A Nemzeti Kaszinó társalgó-termében épen összeült volt a «szkupstina».
Vámházy, a világhirű tudós elmesélte (vagy hetvenedszer), hogy a londoni
állatkertben nem egyszer sétált karonfogva az angol királynővel s egyben
szemére hányta a magyar arisztokrácziának, hogy a tudományt nem becsüli
meg benne az értéke szerint.
Tibay báró, a kinek a legroszabb időben (nagykövetjelölt korában) kissé
meglágyult az agya, a világbéke megvalósításának egy általa kieszelt
formuláját tálalta fel.
Kanut, de genere Megyer, a híres vadász, tigrisekre és vadbakokra
vadászott.
Klimanóczy végre, a megátalkodott firtli, ükanyja, született
Poniatowszka herczegnő szokásaival dicsekedett: megfürdette a szegény
asszonyt szamártejben és exotikus pókok hálójából szövetett fátyolt az
arczára; a mi mindenesetre szép fantáziára vallott, mert köztudomású
tény volt, hogy nagyapától fölfelé egész a birkák importálásáig bacsók
voltak a Klimanóczy ősei.
A szkupstina egyéb tagjai egyelőre emésztéssel foglalkoztak és
bunkósvégű havannákat szivtak, az öreg Szentmarjay gróf kivételével, a
ki hortyogott…
– Az én dédanyám, a Poniatowszka, a lengyel király huga, – berregte
Klimanóczy az orrán át, – olyan asszony volt, hogy sohase járt gyalog
még az egyik szobából a másikba se…
– Trara! Ilyet meg ne beszélj, – intette le a nagyősű férfiút Mándoky
gróf, miközben beletrombitált a zsebkendőjébe, – mert kinevetnek,
tradradratta…
Klimanóczy megorrolt.
– Azt az embert szeretném én látni!
– Hát, – jelentkezett Mándoky, – mindjárt itt vagyok én magam la,
hahaha, hihihi, bruhahihi…
Klimanóczy ágaskodni akart, de egy váratlan intermezzo visszalökte a
székébe.
Klimm… bumm… durr!… Kivágódott a szárnyasajtó, meg becsapódott döngő
robajjal, kettészelve a csúfolódó Mándoky kaczagását.
Hatalmas öles férfi bukott be az ajtón és egy pár harczias lépéssel a
csillár alatt termett. Frakkot viselt, de nem lehetett rászabva a frakk,
mert csak a könyökéig ért az újja. Nadrágja alól is kilátszott a lakkos
czipője füle… Első pillanatra egy vén betörő benyomását tette: arcza
veres volt, mint a karmazsin, szeme úgy villogott, mint hiuzé az éjben,
merész karvalyorra alatt keskeny ajkak, pompás bajusz, hatalmas
állkapocs. Alapjában impozáns férfi volt, de nyilvánvaló, hogy gonosz
szándékkal robbant a nagy urak fészkébe, mert kihivóan előrecsapta a
ballábát s le sem vette a czilinderét.
Az urak felugráltak. Gekszi grófnak torkába szaladt a szivarja,
Szentmarjay felriadt álmából és segítségért kiabált. A többiek is
menekülni szerettek volna, de eszükbe jutott, hogy őseik gyávaságukon
való szégyenükben megfordulnának kriptáikban, hát helyt állottak, csak a
tudós szaladt el; annak még nem voltak ősei.
És síri csend támadt a fényes teremben. Minden szem a vén _betörő_
kezére tapadt. Némelyek előregurnyadtak, hogy első gyanús mozdulatára
rávessék magukat. Lélek sem akadt a társaságban, a ki meg ne esküdött
volna, hogy bomba van az _anarchista_ keblében s hogy fel akarja a
kaszinót robbantani.
Az ellenben csak állott, nem nyult a kebelébe. Aczélos, nyugodt szemét
szinte kedélyes kiváncsisággal legeltette a díszes társaságon és mintha
sohase látott volna hasonló csudát: roppant érdeklődéssel figyelte a
társalgó állóórája járását: a ketyegést, az inga lengését.
Jó egy pár másodperczig tartott, míg fölengedett valamennyire az
általános rémület fagya s felszabadultak a megdermedt idegek. Az agyak
elkezdtek szabályosan működni s hovatovább arra az eredményre jutottak,
hogy nincs félelemre ok. Újabb magatartásából itélve, nem bombavető
anarchista a jövevény, hanem valami szegény kiszabadult _őrült_… Az urak
a szerint bántak vele.
Első sorban Kanut, a tigrisvadász s legtöbb ősű utód a jelenlevők
között, érezte magát hivatottnak, hogy szembeszálljon a lefokozódott
veszedelemmel. Kivágta mellét s egy lépést tett az őrült felé.
– Barátom, vegye le a kalapját, nem vagyunk korcsmában.
A jövevény csodálkozva nézett le rá.
– Kalapomat?! Mi az a kalap?
Pompás mély hangja volt, tekintete nyugodt, tisztavizű szeme tüzét csak
az elfogultság téveszthette össze az öntudatlanság kétes
lidérczfényével. Csak a szavai hazudtolták meg a látszatot.
– Nem tudja, mi a kalap? – rivallt rá Kanut.
– Nem.
– Az a födő, a mi a fején van.
A jövevény levette czilinderét; körültapogatta, megbabrálta.
– Ahán, ezt a bolondoknak való süveget nevezik kalapnak?
Felborzolta a czilindert és szivből nevetett.
– Maga a bolond! – támadt rá Kanut. – Ajánlom is, távozzék feltűnés
nélkül.
Az idegen egy félölet lépett, majd rádűlt Kanutra. Az megijedt és
hátraszökött. Pedig nem ijeszteni akart az idegen, csak így adott
kifejezést újabbi bámulatának.
– Én? – kiáltott fel, szemét karikára felrántva. – Én távozzam?… Hát
eszeteket vesztettétek, édes véreim, avagy csak az erős körtespiritusz
szédítette meg a fejeteket?
A kaszinó urai összenéztek.
Tibay báró belebújt a telefonbódéba és a mentőkért telefonált.
Az öreg Szentmarjay elkezdett hahotázni.
Kanut összesúgott Gekszi gróffal. Ez megértése jeléül bólintott a
fejével, aztán átvette barátjától a vezető szerepet. Odalépett az
_őrülthöz_ és megfogta a karját. De azonmód el is eresztette, akárcsak
egy villamos-telepbe markolt volna bele. És alig birta kinyögni:
– Üljön le kk… edves bb… arátom!
A Gekszi gróf ijedtségét nem értette senki. Nem szokott a Gekszi
hebegni.
– Mi lelt? – kérdezte tőle Kanut.
– Uraim, – jelentette ki a grófocska félhangon, barátai felé fordulva, –
sohase tapasztaltam én ilyen csudát. Olyan ennek az embernek a karja,
mint a vert vas, vagy öntött aczél; megütöttem benne a körmömet…
Az _őrült_ külömben engedett a Gekszi gróf felszólításának, belevágta
magát egy angol bőrzsöllébe, széllyelterpesztette lábát, egyet
sodorintott hatalmas bajuszán, aztán csipőjére vágta kezét, úgy nézett
farkasszemet a rábámészkodó társasággal.
Az urak megbotránkoztak a szemtelenségén, de Kanut rájuk csikkantott a
szemével, hogy ne ingereljék, mert ki talál rajta törni a düh, mielőtt
megérkeznének a mentők. Ezt az intelmet mindjárt szét is súgta a barátai
között.
Azok helyeseltek neki és várták a mentőket. Addig is beszédbe
ereszkedtek a veszedelmes emberrel, nehogy tartózkodásuk gyanút keltsen
benne.
– Honnan jött, kedves barátom? – kérdezte tőle Klimanóczy, raccsolást,
orrhangot felejtve reszketegen.
Az _őrült_ rákapta szemét, oly hirtelen fejmozdulattal, hogy a jó Muki
ijedtében majd hanyattesett.
– Mondom, hogy részegek vagytok, kedves véreim, – szólalt meg, – avagy
bolondgomba terem ezen a vidéken… nem tudom.
Az öreg Szentmarjay roppant humorosnak találta a helyzetet; nem állotta
meg, hogy ki ne aknázza.
– Miért gondolja uraságod, – kérdezte a bolondtól, miközben szemöldöke
alá nyomta monokliját, – miért gondolja, hogy bolondok vagyunk?
– Csak azért, – válaszolt ez, – mert ép az imént hivtatok _le_ magatok
közé s alighogy rászántam magamat erre a rengeteg _megalázkodásra_,
kapja magát az a keskenyfejű (s újjal rámutatott Kanutra) és azt
ajánlja: távozzam föltűnés nélkül, kend meg – fordult Szentmarjay felé –
azt kérdezi tőlem: honnan jöttem?… Véreim, – konkludált a szerencsétlen
(?) ember, – ez a ti eljárástok rókakölyökhöz illik, nem magyar
emberhez.
Az urak, ha nem szepegtek volna még mindig az esetleges rohamtól, igen
mulatságosnak találták volna a bizarr szituácziót.
Egynémelyikük, gyáván bár, így is elmosolyodott. Sőt Szentmarjayt még a
humora se hagyta el.
– Hahaha, – mondotta, – uraságodnak igen erőteljes a stilusa!
– Magyar! – dördült meg az őrült. – A mi a májamban, az az ajkamon.
– Hehehe, azt tapasztaljuk… Persze, – taktikázott az öreg gróf, hogy
jobban bele nyomulhasson a szerencsétlen ember lelki világába, – persze,
mi csakugyan berúgtunk kissé a spiritusztól, mint mondani tetszett és
végkép elfelejtettük, hogy hivtuk uraságodat. Nem emlékeztetne rá, ki s
mikor hivta?
– Szivesen, – s térdére csapott az _őrült_. – A bolonddal és részeg
emberrel csakugyan úgy kell bánni, mint a kis gyerekkel… Hát – adta meg
a választ, – a tizenhatodik ükunokám hítt _le_.
… A tizenhatodik ükunokája!… Az őrült mániája mind mulatságosabb
körvonalakban bontakozott ki a társaság szemében. Mert hogy valaki egy
élő ember tizenhatodik ősének képzelje magát: az már olyan perverzitása
még a beteg agyvelőnek is, a milyet a legugrósabb képzelőtehetség is
alig tudna kitalálni.
– Egyszóval uraságod egy ős, – ugratta a bolondot a vérszemet kapott
Szentmarjay.
– Természetes, hogy az vagyok. Mi egyéb lennék?
– És ha szabad kérdeznem, kinek az őse?
Az idegen ember megcsóválta fejét.
– Hát annyira oda vagy, fiacskám, hogy már azt is elfelejtetted,
miszerint az ember csak a saját utódjának lehet az őse!
– Azt tudom, – kedélyeskedett a gróf, – csak a nevét nem tudom, nevet
kérünk.
– Hüm, – s hümmögött a bolond, – akkora lurkó lenne az ükunokám: lóvá
tette volna az üköregapját!… Azt mondta nekem, – fordult méltatlankodva
a társaság felé, – hogy az egész nemzet nevében és megbizásából szólít a
_földre_. Hogy mindnyájan vártok rám; veszélyben a haza, rántsam ki
valahogy a páczból, a mibe belesavanyították a király lelketlen
tanácsosi… Becsapott volna a lókötő, senki se várt rám, csak a maga
nevében csalt _le_?
Az urak hovatovább egész hozzászoktak, mondhatni: hozzákedélyesedtek a
furcsa s nyilván ártalmatlan őrülthöz. Nem is igen bánták, hogy késnek a
mentők.
– Nevet kérünk, – ösztökélte újból Szentmarjay, – azzal még mindig adós
nekünk uraságod.
– Nem tudom, – elégítette ki a bolond az általános kiváncsiságot, – nem
tudom, ismeritek-e az ükunokámat. Héderi Kont Gábor a neve.
Az urak összesunyítottak. Alig birták visszafojtani kitörni vágyó
kaczagásukat… Hédery Gábris! A kis gőgpolcz, a ki röstelkedve fog kezet
mindenkivel, a kinek legalább is egy máltai lovagságra való családfája
nincs! Valóságos irónia, kaczagtató komédia, hogy az _őrült_ épen egy
ilyen embert választott ükunokájának. Úgy kell neki! Micsoda heczczet
csinálnának vele, ha most hirtelen közéjük toppanna! Holtra kaczagnák
magukat.
– Hihihi, – súgta nevetve Gekszi gróf a Kanut fülébe, – addig idézte
Gábris a túlvilági szellemeket, míg ime komolyan vette a tizenhatodik
üke s lelépett hozzá a földre… Hihihuhu, így figurázza ki a végzet a
spiritiszta hóbortokat!
Tudnivaló ugyanis, hogy hires spiritiszta vala Hédery Gábor gróf; hitte
a szférákat, a hét eget, sőt bízott a reinkarnaczióban, a
materializáczióban is… (Hát ime itt van a matériája!)
Azonban nem lehetett sokat mókázni, hogy ki ne találjon valahogy törni,
szórakoztatni kellett az érdekes _őrültet_.
– Tehát kegyed egy Héderi Kont, – konstatálta komoly képpel Kanut. –
Szabad tudnunk, hogy melyik? Mikor született?
Az őrült gőggel tért ki a részletes felelet elől, mellbecsapta magát:
– Kont, a kemény vitéz vagyok.
A Garay versét nem ismerte Kanut.
– Jó, de mikor született? – okvetetlenkedett a gőgös őssel.
_Kont_ megcsóválta hatalmas üstökét.
– Hát – s felsóhajtott, – csakugyan igaza volt az én Garay komámnak.
Ennyire sülyedt a magyar, hogy vértanúit sem tartja számon!? Csak a
lantosok tudnak róluk, azokra pedig fittyet hány a nemzet!
– Ahá, – kiáltott fel az öreg Szentmarjay, véknyát fogva, hogy a
kaczagás ki ne csattanjon a száján. – Uraságod az a Kont, a ki
összeesküvést forralt Zsigmond király ellen.
– És – tódította az _őrült_, – a ki ezért a merészségért lefejeztetett…
Tehát – konstatálta boldogan, – mégse felejtettetek el, becsapott Garay…
De megállj, imposztor, – fenyegette meg a jó poétát, – ezért bevádollak;
nem érdemled meg a harmadik eget.
– Ott találkozott uraságod Garayval? – kérdezte nekibátorodva a sunyi
Klimanóczy.
– Ott. Egy rangban voltam vele. Nekem az összeesküvés miatt hétszáz
esztendő kellett ahhoz, a mihez neki negyven is elég volt… Hiába, –
sóhajtott _Kont_, – a lantosoknak az egek is kedveznek.
– Bruhaha, – tört ki Kanut akarata ellenére, – hát az égben is van
protekczió?
– Van. Protekczió csak a hetedik égben nincs. Ott, a legfelső fokon
teljes a rény.
De ezt már senki se állotta meg kaczagás nélkül. Kitört a jókedv
zivatarja: a fényes terem csak úgy harsogott bele. Az urak, vesztükre,
megfeledkeztek róla, hogy _őrülttel_ van dolguk.
_Kont_ felpattant, mintha aczélrúgó lökte volna fel és megfenyegette a
rovására mulató társaságot.
– Elég legyen a nyiharászásból, mert ütök!
A kaszinó urai megszeppentek. (A roham! A roham!) Összeszedték minden
tapintatukat, hogy kibékítsék a megvadult bolondot.
– Papa… pardon! – kérlelte hebegve Klimanóczy, – mi nem uraságodon
nevettünk, csak a pompás vicczein.