Szegény ideges Gekszi, vélték, megkapta az őrültséget, mint más az
influenzát.
– Ne szamárkodjál, – eszelte Kanut, – a józan ész azt mondja, hogy még
azon esetre is, ha csakugyan a Gáboré ez a frakk, legföljebb ellopta ez
az őrült csirkefogó.
De már igen benne volt Gekszi gróf a spiritiszták szent őrületében, nem
engedett belőle egy jottányit sem.
– Ne-ne-nem, – hebegte, – a Ko-Ko-Kont szelleme.
Az urak összenéztek. Klimanóczy kiszaladt, hogy utána nézzen a
mentőknek.
_Kont_ ezenközben megúnta, hogy senki sem foglalkozik vele s hogy
súgnak-búgnak a háta megett, megsürgette előbbeni kérését.
– Hát mi lesz azzal a bikahússal? Éhen csak nem veszhetek magyarok
között!
Az urak megbiztatták:
– Azonnal Kont úr, a szakács főzi már a bikahúst…
– Mondja csak, kedves ős, – faggatta az _őrültet_ a javíthatatlan
Szentmarjay, – hogy került kegyed az unokájától így egymagában a mi
társaságunkba? Miért nem kisérte el kedves ükunokája?
– Az nagyon egyszerű, – válaszolt _Kont_ úr készségesen, – az éhség
hozott ide. Az ükunokám ugyanis kétszer is elájult, mióta _megérkeztem_.
Még talán most is ott hever az asztal alatt. Hát, mondok, keresek
magamnak egy vigabb házat, a hol enni is kapok, a helyett, hogy
elájuljanak tőlem… Ez a ház itt igen ki volt világítva, mondok, e helyt
valami áldomást tarthat a gazda, jutni fog belőle nekem is.
Szörnyű gyanú czikázott át a Kanut agyvelején… Hédery elájult az _őrült_
szerint, (még most is ott fekszik az asztal alatt). Mitől ájulhatott
volna el? Nyilván leütötte az őrült… (Ezzel megkerült a frakkérdés
kulcsa is.)
– Urak, – jelentette ki magából kikelve, – én szaladok a
Hédery-palotába. Ki tudja, mi történt Gáborral?
A Kanut fejében megfogant gyanú egyszeribe végigvonaglott az egész
társaság lelkén. Hiába állította az őrült:
– Nincs a gyereknek kutyabaja se, csak elszédült, mint az egynapos liba.
Az urak most már beszüntették úgy a félelmet, mint a kedélyeskedést;
idegenül, gyűlölettel nézték az ártalmatlannak tartott, de immáron
közveszélyesnek bizonyult _őrültet_. Kanutnak (mielőtt távozott volna)
volt annyi bátorsága, hogy szóra is váltsa indulatát.
– Mit csinált a gróffal? – támadt rá _Kont_ úrra. – Bizonyára megütötte!
_Kont_ megbotránkozott az inszinuáczion.
– Ütötte a manó. A saját ükunokámat csak nem fogom bántani.
– Akkor mitől ájult el?
_Kontnak_ nem volt ideje felelni. A lépcsőházból sulyos lépések kongása
hallatszott be a terembe s egy parancsoló hang harsány rendelkezése.
Az urak föllélekzettek… Végre megérkeztek a mentők. Legfőbb ideje volt!
Csakugyan! Nyilt az ajtó s megjelent benne a Klimanóczy feje.
– A mentők! – kiabálta be társainak, aztán visszakapta a fejét, hogy
előrebocsássa az egyesület embereit… Négyen voltak. Tagbaszakadt, markos
legények. Velük jött az orvos is.
Elsőnek ő lépett be. Hóna alatt ott fityegett a kényszerzubbony.
A fogdmegek körülfogták főnöküket. A kaszinótagok borzalommal vegyes
érdeklődéssel néztek elébe a lefülelési műveletnek.
Az orvos ravaszul, szép szóval kezdte:
– Kedves uram, – szólította meg az _őrültet_, – önön nincs kabát… Szabad
egygyel megkinálnom? Ez épen passzolna önre.
Az őrült általános meglepetésre, első szóra elfogadta a kinált
kényszerzubbonyt. Még oda is tartotta karjait a fogdmegeknek, hogy
megkönnyítse a dolgukat.
– Zsupsz! – A két markos legény egy-kettőre belerázta a beteget a
szomorú zubbonyba. Most már a kabátújjak hátrakötése következett volna,
de ez már nem ment olyan szaporán. Azaz sehogyse ment. _Kont úr_ gyanúra
kapott s mint csattogó agyarú vadkan a szelindekfalkát, lerázta magáról
a két betegápolót.
– Miért akarjátok hátrakötni a kezemet? – ordította s megrázta
oroszlánüstökét. – A mai királyotokat nem bántottam én.
Az urak csak dűltek-hűltek… Kont szerepéhez következetes marad az
_őrült_ a kényszerzubbony igája alatt is… Jellemes őrült, annyi
bizonyos!
– Zsigmondot sem _ráztam_ volna meg, – folytatta Kont úr, – ha meg nem
sérti vala a nemesek törvényeit s az esküjét, a mit ezekre a törvényekre
tett. De megsértette!… Én nem tettem egyebet, teljesítettem legszentebb
kötelességemet. S vértanúhalált haltam a hazámért… Azt hittem, –
folytatta szenvedelemmel, – sárkányok fognak támadni minden
vércseppemből és ime, azt kell látnom, hogy mulyák vagytok; a helyett,
hogy megrázná sziveteket az ősi virtus csak a nevem említésére is,
másodszor is vérpadra akartok hurczolni egy hétszáz évvel ezelőtt
elkövetett hősi tettemért. Dicső nemzetségnek törpe ivadékai, – fejezte
be, – tányérnyalók: fogadjátok megvetésemet!…
A döbbenet mély csendje követte a Kont szavait. Alakja a kényszerzubbony
idétlen szabása ellenére is fönségesen domborodott ki a csoportképből,
csakugyan mint egy antik veretű hős sziluettje. Feje kevélyen
hátracsuklott, szeme szinte szikrázott az elszántság tüzében.
Az orvos hozzálépett.
– Tévedni tetszik, – csöndesítette _betegét_, – nem vérpadról van itt
szó, inkább javát akarjuk uraságodnak; ápolni, szeretni fogjuk, mert
beteg.
– Beteg a menydörgős ménkű! – szitkozódott _Kont_ úr. – Ismerem én már –
folytatta, – ezeket a jámbor fogásokat. Be akartok csapni, hogy könnyebb
legyen a dolgotok, mert tudjátok, hogy Kont vitéz ingyen nem adja meg
magát! Átlátok a szitán!
Az orvos nem okoskodott tovább. Megadta a jelt a négy emberének.
– Rajta!
A fogdmegek (most már négyen) rávetették magukat az _őrültre_. Ki a
kezét, ki a lábát, ki a nyakát kapta el. De hajna, nem használt az
erőlködésük semmit. _Kont_ úr egyet pördült a sarkán s úgy széjjelhányta
elszánt támadóit, hogy alig lehetett őket összeszedni az asztalok és
kanapék alól.
Felséges látvány volt. Az uraknak meghült a vérük. Az orvos bámulatában
szinte elvesztette itélőképességét.
– Ez nem _emberi_ erő, – motyogta. – Ilyen embert nem szül _mai_ anya.
– Hát – szólt s újabb támadáshoz gyürkőzött Kont vitéz, – nem is mai
anya szült engem. Ha még most se hiszitek, bebizonyítom nektek másképen
is.
Alig ejtette ki a _fenyegetést_, forgószélnél sebesebben, a saját
ingénél fehérebben, égnek meredő hajjal, nyakkendőtelenül egy czingár
kis alak viharzott be a társaságba.
– Urrak! – kiabálta magából kikelve. – Megjött az ükapám.