Jött a pièce de résistence, egy hatalmas borjúgerincz, à la Provençale,
sauce Suvaroff hozzá.
Kontnak felcsillant a szeme.
– Ez már döfi, – mondta boldogan és kivett a sültből vagy hat személyre
valót. – Hanem – kérte ükunokáját, – előljáróban jó lenne egy kis
hegyleve.
Gábris gróf egri bikavért töltött egy talpas pohárkába.
– Először ezt kóstolja meg, ükapa, nem bánja meg.
Kont felhajtotta a bort és az égre nézett ősi szokás szerint.
– Nem rosz, – mondta, – csak kevés, tölts egy nagyobb edénybe.
Gábris teletöltötte a söröspoharat.
Kont azt is kiitta fenékig, aztán hozzálátott a borjúhoz. Utána újra
innivalót kért.
Gábris most már pezsgőt bontatott neki.
A vitéznek nagyon tetszett a gyöngyöző ital. Nézegette egy darabig,
gyönyörködött a szénsav játékában, aztán – glumm! – felhajtotta egy
kortyintásra. S nagyon jól eshetett neki, mert megköszörülte utána a
torkát és elégedetten bólogatott hozzá.
– Jól éltek, – mondta, – ha boldogtalanok vagytok is… Tudomásom szerint,
– tette hozzá, – a rómaiak között is csak Lukullusnak volt annyi kincse,
hogy olvasztott gyöngyre telt belőle.
Gábris megmagyarázta neki, hogy nem gyöngy az, a mi a borban pezseg,
csak levegő.
Kont megcsóválta fejét, de nem disputált az unokájával.
– Akármi, – mondta, – de jó. Nem is aprózom többet, hozass nekem kupát.
Hogy kupa nincs, mentegetődzött az ükunoka, de az ükapja lehurrogta.
– Hát az mi? – s egy hűtővederre mutatott. – Öntesd ki belőle a jeget,
mert én ezentúl ebből akarok inni.
Gábris ötölt-hatolt, félt, hogy kinevetik vértanú ősét, de végre se mert
vele ellenkezni; egy üres jeges vedret rendelt az asztalra, szemével
általános elnézést kérve tapasztalatlan ükapácskája számára.
Kont vitéz teleöntötte a vedret pezsgővel és turáni nyugalommal kiitta.
Utána az asztalra csapott széles jókedvében, hogy összecsendültek a
megtánczoltatott kristálypoharak.
– Jesszus! – ijedezett Gábris, de összerezzent a vitéz egyéb környezete
is.
– Ma mulatni fogok, – jelentette ki Kont, – elég idő lesz a hazát
megmenteni holnap is.
Ez a kijelentés annyira magyaros volt, hogy nem múlhatott el tetszészaj
nélkül.
– Éljen! – zúgta rá az egész kaszinó. – Ma mulatni fogunk!
– Ezt már szeretem, – dicsérte meg hiveit Kont vitéz. – Úgy pözsögjön a
véretek, mint ez a gyöngyöző bor. Velem meg ne sokat teketóriázzatok,
azért, hogy hétszáz éves vagyok. Rajta gyerekek, igyatok!
Általános éljenzés és koczczintás. A kristálypoharak zenéje összevegyült
az ezüstveder csengésével s a vidám kaczagás trilláival. A szemek
kifényesedtek, az arczok nekipirultak. Duhaj kedvre kerekedett a Kont
vitéz által felbátorított társaság.
A fagylalt után már oly magasra hágott volt az általános jókedv, hogy
Kanut bátorságot mert magának venni, miszerint brudert ajánljon a
hétszáz éves hősnek.
– Kont bátyám, – szólította fel a vértanút, – nem illik ugyan, mert
fiatalabb vagyok, mint kigyelmed, de azért tiszteljen meg a
barátságával, szólítsuk egymást te-nek.
– Eb, a ki bánja! – egyezett bele Kont. – Nem vagyok én csöppet sem
büszke, ha áldomást ülök… Hanem – tette hozzá, – a csatasorban,
gyerekek, ott rettegjetek a vezéretek szemöldökétől is. Egy ráncz az
orromon s belesir egy egész banderium.
Tetszett a nagy szó, csak Gábris feszengett tőle kissé… Mi lesz,
gondolta magában, ha ükapja végkép belelovalja magát abba a gondolatba,
hogy okvetlenül csatáznia kell. Megmagyarázza ugyan neki, hogy nem úgy
értette ő (midőn lehivta az égből) a honmentést, de hátha ragaszkodni
fog a saját methodusához?…
Szegény Gábrisnak, az igazat megvallva, kissé lelohadt a szellemek iránt
eddig táplált fanatizmusa. Ő azt hitte, hogy angyali tökéletességű
lények a szellemek és ime kisül, hogy az ükapja csöppet sem angyal. Csak
olyan ember, mint más, legföljebb erősebb, daliásabb… No de –
vigasztalta magát Gábris, – akárhogy van is, csak az ő dicsősége a Kont
reinkarnáltatása: bele fog pukkadni az egész világ minden spiritisztája…
Kont vitéznek, miután felhajtotta volt a hatodik üveg Cliquot-ot is,
végre melegedni kezdett a füle töve. Fékentartott faji szilajsága
egyszeribe fölágaskodott: felpattant székére és újból dikcziózni
kezdett.
– Nemes, nemzetes és vitézlő uraim!…
(Az igazgató kiintette a szolgaszemélyzetet. Igen drukkolt már a vértanú
szabad szájától.)
Kivonulván a szolgák, rákezdte Kont vitéz:
– Véreim! Azt már idáig is kitapasztaltam: bor és _kupa_ mellett víg
legények vagytok, kortársaim sem voltak különbek nálatok. Úgy is való
az, gyerekek, mert hozzá tartozik a magyar virtushoz, hogy minden téren:
gyalog, lóháton, mennyben és pokolban, áldomásnál, csata zivatarában,
országgyűlésen, szép asszony lábánál: mindenütt megállja a sarat, a ki
legény.
A munka nem volt a listában, hát természetes, hogy roppant hatást tett a
dikczió. Hangos kaczagás, hujjahó szakította meg egy perczre a folyását.
– Fiaim, – folytatta az ünnepelt vitéz, – azt kivánom néktek s a haza
érdekében el is várom tőletek: talpig férfiak legyetek holtig. Akkor se
rezdüljön meg a szemöldökötök, ha hóhér köti meg a nyakkendőtöket.
Akkor, véreim, meglátandjátok, nemhogy az adta németje, de maga Asmodiás
ördög sem fog veletek birni… Esküdjetek meg, – szólította fel a
társaságot, – hogy megfogadjátok az intésemet és akkor én Isten elé
fogom terjeszteni az instáncziátokat. Esküdjetek!
Óriási, frenetikus lelkesedés.
– Esküszünk! – zúgott száz ajakról a szent fogadalom s végigbúgott az
ebédlőtermen, kicsapott az utczára, az arra járó-kelőknek égre meredt a
hajuk.
A kegyelmes igazgatónak ellenben leszállott az orra egész az álláig.
Ment volna ő haza, de a felelősség terhe lenyomta szegényt a földig.
Kínjában, mit tehetett volna egyebet, lezáratta az ebédlőtermet. Lélek
se be, se ki. Hogy ki ne süljön valahogy a nagy – skandalum.
A kaszinó egyéb tagjai, föllelkesülve dicső vendégük példáján, sorban
beledűltek a tósztok árjába. Hovatovább három-négy szóéhes ember
dikcziózott egyszerre, a min Kont vitéz szörnyen mulatott.
– Épen így volt ez – állította kaczagva, – Zsigmond korában is. Csak a
csimpolya hiányzik, – mondta, – a hárfa, a kürt és a duda.
Hát e miatt sem kellett Kont vitéznek sokáig panaszkodnia. Egyszerre
csak, mintha a földből nőtt volna ki, a háta mögött termett a Béla
czigány bandája s fülébe húzta a Rákóczi-indulót.
Jó Kont vitéznek ugrálni kezdett a szive. Meg a lába az asztal alatt,
meg a keze a pezsgős poharak között. Hamarjában azt se tudta, sirjon-e
vagy zúzzon.
Gábris az utóbbi eshetőségtől való félelmében elkapta a primás fejét és
a fülébe súgta:
– Kitették a holttestet az udvarra…
Inkább sirjon az ükapja, mint hogy felrúgja az asztalt s pocsékká zúzza
a sok ezer forintot érő tükröket.
Sikerült a taktikája. A keserves áriák siró gyermekké változtatták a
hétszáz éves őst. És kompasszióból vele sirt az egész társaság. Még a
tudós sem mert nem sirni, mindössze hogy elgondolta magában: Unter
Wölfen muss man mitheulen.
Ám a magyar lélek alapos ismerője, a czigány, nem igen szereti a
keserveket hosszú lére ereszteni. Jobb az neki, ha a hallgatója az
asztalon tánczol, mint ha az ölébe sir. Béla czigány hamarosan végzett a
holttesttel s egy szilaj nótába kapott:
«Hej Jula, Jula, szól a duda,
Kecskeméti szőrös bunda,
Kvik!»
Aprózta, czifrázta, mint a veszedelem. A keze úgy mozgott, mintha
vitustánczot járna… A székek nyikorogtak… Verték a taktust a lábak az
asztal alatt s felette az öklök… Klirr-csinn! – csicseregtek a poharak.
– Csitt-csatt! – csattogtak a tenyerek, aztán – Hopp Sári sarokra! –
tánczra perdültek Árpád ivadéki Sári nélkül.
Kont csak nézte egy ideig a szilaj kavarodást, legföljebb sebesebb
tempóra izgatta véreit, de hajna, csak rövid egy pár perczig tartott
vértanúi önmérséklete… addig heczczelte unokáit, míg maga is beleszédült
a táncz őrült forgatagába. Csakhogy ő nem a parketot taposta. Just
formált magának a magasabb talapzathoz. Felpattant az asztal tetejére s
lerúgván a rajta levő ingóságokat, ott ropta el a kállai kettőst.
Béla húzta neki, mint az eszeveszett. Az urak körülállották, pezsgős
palaczkokat nyomtak a markába, produkáljon velük valamit.
Hát produkált is Kont vitéz. Eljárta velük a buzogány-tánczot. Először
megforgatta Veuve Cliquot-t a feje felett, aztán felhajította a
levegőbe, – pörgött a francziája, mint az orsó, míg hattyúnyakát el nem
kapta a magyar vértanú.
Elvégezvén a produkcziót, leugrott Kont vitéz az asztal tetejéről s
elrikkantotta magát:
– Így vigad a magyar! Utánnam, a ki legény.
És röpültek az üvegek egymás után és – dirr-durr-klirr – a velenczei
nagy tükör megszünt velenczei lenni, legföljebb apró bakatükrök czéljára
maradt alkalmatos.