Jó magyar természete volt _Kont_ úrnak; az udvarlástól egyszeribe úgy
lelohadt a mérge, mint az ökörhólyag, a mibe tűt szúrtak.
– Nohát – s fújt egyet, – tanácslom is, hogy tisztességgel legyetek, ha
köztetek vagyok.
– Meglesz… Jók leszünk…
– Akkor, – bökte ki _Kont_ úr s egy nagyot ásított hozzá, – adjatok egy
kis gyömbéres bikahúst s egy kupa bort a tetejébe, mert rettenetesen
megéheztem útközben… Nem csuda – tette hozzá, – hisz nyolcz milliárd
mértföldet utaztam két hajtásra.
– Ha szabad tudnom, – kérdezte most már szerényen Szentmarjay, – merre
tetszett jönni és honnan?
– Mondtam már egyszer, – hujjantott rá az _őrült_, – hogy a harmadik
égből. Mindössze a Saturnuson tartottam stácziót.
– És – érdeklődött ugyancsak szerényen Gekszi gróf, – milyen
alkalmatosságon méltóztatott utazni?
Kont készséggel válaszolt.
– Letörtem egy darabot egy közeli csillagból és ráültem, de előbb, hogy
ne világítson, letakartam az éj legsűrűbb fátyolával.
– Ej-ej, és hol van most az a csillagdarab?
– Ott hagytam, a hol leszállottam, a Rákos mezején. Gondoltam: mit
czipeljem az ükunokám palotájába, a földön úgyse lehet rajta lovagolni.
– Az ám… És meg tetszett találni az ükunokája palotáját?
– Hogyne, hiszen mindenttudó szellem voltam mindaddig, a míg a szobájába
léptem; csak ott vettem magamra a butító porhüvelyt.
Az urak csak ámultak-bámultak. Oly könnyed és biztos volt az őrült ember
minden felelete, mint a tudósé, a ki úr a tudománya felett. _Őrült_
volt, de (azt mindenkinek be kellett látnia) rendszer volt az
őrületében.
– Persze, – folytatta magától az égi utas, – most már megbántam kissé a
komédiát… Ez a fránya gúnya is vágja a hónomat: szűk.
– Ugyan – kérdezte Kanut, csakhogy mondjon valamit, – kitől tetszett a
ruhát kapni?
– Az ükunokám adta rám, – válaszolt az _őrült_ egyszerűen. – Az égben
nem csinálnak ruhát.
Kont úrnak, hogy egyszer szóba hozta, egyszeribe tűrhetetlenné lett a
frakkja. Addig-addig feszengett benne, míg csakugyan megrepedt a hóna
alatt.
– Hál’ Istennek! – kapott az alkalmon, – most már legalább levethetem;
rongyos gunyában nem járhat Kont vitéz.
Mondván, csakugyan lehányta magáról a frakkot s a Gekszi gróf kezébe
nyomta.
– Ne, tedd el valahová…
A fiatal gróf átvette gépiesen, hamarjában az se jutott eszébe, hogy
letegye. Csak nézte és nevetett.
De egyszerre csak meglátott rajta valamit, a mitől menten befagyott a
mosolya.
– Nini, – hadarta elhűlve, – ez a frakk csakugyan a Hédery Gábrisé.
– Úgy látszik, – súgta Kanut a fülébe, – rádragadt a barátunk mániája.
– Az övé, – erősítette Gekszi sápadtan, – egy szabónál dolgoztatunk…
jaj!
Torkán akadt a szó, egy székbe tottyant.
A czimborák hozzásiettek és körülállották.
– Mi lelt?
– A Gá-Gá-Gábris frakkja, – gágogta szegény Gekszi harmadszor is s a
foga elkezdett vaczogni, mert kirázta a hideg.
– Légy eszeden, – okosította Szentmarjay halkan, – mi következik abból,
ha a Gábris frakkja is?
– Az, hogy… ho-ho-hogy hátha csakugyan a Kont inkarnált szelleme!… Igen
okosan beszélt… Csak nézzetek a szemébe… Nem őrült az az ember egy
csöppet sem.