Héderi Gábor gróf ükapja akkreditáltatása után fiakkerbe ugratott egy
lakájt, azzal az utasítással, verjen fel egy ruhakereskedőt, pakkoltassa
vele össze valamennyi öles emberre való ruháját; a kaszinóban majd
választani fog belőle.
Egy negyedóra múlva megérkeztek a szabó, a lakáj és a ruhák. Egy másik
negyed múlva már a Rottberger úr művében feszített Kont vitéz. Az
ükunokája most már bemutathatta őt az egész kaszinónak. A díszterembe
vezette…
A _csuda_ hirére nagyszámban összeverődött tagok ünnepies zúgással s a
várakozás lázától pirosan fogadták a 700 éves vértanút. (Jól nézett ki
az öreg a koczkás angol szabású jacketjében és piros nyakkendőjével.)
Majd fölszabadultak az izgalomtól lenyügözött tüdők s olyan
éljenrivalgás csattant ki a torkokból, hogy megirigyelhette volna egy
kortesgyülekezet is.
Kont büszkén lépett el az urak automatikusan képződött sorfala között.
Üdvözlésképen biczczentett a fejével, egynémelyik vérének kedélyesen a
vállára csapott. A terem közepén megállott és harsány hangon a következő
dikcziót vágta ki:
– Véreim! Üdv néktek és dicsőség, a miért vértanúi rangjához méltóan
ünneplitek a ti ősötöket. Sose is felejtsétek el: a kort és a virtust
tisztelni kell… Ükunokámtól hallottam, – folytatta, – hogy nem boldog a
magyar. Még az égbe üzente fel nekem, hogy beszüntettétek a nádorságot.
Ez irtó nagy hiba volt. A minthogy az az emberfia, a kit az ő helyére a
király nevez ki, _nem ti választotok_ (s itt az irtó hiba), már össze is
szűrte a levet a némettel, félig-meddig eladta nekik a hazát. Azért
jöttem le hozzátok az égből, hogy segítsek ezen a rettentő szégyenen.
Hát – s magasra emelte kezét, – fogadom is, hogy addig nem megyek vissza
az égbe, a míg dicső küldetésem sikeréről a magyarok Istenének be nem
számolhatok… Benneteket, nemes véreim, csupán arra kérlek, tartsatok
össze s egy test, egy lélek, álljatok mellém. Tudom, hiszen egyfajta
vagyunk, hogy ezt a tanácsot nehezen veszi be a természetetek, – a
szellemek birodalmában is közszájon forog a híres szállóige: «öli a
magyar a magyart!», – ámde el ne felejtsétek, volt már rá nem egy eset,
hogy egyetlen táborrá egyesült az ország, ha a szabadsága és alkotmánya
megmentéséről volt szó. Kövessétek ezen a ponton elődeitek példáját,
hiszen újból hajbakaphattok, ha elmúlt a veszély…
… A többit – folytatta a szónok, – rám lehet bízni. Nem vagyok
szerénytelen, ha azt mondom, hogy valamennyiőtöknél jobban értek az
országlászathoz. De – s lendületet vett a szava – nemcsak a szűkebb
értelemben vett országlászatot tudom én, értek a hadviseléshez, az
_összeesküvéshez_ is. (Mozgás.) Saját kárán okul a magyar! Azt hiszem,
senki sincs köztetek olyan, a kinek alkalma lett volna a saját feje árán
kibővítenie az összeesküvés terén szerzett tapasztalatait. Egyszóval
megbízhattok bennem… Ki is nevezem magamat tüstént a vezéreteknek, mert,
úgy látszik, manapság a kinevezések divatja járja…
Ihletten szívta fel Kont vitéz szavait a magyarok lelke. Csak az utolsó
passzust találták kissé borsosnak Árpád loyalis ivadékai. Némelyek
megfeszengtek a frakkjukban (szerettek volna a föld alá bujni), mások
egy _felvilágosító_ szónoklaton törték a fejüket, hogy mérsékeljék a
vértanú túlzott buzgalmát. Akadtak azonban olyanok is, örök kurucz
lelkek nyugtalan, szilaj vérű ivadéki, a kik megfeledkeztek arról, hogy
egy igen bölcs, méltóságosan konzervativ úri társaság tagjai s dörgő
ujjongásban törtek ki a merész forradalmi hangok hallatára.
– Most pedig – szalasztotta Kont vitéz a szónoklata után, – faciamus
magnum áldomás: nagy ideje.
Már-már megmozdult az előkelő társaság, hogy eleget teendő az éhes
vértanú kivánságának, a Gábor gróf rendeletére ünnepiesen feldiszített
étterembe vonuljon, midőn idegesen, mint egy angolna és sápadtan, mint a
liszt: egy szelidképű kopasz öreg úr utat tört magának a sokadalomban és
megállott Kont előtt.
– Tisztelt nagy uram! – szólalt meg zsebkendőjével törölgetve gyöngyöző
homlokát. – Egyetlen egy percznyi türelemért esedezem.
Kont türelmetlenül suhintott a kezével.
– Halljuk hát, de jól szaporázd a szót, mert a faképnél hagylak.
A díszes társaság helyben maradt s várakozásteljesen sugdosva leste az
öreg úr szavait.
– Az igazgató! – zümmögött, repesett a szó mindenfelől. – Drukkban van
az öreg!… Alighanem rendre akarja a vértanut utasítani… Psz, sst –
sziszegett a pisszegés… Aztán csend lőn végre… Gróf Belényessy Nándor,
az igazgató beszédjét síri csendben mondhatta el.
– Dicső uram! – kezdte – Mélyen tisztelt barátaim! Egy, mondhatnám, sőt
közérzésem parancsára mondom is: egy kínos kötelességet ró rám igazgatói
állásom. Ez a kötelesség: a kaszinó nemes tradiczióit, előkelő szellemét
minden viszonyok között épentartani. A mi magas, mondhatnám, sőt mondom
is: a mi _magasztos_ vendégünk és elődünk, Istenben boldogult, de
szerencsésen újra életre kelt Kont vitéz az imént egy oly szót ejtett
ki, beösmerem: _fönséges_ száján, a mit remegve bár, de megjegyzés
nélkül nem hagyhatok. Ez a szó: összeesküvés… Itt – folytatta a szónok
akadozva bár, de elszántan, – a mi fényes termeinkben idegen ez a szó.
Mi lojális, békés alattvalók vagyunk, imádjuk törvénytartó királyunkat
(dörgő éljenzés) s mindenféle összeesküvésnek ellenei vagyunk… Csak ezt
akartam konstatálni, – fejezte be őexczellencziája szavait, – különben:
Éljen Kont vitéz!
Kont kezet fogott az öreg kegyelmessel, jószivűen, kordiálisan.
– Nem értettél meg öcsém, – mondta neki. – Ki akarja bántani a
királyotokat, ha betartja a törvényt? A német király ellen izgattam én:
a _császár_ ellen, épen hogy a _királyunk mellett_.
A rendes körülmények között természetes mentség Kont őszinte (?)
bámulatára roppant zavarba hozta az előkelő publikumot.
Belényessy gróf hápogott valamit, de a hangját nem lehetett hallani,
csak a szája járt. Azt is befogta (teljes tisztelettel bár), Hédery
Gábor, az ükunoka.
– Ne beszélj, holnap majd megmagyarázom ükapának a _viszonyokat_.
A kegyelmes bólintott.
– Jó, – mondta, – de jól magyarázd meg, hogy megértse valahogy.
– Bizd rám, – mondta Gábris gróf, aztán felemelte kezét.
– Uraim, – süvöltötte, – ne várassuk tovább dicső ősünket: menjünk
vacsorázni.
S karonfogván Kontot, bevezette a fényes étterembe.
Tolongva nyomult utánuk a tagok serege. Az igazgató leghátul kullogott.
Kontot a prezidiumra ültette ükunokája, különben mindenki ott foglalt
helyet, a hol jónak látta, Héderi Gábor baloldalt vitéz ősétől.
Baj volt, hogy a vértanú jobboldalának nem akadt mulattatója. Mindenki
szepegett a hétszáz éves hőstől, a ki egyenest az égből jött a
kaszinóba. Igaz is, hogy ennyi tekintélyt kibirni nehéz… Héderi erre is,
arra is rávicsorított, csikkantott a szemével, de senki se akarta
elérteni. Végre kénytelen volt cselhez folyamodni. Karoncsípte Vámházyt,
a tudóst és addig manövrirozott a nagy férfiúval, mígnem sikerült neki
őt egy ügyes gáncscsal az ükapja melletti székbe belepottyantania.
Vámházy mellett Kanut foglalt helyet, Gábor gróf mellett Gekszi gróf.
Szemben a főhelylyel Klimanóczy, a megátalkodott firtli. A többiek is
elfészkelődtek lassacskán…
A komornyik megadta a jelt s egy szempillantás alatt beröpültek a
fehérkötényes pinczérek; hatalmas ezüst tálakon hozták az osztrigát.
Először természetesen Kontot kinálták meg belőle, de az nem kért a
megtiszteltetésből, inkább elfintorította az orrát.
– Csiga? – kérdezte. – Vagy kagyló? Köszönöm, – mondta, – nyers békát
nem eszem.
Gábris gróf nem merte erőltetni, mert annyit mégis tudott a
történelemből (?), hogy Zsigmond idejében nem igen evett osztrigát a
magyar.
Az osztriga után a ragoût de volailles jött sorra.
Kont vitéz összeránczolta homlokát. Abból se kért.
– Vigyétek! Ezt az ételt már megrágta valaki.
Gábris izzadott és tűket érzett a székében. Magához pisszegte a
komornyikot.
– Hozzon valami kiadós sültet, – súgta a fülébe, – ha nincs is a menun.
Az udvari tanácsos képű férfiú meghajtotta magát és ellibbent, mint egy
földi manó. Egy percz alatt visszalibbent a megrendelt étellel és
letette Kont elé. Egy irtózatos nagy pulyka volt, körülteremtettézve
mindenféle jóval.
A vértanú rápislantott, egy ideig gyanúsan hunyorgatott evőeszközeire,
aztán egyet gondolt mégis: fogta a villáját s beleszúrta az iromba
pulykába. Lekanyarította a czombját és elkezdett falatozni.
– Jó? – kérdezte Gábris gróf bátortalanul.
– Madár! – fitymálta le ükapja a pulykát. – Igen puha és mégis sok benne
a csont.
– A következő étel – mentegetődzött Gábris gróf, – már marhapecsenye
lesz.
– Ideje, – jegyezte meg Kont, – mert ebből a csemegéből nem lehet
jóllakni.
Pedig bevette Kont úr a csemegét az utolsó porczáig, beropogtatta még a
gyengébb csontjait is. Őrölte az ételt a foga és a gyomra.
Az urak gyönyörködve és borzalommal nézték a szörnyű vitézi falatozást.
Mindeddig még senki se merte a vértanút megszólítani. Tudós szomszédja e
czélból kinyitotta ugyan a száját vagy ötször, de mindannyiszor
visszacsukta; a döntő pillanatban megijedt a vértanú ételváró mérges
arczától.
Végre se ő volt az első, a ki megszólította a nagy vendéget. Kanuté lett
a dicsőség.
– Nagy uram, – fordult ez a vitézhez a pulyka eltünte után, – vajjon
ismeretes volt-e Zsigmond király korában a pulyka?
– Az, a mit ettem? – kérdezte Kont.
– Az.
– Ismeretes, – vallotta a vitéz, – csak libának hivták.