került Szeged város szolgálatába. A „víz előtt“ még más kedvű nép lakta
Szegedet. Munkára szorgos volt ez a nép akkor is, hanem azután a
mulatozásokból is kivette részét. Hivatalnokok, kereskedők, iparosok,
halászság, hajósok, gazdálkodók mindnyájan tele kamrával, pincével
rendelkeztek. A jó mód ébren tartotta a jókedélyt, a vigadozó kedvet is.
A legharsányabb közmulatságok a Felsővároson, az úgynevezett
„kiskaszinóban“ zajlottak le. Testvérként szórakoztak ott a
„batyubálokon.“ Az étel-ital egyébként sem volt drága, a cigányok is
beérték a sűrű garassal. Micsoda érzékeny magyar nótákat zengedeztek
akkor. Micsoda daliszépek voltak azok a táncok is. Csörgött, csattogott
a sarkantyú, a lányokon, menyecskéken ropogott a bodros fehér ruha.
Kipegtek, kopogtak a piciny cipellők. Jobb nótás legény, délcegebb
táncos egy sem került ottan vicenótárius Bekk Pistinél. A barnahajú,
buzavirágkék szemű vidám legény évtizedeken át lelke maradt a szegedi
mulatozó társaságoknak. Amilyen pontos volt a hivatalában, hivatalon
kívül a névnapok, disznótorok, lakodalmak, keresztelők, szüretek,
sátoros- és nem sátoros-ünnepek minden szórakozásaiból részét
nyűhetetlenül kivette. Öregeknek és fiataloknak igaz gyönyörűségére így
élt Bekk Pista még a rettenetes emlékű árvíz után is, amely pedig
alapjában felforgatta Szeged társaséletét. Sok muskátlivirágos tűzhely
nem épült fel többé. A jómóddal elúszott a régi füttyös gondatlan jókedv
is. A romok felett palotásabb város támadt. Megnőttek az igények.
Elfinomult az izlés, de felszaporodtak a gondok, felburjánzottak az
idegen erkölcsök is. Más Szeged város volt ez már. Más! Csupán Bekk
sógor maradt meg a réginek. Nem ellenzette a józan haladást, hiszen
tanácsaival ujságíró barátainak révén szeretettel szolgálta, nem egyben
irányította is azt, mégis búsan nézte a szegedi magyar jelleg
kivetkőzését. Legalább részben megpróbálta visszacsinálni a „vízelőtti“
régit. A magyaros érzésű embereket összehozta. A nemes magyar szokásokat
ápolta. A palotás Szegednek is igyekezett megadni magyar zamatját,
magyar zománcát. Érzéseit, magyar lelke belsővilágát külső viseletével
is igyekezett kifejezni. A magyar ruha le nem vedlett róla. Egész
látványosság a Bekk sógor ruhatára, találtatódnak ebben száz rőf
zsinórral cifrázott nadrágok is… Hát még amiket kardokban, fokosokban,
szíjfonatokban, fafaragásokban, kulacsokban, gombokban és magyar
csattokban összegyüjtött?… A magyar csattgyüjteménye különösen olyan
gazdag, olyan eredeti, olyan egyedülálló, melyhez fogható sehol az
ország egyetlen gyüjteményében sincsen. Bekk sógor szorgoskodásának az
eredménye a szegedi néprajzi múzeum is, melyet, mondhatni, a hivatalos
körök ellenére erőszakolt ki. Már ma ez is egyik büszkeségük a
szegedieknek. Nótárius Bekk Pistának valójára nagy érdeme és
érdekessége, hogy az újkor átalakító hullámcsapásai között, mely
oktalanul lekicsinyelt népéleti kincseinket tömegestől sodorgatja le az
enyészet mélységeibe, – sem szívét, sem fejét nem veszítette el. És míg
egyrészt nagyhálóval halászgatta a felejtés iszapörvényéhez sodort
kincseket, másrészt a maga nemes szeretetét fel tudta gyujtani sok
kiváló írónk és művészünk lelkében is. A Szegeden felserdült írók közül
Mikszáth Kálmán, Pósa Lajos, Sebők Zsigmond, Lipcsey Ádám, Gárdonyi,
Kemechey, Tömörkény, az inkább lágyszavú Homok (Cserzy Mihály), „költő“
Kisteleki Edus, világjáró Becsky Laci és még többen is „szegediek“
merítettek, meregetnek ma is a Bekk sógortól szinte ihletett erővel
feltárt népéleti történeteinek, jellemzéseinek őskincseiből. A művészek
közül Vághó Pál, Fadrusz, az öreg Vastagh apó, Garay Ákos mindnyájan
gyönyörüséggel keresték fel a szegedi nótáriust, akinek atyai
támogatásával kerültek a művészi pályára – az egyszerű föld népe közül –
a Németországban ösmert nevű rajzoló, Berlinben kint lakos Tóth-Molnár
Ferenc, a Franciaországba elszármazott Fancsali-Nagy János festők, egy
Végh nevezetű szobrász. Ezermesterkedő szegedi műiparosokat ugyancsak
Bekk sógor buzdított a különféle „magyar mívekre“.
Hermann Ottó, Seemayer Vilibáld megbecsülték, figyelmükre méltatták a
nótárius Bekk Pista néprajzi ösmereteit. Node nem is csoda az, hogy a
népéletnek annyi minden hétfátyolos titkát elleste Bekk sógor, hiszen
egy-egy vasárnap délután – korra nézve – három-négyszáz esztendőt
képviselő Matuzsálem apók összegyültek az asztalánál, mint vén Somogyi
Jóska pandurkomiszáros, aki Rózsa Sándort a „szegedi várba“ bevitte, a
Rózsa Sándor barátjai közül Zákány uram a kilencvenkét esztendős
alsótanyai öreg gazda, Pottyondy „bácsi“, ki már 48 év előtt mint
főhadnagy szolgálta a „császárt“ Taljánországban, Viski szíjgyártó,
Bárkányi a pék, Kiskaskötő-Tóth János 48-as hadnagy s még sok másan
vízelőtti öregek… Makrapipáink szűzdohánytól füstölögtek ilyenkor.
Savanya buckai illatozott a rózsás kancsóból. Sok minden komoly dolog,
de huncutság is szóba került. Mesék és valóságok elegyest bokrétástól,
mint az aranyos napfénynél kibontakozó árvalányhaj pihés fehér fürtjei a
réten, a virágszagú magyar mezőkön. Hej, huj! Olykor az udvari dudás
Csonka-Bukoca-Tanács Ignác vizimolnár gazda is „rátette“ a Joó-pálost, a
régi szegediek verbunkos táncdalát… Minek folytatnám tovább! Elavultak
már azok a magyar nóták. A hegyről lefelé ballagunk mi is, kedves Pista
pajtás.
A dudások.
A szerbekről, tótokról oláhokról tartják, hogy a dudaszó a legkedvesebb
muzsikájuk. Tótról, oláhról most nem beszélek. A szerbekre csakugyan ma
is igazság, hogy dudás nélkül a lakodalmuk sem igazi lakodalom. Még a
Vojnicsok, Dungyerszkiek is megkivánják olykor-olykor a dudaszót. Ezek
az igazi, legsikerültebb bácskai mulatságok. Az angolszabású köntös
lehámlik az urakról. Égőszemű bunyevác, füstös orthodox szerb lelkük
kívánsága szerint járják a bolondját.
– Hujju, juhh! – a dudaszóba belezördülnek a mélabús zengésű tamburák
is. – Hujj, ju! – Ti édes Danicák, Maricák! Ilyenkor szép az élet.
Ümmög-zümmög a kórus. Zsibolyog a duda. Ez a tánc.
Régentébb a magyaroknak is kedvelt zenészük volt a dudás. Apafi Mihály
fejedelem urunk idejében a főurak mulatságain is ott szerepelt a dudás.
Mártogatós, döbörgetős hajdutáncot jártak a duda ingerletes hangjaira.
Még a templomban is szóhoz jutott a dudás. A régi Szegeden, a
karácsony-éjszakai éjféli misénél, az egyházi szertartások után, a
boszorkányok órájában, a minorita-atyák templomába dudaszóval vonultak
fel a felsőtanyai pásztorok. Bizsergetős dudaszó mellett énekelték
pásztornótájukat „Jézuska köszöntésire“. Midőn kövér volt az
ajándékbárány és a kecskegidó, a minorita páterek fráter-szakácsa is a
pásztorok közé elegyedett és a kegyes öreg Mária dajkákkal, bizsergetős
dudaszó mellett, az oltár körül, a Jézuska jászolánál úgy táncoltak a
szeri-puszták magyarjai…
*
Pogányhangszer a duda. Nem hiában készítik többnyire kecskebőrből,
érzéki hangok sikolytoznak a kebeléből. A kecske különben is a néphit
babonáshírű, titokzatos állatjai között szerepel. A fekete macskák,
fekete kakasok, fekete kutyák, fekete ártányok ördöngös
állatseregletében a fekete kecskének is kitünő hírneve van. A
boszorkányok többször kecskén lovagolnak kárhozatos péntek-éjféli
mulatozásaikra. Az ördög pofáját és a kecskefejet is hasonlatosnak
mondják; tehát abban is van valami, hogy a dudaszóval mulatozó ember az
ördög-tükörében nézdegeli magát. A kecskebőr-dudából ördögöcskék
öltögetik ki szőrös nyelvüket. Vihogják a mámoros embert. Rémletes,
mégis kacagtató torzképekkel vigyorognak rá… A dudaszóval halálig
lehetne csiklándozni az embert, midőn a meztelenül ledér visongások
ellágyító melódiákkal váltakoznak vakmerőn, szilajul. A dudaszónak ezen
ördöngös varázslata a mi nagy írónkat, Mikszáth Kálmánt is magával
ragadta s ha majd egyszer fekete kecskén – az árnyékvilágba – ellovagol
az utolsó dudás is, hirök, nevök fennmarad. Mikszáth Kálmán írásaiban
élni fognak a dudás Lapusnyákék. Hisz ennek a bölcselméjű, képzelő
erejében mégis bájosan gyermekies nagy írónknak az írásai is piros
süveges, fekete palástos éjféli dudás igéző muzsikájára emlékeztetnek.
Aranyporos napfényen fekete pillangót varázsol a fehér rózsára.
Meglepőleg odavetett szavával elborzongat, majd pogányos gyönyörűségekbe
csiklandoz minket.
*
Én Istenem! Mennyi jövő-menő érdekes alakja is volt egy-egy régi magyar
portának. A kamra, a pince áldásaiból bizony sokfelé jutott. Kinek
marokkal, kinek vékával, kinek zsákkal mérték a kenyérnek valót. Üres
kézzel senki nem távozott a bálványfaoszlopos kapun kívülre. A pusztuló
magyar világ ősalakjai között időnként egy öreg dudás is be-benézett
hozzánk. Bagoly Bálintnak hívták, de „Fúrú“ volt a csúf neve. Olyan öreg
volt már, hogy mindennap egy régi nótát felejtett el a vén dudás. Az
uriházaktól éldegélt már. A dudája nyakán s fején dúsan kirakott
kalárisszemekről regényes történeteket beszélt. Százszor elsorolta,
melyik gyöngyszemet melyik asszonytól vagy lánytól kapta, mikor még ő
nyalka, fiatal dudásember volt… Halottak voltak már azok mindnyájan; de
a vén dudás nem hagyta veszendőre az emléköket. Porladó női szépségek,
régi táncok, felejtett nóták tört emlékeivel volt tele a fogatlan szája
és nyekergős öreg dudája. Valahol a temetőszél felé lakott Bálint.
Csupán és egyedül azért haragudott szörnyen, midőn a kocsmákban
huncutságból ráfogták a dudájára, hogy az macska bőréből készült…
Később egy igazi nagy dudást, telivér magyar dudást Szegeden ösmertem
meg. A vizimolnárok rendjébe tartozott Csonka-Bukoca-Tanács Ignác. Mint
vizimolnár, mint dudás emlékeztető eleven jelül maradt vissza a régi
világból. Malomja a szegedi Alsó-Tiszán, valahol a Boszorkány-szigetnél,
garatolt. Nem lángelős lisztet őröltek már azon. Paprikatörő malomnak
alakították át.
Bukocát nótárius Bekk Pista „sógorral“ kerestem fel szép ünnepi-délután.
Az Alsó-Városon a Pálfi-utcában volt csinos tornácos háza a
vizimolnár-dudásnak. A padláslyukból piros paprikafüzérek virultak ki az
utcára. Odabent éppen borotválkozott a dudás. A fehér szobasaroknak
fordulva, tükör nélkül borotválkozott a dudás. Várakoztunk az
ösmerkedéssel, meddiglen az éles késsel símára kaparta orcáját és
gégáját. Ekkor bemutatkoztunk. Paroláztunk is egymással:
– Bukoca uram, van-e itt közeliben valami jó csárda? – tudakolta
mindjárt Ábrahám Jani pajtás a Rókusról, aki sallangos paripákon
repített le minket az Alsó-Városra.
– Volna bizony itt. Csak mindjárt az utcasarkon van egy, ahol finom
piros bort mérnek, – felelte a dudás.
– Akkor gyerünk! Ne hervadozzunk itt száraz torokkal, – Tömörkény István
az író is közbevágott, – lóduljon át kelmed is velünk egy ital borra.
– Még pedig dudával együtt, – szólt nyomatékosabban katonaügyi nótárius
Bekk Pista.
A dudás rábólintott:
– Ügön! Ott leszek! Még pedig a kecskefejűvel, – Ignácnak ugyanis két
dudája volt. Az egyiknek a koronafájára kecskefej, a másiknál
kisasszonyfej volt kifaragva. A kisasszonyfejűt gyengébb dudának
véleményezte Ignác, – bárlan ez cifrább, mint a kisasszonyok… Az igazi
duda – kecskefejű.
– Mekk, mek! – hamiskásat nyekkentett a kecskefejűvel. A kidülledt
üvegszemű, szakállas és kunkorgós szarvú fejecske szinte öklelt,
vigyorgott is, mint egy sánta ördög.
– Honnét sikerítette ezt a csudát? – tudakoltam.
– Magam farigcsálok ilyesmit, – a dudás kidűtötte mellét. Széles melle,
bivaly nyaka volt a komának. Eleven sárga szemei dévajul villogtak. A
kövér, kerekarcú embernek csupán a bajúszsodrintás nem sikeredett. A
bajúsza bizony szaporább növésű is lehetett volna. Midőn tovább beszélt,
az arca csak úgy dagadozott az önérzettől: – az ám, dudafejeket is
farigcsálok én. A szerb dudások messzi földről eljárnak én hozzám
kecskefejekért…
– És a nótákkal hogy vagyunk, – mondtam én.
– Ami az újabb ficánkos nótácskákat illeti, bizony azokért nem törtem
magamat. Azonban a régieket illetőleg becsülettel szolgálok az uraknak…
– A csárdában emberül is beváltotta szavát Csonka-Bukoca-Tanács Ignác, –
ez volt a neve, nem én találtam ki… Mint beteg birka tüdőjéből a hangok,
nem herregett az őkelme dudája. A kecskefejű dudából élesen, kedvesen,
ingerletesen süvöltöztek, zsibolyogtak kifelé a melódiák.
– Hujj, juhh! – Ábrahám Jani és a fekete Pillich Imre a nemes várostól
már kurjantott is, dobbantott is, midőn a „superes“ táncnótába kezdett a
dudás. Akkor meg mindnyájan elméláztunk, földnek szegtük tekintetünket,
midőn a búsongós parasztiak következtek:
Magasan száll darumadár,
Nagyokat is kurjant…
– Üljön le már kend! – mondta Tömörkény, mert a dudás állva zötyögette a
hangszerét.
– Ilyenkor, kérem, nem lehet.
– Már miért nem lehetne?
– Amikor én most szolgálatban vagyok? – a kérdésre kérdéssel felelt a
dudás, a megbotránkozás erősen kiérzett a szavaiból.
Bekk Pista is megszólalt.
– Hát ráncosszárú bűgatyája van-e még kendnek?
Keserveset nyekkentett a duda. Restelkedve hümmögte az ember:
– Kimönt már az a divatból…
– Hujj, juhh! – némely éjszakán a holdfény palástos szél pogányos szilaj
nótahangokat sodor végig a Tiszán. Az utolsó vízimalom utolsó molnára
dudálgat ilyenkor. A malomházajtó küszöbéről fel nem jegyzett,
felejtett, különös, régi, nyers magyar nótákat dudálgat. És én elhiszem
azt, hogy ilyenkor megelevenedik a Boszorkány-sziget[5] átkos porondja.
Régi, félelmetes boszorkánymesterek, vérpiros szájú fiatal boszorkák, a
máglyatűztől megszépülten, kéjre ébredve járják a kárhozatos
boszorkánytáncot a víz felett sikkangó dudaszó csiklandós hangjainál.
A podeszta.
A boldogult Ciotta podeszta idejében Fiume még igazán kedves gyöngyszeme
volt a Szent István király koronájával jelképezett magyar birodalomnak.
A fiumeiek a magyar-olasz testvériség jegyében nemcsak békésen éltek s
gyarapodtak, hanem a barátkozásra is ráértek a tiszamelléki rónák
hevülékeny magyarjaival. Olyik napon az Adria mellől fel-felkerekedett
két-háromszáz főnyi fiumei vidám olaszság, nők-férfiak elegyesen és
polgármesterük, a gavallér Ciotta podeszta, vezetésével hol Szegedre
rándultak halászlére, hol Debrecenig kalandoztak el a világhires kolbász
és zsírban pirult aranybőrű fonatos, ős debreceni csemegék
tanulmányozására. Persze, viszont, Szögedéből és Debrecenből is
verbuválódtak lelkes magyar társaságok, akik időnként Fiumét keresték
fel. Nagy Lajos királyunk óta az olasz s magyar testvériség nem állott
ilyen erős lábon. A fiumeiek e testvériség megpecsételéséül, Ciotta
podesztájok hasonló megtiszteltetésének viszonzásáúl, a debreceniek és
szegediek polgármesterét „díszpolgárul“ is megválasztották, ezentúl ez
volt az alapja és magyarázatja, hogy a magyarok Szegeden és Debrecenben
is „podesztának“ nevezték a polgármesterüket. A két híres város
polgármesterének: Zákányi Pálfy Ferencnek Szegeden és Németujfalui
Simonffy Imrének Debrecenben holtig „podeszta“ maradt a nevük. A szelid
Pálfy podesztáról szegedi ujságíró korában Mikszáth Kálmán festegetett
csípős jellemzéseket:
– Ha kutba néz: mély belátású Pálfy podeszta, – ez a mondás is Mikszáth
Kálmán szederlébe mártott tollából buggyant ki. Én meg most a
debreceniek podesztájáról, az őseihez szintén megtért Simonffy Imréről
mondok el egyet s mást.
Simonffy Imre még 1848. előtt került be nemes Debrecen város belső
szolgálatára. Régi érdemes családi összeköttetések is egyengették az
útját a fiatal „hites-ügyvédnek“. Debrecennek fejedelmi határával
ősidőktől gazdag hire volt. Akit egyszer a debreceni polgárság „belső
emberéűl“ megtisztelt, annak már jól meg volt vetve a fejeágya. Az
ilyenek nem rebelliskedtek, nem csörögtek tovább, mint ahogy az itató
vasfazék is elhallgat, minekután a lőcsfőről a kasfarba beveszik. Az
1848. mégis megmozdította Debrecent is, a „piros pántlikásokkal“ a
fiatal Simonffy is elvonult a harcmezőre. Kiérdemelte a honvédszázadosi
rangot, node hosszú életében ez is volt az utolsó kurucsága… A kalapot
otthon sem viselte a podeszta. Feleségére, az erélyes, okos, takarékos
magyar nagyasszonyra, aki a debreceni előkelő Tóth polgár-családból
származott, nem talált a mondás, hogy hosszú haj: rövid ész. Az sem
illett rá, hogy mint rezgő nyárfalevél, olyan az asszony. Milliókra
szaporította a családi vagyont és felsőbbségét a városházán is
olyannyira elismerték, hogy míg a podesztát hátmegett „Imre néninek“, a
nagyasszonyt „Julcsa bácsinak“ tisztelgették a halvérű debreceniek.
Akkortájt még a debreceni diákot sem esztergályozták körül a nyugati
divatok és elfinomodás „kultur-műhelyében“. Torzonborz, tüskés, szilaj
népség volt a debreceni diák. Mindjárt szemükbe tünt, midőn a
„Nagyerdőbe“ vezető óbester „Simonyi-út“ mentén nyári lakot építtetett a
podeszta. A kaján diákok fekete táblát szegeztek ki a szőlőskert
kapufélfájára, rikoltó fehér festékkel ráírták:
– Ezt a villát nemes Debrecen város tégláiból építették! – Bárlan
Debrecen városnak volt s van hatalmas téglagyára, a podesztát illetőleg
a diákság ráfogása nem volt igaz. Simonffy sokat tartott a „becsületre“,
noha azelőtt bizony történtek a „debreceni földön“ olyan hivatalos
gazdálkodások is, melyekre illett a civismondás: – ki mit őriz, abbul
il!…
A takarékos Simonffy podesztának a „két pízes“, másként
„suszter-havanna“ volt kedvenc szivarja. A városházán hivatalnokait
jutalmazásul – letegezte. Midőn pedig a törvényhozás rendezte a
szabadságharc vén katonáinak nyugdíjügyét, a milliomos podeszta is
előkereste honvédtiszti igazolványát és folyamodott a honvéd-nyugdíjért.
A századosi illetményt kiutalták neki és a debreceni öreg honvédek
között támadt nagy öröm. Valamiféle huncut ujságíró elhiresztelte, hogy
a podeszta a „honvédpénzt“ szétosztja a szegényebb bajtársak között.
Várhatták.
Debrecenben ősidők óta a nemes város a legelső és legszívélyesebb
vendéglátó gazda. A város háztartásában évről-évre súlyos összegekre
kerekednek ki az úgynevezett „vendig pízek“; mert debreceni nemzetes
polgár uraimék a maguk házkapuját nem örömest nyitogatják az „idegen“
előtt. Hanem ott a nemes város. Kerül, amibe kerül. Debrecen város
ötösfogatokon kocsikáztatja és nyalka hajduk seregével szolgáltatja ki a
dús városi lakomákon vendégeit. Külön belső ember a főrendezője ezeknek
a lakomáknak. (Ha jól emlékezem, jelenleg a derék Kiss Sándor fogalmazó
a katonai ügyosztálytól ez a mindenre kiterjedő figyelmű városi
főceremónia-mester.) Ilyenkor a pukkanós bor a legszerényebb ital. A
pántlikás szivarokból is csupán az „especiálisok“ járják.
– Hadd emlegessik meg Debrecent! – az Arany Bika díszterméből
kihallatszó muzsikát lent a kávéházban, pohár hideg víz mellett, a
legzsugoribb civisek is büszkén hallgatják. A „tábla pízt“, ilyen
körülmények között ha még akarta volna sem igen költhette el Simonffy
podeszta. Debrecenben a vendégeket elfogdossa a város, a jó város, a
nemes város s így a podesztának legfeljebb csak Imre-napkor kellett –
otthon – asztalt teríttetni. Meg némely nyári délután ruccantak ki a
barátok a szőlőskertjébe, ahol kint nyaralt és: debreceni szokás
szerint: savanyúvizes „vinkóval“ száraz kolbászt, zöldhagymás liptói
túrót ozsonnázgattak. A podeszta az egyik alkalomnál ilyenkor mondta a
huszárjának:
– Eredj Lajos a pincébe. Szállíts fel savanyúvizet is abbul az új
ládábul, amelyiket tegnap küldtek a Csanak bóltbul.
Lajos huszár, csengő-pengő tarajos sarkantyúszóval, lebillegett.
Kibontotta a ládát és ahogy illik, kóstolót is kortyintott az első
üvegből, midőn kihúzta a dugót.
– Pfü! – elfintorította az orrát és a sarokba vágta az üveget. A
második, harmadik, negyedik s az így tovább feldugaszolt üveg is
ugyanerre a sorsra jutott… Odafent már nem győzték várni Lajos huszárt a
savanyúvízzel, a daliás nánási Oláh Károly fiatal szenátor úr (kinél
barátságszeretőbb, lélekben is nemesebb magyar úr nem került Debrecenben
sem!) utána ment Lajos huszárnak a pincébe. Álmélkodva nézte az
üvegroncsokat:
– Hejnye, Lajos! Hát maga mit csinált?
Lajos huszár már ekkorra földhöz vert vagy egy félláda savanyúvizet s
önérzetesen szólott ki az üvegroncsok közül:
– Instálom, romlott víz ez…
– Már miért volna ez a víz romlott?
– Kérem alásan a szenátor urat, olyan büdös szaga van ennek a víznek,
mint mikor a kotló alá zápul a tojás! – Lajos huszár menten földhöz
csapta a kidugaszolt újabb üveget is.
– Ember! Megbolondult maga! – förmedt fel a szomjas szenátor, – hisz
ennek a víznek éppen ez a tulajdonsága. A szagáról nevezetes a parádi
víz…
– Már kérem szépen a tekintetes urat, parádé, nem parádé, én bizony
szigyenlem felvinni az asztalra ezt a vizet.
– Lajos, maga csak ne okoskodjék, – szólt rá a szenátor. Lajos huszár
fejcsóválva szállított fel néhány üveget. – Képzelje Imre bátyám, mit
csinált ez a Lajos, – Oláh szenátor nevetve beszélte el a pincebeli
esetet.
A huszár mintha csak nyársat nyelt volna, úgy mereszkedett az
asztalvégnél. A podeszta arcán sem mozdult az izom. Hiában nevetett az
eseten a társaság, hidegen hallgatott. Csak a beszéd végeztével szólt
oda komolyan bizodalmas Lajos huszárjának:
– Te Lajos, hocci csak azt az üveget! – de mindjárt utálattal is
taszította tovább s szemrehányólag fordult a szenátorhoz: – Pűh, te
Károly, beszilhetsz te! Ennek a Lajosnak mégis csak igaza van. Bizony
romlott víz ez!…
*
Simonffy podeszta hivatalos szobájában dugig voltak az öreg asztalok,
karos, bőr és brokátszékek, különféle ódon szekrények, talpas lámpák,
talpas óra és aranykeretes vén velencei üvegtükrök. Az öreg asztalokon,
mahagóni és cseresnye szekrényeken hónapokig felvágatlanul hevert a
város címére érkezett könyvek, folyóiratok tengertömege. A podeszta a
szeménél jobban féltette azokat, ha valamelyik tanács-úr el akart vinni
belőlük, keményen kiáltott rá:
– Azt csak hagyd ott! Ahoz ne nyulj! Ezek a város könyvtárába valók…
Midőn azután tűrhetetlenül meggyűltek a halomra dobált könyvek s „Mihály
bácsi“, a podeszta hivatalos legénye, elunta rakosgatásukat,
porozgatásukat, nagytakarítást csinált. Egyszeriben eltüntette a
könyveket. A polgármesteri hivatal előszobája mellett volt egy setét
kamrácska, úgynevezett „kulina“, melyet régente a kályhafűtők
használtak, amikor még kivülről fűtötték a polgárnagyi szoba búbos
cserépkályháját, Mihály bácsi ezt a lyukat rendezte be városi
könyvtárnak s ide hordogatta a féltett nyomtatványokat. Megtörtént
azután egyszer közben az is, hogy a város háromszáz darab vasúti
törzsrészvényének, melyet a Debrecen-Hajdunánási vonal kiépítésekor
búsás pénzért váltottak, szőrén-szálán nyomaveszett. A polgármesteri
szoba minden zugát felkutatták, sehol nem találták a részvényeket s már
éppen Végh Gyula rendőrfőkapitányt is mozgósítani akarták a legényeivel,
mikor ültőhelyéből halkan megszólalt a podeszta:
– Én most már egészen bizonyosan emlékezem ezekre a részvényekre. Itt
ni, a sarokasztalon sokáig itt hányódtak-vetődtek a könyvek között.
– Hm! Akkor talán a könyvtárban néznénk meg? – kahintott közbe szeliden
a csendes humoru s iziglen kálvinista magyar bogáthi Hajdu Gyula
adószedő szenátor.
Simonffy podeszta felkapta a fejét, hegyes füstöt lökött ki a levegőbe a
„két pízes bűrszivarbul“:
– Mondasz valamit!… Hm! mégis okos ember vagy te Gyula…
A kormos kulinából tényleg előkerültek a „háromszáz részvények“… Nagy
kort elérvén, midőn már nyugalomba vonult a podeszta, megszokásból a
hivatalba még sok éven feljárt utódjához, az érdemes Kovács József
„polgármesterhez“ – „dévánkozni“. Mígnem egyszer azután a jó öreg
Simonffy podeszta is elfeküdt az örök nyugalomra a Cegléd-utcai temetőn
és zengő szélviharok zúdultak keresztül az aluszékony városon és ólmos,
kövér tespedésükből felébredeztek a debreceniek. Uj alapjain káprázatos
erővel, fenségesen kezd kibontakozni az őscivis-város. Mindamellett azt
kivánom, hogy a helyénvaló takarékosságot, magabizó kitartás és
szívósság azon civis erényeit, melyekkel az öreg Simonffy podeszta
erősen is fel volt vértezve, ne kicsinyeljék le s ne tagadják meg az új
viszonyok között sem. Maradjanak méltók a város címeréhez, amelyben a
pajzskeretbe foglalva látjuk a kitárt – bibliát is…
A debreceni nagyszabadságon.
A debreceni régi híres országos vásároknak volt népies nevük –
nagyszabadság. Századok óta négy ilyen vásárja van a
civis-köztársaságnak. Januárban esik a Remete-Antal –, áprilisban a
Szent-György –, augusztusban a Nagyboldogasszony – és októberre a
Dienes-napi vásár. Régente hetekig, négytől-hat hétig elnyúlt a
debreceni vásár. A különféle vásári rendszabályok, kalmár szabadságok és
szokások keretében nemcsak adás-vételek, hanem a szórakozások is
rendkívüli méretűek és érdekességűek voltak. És ünnepként folytak le
ezek a szép napok. Az ünnepiesség nemcsak a lelkekben, hanem a külső
díszes viseletben is felpompázott a szélrózsa minden irányából
összesereglett földmívesek, pásztorok, iparosok, hazai és külső országi
kereskedők, az uraságok, a kocsmárosok, cigányság, komédiások festői
tarka tömegeinél.