– Hatezer forint, – mormogta a fogai között, de azért víg képet vágott a
drága játékhoz, nehogy megszólják a pajtásai.
Mert azok ugyan a pártjára állottak volna Kont vitéznek. Az ő szilaj
kedve ellenállhatatlanul magával ragadott, felszítt minden konvencziót,
illendőséget, a mit a magyar géniusz hétszáz év óta termelt s a
lelkekben csupán az ősi virtus tempóit hagyta meg.
De az aztán nekigyarapodott szépen; reggelig oly terepélyes fává nőtt,
hogy még Gábris is rája került: a fejébe vette, hogy megrág egy pezsgős
poharat. Megrágta, de roszúl; össze-vissza vágta vele a torkát és a
nyelvét.
Kanut az erejét produkálta. Félkézzel felemelte Gekszi grófot székestül.
Klimanóczy is mutatni akart valamit, lenyelt sorjában: egy égő szivart
és egy ugyanolyan gyertyát. De a Kont abbeli kivánságát, hogy harapja és
nyelje le a gyertya után a saját kisújját is, már nem volt hajlandó
teljesíteni, hiába fenyegette meg a vitéz:
– Vagy lenyeled az ujjadat, vagy én nyellek le téged, válaszsz.
Klimanóczy nem akart választani. Hivatkozott a czivilizáczióra, a
telefonra, grammofonra, automobilra, repülőgépre és egyéb modern
vivmányokra és a kaszinó elé vitte az ügyet.
Az úgy döntött, hogy Klimanóczy nem köteles ugyan megenni a kisujját, de
az ellen már nem tiltakozhatik, hogy más meg ne egye. A vértanú kivánja:
magyar nemesember, ha provokálják, kiáll a placzra a sárkánynak is…
Tehát az első érdemleges ügy, a mit Kontnak a földön nyélbeütnie
sikerült, egy párbajaffér vala.
A segédek megneveztettek.
Kont Kanutot és ükunokáját bizta meg a további tárgyalással, Klimanóczy
két jámbor békebarátot: az igazgatót és Zárday grófot.
De ezzel aztán meg is áporodott a _magnum áldomás_ ize végképen.