meleg tűzhely, tele pince fogadta a vendégeket. A vendégváró barátság
virágkorát élte. A kávéházat és kocsmát kényszerből keresték fel a
tisztességes emberek. A vásáros közönség, meg az alkalmi korhelyek
vetődtek be az ilyen helyekre, akik egyszer-egyszer ki akartak rúgni a
hámfából. A régibb magyarság szórakozását otthon: – a család, komaság, a
barátok kedves környezetében élvezte. A tűzhely hivogató lángjai akkor
kezdettek elhamvadozni, midőn az ősiföld megmozdult az új eszméktől
forrongó ifjabb nemzedék lába alatt. A régi családokból irodalmi,
színművészi, politikai eszményekért rajongó ifjak mind többen és többen
sodródtak ki bizonytalan, otthontalan küzdésekbe. A fellángolásoktól
emésztett ezen rokonlelkek, a satnyán serdülő újkor váltott gyermekei
verődtek össze először a régi Pest kávéházainak és vén vendéglőinek
sarokasztalainál. A diákság, korhelykedő vidéki földesurak, világjárt
lelkes iparosok közlegényeskedtek nekik. A jó vidéken, nagyobb iparűző
és kereskedő városokban később alakultak ki asztaltársaságok, midőn a
szabadságharc fergetegei felforgatták a nyugodalmas ősi berendezkedést
és az idegen erőszak is betört, célzatosan rombolta a családias
tűzhelyeket. És a nemzet legjobbjai közül ezrek hajszolódtak
nincsetlenségbe. Midőn már birkózni kellett a napi kenyérszerzés
gondjaival is. A lelki gyászhoz anyagi romlások is járultak. A
vendégváró, venlátó rácsos magyar kapúk egymásután így csukódtak be.
Hajótöröttek és az otthontól elszakadt küzdők seregestől özönlöttek
széjjel. Az öreg hazabölcse, Deák Ferenc is kocsmára, sőt – lakni is –
kocsmába szorult. Ámde az alkotmány feltámasztásával a magyarság
rabbilincseit leverte. A nemzeti élet tavaszát felvarázsolta a hó alól.
A senyvedő magyar lelkekről egyszeriben leolvadt a jégkéreg. A szeretet
meleg érzései csorgadozni, csergedezni kezdtek, mint a kis patakok. A
rokonlelkek és szívek egymást keresték, mint ahogy a csergedező
erecskékből a kikericsvirágos, boglárkás aranysárgazöld tavaszi réten
fenékig áttetsző, üde tavacskák folydogálnak össze, az újraébredező
magyar életnek honfi bútól és csalóka reményektől nemesült lelkű
bujdosói így keresték fel egymást. A füstös kávéházban, vén fogadók
sarokasztalánál így szivárogtak össze. A hazaszeretet és nemzeti célok
jelszavaival így alakultak különféle asztaltársaságok. Némelyik
aranypennával írta be nevét a magyar élet történeti könyvébe.
*
Az 1880-as esztendőktől Debrecenből országos hírnévre emelkedett (a
Cegléd-utcán a Papp Gyurka-féle Kis-Pipa vendéglőben) a gróf Vay Dániel,
gróf Teleky Sándor ezredes és a református püspöki titkár (volt 48-as
vadászfőhadnagy), Bodossy Pál bátyánk asztaltársasága. A két mágnás
nevét sokat emlegették a régibb Magyarországon, Bodossy nem volt grófi
származás, ámde nálánál nemesebb megjelenésű daliát nem ösmertem. Még
magas korában is magyar uri férfiszépség volt, hozzá szikrázóan ötletes,
minden társán felülemelkedő gavallér s mélyen érző költői lélek is.
Előkelően szerény és dicsekvésnélküli vitéz katonája a nagyidőknek, aki
a bölcs világfi Vay és kalandos lovag Teleky mellett sem szorult félre,
sőt egymaga lelke volt a társaságnak.
– Pali bátyám! Pál bátyám! – volt a Bodossy neve az alsó és felső
tiszavidéki református vármegyék úrinépe előtt. Ahol személyesen nem
ösmerték, a hetedik, tizedik vármegyében távolfekvő kuriákba a diákok
hordták el az ő gyönyörű magyar hírét. A két kálvinista gróf és a
Bodossy asztalánál a tiszavidéki magyarság legérdekesebb alakjai
összetalálkoztak. Földesurak, református papok, podolini számkivetésre
kész piaristák és kollégiumi bohém tanárok, a főiskola öregebb diákjai a
teológiáról és jogakadémiáról, ügyvédek, bírók, városi és megyei
tisztviselők, katonatisztek, szinészek, szinésznők, nagycivisek,
bormegissza vén kálvinista tanítók, írók, ujságírók, lapkiadók,
félbemaradt és minden szép reményre jogosult zsenik átutazó ellenzéki
képviselőkkel tarkítva, akik közül csak Thaly Kálmánt, Illyés Bálintot,
a harangszavú Uray Imrét, Papp Eleket, Kiss Albertet említem fel… Az
„uri civisek“ közül ölelnivalón kedves tagja volt a társaságnak Vértessy
Lajos. A nagy színművész Zilahy Gyulát, akinek csak „Zsül ecsém“ volt a
neve, különösképpen szerették mindnyájan s ha Zsül egyszer-egyszer
lekésett a mindenesti összejövetelről, Vértessy szemrehányón nógatta a
bájos művészfiút:
– Gyüjjön! Gyüjjön már no Zsül ecsém! Peletykáljunk egy kicsit… –
Azonban a peletykálásnál nem állott meg Vértessy Lajos. Minden szép
célra kinyílt az erszénye is. Mindamellett Vértessy Lajosnak is került
ellenlábasa, a többszörös milliomos nagy pénzkufár civis Kavicsdi, aki –
megszállván a jólélek, – harangot öntetett a verestemplom tornyába. –
Átkos pénzen készült szégyenharang ez, – méltatlankodott Vértessy, – a
szent eklézsiának el sem kellett volna fogadni. Valahogy ki kell
köszörülni ezt a csorbát, hát meg is cselekszem. Én meg most már órát
csináltatok a verestoronyhoz…
– Nem értem Lajos bátyámat! – érdeklődött az ártányfejű (értsd: a vastag
nyakára!) nagyrábéi és szoboszlói Thóth László pápista tanító és
debreceni ujságcsináló ott helyben, akinek a tiszaujlaki pedrőtől mindig
öklelősre állott a tinószarvú hegyes bajsza és akinek a vers szerint:
„érdeme volt a debreceni uzsorás hajsza“, – nem értem Lajos bátyámat, mi
dicsőségét keresi abban, ha majd az uzsorás Kavicsdival együtt
emlegetik?
Vértessynek felvillant a szeme:
– Hát megmondom néked, öcsém! Kavicsdi komám holta után sem nyugszik meg
abban, hogy az én órám kalapácsa örökétig ütiveri az ő bűneinek
megváltásául szánt nagyharangot!… Tényleg így is történt. A
verestoronyból ma is hallani, hogy zivataros éjféleken miként
veszekszik, csattog s pattog kisértetiesen zúgva-búgva a két kemény –
immáron halott – ellenfél lelke…
Vay Ábrahám gróf atyafi látogatóban, református egyházkerületi közgyűlés
idején Vályi János főkurátor, Kiss Áron (később református püspök), az
érmelléki ezermester Nagy István esperesek is többször társultak itt. A
színháztól Ellinger Ilona, Békéssy Rózsi, Locsi mama, a két ludtalpú
páratlan kómika, az énekes Halmayné, vendégszerepléseikor Blaháné is,
Ujházy, Vizvári, Ecsedi Kovács Gyula, Zilahy, a kedvelt Zsül, Rónaszéki
Guszti, Szatyi bá (Szathmáry Árpád), a baritonista Haday Sanyi, a
nagyobbfejűek közül, szeretettel keresték fel ezt a helyet, melynek
nevezetességét szolgálta az örökös kórista Gulyás Miska is, aki Papp
Gyurkától ingyen kapott ebédre-vacsorára ételt (amennyi belefért),
csakhogy sort igyon a mulató urakkal (persze, szintén mint vendég), s
nem Papp Gyuri volt az, aki ráfizetett erre az eredeti üzletre. A
rezesorrú öreg Kerékgyártó kántor bátyánk, szerényen három
deciliterezgetve, nem kevesebb diószegi bakart pusztított el. Amikor a
mágyikás Hatvani zseniális utódja, a kollégiumi kiváló fizikus, Nagy Pál
tanár tartott szabad előadást a fehér asztal mellől, megállottak a
szemek, elnémultak a nyelvek, hogy végül harsogó kacajjal törjenek ki a
felvillanyozott kedélyek. Kacagott még az is, akinek a rovására ment a
szabadelőadás, mígnem a recsegős Beér Kálmán rendőrkapitány rákezdett a
nótára. Bíz ez sem volt utolsó élvezet; olyan recsegős hangja volt
Kálmán úrnak, hogy a kedves öreg Herman bátyánk zsebében akárhányszor
összetörte a borkorcsolyának vásárolt – mogyorót… Még a vén Kutasi Imrét
is felülhaladta korra, Zichermann Herman volt a debreceni ujságkiadók
nesztora. A 48-as idők viharait is átélt jó öreg „Debrecen-Nagyváradi
Értesítőt“ szerkesztette és adta ki áldozatkészen. Egész sereg
bohémcimboraságot maga köré gyüjtött Herman barátunk, akivel bizony
„lapszerkesztés“ és „kiadás“ közben a különös eseteknek egész sorozata
esett meg, amidőn Szombathy Jankó, Siposs Bálint, Timár Imre, olykor
Szabolcska Mihály is, természetbeni ellátás mellett, a szerkesztő
segédjei voltak. Persze, minden lapszám összeállítása (szerencsére heti
ujság volt a jó öreg Értesítő) alkalom volt az – ivogatásra; hát ittak
is a fiúk szerkesztés előtt, szerkesztés közben, szerkesztés után is,
sőt némelykor inkább ittak, mint szerkesztettek a Herman bácsi gaszkónyi
legényei. Az egyik alkalommal is tiszteletes Timár diák –
eklézsianélküli palástos pap volt Imre, – a „lapcsinálás napján“
délelőtt tizenegy óra felé lehetős mustos fővel és bágyadtan támolygott
a szerkesztőségbe.
– Szent Isten, te ember! Mi van a vezércikkel? – aggályoskodott az öreg
Herman.
– Nincs, – felelte kurtán Timár diák.
– Nem ett meg a fene! – Hermanból kitört minden keserűség, – hisz’
délutánra nyomják a lapot.
– Az nem baj! Te csak hozass sört, szivart, meglesz a vezércikk, hanem
azután mielőbb hagyj magamra!… – Herman bácsi duhogva ballagott a
Vilmos-ba (híres sörház volt ez), Timár diák miután bekebelezte a liter
sört és rágyujtott a szivarra is, szintén – távozott. Már ő azonban
kocogvást ment Bodossy Pálhoz:
– Pál bátyám, vezércikket kérek, de mindjárt!
– Hm!… Azaz, hogy várjál csak! – Pál bácsi az íróasztalfiókból
kikeresett egy sárgult nyomtatványt, – nesze! Én ma is csak azt vallom,
amit ezelőtt – tíz esztendővel…
A lap délután rendes időre kikerült a nyomdából. Herman bácsi boldogan
ölelgette körül Timit:
– Igazán szép lapot adtál. A vezércikk különösen jó… Ki írta?
– Én! – felelte spártai rövidséggel és szerénységgel Timár diák.
– Bolond, – Herman bácsi megsajnálta a törődött vén fiút, – mért nem
szóltál Bodossy Palinak? Szívesen megírta volna helyetted a Pali is…
– Persze, hogy persze! – hümmögte Timár és folytatták tovább a
barátkozást a Kis-Pipában, ahol Vértesy Arnold is otthonos volt. Az ezen
korbeli debreceni írók és ujságírók gárdájához tartoztak Gáspár Imre de
Galantha (ki nagy vagyont örökölvén, ujsághirdetéssel rendelte fel Arany
Bika szállóbeli lakására a – hitelezőit és néhány nap leforgása alatt
súlyos tízezreket szétosztogatott!), Kovács Guszti (ki Sekszpire műveit
fejből idézte és szavalta), a lengyel-barát Kósa Barna elmélázó poéta
ujságíró, Vértesy Gyula, igazmondónak nevezett Szombathy János, Zoltai
Lajos theologusból vedlett történetíró, piktor és minden egyéb, a hetyke
és mégis szelid szép barna Laky Imre úrfi, a társaság kedves „Imriskéje“
(ki már akkor mint tehetséges író kezdte, majd katonatisztből
államrendőrségi felügyelő lett), Karczag Vilmos, Kerekes Géza, a
Villám-élclap szerkesztője, az öblös Péter Gábor, riportersorban Londesz
Leksi, a szorgalmas Hoffmann Sándor, a jó tréfára és mulatságra szintén
mindig kapható vidám „kiadó“ (akinek csak „veres“ volt a neve),
Szabolcska Mihály a nótás diákjaival, Balogh Zsiga ügyvéd, ugyancsak e
pályáról a lovashajdú „édes lelkem“ Szilágyi Bálint bácsi is (nem sokáig
kellett bíztatni, iziben elropta a szoboszlói döbögőst), Vass Anti, a
bíró, Simonffy Gyula huszáralezredes, Osváth főhadnagy, a bécsi Burger
közös ezredbeli kapitány (akinek a vén szürke „Julcsa“ lovát már a
„császár“ is személyesen ösmerte a – hadgyakorlatokról!), a szilaj Tóth
Sándor rendőrfogalmazó, Polónyi Andor, a debreceni csónakázótó mókás
ellentengernagya, a flótás Nagy Kálmán orvos-doktor. A kereskedői kart a
világlátott vasas „angol“ Klekner Manó, Otrokocsi-Végh János (a Blaha
Lujza udvari szállítója) és a hazafias szepességi Ganofszky Lajos
nagyfüszeresek képviselték. Gencsy Gyurka, Dalmy Laci, Budaházy Bandi
mulatós gavallér urak is betekintettek ide olykor a megyékbeli
pajtásokkal. A Magyariak, az Imre és Kálmán (meghalt ez a kiváló primás
is), mint serdülő legények zengették a házi muzsikát. Akkor még csak
„kis Magyari“ volt a nevük, most az Imre gróf Tisza Istvánnal „komás“. A
rücskös Papp Gyuri vezérletével (ha leült, akár az elhízott dajkahátú
Tóth Kálmán, nehezen mozdult Gyurka bácsi, ki egyébként Bodossy Pál
mondása szerint olyan dagadtfejű nagy darab ember volt, mint egy
hindu-bálvány!) –, Gusztika, a négylovas büszke nemesi familiából
levitézlett Récsey Gusztáv, rátarti vén pincér és az akkor még fürge,
fiatal Kemény Jankó „koma“ szolgáltak fel ma már szinte hihetetlen olcsó
árért pompás ételeket, felséges érmelléki, egri és tokaji borokat… Akkor
az volt a jelszó és tartottuk is hittel:
– Sohse halunk meg! – Ezen erősfájú magyaroknak legtöbbje kint nyugszik
már a temetőkben. Mennyire megváltozott a mi szűkebb magyar világunk is
– azóta!…
*
A debreceniek bohém-cimboraságát túlélte és társadalmi kihatásra
felülmulta az aradiak „Kossuth Lajos-Asztaltársasága“, mely közel négy
évtized óta virágzik a kiválóan szívós magyar „Kálmán bácsi“ (Nagy
Kálmán) vezetésével. A hazafias, jótékony és művelődési törekvések
szolgálatában példásan, sikeresen tevékenykedik ez az erős szervezetű és
erős összetartású társaság; valósággal vezet a hirtelen lobbanó, hamar
szertezüllő magyar asztaltársaságok között. A néhány évtizeddel ezelőtt
még erősen németes, sőt szerbes aradi polgárság megmagyarosítása körül
hervadhatatlanok az érdemvirágai. Kiválósága ennek az asztaltársaságnak
az is, hogy a felekezeti és faji ellentéteken – a megértést keresve –
felülemelkedett és hogy az idegen nevű, többször még nyelvükre is idegen
elemeket a hazafias eszmények ápolásában, a szülőváros iránti ragaszkodó
szeretetben igazán testvéresítette. E meleg baráti körben kedveltették
meg a magyar nyelvet, a magyar nótát az idegen ajkúakkal. A nemzeti
érzések bűvkörébe itt vezérelték be őket a hazafiasságnak olyan alkuvást
és meghátrálást nem ösmerő igehirdetői, mint az egyenes magyarlelkű volt
osztrák katonatiszt Nagy Kálmán, néhai Kövér Gábor, Bauer Gyula, Barabás
Béláék; mert Barabás Béla is itten bontogatta szárnyait, innét
emelkedett ki az országot átívelő szivárványos hírnévre. A hazafias
aradi ügyvédek közül az öreg Péterffy, a puritán Vizer Lajos, Mülek
Károly, Müller Károly, – a „Karcsi“, – Szilvássy László, Nikolics Döme,
a gyújtószavú nagylaki volt követ Nagy (másként macedóniai) Sándor itt
nem a paragrafusok görbítésén törték az eszöket, a hazafiság oltárán
áldoztak. Bárlan itt a hívők lelke az öntűztől is eléggé lángolt. Hiszen
a Nagy Kálmán táborában a magyarságnak olyan rajongói sem voltak ritkák,
mint Ternajgó Cézár, az ujaradi milliomos svábok virágosan szónokolgató,
magyarruhás patikusa. Az aradi 1848–49-es honvédek, Polgári menház,
Iparosok rokkantalapja, a szegény tanulókat segélyező egyesület,
külföldön tanulmányozó iparos ifjak, Városi és izraelita árvaház,
Szegényház állandó támogatásán kívül-e névtelen, de áldozatkész
kispolgároknak oroszlánrészük van abban is, hogy a vértanúk emlékét
szobor hirdeti, hogy a kőoszlopos vesztőhely, a vértanúk kivégzésének
szent földje a nemzet tulajdonába ment át. Az október hatodiki gyásznap
ünneplését is ez a társaság kezdeményezte és tartotta ébren. A nemzeti
ereklyék és emlékezések papjai ők kezdettől, akik a nagyidők történetét
Arad utcáin és házain emléktáblákkal örökítgették meg. Ezüstből
Kossuth-serleget öntetett, majd Kossuth Lajos szobrot is állíttatott ez
a társaság; mely tagjait nem rang, a vagyon, a felekezet szerint, hanem
a feddhetlen polgári és hazafiui erények értékelésével toborzotta. Arad,
a „vértanúk városa“, hazafias hírnevét nagyrészben e lelkes férfiak
buzgóságának köszönheti.
*
Az aradi Kossuth Lajos-asztaltársaság tanyája, számos esztendőn
keresztül, a zeg-zugos sikátorú „rác-fertályban“, a „Jó pásztor“
nevezetű fogadóban volt. A vén kuruc Novotny Lajos volt itt a fogadós.
Hosszuszárú tajtékpipáit remekbe szívta ki. Ezüstgombos mellényére
széles, fehér, bibliai őspásztor szakáll omlott le. Az öreg úr büszke is
volt a szakállára, a legdrágább büszkeségei mégis a lánykái, a
szépséges, szende, szőke Margit, Iréne és a lobogó feketeszemű,
makrancos „kis cigány“ Mariska voltak… A szakállra visszatérve, az én
időmben remek fekete szakáll volt a gránátos termetű, ernyedetlen
társulati főnótáriusnak, Schwartz Zsigának a lengeteg szakálla is. Az
évek során abba is ezüstfehér szálakat öltögetett az idő, hanem szivök
és lelkök fiatalosan meleg maradt ezeknek a derék embereknek. A
nyugdíjas 48-as honvédfőhadnagy, May Soma nyolcvan és valahány esztendős
korában is sort tanyázott a fiatalabbakkal. Étvágyát, itókás és mókás jó
kedvét – irigyelték, irigyelhették az ifjan öröknyugovóra tért Rausch
Kálmánék, Hrabovszky Lajos és a többi megviselt fiatalok, akik a
bolondos Nyilasi Matyival, Fóriss Pistával az aradi temető-kertben
sokáig hiában várták May bácsit.
A Kossuth-asztalhoz tartoztak: az iparososztály dísze, az érzékeny,
komoly Millig Matyi és az ezüstsarkantyus Húzó Pista is. Pista volt az
egyetlen magyar viseletű aradi kávés, akihez fogható cikornyás
felköszöntőket csupán a debreceni hírneves szűcsmester, nemes Bisotka
István uram mondogatott különféle „borközi álláspontokból“. Darutollas
Húzó Pistának volt a nótája:
Faluvégén jártam,
Bábaszarkát láttam.
Az a fene bábaszarka,
Hátul van a farka…
Némelykor a vérbeli humorista Angyal Dezső pékmester, az újaradi
sváb-tájszólás mesteri előadója is belesegített a Pista nótájába
Iritz-zel, aki elválhatatlan iródeákja, hajnalokig fennvirrasztó társa
volt a „magyar kávésnak“. Bezzeg nem tartoztak az éjszakai baglyok
sorába a csendes nagy Weil Lojzi, sem az igazán „úri-szabó“ Cziráky
(nemesi előnevét büszkén használta a cégtáblán), még a nyakas
mészárosmester Glück Hánzi sem. A tréfát elértő Bérczy nászt, a régi
vágású városi kamarást Leviczky Tiborral (a vármegyétől), Ravasz Imrével
hamarébb el lehetett csábítani az elől Jakab, hátul Mór (valóság szerint
Jakab Mór) barátunk hajnali kávéházába; az ilyen kiruccanásoknak a
javíthatatlan öreg legény Krausz „Palcsi“ sem volt elrontója. Tonesz
bácsi, a „fekete kutyás“ füszerüzlet főnöke a sarokról, már csak
estharangszóig kapott kimaradást. A tűzoltó Pankert Viktor
zászlótartónak beillett ebben a társaságban, nem úgy a kis Kalmár, aki
az aradi veteránok egyesületében (volt akkor ilyen hadastyán testület is
a Nyáry Béla fővezérletével) balszárnyas volt. Kakastollak repkedtek a
díszkalpagján és a kardjáról nem is volt tanácsos beszélni, mint akár a
boldogult Tiszti Lajos szerkesztőnek az ő 48-as honvéd hadi élményeiről
a haragos tüzér Szedlák Mátyás előtt…
Lánybeszédű Sárga Lukács és a zsandárviselt Kiss Fránci az alkalmi
korteskedések során váltak ki. Hellyel-közzel ellentétbe is kerülgettek
a Kossuth Lajos-asztaltársasággal. A hallgatag ivó öreg honvéd Hatschek
bácsi soha! Gyulay Pista bátyánk a nyomdász és laptulajdonos sem… Nem a
kegyeletemen és szeretetemen múlik, hogy az aradi volt legnagyobb
halkereskedőnek elfelejtettem a nevét. Szelecsán vagy Telecsán volt ez a
kedves öreg úr? Román ember létére 48-ban is a Kossuth Lajos honvéd
katonája volt, későbbed lelkesen szolgálta a Kossuth-asztaltársaságot
is. Oláh bőjtök idején füstölt csemegehalakból és kaviárból tálalt olyan
lakomát, hogy „szikla borral“ ugyancsak meg kellett öntözgetni e bőjtös
inyencségeket.
Nevezetes ellenlábasok voltak mindig – e társaságban – Klapok Muki és
Ravasz Imre aradi népszerű fényképészek. A fehér abrosznál szívesen
licitáltak egymásra, különösen a góbé Ravasz Imre volt az, ki szívével,
erszényével minden mozgalomból részt kért. Még a torkával is szolgálta a
nemes ügyet. A Kossuth-társaság pénztára javára, csengő pénzért,
akárhányszor elénekelt egy-egy „miseberákot“. Klapok Mukinak ez fájt
leginkább, mert az ő hangja nem termett a nótára; node Ravaszt is elérte
a végzete. Negyvenéves aradi tevénykedései után díszünnepelték s az ő
inkább kopasz, mint fehérfürtös fejére is ráénekelték az – áldást… Ilyen
nyűhetetlen tagja nem sok került a Kossuth Lajos asztaltársaságnak,
amelyhez pedig a jó konyha, jó pince, jó társaság s főként a varázsos
magyar úr és hazafi, az elnök Nagy „Kálmán bácsi“ kedvéért szeretettel
társultak (legalább kültagnak) a mindenkori aradi színészek is Ujházi
Edétől le Tompa Kálmánig, Mezey Pétörrel, Bács bácsival, a színházi
pénztáros Gonda Lacival együtt. Az ujságírók: Murai Károly, Gárdonyi
Géza, a felköszöntőiről is emlékezetes lófőszékely „csiki kend komám“
Cs. Endes Dániel szerkesztő, Londesz Elek, Kosztka Miska, Benedek Árpád
s még sok mások örömest melegedtek fel itt. A képzőművészetet a nemrég
elhunyt Györgyössy Rudi piktor képviselte, aki utoljára az aranyszívű és
aranyoskedélyű Nikolics Döme ügyvédnek volt a hegyszőlőn pásztora s akit
barátunk, a karakán Döme úr, ménesi kulacsborral és teljes dohányzó
készséggel temettetett el… Ámde hiányos és tökéletlen volna a leírásom a
fortélyos vén pincér és címeres „német birodalmi“ nemes Herr von Lübeck
Hermán felemlítése nélkül.
– Lübeck! – neki kiáltották.
– Gyüvek! – már hozta is a „penészest“, amely üveges ital a Novotny apó
hegyaljai borokkal gazdagon rakott pincéjének egyik zamatos
különlegessége volt, – gyüvek! – már hozta is a penészest. Tépett
lelkemet felmelegítik, derűvel töltik el a régi emlékek, mert az az
igazi szegényember, akinek még emlékei sincsenek, aki mindig csak az
árkokat kerülgette a virágos mezőn.
Notárius Bekk Pista.
Béla király névtelen jegyzőjétől kezdődőleg, nemzetünk életében mindig
hasznosan és jelentősen szerepeltek a nótáriusok. A papság mellett
századokon át a jegyzők voltak a köznép vezetői. Amazok inkább a
lelkiekben, a nótáriusok az élet mindennapi küzdelmei között intézték a
nép bajait. Ha egyszer megírnák a magyar nótárius-kar történetét,
pusztult falvak elsimult temetőkertjéből a haza- és népszeretetnek, a
művelődésnek sok felejtett nagyjellemei sorakoznának fel a
névtelenségből. Az a szegedi nótárius is, akiről itt megemlékezem,
legérdemesebb tagjai között említhető fel a nótárius-karnak. Németesen
hangzik a neve (Beck), de belső és külső tulajdonságaiban, szokásaiban
megrögzöttebb eredeti magyart nem ismertem a szegedi Bekk Istvánnál.
Szegeden, a tiszamenti színmagyar városban negyven esztendőn át népszerű
kedves fogalom volt a Bekk István katonaügyosztálybeli jegyző neve,
alakja, karakán magyar jelleme. Emberöltőn át százezernyi magyar ügyét
képviselte a hajszálhasogató katonasággal szemben. Szeged népe – ezért –
hálás szeretettel ölelgette körül nótárius Bekk Pistát. Ugyanis
Istvánként csupán a hivatalos írásokon szerepelt ő kegyelme, – Pisti,
Pista úr, Bekk sógor volt az ő neve mindig. A sógor-nevezet a saját
szavajárása után ragadt rá, mert akit szeretett és meg akart becsülni,
ha mindjárt tanyai tarhonyáshasú kismagyar volt is, sógornak, sógor
úrnak szólította. Bekk Pista után Szegeden így támadt egész sereg
népszerűvé vált sógor a polgárság köréből, mint teszem azt: a várnagy
Apró Pista sógor, rendőrbiztos Szekula és Bende sógor, halászmester Bitó
sógor, a vendéglős Janik, Kis Palcsi, halászcsárdás Ónozó Poldi sógorok,
Lechner-téri boltos Böröcz Pál sógor, a szakácstudományáról híres
utibiztos néhai öreg Gróf János sógor, nótaszerző alsóvárosi
franciskánus barát, páter Radvánszky Jóska sógor, Kabók sógor a magyar
zsinórdíszek rajzolómestere, paphalmi nagygazda Gombos Sándor sógor, a
mókás vadász, szinész, író és ivó Terestyéni, másként Csényi Gyula
sógor, tanyai kapitány nátha-Tóth Antal sógor, nagyszakállú
igazgatótanító Kovács Pista sógor, ki minden felköszöntőjét „már a régi
görögök“ bevezetőszóval kezdette, a „polgárőrség“ zászlótartója
fésűgörbítőmester Hirháger Fránci sógor a Felsővárosból, piktor Jóska,
aki egyébként nem piktor, hanem Kovács József tűzoltóparancsnok volt, a
Kertész ügyvéd és Kertész a csirkefinánc (vámellenőr) sógorék, Kriszt
sógor, a nagyorrú városi gazdász, a branyiszkói honvéd s főlevéltáros
Koncz „tátival“ és a többiek még sokan, eredeti, érdekes, érdemes
oszlopai egy színmagyar, erős és derült polgári életnek. Persze Bekk
Pista sem kerülhette el sorsát, végül maga is „Pista sógora“ lett az
egész városnak.