barom-, ló-, birka-, disznó-vásártereken, a kalmárság emeletes
kő-árúházaiban, a kirakodó iparosok sátoraiban összehalmozódtak,
kápráztató és felemelő erővel hatottak mindenkire. Még csak gyerek
voltam az időtájt, mégis átéreztem az öregek büszke elégültségét,
öntudatos nyugalmát, a kövér jólét szélesreterpedt derűjét, mely abból
támadt, hogy a magyar föld és szorgalom termelte mindezeket a kincseket.
Ezekért egyedül az Úr Istennek tartozunk hálával. Ezek nemzeti kincsek;
melyeknél azonban az összesereglett emberek sem voltak utolsóbb
értékűek. Ebben az óriási sokadalomban a férfiak és nők nyílt tekintete,
délceg tartása, méltóságos komoly viselkedése és csendeshalk, egymást
megtisztelő érintkezése gyönyörűen bizonyították, hogy ez nemes faj.
A szende asszonyokról nem is beszélek. A férfias erő és délcegség olyan
példányképei sorjáztak itt fel, aminőket csak egy uralkodó és
uralkodásra termett faj képes kiválasztani lelkéből-véréből tisztán. A
földnépe és a birtokos nemes úr csupán ruházatban és műveltségben
különböztek. Az arc és lélek szépségei, értelemtől sugáros homlokuk
közös eredetről beszéltek, az egyfajtát mutatták be. A Rákóczi
Ferenc-fejű tiszadobi Porkoláb gazda (az avarok a papjaikat nevezték
bokolábra néven) főúri ruhában az udvari bálon nem rikított volna ki,
mikénthogy a büszke szentmihályi gróf Dessewffy Aurél népies gunyában a
dobi község-bírói székből nem vált volna ki különösebben. Abban az
időben még annyira húzott egymáshoz a fajtánk. A paraszt nevezetet a
jobbágy sorsból szabadultak sem vállalták, sőt maguk között a durvát, a
közönségeset, az ostobát csúfolták „bőrhasú parasztnak“. Árpád apánk
honszerző nemzetségének önérzetes lelke kivillogott a debreceni
nagyszabadságra összegyűlt magyar tömegek szeméből. Az urak talpa alól,
persze, még nem siklott ki a föld. A köznépet sem sodorták testi-lelki
züllésbe az uzsorás váltók, spiritusz és a nagyzoló, kapzsi idegen
erkölcsök.
Hintók, bricskák, sallangós gazdakocsik, a kisgazda járomfás ökörfogatja
eredeti szekértáborba verődtek a külső-vásártér porcsinos mezőjén. Az
öblös szabadkutak gémjei naphosszat nyikorogva szippantgatták a vizet. A
gyepeshátú, földbe épített óriás téglapincéknél áldomásttartó magyarok
zajlottak. A laci-konyhák élénk során serpenyős zsírfürdőkben sistergett
a bőrös malacpecsenye, kolbász, debreceni fonatos. Hűtött sör, savanykás
bor patakzott a kecskelábú asztalokról. A kisgazdák és különösen a
pásztorok kedves kifogó-helyei voltak ezek a földpincék. Ahol a pocok
bandák reggeltől-estélig, estvétől-reggelig szünetlen cincogták a
félország legkülönlegesebb pásztor- és betyárnótáit.
Barca Dani, a komiszáros, nyolc-tíz lovaspandurral fékentartotta ezt a
harminc-negyvenezer főnyi embersokadalmat. A városi belső-vásárban
inkább fordultak elő izgágaságok. A gyepszélen némelykor a pásztorok
akaszkodtak össze. A mi számadó juhászunk Cifra-Sallai Sándor soha ki
nem maradt az ilyen csetepatékból. Virágos szűrét többekszer benthagyta,
birkáinak az ára is odamaradt, ellenben a lékek évről-évre szaporodtak a
koponyáján, noha esztendőközben példás juhászi életet élt.
*
Az egyik debreceni nagyszabadságra én is felejthetetlenül
visszaemlékezem. Az apám nagyjószágokat hajtatott fel a vásárra.
Alkonyatkor indultunk hazafelé. A nyilazó napvilág bucsu sugaránál a
debreceni kétágú torony aranycsillagai a toronyra szállt égi jelként
ragyogtak. Oszladozó nyájak bőgtek az országúton. Nyihogtak a lovak.
Egyik-egyik kanca élesen nyerítve hívta kis-csikóját. Jókedvű emberek
kacaráztak a kocsikon. Vagy nótaszóval dícsérték a sikerült vásárt.
Hazafelé menet több úri fogattal verődtünk össze. Mi vezettük a
kocsisort. A mi vastengelyes bricskánkat széltében fogott három erdélyi
faj-ló repítette. Ezek a szikár fejű, karcsú lábú, arabsvér-keverék
paripák voltak kedvencei apámnak. Kocsiba és – mint szenvedélyes agarász
– hátilónak is ezeket a kecses, okos, csupa nemes ideg- és
tűz-jószágokat tartotta. A Hajdúságról Brassóig kész volt lekocsizni
kedves paripáiért. Lókupec örmények, szilágysági és erdélyi híres
lótenyésztők kedvvel szolgáltak neki, kedvvel adták kezére a fejedelmi
állatokat, mert igazi árát nem sajnálta a „jó lónak“. A remek teremtések
közül száz lovat is összecsereberélt addig, míg a kedveszerinti fogatot
összepárolta. Az ilyenekre illett is a „tüzes sárkány“ nevezet. A
kocsist is meg kellett válogatni melléjök, aki értett a nyelvükön.
Kocsisnak a vén Balogh Pista ilyen ember volt. Istenes-ember hírében nem
állott Balogh; sőt „rossz“ Baloghnak nevezték a kissé hajlotthátú,
madárhúsú, izmos vén embert. Szinte szúrt a sárgásbarna szeme. Az ilyen
szemet macska-szemnek, magyar-szemnek is nevezik mifelénk. Horgas
keselyű orra alatt kunkorgós fehér bajúsz berzenkedett. Mintha Botond
vezér kalandos seregéből maradt volna vissza ez az agyafúrt vén huszár,
ki már 48 előtt fogyasztotta a „császár kenyerét“, 48-ban meg a magyar
zászló alatt verekedett öreg Virtemberg-huszár cimboráival. Azontúl a
kocsmáknak, méneseknek, meg a német zsandároknak lett réme Balogh. Lovat
lopott, verekedett, betyárkodott mindenfelé. A mi lovaink körül is
szerencsét próbált egyszer. Ám az éber kocsisok rajtacsípték s ha az
apám közbe nem lép, agyonverik. Apám még gyógyíttatta is a kegyetlenül
összetört öreget. Balogh később, mikor már a betyáréletből kivénült,
hálából hozzánk szegődött kocsisnak. Olyan kocsis nem került másik. Ő,
meg a lovak beszélgettek egymáshoz. Halk szóval játszva kormányozta a
legszilajabbakat is. Élesebb felkiáltása fájdalmasabban hatott rájuk az
ostorcsapásnál.
A debreceni nagyszabadságból hazafelé menet – ekkor is – a vén Balogh,
rossz Balogh ült a bakon. Elébe vágtunk már sok vásáros kocsinak.
Ilyenkor a más porát nyelni, hazafelé menet az úton időt vesztegetni nem
magyar szokás. Debrecentől Nánásig az utat rövid fujtatással –
Böszörményben a Vilmányi Sára asszony fogadójánál – szoktuk megtenni.
Most akadályunk támadt. A vert út mentén göröngyös, döcögős volt a
fasorköz. Erős négy lóval, könnyű parasztkocsin egész szekérderék
„böszörményi bicskás“ poroszkált előttünk. Ezek a böszörményiek
verekedős, zsiványkodásra is szer, gazdag kevély hajduk voltak mindig.
Mostan is szilajul kurjogattak a kocsiderékból. Rázogatták a kulacsot
hetykén. Midőn melléjök és eléjök akart vágni a kocsisunk, engedték
egészen a fordulásig, de ekkor azután:
– Gyihé! – közécsaptak a négy lónak. A vert út kövér porában vígan
iramlottak tovább. Minekünk a gyötrelmes, döcögős útszélen, melyet még
egy korábbi nagy esőzéskor felvágtak a marhák, lehetetlen volt a
versenyzés; mert az apám sajnálta a lovait is. Számoltak ezzel a
böszörményi zsiványok is. Mihelyt megcsendesedtünk, visszatartották a
lovukat. Amikor pedig elejbük akartunk vágni, kötekvőleg ismét neki
engedték a gyeplőt. Röhögték a próbálkozásunkat. Csúfszókat kurjogattak
felénk. Az apám végül puskájához kapott:
– Mégis csak közé durrantok a lovuknak, – mondta.
– Kár volna azokért a jó lovakért, – szólt Balogh.
– Igaza van, öregem, – apám némileg lecsendesült; de mivel a
böszörményiek tovább komiszkodtak, ismét fellobbant. A bicskások közül
egy sugár bajuszú, hórihorgas hajdú volt a leghangosabbik. Ez károgott a
legcsúfondárosabban. A lovakat ez ostorozta irgalmatlanul: – no, ezt a
betyárt mégis csak megsrétezem, – mondta az apám.
– Ilyen ürgések[6] miatt csak nem szerez bajt az én kedves uram, –
vélekszette halkan Balogh, – inkább tessék rám bízni. Majd móresre
tanítom én őket, hogy máskor ne kössön ki rendes úri emberrel az
ilyenféle bűrhasú paraszt…
Apám a rossz Balogh berzenkedésére elnevette magát:
– Jól van, no! Lássuk. Mit tud kend?
Balogh megcsendesítette a lovakat. Nagy hujjongatva a böszörményi
bicskások is megcsendesedtek. Balogh valamit motyogott a lovaknak. Az
arabsok hegyezni kezdték a fülöket. Majd mintha kígyó szisszentett
volna, a vén kocsis hátborzongatón különös hangjára, összeágaskodtak a
lovak. Azután…
– Urficskám, kapaszkodjék a kocsi oldalba, – még figyelmeztetett az
öreg. Azt hittem, hogy ég-föld összeszakad, olyan irtózatos erővel
zúdultak neki a lovak. A böszörményiek a vert úton most már hiában
ostorozták a lovukat, a saroglyát elértük. Már kocsi kocsi mellett
csörgött. – Huj, Mirza! – az aranyszőrű ostorhegyesre, mint átkozódó
pogány pap, szörnyüt rikkantott az öreg. Egész megnyult a vén ember.
Mintha szárnya nőtt volna, félemletesen lobogott a félvállára akasztott
fekete dolmány és az ostorral – amúgy visszájára – közécsapott az
elfehérült bicskásoknak. Pillanatig, a két kocsi mintha egymáshoz ragadt
volna… Behunytam a szememet. Óriási csattanást, recsegést hallottam.
Rémleteset zökkent a kocsink, hanem azért tovább száguldottak a lovak. A
fojtogató porfelhő elborított mindent. Emberi jajsikoltás, lovak vészes
nyerítése süvöltött a hátunk megől.
– Teringettét! – kiáltotta apám, az irtózatos zökkenéstől a pipacsutorát
majd hogy ketté harapta, – mi volt ez öreg?
Balogh, a horgas orrú, szikár öreg magyar, halkan felnevetett:
– Eh, heh! Ez bizony egy kis tengelyvégszegakasztás volt, kedves gazdán…
Dorogi Farkas Pál és a böszörményi öreg Fábián Tóni bátyám (kinek
szavajárása szerint már a „hetvenhetedik ősapja“ is „tekintetes úr“
volt!) a Vilmányi Sára fogadójában beértek bennünket és beszélték, hogy
a bicskások kocsija az országútról az árokba fordult. Beszakadt fejjel,
zúzódott bordával, tört karokkal és kerékkel cselekedték azt a borzalmas
jajgatást.
Kustár Ignác piarista.
Kustár Ignác piarista sem a szerzetesi rendjében, sem a magyar
közéletben nem tartozott a vezérkedők közé. Csupán közkatonaként
működött a hazafias tanítórendben, amelynek egy év hiányával nyolcvan
esztendeig lelkes és buzgó tagja volt. 1813-ban január 23-án született a
Pest vármegyei Kalocsán. 1831 szeptember 20-án lépett a piarista-rendbe.
1839 julius 26-ik napján avatták áldozópappá és 1910 április 15-ik
napján hunyt el életkorának 98-ik, szerzetességének 79-ik évében. A
szívós öreg magyar piarista rácáfolt a piaristák egy régi babonájára is.
Calasanti Szent József, a rend alapító atyja ugyanis kilencvenkét
esztendőt élt és mivel ezt a magas életkort alig érték még el más
piaristák, a világ összes piarista kolostoraiban az a babonás hit és
mondás terjedt el:
– Non videbis annos sancti patris, azaz: nem éled meg a szent atya
éveit. – Kustár Ignác piarista rácáfolt a kegyes babonára. Nemcsak
megérte, hanem jóval túl is élte a végzetes határidőt.
Kustár apót ismerték Szegeden, Debrecenben is. Debreceni rektor korából
örökiglen emlékezetesek maradnak a gazdasági számadásai. A rendház
sárgult naplójában annyiból áll egész esztendei számadása:
– Ez az év borban erős volt, magban gyenge, – vagy más esztendőről, – ez
az év magban erős volt, borban gyenge.
A máramarosszigeti rendházban tanyázott legtovább. Ebben a felvidéki
kedves városkában több időt töltött, mint ameddig más embernek az élete
terjed. Már a 48-as események Szigeten találták Kustárt, aki
nemzetőrbajtársaival őrizte a határt és mindig szívesen beszélgetett
ezekről a mozgalmas időkről. Olyan kitünő emlékezőtehetsége volt, hogy
nemcsak az eseményekre, hanem az események napjára, sőt órájára is
pontosan visszaemlékezett.
– A multkor, – rendszerint ezzel a szóval kezdte elbeszéléseit.
Hatvan-hetven esztendővel azelőtti eseményekről is úgy beszélt, mintha
azok néhány napja történtek volna. Midőn pedig magas korban nyugalomba
vonult, ekkor kezdett igazán a kedve szerint élni. Lovat vásárolt.
Lóháton járta fel a környék kuriáit, melyeknek a nemes urai és hölgyei
becézőleg szerették Kustárt. Az apó, gitár kíséretével, régi nótákat
énekelgetett a Szaplonczay, Hatfaludi, csebi Pogány családok hölgyeinek.
Gitárját pengetve, érzékenyen rezegtette az apó:
Túl az erdőn lakik babám,
De az álnok nem jön hozzám;
Bús leszek én, míg el nem jön,
Ki ott lakik túl az erdőn…
Az erdőt, mezőt, fűvészkedést, kertészkedést mindennél inkább szerette
Kustár. Kirándulásra, halászáshoz, a Szigeten kedvelt rákászásra
mindenkor kapható volt. Szívós fürgeségét jellemzi, hogy nyolcvan
esztendős korában megmászta a havasfejű Magurát. Nyolcvankét éves
korában a kállóikopogóst is eljárta. Névnapja alkalmából szerenáddal
tisztelték meg a tanártársai és az öreg Kustár cellájában olyan parázs
mulatság kerekedett, hogy a fiatalsággal nemcsak versenyt énekelt, hanem
sort is táncolt Kustár. A taktust a csizmaszáron verte ki, merthogy a
zsinóros magyar nadrágtól és hegyesorrú magyar csizmától sem pártolt el
soha… A hegedű is kedves hangszere volt. Szeretettel és jól hegedült.
Hegedüihez maga választott fát és szegedi mesterével faragtatta ki
azokat. Öt darab hegedűt hagyott hátra. Kedves szórakozása volt a
nyelvészkedés is. Törökül is jól beszélt. Nyelvtudásának hasznát látta
nyolcvannyolc esztendős korától, midőn fölcsapott világutazónak. Európa
már szűk volt neki. Afrikába is átment, Bejárta Egyiptomot. Afrikai
útjáról érdekes fényképfelvétel maradt fent. Megörökítették, amint
Kairónál a piramisokat és a szfinxet nézdegélte az öreg úr tevehátról –
reverendában… Ázsiába, Jeruzsálembe (máramarosiasan Jerusolájimba)
mindig készült, de sohsem jutott el. Pedig egyszer útnak is indult, de
Konstantinápolyban, ahol éppen valami járványos keleti nyavalya
dühöngött, lefülelték és tizennégy napig vesztegzár alá fogták az apót.
Haragjában örökre lemondott a palesztinai útról. Annál sűrűbben
meglátogatta Olaszországot. Rómát is többször felkereste. Mindig egyedül
utazgatott. A Vezuv tűzokádó-hegy kráterét kilencven éves korában nézte
meg. Ösmerte Párist. Beutazta Angolországot, de Londonban éppen a
világforgalom és sokadalom zajlása nem tetszett neki. Ahányszor
külföldről hazatért, magyarsága fokozottabb erővel tört ki belőle:
– Szép Páris, szép London, hanem a mi ifjú Budapestünk mégis szebb, –
külföldi útjaira vonatkozó elbeszéléseinek mindig ez volt a refrénje.
A piaristáknál emlékezetes marad a Kustár apó gyémántmiséje. A szatmári
püspök felhívására ülte meg hatvan éves áldozópapságának a fordulóját,
vagyis a gyémántmisét. Hetvenöt év helyett hatvanra szokták ünnepelni a
gyémántmisét, mert a hetvenötéves áldozópapság már olyan ritka, hogy
száz esztendős életkor kellene hozzá… A Kustár apó ünnepét lakomával
fejezték be. A lakomán Sziget-város és a vidék kiválóbb urai is
résztvettek. A gyémántmisés szerzetes saját diószegi szőlőjéből
kedveskedett válogatott finom bakator borokkal és a felköszöntgetésekre
annyit mondott:
– Domini, hagyjátok! Ez csak máramarosi gyémánt volt. Majd akkor
beszéljetek, ha a braziliainál tartunk… – Ez az Istenben hivő vidám öreg
piarista patikára, orvosra sohsem költött pénzt. – Egyedül a növényekben
van a gyógyító erő, – ezt vallotta és a gyógynövényeket sajátkezüleg
szedegette kint az erdőn-mezőn. Thea-főzettel vagy a balzsamos növények
gőzével gyógyítgatott másokat is. Egyébként mértékletesen élt. Bort
keveset iszókált, akkor mindig jót. A tréfálkodást szerette, el is
értette. Híres „nagymondásai“ maradtak fent, hogy például a többek
között egyszer – szörnyű viharban – patkólt csizmája sarkával, a
hegytetőről, miként rugta le a villámokat a völgybe… Mint középtermetű,
ösztövér és igen rücskös ábrázatú ember kedvesen vigasztalgatta más
hasonlóan ragyás ábrázatú felebarátjait. A szegedi piaristák
rendházában, mint vendég, ilyen kedve szerinti rücskös, szikrázó szemű,
nevetős lelkű fiatal szerzetes-tanár kollégájával akadt össze. Nézte,
nézte, hallgatta darab ideig a mozgékony Divényi Gyulát, az ifjabb
piarista nemzedék közül a népszerű, kedves tréfaszerző „rücskös
barátot“, végül a refektóriumi elcsendesült asztalnál rászólt: – No,
öcsém! Maga hosszú életű lesz…
– Honnét tudja azt bátyám? – kérdezte a meglepődött derék Gyula páter.
– Mert a rücskösöket az Isten hosszú élettel kárpótolja, – felelte
szelid pajzánsággal a ragyavert arcú Kustár, aki hosszúra nyult életén
át annyira megbarátkozott a halállal és az elmulás gondolatával is, hogy
a szigeti temetőben előre megvásárolta sírhelyét. Sőt a sírkövét is
előre megcsináltatta, felállíttatta a temetőben. Nevét és hogy mikor-hol
született – szintén – felvésette a sírkőre. Felvésette a „meghalt“ után
még az 1880-as években az 1-et is, midőn pedig az 1900-at is megérte, az
1 mellé 9-et is vésetett. Ennél a számnál megállott: – Domini, csak
várjunk, várjunk, hátha még a századik esztendőt is megfejelem…
Halottak estéjén minden esztendőben kiült a sírhelyéhez, amelynél
gondosan ülőpadot is csináltatott… Gyertyákat égetett halott kedveseinek
emlékezetére és őszi alkonyatokon szelid mosollyal úgy várta a halált.
Leghívebb barátunk nem is maradt el. Éppen mikor a szigeti kolostor
híres kertjében virágpompába borultak a gyümölcsfák – szép tavaszkor –
hűs karja közé ölelte Kustár apót. Az alma-, körte-, cseresznyefák
virágocskái illatos tengerként rengedeztek, amikor eljött a halál és
magával vitte a barátok kertjének közel százéves kertészét, mert Kustár
apó tényleg kertésze volt ennek a gyümölcsösnek. 1837-től gondozta a
szigeti piaristák kertjét. A legnemesebb gyümölcsfák seregét nevelte
fel, bár közben ujabb gyümölcsfajok is támadtak, Kustár apó ragaszkodott
a régiekhez. Amikor a házfőnök egy-egy korhadt öregfát kivágatott,
gyásznapja volt Kustárnak. Minthacsak az ő vénhedt tagjait vagdalták
volna a fejszések, úgy megsiratta kedves „fácskáit“.
A „tokaji“ hazájáról.
A lelkes magyar Hegedüs Sándor, a tarcali királyi vincellériskola kiváló
igazgatója, találóan jellemzi Tokaj-Hegyalja borát folyékony aranynak.
Színére, becsére valóban arannyal vetekszik az igazi tokaji bor, amely
méltó a királyok bora, borok királya névre is. Mintegy öt négyszög
mértföldre terjed az a legendás föld, ahol a tokajit szűrik. Ennek az
áldott hegycsoportnak Abaujszántó, Tokaj és Sátoraljaujhely alkotják a
három sarokpontját. Tokaj babonás hírű Kopasz-hegycsúcsával nemcsak az
ákácfáktól, ezüstnyárfáktól foltos hajdú rónát és a Nyirséget uralja,
hanem uralkodik a cukorsüveg hegykúpokkal rakott egész Hegyalján,
amelynek cimerét képezi. A nagyvilág a Hegyalja bortermését ismeri és
élvezi „tokaji“ néven…
Tűzhányó eredetűek ezek a hegyek. Napsütéses oldalaikon, a földdé
mállott lávahamútól borított sziklástalajba – a hagyományok szerint – a
rómaiak ültették az első szőlőtőkét. A büszke légiók nyers katonái is
vidultak a tokaji bakator aranyszínű levétől. Ezeknek a „sátorokra“ is
emlékeztető hegyeknek az aljában, a folyók mentén, évezredek óta
kanyarog az elmult és ezután jövendő világoknak útja az Alföld rónájára.
Nagy emléktől szentelt itt minden talpalatnyi föld és szikla. Ezt a
tájat felcserkészték Attila lovagjai. Árpád emlékét is kedves
néphagyományok fűzik bokrétába. Ujhely felé túl a Bodrogon kékellik a
Sátorhegy, amelynek aljában a páston sátort ütöttek a honszerzők. Ebben
a sátortáborban tartották meg az emlékezetes haditanácsot, melynek
rendelkezéseivel, az ország behódítására, seregekre szakadt a nemzet.
Árpád hős vitéze: Szabolcs vezér Tokajnál kelt át a Tiszán a nevéről
örökített szép terület elfoglalására. A tokaji magyar ma is szent
áhítattal állítja, hogy a Tisza és Bodrog folyók összefolyásától
határolt nyár-, nyir- és fűzfás, tölgyes szigetet, a virágoktól tarka
selymes zöld rétligetet még az „ősök“ nevezték el „himes udvarnak“…
Félemletes, igézetes határkőoszlop a tokaji Kopasz-hegy (az alföldi
boszorkányok is odajártak az ördögtáncra), melynek sziklák és folyók
közé rekesztett útzsilipjén a multban, ma is folyton csorog a népáradat
az alföldi medencébe…
*
– Incipit in Sátor, desinit in Sátor, – Szirmay Antal mondása szerint
Sátorban kezdődik, Sátorban végződik a „tokaji“ hazája. A sátor-hegyeken
terem a folyékony arany. Tokajon, Sátoraljaujhelyen, Abaujszántón kívül
Tállya, Golop, Monok, Legyesbénye, Bekecs, Szerencs, Ond, Rátka, Mád,
Mezőzombor, Tarcal, Bodrogkeresztur, Bodrogkisfalud, Szegilong,
Erdőbénye, Erdőhorváti, Tolcsva, Olaszliszka, Vámosujfalu, Bodrogolaszi,
Bodroghalász, Ujpatak, Sárospatak, Végardó, Károlyfalva, Szőlőske,
Kistoronya határain szüretelik a „tokajit“. Ódon kis városkák szép
történeti multtal és rejtett faluk a széleiken kastélyokkal, kuriákkal.
A hideg aranyért sem omlott több vér, több verejték, mint amennyit a
tokaji tüzes aranyért áldoztak az ősök. A honfoglalás óta századokon át
csattogott itt a magyar kard és a kapa a szőlőgerezdes sziklákon. A
Habsburgok Bethlen Gáborral, Rákóczy Györggyel vívott harcaik közben sem
feledkeztek meg arról, hogy a folyékony tokaji aranyból részüket
biztosítsák. A második bécsi- és a linci-békekötéseknek tárgyai voltak a
tokaji királyi szőlők is. A király pincéjének ma is legbecsesebb kincse
a tokaji bor. Annakidején Lipót urunk különösen kedvelte Tokaj borát s
midőn Thököly Imre kurucai tiszteletlenül veszélyeztették a királyi
szőlők termését, Lipót egész dandár labanc hajdút kirendelt a több száz
hordó tokaji bor Bécsig fuvaroztatására. Ebre bizott hájat. Az oltalmul
kirendelt labanchajdúk útközben mind beszopogatták Lipót urunk nektárját
és azután – amint azt a tudós piarista Takács Sándor után Mikszáth
Kálmán is ékes tollal megírta – felcsaptak kurucnak… Annálinkább rájárt
a rud később a tokajvidéki nyakas magyarokra, elkobzott szőlőikbe
császárhű urak ültek be. Ámde milyen a tokaji bor! Manap pataki
Windischgrätz hercegék, a tolcsvai Waldbott bárók – 91 hold szőlővel, –
gróf Wolkensteinok, Hardenbergek, báró Schellek is magyaroknak vallják
magukat. Waldbott Frigyes báró becses ereklyeként őrizi azt a szuette
öreg faprést, melyen Rákóczi Ferencnek, a fejedelemnek, csurogtatták a
tokaji mézest. A Rákócziak és Rákóczi Ferenc emlékétől különben is
beszédes az egész Hegyalja. A Rákóczi-kastélyokat, Rákóczi-pincéket,
Rákóczi-szőlőket, Rákóczi-legendákat kegyelettel őrizgetik a „tokaji“
hazájában. A Tokaj-Hegyalján ma sem a királyi család az elsőbirtokos, az
Andrássy grófoknak, a kuruc vezérek leszármazóinak Tállyán,
Mezőzomboron, Szőlőskén, Monokon, Mádon, Szegilongon 140 katasztrális
hold szőlő ontja a folyékony aranyat. Még Tarcalon is Andrási-kézen van
59 katasztrális hold szőlő, ezek nem grófok ugyan, de szintén törzsökös
magyar gazdák. A grófi családra az Andrássy Gyula kilenc hold mádi
szőlője a legemlékezetesebb. Itten tartották a nagyhírű mádi
„kapásbálokat“, néhai gróf Andrássy György ilyen kapásbálon ismerte meg
és hódította el a feleségét.
A király 105 hold szőlőjével második szőlőbirtokos a Tokaj-Hegyalján.
„Császári és királyi udvartartás“ címen telekkönyvezték el ezeket a
szőlőket, melyekből 50 hold a tarcali, 25 a tokaji, 30 a tolcsvai hegyen
fekszik. Tarcalon a „Szarvas-őrzésbeli“, Tokajon a „Hétszőlő“ királyi
birtokok. A király pincészete fejedelmileg pazar és mintaszerű. A szőlők
terméséből már a hírnévért is minden évben félretesznek bizonyos
mennyiséget, a többit eladják. Ezeknek a fejedelmi boroknak csakugyan
nem kell cégér az ilyenekről maradt fent:
De vinum Tarcall
Földre borulsz arccal…