Petőfi Zoltán, hogy midőn az egyik este hátramaradt, meglesték a
cimborák. A debreceni színház bejáró csarnokánál falbemélyesztésben áll
a Petőfi Sándor szobra, az árva, mindenképpen árva Petőfi Zoltán, mivel
magában nem bízott, valami babonás mély érzület varázsa alatt apja
szobra megé, a falba vájt lyukacskába dugdosta pénzét. Onnét szedegette
ki a kölcsönöket, midőn társai, a vidám színészfiúk, Bánki uramékhoz
hivogatták.
*
Gróf Teleki Sándor ezredesnek volt a kortársa és legbensőbb barátja Vay
Dániel gróf is. Az a Vay gróf, ki nábóbi vagyonával, nem közönséges
tehetségével, rajongó magyar lelkével egyik vezére volt a Kossuth Lajos
útját és eszméit egyengető liberális ifjú főrendeknek. Az a Vay gróf,
kinek élettragikumát Jókai Mór megkapóan szőtte bele a nagyidőkkel
foglalkozó egyik regényébe. Vay Dánielt ugyanis, mint a konzervativ
kormányra kellemetlen ifjú főrendi vezért egy osztrák gróffal, hirhedt
kardvívóval és pisztolylövővel párbajra kényszerítették és biztosra
vették a halálát, ámde gróf Vay fiatal feleségének és családja
nőtagjainak rimánkodására a kitűzött párbaj elől külföldre utazott. A
kormány elérte célját, a fiatal Vay további politikai szereplésre
lehetetlenné vált. Ám a felbérelt osztrák katonatiszti vasgyúró sem
sokáig örvendezhetett „diadalának“, báró Wesselényi Miklós a Nagyváradon
vívott rémes párbajukban jobbkezefejét kardmarkolatostól együtt levágta
a spadassinnak…
Mint öreg embert ösmertem meg Vay Dánielt. Már mint szegény ember, mint
felejtett ember húzódott félre Debrecenbe. A nyugalmas civiseknél, mint
a világi hiúságokkal teljesen leszámolt bölcs, sóhajnélküli derüvel
éldegélte le csendes napjait az egykori pazar világjáró, a legendás
gavallér nábób aki vén napjaiban Magyarország népies történetét is
megírta. Midőn az egyedüli szórakozóhelyei a színház és a debreceni
Cegléd-utcán a Papp Gyurka-féle uri kisvendégfogadó asztaltársasága
voltak. Papp Gyurkától, a debreceni Kis Pipából, karonfogvást sokat
hazakísértem az öreg Dániel grófot, aki, valami ifjabbkori
lovagkalandjából, kissé bicegett az egyik tört lábával. Ilyenkor egy-egy
piros almával mindig „megprezentelt“, feltünt nekem a görcsös, kampós,
nyerskeményfa sétapálcája, amelyhez nagyon ragaszkodott:
– Ez meg már miféle emlék lehet? – kérdeztem egyikszer.
Vay elmélázva adta kezembe a botot:
– Paulus fiam, – mert így is szólítgatott, – nézze meg jól. Drága emlék
ez nekem. Ezt a suharcot a Petőfi Sándor koltói fájáról vágta le,
faragta ki az én jó Teleki Sándor ezredes barátom…
Tudom, mások is irtak már a koltói kastély kertjében hajladozó
Petőfi-fáról, melyet a költő boldog ottidőzése emlékéül ültetett el.
Kipp, kopp! Emlékeim sírdombját mégis megkocogtatom az iromba öreg
pálcácskával. Az utolsó kóbor lovag Teleki Sándor ezredes odalent
nyugszik. A mindenkitől felejtett Vay Dániel gróf is rég kint pihen a
„nagyceglédi“ ákácfás, debreceni civis temetőn. Petőfinek a sírját sem
ösmerjük. Hanem midőn jön a sárgalábú ősz, a jeltelen sirok felett búsan
hulldogálnak a csörgő levelek és szellő támad, a szőke Szilágyságról,
bárhol bujdosok is, lelkem megérezi ezt. Érezem és tudom, hogy a cigány
Milka sóhajaitól terhesen síró őszi szellők szeliden ölelgetik körül a
koltói kastélykertben Petőfinek tarlott lombkoronás fáját.
A Rózsa Sándor bandája.
Az 1830-as években, a szegedi alsótanyán még ritkásan bólogattak
jegenyefák. Az akkor kietlen alföldi pusztavidéken ritkásan fehérlettek
bokor-tanyák. A szélvész szabadjára kontyozgatta a gazdátlan buckákat.
Virágoktól még nem rengedeztek a pusztai gyümölcsöskertek ágbogas fái.
Bütykös szőlőtőkék százmilliói nem zabolázták le a futóhomokot. A
szélvész kedvetelten kóválygott a katángkórók között. Szilaj pásztorok
és vad nyájak tanyája volt a puszta. Az egyik gulyánál bojtárkodott egy
Rózsa Sándor nevezetű legény is. A csontos arcú, széles vállú, zömök
kötésű bojtárlegényt bizonnyal megbecsülték a cimborái. Éjszakai
tanyákon, a lihogó pásztortűznél bizonnyal földhöz verte valamennyit.
Nálánál különben a lovat sem ülték meg a pusztai legények. Akkor a
gulyások is lovasnépségek voltak. Azonban az igazi jódolguk a
számadóknak volt. Azok behúzódtak a szép csárdásnékhoz, akiknek a
superlátos nyoszolyája – a nóta szerint – hat párnára volt felvetve.
Bodrosak, fehérek voltak azok a párnák. Ám a szegény bojtárnak, ha
esett, ha fujt, kint kellett emésztődni a vadasszőrű marhák után. Ha
esett, ha fujt, szegény bojtárnak szegény volt a sorsa.
– Bezzeg gyöngy az életök a szabadlegényeknek.
– Azok bizony nem süvegelnek senkit.
– Az övék a legfutósabb paripa.
– Pénzük sohsincs fogytán.
– Ménes, gulya, úr, paraszt, vásáros nép: nékik adózik.
– Kocsmárosné nékik főzi, ami jó.
– Ma Tiszán innét, holnap meg már túl a Dunán ölelgetik a menyecskét.
– Gavallérok azok.
– Bezzeg mi, szegény bojtárok.
– Csekély az éhbérünk.
– Szolgák vagyunk mi, – lihogó pásztortűznél Rózsa Sándorék
elbeszélgették. Szunnyadozott a gulya. Az éjszaka a pusztán omlós,
fekete dunyhát takart végig. Nagy kísértő az éjszaka.
– Sándor pajtás?
– No, mit főztél ki már megint?
– Hallod, annyit mondok én, egyszer már mink is próbálhatnánk
szerencsét, – kezdeményezte az öregbojtár Daru Pista, – mit szóltok
hozzá? A Pallavicsinyi földjén jó lovakat nevelnek azok a kényes
dohánykertészek…
– Bizony jutna is, maradna is azokból, – helyeselte Kusza András a másik
bojtár.
– Nem bánom, hát próbáljunk szerencsét, – felelte Rózsa Sándor és az
egyik felhős őszelő éjszaka lórakaptak a bojtárok. A hantházi és homoki
dohánykertészek a szérüskertnél egész falka lovat vertek ki éjszakára a
rétaljban fűvelni. Béklyót csörgettek a lovak. Még külön lópásztor is
vigyázott rájuk, azt azonban elnyomta az álom, mire felneszelt és lármát
ütött, néhány lóval elugrattak Daru Pistáék. A setétben a Rózsa Sándor
lovát is magukkal vitték, miközben Sándor még a nyügöt oldozgatta.
Sándor a csávában maradt, ijedten hasalt a zsombék közé, midőn
felcsődültek a vasvillás dohánykertészek. Kabók, az urasági hajdú,
vezette őket. Veszekedettül kurjogatott Kabók:
– Csak csíphessük el valamelyiket, elveszem a kedvüket a lókötéstől.
Szalmát rakok a hátára. Elevenen sütöm meg a kapcabetyárját.
Rózsa Sándor homlokán kiütött a verejték. A felgyujtott szalmatűz véres
fényt lökött az üldözők kászolódó lovascsapatjára. Ám, hamis nyomon
vágtak neki a pusztának. A zsombék között Rózsa Sándor is becsuszkált a
nádba… A három bojtár nem is a lóért, hanem három tehén miatt került
először bajba. A sikerült lókötésen felbátorodtak és a félegyházi
határból teheneket loptak a bojtárok. A kun ember kinyomozta és a
törvény kezére adta Sándorékat. Rózsa Sándor a három tehénért esztendei
börtönt kapott, melynek még száz bot is volt a hátulütője. Huszonöt
pálcájával negyedesztendőnként szolgáltatták ki ezt a botbüntetést.
Közokulásra a szegedi városháza előtt a pellengérnél folyt le az ilyen
botozás. Rózsa Sándoron ötven pálcát már kivertek, a másik félszázat meg
akarta „spórolni“. Fergeteges téli éjszaka a kéményen keresztül
kimásztak a városháza tetejére. Vastagon szakadt a hó. Sándorék még
napközben, a rabmunkát végezve, a hóból valóságos sáncokat lapátoltak
össze a városház tövébe. Ilyen hócsomóra ugrottak le a vakmerő emberek.
– Egy kicsit bizony lement az ábrázatomról a máz, – beszélte későbbi
életén Rózsa Sándor. A rókusi kapun kívül már találtak ismerős orgazdát,
aki – lábukról-kezükről – lereszelte a vasat. Azután, virradatot sem
várva, nekilódultak a végetlen fehér pusztának. A Buki-csárdában Polgár
Jóska nevezetű jóbarátjok volt a csárdás. Elérték a csárdát. Szilajul
villant össze a szemük. A csárdatornác faoszlopához két pandurló volt
kikötve. A perzekutorok a tokban a pisztolyt, a nyeregkápához akasztva a
karabélyt is kinthagyták. Most már nem voltak védtelenül Sándorék.
Berúgták a csárdaajtót. Pillanat alatt lejátszódott a rémes támadás.
Rózsa Sándor kárörömmel rikoltotta:
– Ej, ni! Hát kend az, Kabók!
Az urasági hajdú Kabók ugyanis időközben városi perzekutornak csapott
fel.
– Tán megbolondultatok, hé? – Kabók kardjához kapott. Kiugrott a
sarokból.
– Nem a!… Most majd én égetem meg kendet, – felelte kurtán Rózsa és a
pandúrra sütötte a pisztolyt. Kabók holtan bukott a földre. A másik
perzekutort Daru Pista lőtte agyon. Rózsáék a legyilkolt pandúrok lován
és fegyverével csaptak fel futóbetyárnak. Az 1840-es években már
országos hírneve kerekedett Rózsa Sándornak. Hozzászegődött a híres
Fábján Pista is Sarkadról. Ugyanaz a Fábján Pista volt ez, aki felől
később az osztrák zsandárvilágban azt dalolták:
Engem híjnak Fábján Istvánnak,
Kiállok én huszonhat zsandárnak…
Kiss „bácsi“ is Rózsa Sándorékhoz állott bandába. Gyilkos természetű,
vad haramia volt ez a Kiss bácsi a jászok földjéről, Móró János és Tóth
Jóska is Rózsáékhoz társultak. Tóth Jóskának olyan remek szép asszony
felesége volt, hogy még a csongrádi komiszáros is „szömet vetött“ rá.
Tóth Jóska még akkor a Körös-csárdában csaplároskodott. Már mint
futóbetyárt – Jóskát – ugyancsak a csongrádi komiszáros lőtte agyon, de
elsőbb még Tóth Jóska is csúfot ejtett az öreg Hábel szegedi
perzekutoron, aki negyven évnél tovább szolgálta Szeged várost és már
Kotolár kapitány idején betyárt kergetett. Betyár Tóth Jóska ennek az
érdemes öreg perzekutornak az orrát lőtte le, ezentúl a szegediek Hábelt
„pisze Hábel fűhadnagynak“ tisztelték. A szegediek szerzettek nótát
betyár Elek Péterről is:
Hallottad-e hírét
Szegvár vidékinek,
Kurca partján épült
Erős tömlöcinek,
Abba bezáratott
Elek Péternek?…
1848-ban már olyan félelmetes volt a Rózsa Sándor bandája, hogy midőn
Sándor – a hazát akarván szolgálni – kegyelemért folyamodott, Jókai Mór
vitte le neki a kormány kegyelemlevelét és Rózsa Sándor betyárokból,
pásztorokból egész lovascsapatot verbuvált. A Délvidéken a rácok és a
császári katonák rettegték is a drótcsapós ostorú „pányvavetőket.“
Azonban a nemzeti szabadságharc letörésével ismét futóbetyárnak sülyedt
vissza Rózsa Sándor. A szegedi pusztákon sok zsandárlegény és idegen
katona pusztult el a kezétől. Biztosan talált a betyárok puskája.
Kérlelhetetlen hajszák, különösen szomorú idők voltak ezek. A zsarnokság
méltó ellenfelére talált. Midőn a nemzet gúzsbakötve hevert a bitófák
tövében, a futóbetyárok felvették és állották a harcot az oktalanul
hóhér hatalom pribékjeivel. Tehát nem éppen erkölcsi megtévelyedés
szülte, hogy az Alföld magyarjainál oly sokáig rokonszenvesek maradtak a
pusztázó betyárok és a róluk költött betyárlegendák.
Hortobágyi gulyások.
Már megkovácsolták a gőzekét, mellyel a Hortobágy-puszta óriás
szűzföldtestébe vágja éles barázdáit egy más korszak gazdasági
művelődése. A régi jó idők elmúltak, mikor még a hortobágyi pusztán
ezüst huszasért legelt a darab nagymarha. Akkor még voltak
pásztor-dinasztiák. A számadóság firól-fira öröklődött. Kétezer darab
ökröt vagy más jószágot kicsaptak a számadó keze alá és e lábas
kincsekért nem annyira földi vagyonával, mint becsületes józanságával
kezeskedett a hortobágyi számadó. Ezek a számadók a gyerekkortól
nevelték az utódjokat. Midőn a Pista fiú tizenkettedik esztendejét
betöltötte, cifraszűrt vásárolt neki az apja. Tavaszi gulyakiveréskor a
Hortobágyra vitte a gyereket. A Pistit „kis talyigásnak“ fogták be a
süldő bojtárlegény mellé, aki a gulyástanyán őrködött és értett a
dögnyúzáshoz. Ez a „talyigás bojtár“ végezte a főzést is. A többi gulyás
foglalatoskodása már napfeljötte előtt kezdődött. A gulya napfeljött
előtt megindult a „szép zöldellő mezőben“. A legelésző gulyával a
bojtároknak is indulni kellett. Elsőbb – a kunyhóban – mindegyik
kanyarított olyan darab búzakenyeret, mellyel estélig beérte. És az
ezernyi gulya lomha méltósággal terült szét. A bojtárok, némelykor hat,
sőt tíz bojtár is, a gulyaszéleken lézengtek. Egymás kurjantását sem
hallhatták. Valamelyik ponton ott lappangott a számadógazda is.
A talyigás-bojtár sem nyomta el az oldalát a kunyhónál. Öt-tíz darab
fejőstehén állandóan gyepelt a tanyánál. Miután a teheneket megfejte,
öblös bográcsba elszűrte a tejet. Ha sánta marhák maradtak vissza,
megitatta szegénykéket. Lassan-lassan főzéshez fogott. A tűzrevalót a
kistalyigás szedegette össze. Hortobágyi tőzeget bőven hullajtottak a
marhák, száraz állapotban sikeres tűzrevaló az. A szinültig tejjel tele
bográcsot a „szolgafára“ akasztották s hogy oda ne kozmásodjék, a
kistalyigás nádszálpálcikával kavargatta a bogrács belső fenekét. Midőn
felforrott a tej, a talyigás sót, paprikát vetett bele, majd annyi
száraz tésztát, hogy hamarosan sűrű, jó leves főtt belőle. Ezt nevezték
„tejbe tésztának“. A még régibb szabadvilágban a parázshúsnak sem voltak
fogytával. Egyik-egyik civis gazdának száz-kétszáz marháját kinyaralta a
Hortobágy, kis pótlékkal meg kiteleltek az erdőn, azért öt-hat marhának
a nyári elhullásán meg sem ütődtek a gazdák.
– A Hortobágy szűlte, a Hortobágy ette meg, ez volt szavajárása sok
gazdának. Hiszen jutott is, maradt is. A baromorvosok sem firtattak
minden dögkórt. Döglött bizony ott elég Isten híre nélkül is. A magyar
pásztorhit szerint a dögöt Isten adja, tehát Isten hirével esett dög
volt az, melyet például a vértályog ölt meg. Míglen az Isten hire
nélküli jószágesésben a pásztorok bicskája is részes volt… Amúgy, vagy
emígy, de hús állandóan került a bográcsba. Almanagy darabokra vagdalták
az ilyen húst. A vasbográcsba alúl rakták a velőscsontokat, azon felülre
a felsózott, felpaprikázott parázshúst. A húszliteres vasbográcsba három
liter víznél nem töltöttek többet. A szolgafán, csendes tűznél,
rotyogtatták ezt a bográcshúst. Leve alig látszott. Kavargatással sem
törték össze. Midőn e parázshústömeg a bográcsban reszketőn mozgásba
indult, tisztában volt a pásztor, hogy alól már megfőtt a hús.
Valamelyik erős legény leemelte a füles bográcsot és – a gyepre terített
gyékényen állva – sajátságos fogással addig rázogatta, kászolítgatta a
hústömeget, mígnem az teljesen megfordult a bográcsban. A csontok is
felülkerültek. Ezeket még visszanyomkodták – a húsba. A felülfordult
húst akár falatozhatták is… Midőn pedig a fővőhús másodszor is
megmozdult és rezgelődni kezdett, ez már annak a jele volt, hogy
teljesen elkészült – a gulyásos. A zamatos húsról letöltött lével a
száraz tésztalevest izelítették alkalomadtán. Bőség idején a főtt
parázshúst gyékényre öntögették és – a napon félig kiszikkasztva –
később hidegen csemegézték a húsostarisznyából.
*
A talyigás – elkészülvén a tejbetésztával, – a húsostarisznyából
szükségszerinti elég szikkasztott húst is rakott egy kisebb
vászonzacskóba, előkereste a kétméteres s mindkét végén bemetszett
válladzó rúdat, a rúd egyik végére a bográcsot, a másikra
húsostarisznyát, esetleg a vízescsobányt is felakasztotta. Várván-várt
terhével elindult a talyigás… Poroszkálva kocogta körül a szétterült
gulyát. Egyik bojtártól a másikig kocogott. Mindig pompás kisérettel
hordozta körül az elemózsiát. A fehér komondor kutyák is elkísérték…
*
Hüse János számadó gulyás is egyetlen kedves Pisti fiát tizenkét
esztendős korában kivitte – kistalyigásnak – a Hortobágyra. Széles a
Hortobágy. A gulyának nagy a férőhelye. Mégis előfordúl, hogy a szomszéd
gulyák „barázdolnak“, azaz két gulya egymás közelébe térül. A bojtárok
parolázhatnak egymással, de ilyenkor szigorúan vigyázniok kell, nehogy a
két gulya marhája összeőgyeledjék, vagy a szopósborjú áttévelyegjen.
Ezekre a borjúkra különben is ügyelni kell, mert, ha jóllakik a
szopósborjú, hamar a fűbe vagy a tövis közé fekszik. Lemarad a gulyától.
Vagy a pusztában célttéveszt és elbódorog. Ámbár Hüse Jánosnál ilyesmi
aliglan fordult elő. Hüse tartotta az ősi számadószokást. Pányvára
bocsájtott nyerges lova mindenkor vele volt, ahol bajt sejdített, iziben
ott termett. Naplementéig gondosan megitatták a gulyát. Miután a
tévelygő borjakat is anyjukhoz igazították, az állásra térült gulyától
alkonyatkor gazda és bojtárjai is a kunyhóhoz tértek. A port lemosván,
kész vacsorához ültek, mely idő alatt a talyigás bojtár a Pisti
gyerekkel ügyelt a kérődző gulyára. A bojtárok vacsora végeztével
váltották fel Pistiéket, ilyenkor fele bojtár – a gulyaszélre ment, fele
– maga dolgára – a kunyhónál maradt. Pistiék is visszakullogtak a
maradék vacsorára. Többször az is előfordult, hogy nem maradt étel. Ez
az ő bajuk volt, hiszen kezükben volt a főzőkanál, ha keveset kutyultak,
ehették a száraz vacsorát… Ezen az estén is így történt. Pisti
szontyolodottan bámult az üres bográcsba. Az apja mosolygott a gyereken:
– No, Pista fiam, hogy lesz most?
A gyermek visszamosolygott apjára:
– Édes apám, tele a láda, tele a tarisznya. Úgy sem leszek én pap, jó
nékem vacsorára a sült szalonna is.
– No, nézd ezt a bogárt, hogy felmetszették a nyelvét, – nevetett az
apja. Nyársra húzott egy darab szalonnát és megmagyarázta a
szalonnasütés fortélyait. Midőn jóízüt vacsorált, apjához ült a gyerek.
A számadó megszólalt:
– Melyikőtök van még itt fiaim?
– Én! Én! – három hang is felelte a sötétből.
– Jól van, no! – mondotta János gazda, – fogjatok tik is kisszéket.
Gyertek közelébb. A Pista fiam oktatásából tanulhattok még tik is… Fiam,
Pista, az apád, már minthogy én, nagyapád: az én édesapám, nagyapám, aki
meg már néked szépapád volna, ha élne őkigyelme, mindnyájan az ő
elődjeik is ezen a szép pusztán vénültek meg, mint számadó gulyások.
Amikor pedig meghaltak, a legelső gazdák kikísérték őket a temetőbe.
Minek a bizonysága ez, fiam? Bizony nem másnak, minthogy valamennyien
becsületes számadópásztorok voltak. Hál’ Istennek éngem is szeretnek a
gazdák, tehát úgy hiszem, méltó utódjok vagyok. Erre törekedj te is,
fiam. Ha különben észreveszem, hogy a jó szó nem fog rajtad, Böszörményi
komához adlak csizmadiainasnak, azért hallgass rám. Elmondom a
gulyástízparancsolatot. Fiam, az engedelmességet tanuld meg először. A
bojtároknak, mint nekem szót fogadj. A másik az, hogy mindent halljál
meg, mindent lássál meg, de semmiről ne tudj. Azaz, bárki mit kérdez
tőled, mégha legjobban tudod is, mondd rá: – én nem tudom, a számadó
gazdától kérdezze meg kegyelmed. Harmadszor, ha a bojtárok előtted vagy
neked egymásról vagy bárkiről valamit beszéltek, senkinek el ne locsogd,
csupádon a számadónak mondd meg, mivel annak mindent tudni kell, mert
hiszen mindenekről a számadó felelős. Negyedik az, ha vendég jön a
tanyába és velem, vagy valamelyik bojtárral beszélget, se tudj, se láss.
Bármi után kérdezősködnek, ne emlékezz rá. Mondjad, hogy neked más a
dolgod. Mégha gazdaember jön is ki, és ha tudod is, hogy az ő marhájának
a bőre van a szárítón, akkor se tudd, hogy kié volt az. Egy parancsolat
az is, ne kívánd senkiét, de a magadét se hagyd. A hatodikat is mindig
eszedben tartsd, ha tudod is, ki volt a tolvaj, valakinek a jószágát ki
lopta el, a tudásod inkább rothadjon el benned, mert, ha kifecseged,
szólásodnak keserves árát fizetheted. Hetedjére azt mondom, igen keveset
beszélj. Még az Istenhez is halkan imádkozz, nehogy mások is meghallják,
mit kértél az Istentől. A nyolcadik az: – bárkinél szolgálsz, hűséges
szolgája légy. Dolgodat pontosan végezd, ez a kilencedik parancsom. A
tizedik sem hosszabb: – kerüld a korcsmát és a korhely emberek
barátságát… Ha majd korosodol, többi hozzád illő tanácsom sem marad el.
Most pediglen imádkozzál s azután feküdj le! – Hüse János ilyen
tanácsokkal nevelte az ő Pista fiát, míglen az Úr, a pásztoroknak is
pásztora, őseihez szólította az öreg számadót. A javagazdák Hüse János
koporsóját is kikísérték a Péterfia-temetőbe, aholottan „ABFTRA“[1]
eltemettetett. Hüse Pistából pedig „István gazda“ lőn; mert, bárlan
huszonötesztendős sem volt még, a nagycivisek – apja után – rábízták a
számadóságot.
*
Hüse Istvánt józan életre nevelte az apja. A hortobágyi vásárkor – nem
is csuda! – a bőségesen kinált különféle kulacsoknak különféle
tartalmától meg is kótyagosodott. Délután két órára már a csárdában
húzatta a nádudvari cigányokkal. Táncolt, dalolt István. Node bent az
uri ivószobában sem voltak csendesebbek. Görbenyakú Hatvani úr, a
birkainspektor volt a leghangosabb. Csikós és gulyás nem barátja a
birkának. A juhászt is éppencsakhogy szívelik. A nadrágos birkainspektor
meg teljesen a begyökben volt. Az izgága természetű Hatvani Ménes
nemzetes úrral vitatkozott:
– Mondom, ha mondom, öt birkának több legelő kell, mint egy marhának.
– Én mégis hét birkát számítok egy marhára, – erősködött Ménes.
– Ménes komámnál az igazság, – Dely Mátyás[2] hortobágyi állatorvos is
beleszólt a vitába. Észre sem vették a kapatos Hüse István gazdát, aki
az ajtóból hallgatódzott. Görbenyakú Hatvani Delyhez fordulva, mérgesen
rákiáltotta:
– Szamár vagy te ahhoz, Matyi! – nem folytathatta tovább a mondókát,
olyan pofon csattant a képére, székéről menten lebukott Hatvani. Hüse
István számadótól származott ez a pofon, káromkodott a gulyás.
– Még te mersz így beszélni, te birkakirály! Te mered mondani a mi
apánknak, hogy szamár!
– István gazda az úri ivószobából is ki akarta húzni és meg akarta
taposni a birkainspektort.
– Nono István! Ejnye István! – Delyék felugráltak. Körülkapták, odébb
taszigálták Istvánt, Hatvanit is felhuzgálták a földről. Dult-fult,
kurjogatott Hatvani.
– Eresszetek! Hadd tépem széjjel ezt a gyáva parasztot.
Még szerencse, hogy hátra pillantottak Delyék. Elszörnyűködtek. Az ivóba
állított ódon, öntött vaskemence felsőrésze, amely derékig egy meztelen
nőt ábrázolt, az István gazda karja között begyeskedett. A fiatal
számadó a verbunkost rakta a vasnővel. Delyék inkább szép szóval
elvették tőle és kicsalták Istvánt. Kint a pásztorok, bent az urak és
gazdák tovább mulattak…
Másnap hajnalban, az állatorvosi tanyán, korán kelt Dely. Alig lépett át
a tanyaház küszöbén, István gazda billent elébe. Kókadt és szomorodott
volt az István.
– No, mid feslett? – kérdezte Dely.
– Hej, nagy az én bajom.
– Mondd ki hát már iziben.
– Hej, uramatyám, nem tudom én, hogy mentem oda. Csak azt tudom, hogy a
hortobágyi vendéglős szalmája tövében ébredtem fel.
– Pista fiam, ez még nem olyan nagy baj.
– Bajnak, ez még csakugyan nem volna nagy baj! Hanem a kazaltövében még
ráadásul hatszáz pengőforintomat is ellopták.
– Ez már aztán baj, István.
A gulyás felvágta fejét:
– Baj bíz’ ez; node meg is büntetem magamat. Tíz esztendeig soha
semmiféle italt, víznél egyebet, nem iszom, – szólt, köszönvén,
elballagott a gulyás.
Múltak az évek. Dely Mátyás régen elfelejtette az István gazda
fogadását. Eljárt az idő. Állatorvos és a gulyás együtt vénültek.
Egyszer az orvos, a hortobágyi fogadó előtt elkocsizva, harsány danát
hallott odabentről.
– Már csak benézek, hogy ki lehet ez? Hó! – megállította lovait.
Kihurkolta az istrángot. Bement a csárdába. Nagyot nézett. Hüse István
számadó gulyásgazda dalolászott odabent. Takarosan bevolt nyakalva a
gulyás. Hogy meglátta az orvost, felugrott az asztaltól, örvendezve
szaladt elébe:
– Tekintetes uramatyám, jőjjön már no! Jőjjön csak be.
– De jókedved van! Hát te hozzád mi jutott István?
– Kedves jó uramatyám, tekintetes uramatyám! Ma tíz esztendeje ugy-e
részegebb voltam?
– Vagy úgy! – Delynek ekkor jutott eszébe az István gazda fogadása,
elmosolyodott, – derék ember vagy, István fiam; de, hát ezután hogy
lesz?
– Hogy lesz, uram? Úgy, amint más becsületes józanéletű ember szokta, –
felelte határozottan a gulyás és olyannak is maradt egész életében.
Midőn pedig megöregedtek és szemük is elgyengült és ha találkoztak és
szóbajött a régi idő, a vén gulyás mosolyogva nézett az idősebb
állatorvosra és mosolyogva mondta:
– Ugy-e, uramatyám, megtartottam, amit fogadtam?
Debreceni diákok.