– Csakhogy itt vagy végre! – üdvözölte Kont úr az ujonnan érkezett urat.
– Ez a hitvány had erővel vérpadra akart czipelni.
Hédery Kont Gábor gróf (ő volt a megrémült kis alak) majd hanyattesett,
midőn meglátta Kont urat a kényszerzubbonyban.
– Az Istenért, – hápogta, – vegyétek le róla a kényszerzubbonyt!…
Bocsánat ükapa, – mentegetődzött, összetett kézzel az őrülthöz lépve, –
egy végzetes tévedésbe estek az urak: nem tudhatták, hogy az ükapámmal
van dolguk.
Azzal leránczigálta Kont úrról a kényszerzubbonyt.
– Hát nem akartok felakasztani? – kérdezte ez lelohadva.
– Nem, nem, nem, – állította az _ükunokája_, – majd megmagyarázom nekik
az esetet…
– Hát magyarázd, – biztatta _Kont_ úr, – csak sebesen, mert irtó éhes
vagyok.
Héderi Gábris pózba vágta magát a társaság előtt.
– Uraim, – fogott a beszédbe illő czerimóniával, – van szerencsém nektek
bemutatni ükapámat, Héderi illetve hédervári Kont vitézt. Emeljetek
előtte kalapot, vagy miután nincs kalap a fejeteken, hajtsatok neki
térdet. Tekintve, hogy vértanúhalált halt érettünk, ez a tisztelet sem
lesz neki sok.
Az uraknak (már amúgy is odáig voltak a kiállott izgalmaktól) végkép
összezavarodott az eszük. (Ime, Gekszi után Gábrist is megőrjítette az
őrült!)
Térdet természetesen nem hajtott senki sem. Tátott szájjal, sápadtan
lesték a Gábor gróf további szavait.
– Mint látom, – folytatta ez, – meg vagytok döbbenve. Nem csuda. Magam
sem lehettem elkészülve arra a nagy megtiszteltetésre, a melyben az egek
engem, az egész hazát, boldogult ükapám szellemének _reinkarnáltatása_
által részesítették.
– Hát nem is a te szép szemedért jöttem le, – szólt közbe Kont úr, –
hanem mert a hazára hivatkoztál. Gondoltam: ha csakugyan veszélyben a
hon, lejövök közétek emberi formában, hogy ne csak tanácscsal, tettel is
szolgáljam a szent ügyet.
– Áldott légy érte, ükapám! – zengedezte Gábris gróf, majd így folytatta
fölvilágosításait:
– Az asztalkám mellett ülök és elmélyedek; hivom a szellemeket: a jó
angyalt és az ükapámat. Az asztalka rögtön reagál; elkezd ugrálni, irni…
Nemsokára _transzba_ esem. A jó angyal és ükapám közvetlenül
beszélgetnek velem. Oda vagyok az áhitattól. Mint rendesen, arra kérem
ükapámat, segítsen ezen az árva nemzeten; adjon valami honmentő
tanácsot, hiszen az, a ki meghalt a hazájáért, el nem felejthette azt az
egekben sem.
Nagyot fújt Gábris, aztán újra felvette beszéde fonalát:
– És ime, dicső elődöm meghallgatta forró könyörgésemet. Többet tett,
mint a mennyit kértem tőle… «Várj, – üzent le az égből, – felveszem régi
porhüvelyemet és leszállok hozzátok személyesen, csak valami gunyáról
gondoskodjál, mert itt az égben nincs szabó.» Mondván, a másik
pillanatban már lent is volt az ükapám… Persze elájultam a
meghatottságtól… De hamarosan felocsudtam. Az a gondolat, hogy ükapám
nem fog felöltözködni tudni: a kétségbeesés megedzette idegeimet… Ám –
vallotta be Gábris, – csak addig tartott a lelki erőm, a meddig el nem
készültem ükapám toalettjével. Akkor újra elájultam az asztal alá s ott
voltam, valameddig fel nem locsolt a komornyikom… Első dolgom volt –
folytatta előadó, – megkérdezni tőle, hol az ükapám? Rettenetes pánik
fogott el az eltűnése miatt. Kiszaladtam az utczára, mint egy őrült,
kérdezősködtem, futkostam, míg végre, hála a magyarok Istenének,
megtaláltam köztetek…
– Éhes voltam, azért szöktem el, – világosította fel _Kont_ vitéz aggódó
ivadékát.
… Gekszi gróf, hogy agyáról (a Gábris előadása folytán) eloszlott a
homály, egyszeribe meggyógyult. Helyette azonban a többi úr betegedett
meg, mint a kiknek agyveleje még nem érkezett megemészteni a _csudát_.
A _Kont_ biztos magatartása, a frakk megvilágított eredete, a Hédery
előadása, melynek minden egyes szava összhangba volt hozható az őrültnek
_vélt_ idegen állításaival: olyan perspektivát állított az urak elé, a
melytől megzsibbadtak az érzékek és felborult az itélőképesség
egyensulya.
Száz kérdés kavarodott össze az elmék homályában: Csuda történt-e
csakugyan, vagy megőrült Hédery Gábor is? De akkor hogy került össze a
két őrült? Mi úton jutott az idegen a Gábris frakkjához? És mikép
fejthető meg, hogy a két őrült állításai teljesen fedezik egymást?… Vagy
nem is őrültek? Összebeszéltek? Csaltak? Vagy valaki harmadik személy
szuggesztiv hatalma űzött velük rémes játékokat?… Aztán mikép
magyarázható meg az idegen emberfeletti fizikuma, aczélkarja, négy
ápolót megszégyenítő ereje? Hogyan kevély, antik mozdulatai? Nyilt
tekintete? Hangjának őszintesége, szenvedelme, midőn másodszori vérpadra
hurczoltatása ellen tiltakozott?
A józan ész a Kontok javára billentette volna a mérleget, ha a csudának
preczedense lett volna a földön. De abban (bár Héderi három példát is
tudott rá), senki se hitt. Ilyenformán megbukott a józan ész, az urak
képtelenek voltak a megfoghatatlant valónak elfogadni. A csuda nem
csuda, csak a véletlenek csudálatos végzetes összejátszása; Kont valami
svindler akrobata, a ki _megbabonázta_ Héderyt, mert az csak mégse
lehet, hogy egy máltai lovag roszhiszeműleg _csaljon_.
Ez hát rendben lett volna, a kérdés most már csak az volt: mitévők
legyenek az urak? Kiadják-e a _szélhámost_ a mentőknek, vagy elzárassák
őt? Avagy egyszerűen kilökjék az utczára?
Mindegyik eszmének meg volt a maga bibéje. A kilökés, a vasgyúró roppant
erejénél fogva, aligha lett volna foganatosítható. Az elzáratásra nem
volt elegendő ok. Maradt volna az őrültekháza, de az ellen meg Héderi
tiltakozott… Vagy őt is a svindler mellé csukassák, ha okvetetlenkedik?…
A kaszinótagok összesúgtak-búgtak, tanácskoztak, veszekedtek, s végre is
abban állapodtak meg, hogy meg kell eszelni Héderit: ne gördítsen
akadályt az _ükapja megfigyeltetése_ elé. Ugyis kieresztik, ha épeszűnek
bizonyul.
Kapaczitálták a kis embert, de az hallani sem akart a _merényletről_.
– Megőrültetek? – rikácsolta. – Az én ükapámat, a vértanut őrültek közé
csukatni! Inkább meghalok…
Az orvos szerencsére tárgytalanná tette a megindult disputát.
– Méltóságos uraim, – jelentette ki tisztelettel, – jelen esetben, a
mániának annál a válfajánál, a melyet az orvosi vélelem betegünkkel
szemben megállapít, tüzetesebb megfigyelésre nincs szükség. A diagnozist
egyes azonnal konstatálható fizikai tünetekből tíz percz alatt is meg
lehet állapítani.
Héderi a haját tépte.
– Nem engedem megvizsgáltatni! – kiabálta. – Ez kegyeletsértés! Infámia!
Szerencsére Kont kedélyesebb volt unokájánál.
– Hagyd őket, fiam, – csillapította kedvelt vérét, – hadd vizsgáljon meg
a _fizikus_. Elvégre – tette hozzá, – nem csuda, ha őrültnek hisznek.
Hiszen te is fölfordultál, mikor a szobádba pottyantam. (Azzal az
orvoshoz fordult.) Legyen vége a komédiának; szedje elő a
birkalapoczkáját és rakja meg a tüzet.
Az orvos mosolygott.
– Engedje meg uram, hogy a magam methodusa szerint járjak el.
– Azt se bánom, – mondta Kont.
Az orvos leültette a vitézt, belenézett a szemébe, megütögette a
térdkalácsát, itt-ott csipett a nyakán, fülén és egyebütt található
gyanús izmain. Felállította, leguggoltatta emberét, tükröt tett a
szájába, aztán… megfordult a sarkán, a műveleteinek eredményére idegesen
kiváncsi urak felé.
– Nem őrült, – jelentette ki síri csendben, – ép és egészséges, mint a
makk.
Azzal, mint a kinek semmi köze többé az ügyhöz, meghajtotta magát és
kivonult embereivel.
Az urak tanácstalanul meredtek utána… Már most mitévők legyenek? Ismét
összedugták a fejüket, hogy kitaláljanak valamit.
Héderi megharagudott a hitetlenségükért.
– Még most is kételkedtek? – fakadt ki idegesen.
Az urak megvonogatták vállukat.
– Ükapa, – fordult Gábris gróf _Konthoz_, – bizonyítsd be nekik valahogy
a személyazonosságodat.
Erre meg _Kont_ úr vonogatta meg a vállát.
– Hogy bizonyítsam be?
– Idézz egy szellemet és tétess vele csudát.
– Ez egy eszme, – helyeselte Kont az ötletet s mindjárt ott állóhelyében
megidézte a Garay János szellemét.
– Garay János, kérlek csak egy szóra.
Attól, a mi ezután történt, kővé vált volna bárki is, nemcsak a
jelenvolt urak. Az óra megállott; a villamos csillárok kialudtak s egy
surrogásszerű nesz támadt a sötétben.
– Itt vagyok! – szólalt meg egy mély, síri hang.
– Tégy valami csudát, – kérte Kont, – mert az urak kételkednek bennem.
– Megteszem, Kont vitéz, – mondta az előbbeni hang s nyomában
fülsiketítő robaj támadt a teremben. Egy pillanat múlva újra kigyúltak a
csillárok.
A föld emberei föllélegzettek. Kont büszkén állott a helyén. Héderi
megdicsőült mosolylyal ajkán mutatott rá a csudára, a mit Garay János
szelleme ükapja kérelmére végbevitt.
– Nézzetek oda…
Az urak odanéztek. Már félni se tudtak, annyira elfogódottá tette
lelküket az a látvány, a mely szemük elé tárult. A szalon összes butorai
tótágast állottak a levegőben: a székek, szekrények, az óra, még a
csillár is.
A kaszinó urai akaratuktól megfosztottan, mint álomjárók, szótlanul Kont
elé járultak, félkörbe állottak és térdet hajtottak az immár elismert
vértanú előtt.
Az intett nekik, hogy nem kiván ennyi hódolatot.
– Köszönöm, fiaim, – mondta. – De most már egy perczig sem várok tovább.
– Tette hozzá. – Hol az a bikahús?