró gyereket.
– Lehetetlen, ükapa. Az utcza nem az enyém… Manapság kiki oda állhat, a
hová akar…
– Törvény ez, vagy mi? – érdeklődött Kont úr!
– Az, – világosította fel unokája, – a szabadságjogokat biztosító
törvény.
– Akkor – látta be a vitéz, – azt tisztelni kell, akármilyen bolond is.
Egyebet kell kitalálni.
– Hisz, hisz, – motyogta Gabi tanácstalanul.
– Bizd rám a dolgot, – vigasztalta az ükapa, – kardot a czombomra,
beszélni fogok a csőcselékkel.
– Kardot?… Beszélni?…
– Nos?
– Inkább behivatom – ajánlkozott Gabi, – a cső… a dicső népet, – ma a
csőcseléknek dicső nép a neve, – behivatom a népet az ebédlőterembe: ott
mondd meg nekik a magadét.
– Azt se bánom, – egyezett bele Kont, – ha nem félsz a gubaszagtól.
Hanem előbb befölöstökömözök…
És ezt meg is tevé Kont vitéz alaposan. Megevett egy fél sonkát, egy
kiló májpástétomot és megivott rá vagy négy csésze rumot teával.
– No, – mondta aztán kedves ivadékának, – most már meg vagyok békélve
magammal. Első csatára hagy jőjjenek a papok…
A papok, számszerint negyvenen, beléptek a tágas ebédlőterembe. Létániát
kántált és tömjénezett valamennyi. El voltak látva az ördögűzéshez
szükséges mindenféle szerszámmal. Mert természetes, hogy az ördög
művének tartották a Kont földreszállását. Vagy svindlinek. Akármi volt
is, nagy csorbát ütött a szent hiten. Egy ember, a ki nem tartotta be az
itéletnapi terminust! Discreditálta magát az itéletnapot, a vallást, a
bibliát!… Ha így folytatódik, becsukhatják apránkint az összes búcsújáró
templomokat, a kolostorokat, sőt a paplakokat is.
Egy öreg ferenczrendi-barát (ősidők óta a legbátrabb fajta szerzetes)
vezette a deputácziót.
– Apage satanas! – kezdte meg a czeremóniát, és daczosan a Kont szemébe
mélyesztette tekintetét. Nyilván meg akarta őt félemlíteni fanatikus
hite erejével… De a levegőbe vágott a kis öreg. Irtózatosan lefőzte Kont
vitéz. Kisült, hogy ő kegyelme még a ferenczrendi-barátnál is
alázatosabb keresztyén vala.
– Apage, apage! – segített a papoknak ördögöt űzni. – Majd alázatosan
meghajtotta fejét és egy hangos csókot czuppantott a reverendissime
kezére.
Általános álmélkodás. A litánia befagyott az ajkakon, a tömjéntűz,
miután elfeledték lóbálni, kialudt a tartókban. A testes barátban
bentrekedt az ige… Kont vitéz ezalatt kitárta karjait, mint egy apostol
s az ihlet mély kebelhangján a következő dikcziót intézte a papi
gyülekezethez:
– Főtisztelendő püspök uram, atyám, kegyes testvérem az Urban! Nem
volnék igazhitű keresztyén, Krisztus méltó követője, ha meg nem sejteném
Istennek tetsző jámbor szándékotokat. Hiszen nekem is az volt első
gondolatom, midőn lábam a földet érinté, hogy látható emléket emeltessek
Urunk Istenünk dicsőségére azon a helyen, a melyet mennyből való
leszállásom megszentele. Templomot fogok emeltetni a Rákos mezején,
fényes hajlékot Istennek…
Ezután kénytelen volt Kont egy pillanatra szünetet tartani az ükunokája
miatt, a ki ájuldozni kezdett… A papok segítségére ugrottak a grófnak,
megtömjénezték egy kicsit, vizet itattak vele, míg jobban nem lett
valamennyire. Azután így folytatta a vitéz:
– Tágas hajlékot Istennek. Hatalmas klastromot melléje… És az ország
első búcsújáró helyévé avatom a szent területet.
Mondván, még egyszer kezet csókolt volna a francziskánus barátnak, de ez
most már nem engedte, inkább ő kapta el a vértanú kezét.
– Czupp!… Neked dukál a kézcsók – mondta annak elcsattanása után, – mert
te az égből jöttél.
– Neked, – udvariaskodott Kont, – mert én most már csak egyszerű ember
vagyok, holott te Isten felkent szolgája vagy.
És – czupp! – visszaadta neki a kézcsókot.
Roppant megható és ünnepies volt a jelenet. Mindenki sírt, de legjobban
mégis Gábris sírt. Neki külön oka is volt erre.
A papisereg kivonulása után szóvá is tette ezt az okot:
– Ükapa, az Istenre kérlek, ennyire ne pazarolj!
Bár befogta volna a száját, mert a mit az ükapa erre mondott, olyan
perspektivát tárt a szeme elé, a melynek a legfenekén ő volt lepingálva,
koldusbottal a kezében és zsíros tarisznyával a vállán. Ugyanis azt
mondta neki Kont fagyosan:
– Mi közöd hozzá, a magamét költöm!
– A magadét? – rémüldözött az ükunoka, egy kínos sejtelem nyüge alatt. –
Hogy-hogy?
– Mi hogy-hogy? – kérdezte Kont?
– Az, hogy honnan lenne neked pénzed?
– Bolond! – fitymálta le a grófot az ükapa. – Minek nekem a pénz, mikor
ott van a rengeteg földem és nyájam, százhuszonhét falum, négyezer
jobbágyom! Adnak azok pénzt, a mennyi nekem kell, többet is…
– Nem értelek, ükapa, – kiáltott fel Gábris gróf (pedig dehogy is nem
értette), – hisz a te százhuszonhét falud rég az örököseidé.
– Volt, – nyitogatta könyörtelenül Kont úr, ivadéka szemét, – de most
már, hogy visszatértem a földre, újra az enyém.
– Oooóriási! – hebegte Gabi gróf.
– Az csak természetes, – eszelte Kont vitéz, – hogy élő embernek nem
lehet örököse.
– Huh! De ükapa meg volt halva!
– Meg hát, de feltámadtam a kérésedre, következésképen újra jussom van
ahhoz, a mi az enyém.
– Rémítő!…
– Akkor miért hivtál, az ebugatta? – szidta Kont az unokáját. – Csak nem
gondoltad, hogy koldusnak jövök le neked? Egy Kont!
Gábris a levegő után kapkodott.
– De én is Kont vagyok ám, én sem koldulhatok!
– Attól ne félj, gyerek, – vigasztalta meg Kont úr, – a míg az ükapádat
látod, mindennap jóllakhatsz az én asztalomon. Paripát is tartok neked:
kettőt. Mi kell még? Ha szeretsz vadászni, úgy jó kováspuskát is
rendelek neked, csatlósod is lesz kettő… A többi a te dolgod persze. Ha
be nem éred ennyivel, kövesd az én ifjúkori példámat, zsákmányolj
magadnak a magad szakállára, nagy az ország…
Hát ez a beszéd már teljesen elégséges volt ahhoz, hogy egyszeribe
szétfújja Gábris grófnak minden illuzióját, a mit a spiritisztikus tanok
összehalmoztak a lelkében. Szentlélek, hát micsoda szellem az olyan, a
ki tükröket zúz össze, összeesküvéseket szít és rablásra bujtja a békés
polgárokat! Hogy fogja ez a hazát megmenteni, mikor úgy kezdi, hogy
csúfot űz nemcsak a maga vértanúi nimbusából, hanem az egekből is!… És
el akarja harácsolni utódai uradalmait…
Valamennyi Kont-dacz, keserűség, eredendő erőszakosság csak lappangott a
késő unoka vérében, egyszeribe kitört, lobbot vetett a czivilizácziónak
őslelkét takaró hamuja alól. Megrázta magát, mint a mérges buli, lábát
nekifeszítette az asztalénak, a körmeit meg belevágta egy selyempárnába,
mintha az képviselné az uradalmait. És szembeszállott a saját ükapjával,
mint a hogy a hörcsög nekimegy az embernek is, hogy megvédelmezze azt a
pár szem búzát, a mit tőle ellopott s a pofazacskójába rejtett.
– Nem addig van a’! – vijjogta a vitéz képébe. – A birtokaimhoz
ragaszkodom. Nem tőled kaptam, hanem az apámtól. Te, a milyen pazarló
vagy, rég elherdáltad volna a magadét.
Kont, a helyett, hogy megharagudott volna, homéri kaczajba tört ki.
– Hisz nem kérek én tőled semmit, gyerek… Nem is volnál igazi Kont, ha a
magad jószántából adnál. Bízd rám, majd visszaharácsolom én a
birtokaimat a magam öklével, Kont-szokás szerint.
Gábris ki akarta csúfolni az ükapját: átölelte pipaszárlábait a térde
irányában s fehúzta őket egész az álláig, úgy kaczagott a szeme közé.
– Hihihibruhaha, hol maradtál te, ükapa, te naiv vitéz! Azt hiszed, hogy
még ma is harácsolnak?
– Nem hiszem, fiam, de tudom, – állította Kont flegmásan. – Az eszközök
megváltozhattak, de a harácsolás maga, a míg csak két ember lesz a
földön, sohasem fogja divatját múlni. Ha erővel nem vehetem vissza a
jussomat, majd visszaveszem észszel. Egyszóval azzal a fegyverrel, a
mivel ma harczolni szokás.
– A jog ez a fegyver, – vihánczolt Gabi gróf, – az meg mellettem szól.
– Melletted, – hagyta rá Kont vitéz, – de csak addig, a míg te vagy az
erősebb.
– Az az erősebb, a kinek igaza van.
Kont szatirikusan mosolygott.
– Fiam, mi égi lakók azt egész máskép tudjuk.
– Majd megtapasztalod…
Kont ütött a fejével.
– Hiszen majd megtapasztalom… Most nem is veszekszem veled tovább, csak
annyit kérdezek tőled, hajlandó vagy-e a lantosoknak és papoknak adott
szavamat beváltani?
Gábris gondolkozott egy pillanatig.
– Majd meglátjuk. Ha nem csinálsz több adósságot, megépíttetem a
templomodat.
– És a lovak?
– A lovakat megváltom pénzzel.
Kont ütött a fejével.
– Azt se bánom, hivasd be a kobzosokat…
A czigányok beléptek az ebédlőbe.
– Szátokba süssön a nap! – üdvözölte őket a vitéz. – Megkapjátok a
lovatokat, de csak télben, most nincs annyi lovam. Hanem, – tette hozzá,
– ha megelégesztek a csereárával, azt mindjárt megkaphatjátok…
A czigányok hajlongtak.
– Megelégszünk, méltóságos gróf úr.
– Helyes, – s bólintott Kont vitéz, – most már az a kérdés, mit ér a ló
manapság?
A czigányok ötöltek-hatoltak, nem mertek nyilatkozni. Bezzeg
nyilatkozott helyettük az ükunoka.
– Ötven forintot, – vágta ki szemtelenül.
A primás savanyú képet vágott, a többi zenész is szítta a fogát, de
hiába, csak gavallér a czigány-fajta: senki se tiltakozott a Gábris gróf
becslése ellen.
– Jó lesz, – mondta a primás, – csókoljuk a kezit.
– Akkor fizess, – diktálta Kont úr, – hagy látom magam is, milyen a mai
pénz.
Gábris kinyalt a tárczájából két darab ezerkoronás bankjegyet és átadta
a primásnak.
– Tizenhatan vagytok, – magyarázta, – az ötven forintjával nyolczszáz
forint. A többit én adom.
– Kezüket csókoljuk…
A banda kivonult. Gábris egymásba dörgölte a kezét. Ebből hát elég
olcsón kimászott. Majd csak kigondol valamit a templommal is.
– Hát hagylám azt a mai pénzt, – figyelmeztette Kont úr morfondirozó
unokáját előbbeni kérésére.
Gábris odatartott neki egy ezrest.
Kont megbámulta illendőképen, aztán a mellényzsebébe gyűrte.
– Csunya, – mondta, – nekem legalább nem tetszik.
– Akkor add vissza, – kérte ámulva Gábris.
– Minek? Csak nem sajnálod az ükapádtól!
Gábris röstelte sajnálni, kifújta az orrát és rágyújtott egy szivarkára.
– Mi az, a mi az orrod alatt füstöl? – kérdezte Kont. – Már
megbámulgattam az áldomáson is, de nem tudtam kitalálni.
– Dohány, – világosította fel Gábris, – Amerikából hozta valami Drake
Ferencz vagy kicsoda.
– És jó az?
– Próbáld meg.
Megkinálta ükapját egy Wafiadesz-szivarkával.
Kont rágyújtott és három szippantással kiszivta a szivarkát.
– Lassabban szídd, – tanította ükunokája.
– Jó, majd a következőt.
Igen belejött Kont vitéz a czigarettázásba, kedvét lelte benne.
– Hát – jelentette ki a harmadik után, – most már jöhetnének az
iródeákok. Essünk túl rajtuk…
Ezt már Gábris sem bánta. Hadd kürtöljék világgá az adta pennászai az ő
dicsőségét a spiritizmus terén. Ha már megfizeti, legalább tudjon róla
az egész földgolyó. Becsengette Móriczot.
– A méltóságos úr szivesen látja az ujságiró urakat.
Alig egy percz mulva bevonult a penna hadserege: összesen hetvenkilencz
ujságiró. Mindenféle fajta. De olyan egy sem akadt közöttük, a ki fel ne
lett volna fegyverkezve. Csak egy kodakkal persze, mert nem akarták ők
Kont vitézt lelőni, csak lefotografálni. Abba meg szivesen beleegyezett
a hétszáz éves vértanú. Olyan pózba csapta magát, mint egy toreador a
bika előtt.
A fényképezés után az intervjú következett. A riporter urak letelepedtek
a székekre és körülfogták a mesebeli vendéget karéjban. A részben előre
megállapított főkérdéseket a legtekintélyesebb lap (a «Magyar
Birodalom») tette fel.
_A tudósító:_ Sziveskednék méltóságod megmondani, mi birta rá, hogy
otthagyja mennybéli hazáját s magas poziczióját gyarló porhüvelylyel
cserélje fel?
_Kont:_ A hazámért való aggodalom.
_A tudósító:_ És mi úton értesült méltóságod a haza mostoha sorsáról?
_Kont:_ Az ükunokám üzente fel nekem egy asztalláb segítségével.
_A tudósító:_ És rögtön leszállott méltóságod a hivására?
_Kont:_ Nem épen rögtön, de annyit panaszkodott a Gábor, hogy végre is
megsajnáltam a hazát.
_A tudósító:_ S mi úton-módon szándékozik méltóságod a haza sorsán
segíteni?…
_Kont:_ Arról most nem nyilatkozhatom. Először meg kell ismerkednem a
népemmel, mert a mint kigyelmetek képéből is kitűnik, súlyos
vérkavarodások történhettek itt Zsigmond óta.
_A tudósító:_ Helyes; a faj megnemesedett, de ki fog-e méltóságod
igazodni a földön hét század öltő távollét után?
_Kont:_ Ki, barátom. Annyit már most is elárulhatok, hogy hétszáz év
alatt alig változott itt valami. Úgyszólván csak formát cseréltek az
emberek és a házak.
_A tudósító:_ Nem vitatkozom méltóságoddal…
_Kont_ (szavába vágva): Azt nem is tanácsolom.
_A tudósító_ (megsértődre, némi gúnynyal): Mi a czivilizált világ első
nagyhatalma vagyunk, de az éggel még sem akarunk perbe szállni.
_Kont:_ A világ első nagyhatalmai a kötél és a patkány. (Óriási
konsternáczió.)
_A tudósító:_ Lenne szives méltóságod megmagyarázni, miként értelmezi
eme merész állítását?
_Kont:_ Hát megmagyarázom _kendteknek_ úgy, hogy még kendtek is
megérthessék… Egy jó hatrét kötéllel föl lehet kötni sorjában az egész
emberiséget s a patkány egy óra alatt megeszi ezt a kötelet. Akkor pedig
az egész emberiség _élete_ a patkány gyomrában van.
A zseniális paradox mondás óriási szenzácziót keltett. Volt a
zsurnaliszták közt egy drámairó is. Ez a magasságba ugrott tőle és
elkiáltotta magát:
– Homéri, shakespeari, isteni!
– Sst, – intette rendre a vezénylő tudósító. – A következő kérdés:
Milyen az ég?
_Kont:_ Sajnos, az hivatalos titok.
_A tudósító:_ Kitől tetszett szabadságot kapni?
_Kont:_ A közvetlen feljebbvalómtól.
_A tudósító:_ Ki volt méltóságodnak közvetlen feljebbvalója?
_Kont:_ Ez is hivatalos titok.
_A tudósító:_ És égi s légi útjának mikéntje?
_Kont:_ Ezt nem értem. Zsigmond király korában nem így beszéltek
magyarul.
_A tudósító:_ Úgy értse méltóságod: kegyeskedjék elmondani
földreszállása történetét.
_Kont:_ Az egyszerű. Kikerestem a régi testemet s szellemem fölibe
vettem. Aztán letörtem egy darabot a Saturnus csillagból, leterítettem
az éj nedves fátyolával, (hogy meg ne gyúljak vele együtt,) ráültem s
leereszkedtem rajta.
_Mind:_ Óriási!… (Szünet. Hátborzongás.)
_A tudósító_ (hebegve érzései súlya alatt): Mondaná meg méltóságod…
_Egy göndörhajú_ (görbe lábacskáin Kont szine elé karikázik és
mutatóújjával megczélozza a főriportert): Halt! Mielőtt tovább mennénk,
azt mondja meg a méltóságos úr, hol _létezik_ az a meteor, a min
leutazott?
A kérdést zseniálisnak találta minden lélek, maga az ükunoka is. Az ám,
a meteor! Halljuk! Halljuk! Mi van a meteorral? – zengett-zúgott az
érzelmek viharja szerteszét.
_Kont_ (roppant flegmával): Azt tudjam először, mi az a meteor?
_A tudósító:_ Az a csillagdarab, a mit letört. Minden csillagdarab, a mi
a földre hull, meteornak neveztetik.
_Kont:_ Vagy úgy… Hát azt ott hagytam a Rákos mezején.
Erre egyszeribe vizsgálóbiróvá változtatta a főriportert a vére:
szimatoló inkvizitorrá.
– Mondja meg nekem méltóságod, – kérdezte s újjával két szeme közé
czélozott a vértanúnak, – meg tudná-e találni azt a meteort?
_Kont:_ Hogy a manóba ne!
_A tudósító_ (feláll): Mindjárt?
_Kont:_ Akár mindjárt.
_Mind_ (felugrálnak, majd bátortalanul vigyorogva az egymás szemébe
néznek, végül összecsattannak a tenyerek): Kolosszális! Fenomenális!
Rettenetes!
Ezeknek a felkiáltásoknak az a magyarázatuk, hogy a zsurnaliszták el
voltak ugyan készülve arra, hogy egy nagyszabású szélhámos üzelmeivel
állanak szemközt, de ilyen merészségről még álmodni se mertek!…
_A tudósító:_ Hajlandó-e méltóságod személyazonossága igazolása
érdekében bennünket azonnal odavezetni, a hol a meteorkő a földre esett?
_Kont:_ Nem, barátom! Afféle kicsiségekért nem vagyok hajlandó a lábamat
megmozdítani.
_Mind:_ Áhá!
_Kont:_ Hanem ha vártok addig, a meddig elintézem azt a párbajt, a mire
egy csantra kamasz tegnap kihítt, megmutathatom nektek a
csillagforgácsot, mert a Rákos mezején lesz az _istenitélet_ is.
_Mind_ (másodszor is összecsapják tenyerüket).
_A tudósító:_ Tehát a Rákos mezején tetszett kiszállani?
_Kont:_ Ott.
_A tudósító:_ És ott lesz a párbaj is?
_Kont:_ Már egyszer mondtam.
_A tudósító:_ És ott lehetünk mi is?
_Kont:_ Bánom is én…
_A tudósító:_ És meglátjuk a meteort?
_Kont:_ Meg hát!
_A tudósító:_ És nem tart bennünket bolonddá a méltóságos úr?
_Kont:_ Mi haszna lenne. A ki nem bolond, attól úgyse bolondulna meg.
A bámulatnak is csak egy bizonyos számú foka van; a fogas zsurnaliszták
elképedése már nem tudott nagyobbra nőni. A főriporter megfeledkezett
róla, hol áll és impertinens fejcsóválások között ezzel a kérdéssel
fordult társaihoz:
– Mit szóltok ehhez?
Kont vitézből kitört a régi kényúr.
– A véleményeteket – rivallt rá a tintanyaló hadra, – mondjátok el az
egymás fejének a hátam megett. Előttem úgy viselkedjetek, mintha dárdát
nyeltetek volna. Értettétek?
Ezt megértették az ujságirók. Csak azt nem sejtették, hogy fogja magát a
_modern Cagliostro_ a meteor bemutatási kényszere alól kisvindlizni? És
miféle agyafúrt kitalálásokkal fogja folytatni a megkezdett üzletet, ha
lelepleztetik!… A zsurnaliszták meg voltak róla győződve, hogy botba
szaladt az _ipse_. De persze kifejezést nem adtak a meggyőződésüknek…
Informáltatták magukat a párbaj ideje és körülményei felől s
megszállották a szemben levő sarokkávéházat, hogy ott várják be a
legközelebbi fejleményeket. Azonban addig sem lopták a napot, előszedték
a kutyanyelveket és hozzáfogtak az intervjuról szóló riportjuk
megszerkesztéséhez. Megjegyzést nem fűztek hozzá, mindössze ama
reinkarnálási eseteket sorolták fel, a melyekről a világnak, illetve a
spiritiszta köröknek a Kont esetéig állítólag tudomásuk lett volna.
Egyszóval nem csapták be az ajtót a nagyközönség izgalmas érdeklődése
elől, inkább felsrófolták a fantáziákat: ez jövedelmezőbbnek tetszett…
Elkészülvén a riportok, egy pár pohárka borovicska, ürmös vagy állás
felhörpintése után izgelődni kezdtek az _első nagyhatalom_ előörsei,
mert immár elérkezett az ebéd ideje, de még nyomuk sem mutatkozott a
várvavárt párbajsegédeknek. Még tűrtek vagy egy órahosszat, aztán,
tekintve, hogy el nem hagyhatták a posztjukat, megrendelték a
debreczenit, vagy a két tojást pohárban, s úgy, a hogy, beebédeltek.
Aztán sakkoztak, kalábereztek és káromkodtak.
Délután négy órakor végre felbukkant a sarkon Kanut daliás alakja,
nyomában Gekszi gróf.
S – uczczu vesd el magad, – egy szempillantás alatt kiürült a kávéház és
az utczára költözött. A falhoz nyomta a két érdemes férfiút egy
szempillantás alatt s nem eresztette addig, a míg ki nem vallották a
nagy szenzáczió részleteit…
– A párbaj holnap fog végbemenni a Rákos mezején, még pedig lóhátról.
Belépőjegyek a Kont-palota portásánál kaphatók…
Tudnivaló ugyanis, hogy 2091-ben már annyira kibővültek volt
Magyarországon a szabadságjogok, hogy az egymás fejbeütése sem tartozott
többé a tilos cselekmények közé, ha a kölcsönös megegyezés be volt
bizonyítható.
A zsurnalisztahad vévén a szenzácziós informácziót (és külön tiz koronát
a portási protekczió elnyerése czéljából), öt percz lefolyása alatt
megszerezte az antrébilétákat, aztán visszahemzsegett a kávéházba és
újabb kutyanyelvekre újabb riportokat firkált:
_«Szenzácziós középkori párbaj egy inkarnált szellemmel.»_
_«Kont, a kemény vitéz és Klimanóczy!»_
_«Meteorkeresés a Rákos mezején!»_
A krajczáros ujság nagykövetei még további három sort irtak a riportjuk
fölé. A külföldi lapok tudósítói a következő szörnyű sürgönyt röpítették
világgá:
«Héderi Kont grófnak sikerült az ükapját, a magyar történelemből
előnyösen ismert s hatszáz év előtt lefejeztetett Kont vitézt, a hires
összeesküvőt, a szellemek világából a földre csalnia. Állítólag egy
meteoron szállt le az ős s még aznap lovagias ügye kerekedett. Párbaját
előkelő, válogatott közönség jelenlétében holnap fogja megvívni,
korabeli szokás szerint, lóháton. Utána be fogja mutatni a meteorját is.
A csudával határos események elé feszült várakozással tekint az egész
ország apraja-nagyja. A tudós akadémia elemeztetni fogja a meteort. A
reinkarnált szellem személyazonosságának megállapítása czéljából a
legszigorúbb rendőri és tudományos vizsgálat fog megindíttatni…»
Kanut és Gekszi gróf ezalatt jelentést tettek felüknek ügyének mikénti
állásáról: hogy Klimanóczy csudálatosképen azonnal belement a
kivánságukba, sőt némi gyanús megkönnyebbülést mutatott, midőn azt
értésére adták… Ilyenformán elhárult minden akadály a lovas párbaj elől,
az ellenfelek holnap _hajnali_ nyolcz órakor vígan összeütközhetnek a
Rákos mezején…