debreceni kollégium. Multja, hagyományai több századosak. Németország,
Anglia, Olaszhon öreg egyetemeit sugározza körül olyan meleg fény, aminő
a debreceni kollégium ódon, erős homlokfalán az ónkarikás üvegablakokból
kipislog. Galambok fészkelnek a vén iskolaház padlásán, sőt nem
pusztultak ki mágyikás Hatvani professzor fekete csókái és varjai sem. A
babonás hírű madarak lángveres téli alkonyokon károgva kerengenek az
óriás épülettömeg felett. Boltíves szobácskák ablakán kivillog a
mécsfény. Századok óta ifjú, erős diáknemzedékek ujhodnak és támadnak
itt. A Felsőtisza berkeiből, az országnagy Bihar, a Szilágyság
szőlőtőkés és erdős rónáiról, Szabolcs suhogó nyárfái alól, a Hajduság,
Kúnság széles alföldi síkjáról hamvas arccal, lángoló szemmel sereglenek
ide a színmagyar ifjak. Bocskai, Bethlen és a Rákócziak hadi népének
leszármazói a vén kollégiumban öltik fel a tudás vértjét. Bizodalommal,
hittel sereglenek ide az ifjak a régi nemes kuriákból, tiszteletreméltó
pap- és tanítói hajlékokból, a mestergerendás fehér műhelyszobákból, a
gazdás házakból… A kész férfivá itten fejlődő ifjak derűje és dolgos
kedve századok óta melegíti a vén főiskola zugolyait. Hamvas fiatalok az
arcok, a lelkek, ám a történelmi mult sárga pergamentjei, kongós öreg
tölgylépcsői saját külön öntudattal és virtusokkal varázsolják körül a
debreceni diákot. Midőn az élet küzdelmeibe kiszármazik, aggastyán
korban is hű marad a kollégiumhoz. Nem selyemkeztyűs ifjakat nevel ez az
iskola. Diáki köztársaságában egyenlőség, testvériség uralkodik. Ötletes
szilaj jókedv, lankadatlan tudásvágy jellemzik a debreceni diákot.
Találóan illik rájok a régi diákdal:
Mikor Wittembergának
Kapuját döngetem,
A rektor mágnifikus
Azt mondja énnekem:
Hej, domine spektábilis!
Látszik, hogy kend magyar,
Úgy döngeti, bongati, kongati ezt a kaput,
Mint a jeges zivatar…
*
A kollégiumban az első diák a szénior. Az esküdt felügyelők és a skribák
is a belső emberekhez tartoznak. A karácsonyi és husvéti legációk javát
ők kapják. Hajdanta a makhinisták (tűzoltó-diákok) és a kántus tagjai is
elsőbbségben részesültek az ünnepi szentkövetségek kiválasztásánál.
Elekció a neve a legációk feletti osztozkodásnak. A jobbvérű tiszteletes
szénior urak, amilyen, a mostani mándoki pap, ifjabb Görömbey Péter
volt, csikóbőrös kulacsot járattanak körben ilyenkor. Némelykor a
lóvásár sem volt hangosabb, olyan fortélyos egyezkedésekkel történt az
ünnepi követségek csereberélgetése és bár olyik-olyik falusi
szentgyülekezetnek veszekedett híre volt, a kollégiumi diákság
történelmében nem fordul elő, ha kérték a legátust, hogy ne kaptak
volna. Midőn a theológus atyafiak és jogász úrfiak előkelő főbbrendjéből
nem került vállalkozó, a prepák (tanító-jelöltek), baglyok és vércsék
(felsőbb gimnázisták) közhadi népe, jó nulatság reményében, kapható volt
a nehány pengőforintos legációkra is. A hetedik vármegye
Istenhát-megetti falúja sem volt távol a leginkább az „apostolok lován“
kutyagolgató debreceni diáknak.
Ezermester Kovács Miska theológus, ki fanyelű bicskával sikerült
szobrokat farigcsált, sőt a brugóból (diák-kenyér) a nagytiszteletű
(négylovas, azaz akadémiai) professzor urak ábrázatját is kigyúrta,
Sámsont választotta legációul. Sámson a kedvesebb, a jobb legációk közé
tartozott mindig. Debrecennek a szomszédjában fekszik. Homokján kiváló
fajbor terem. Népe jómódu. Nemes urai a nyakas kálvinista Budaházyak,
Bigék, Gődényiek szerették a mulatságot. A sámsoni kúriák kisasszonykái
meg éppenséggel szemrevaló bájos virágszálak voltak. Hajdusámsonnak volt
a lakója a kollégiumban népszerű Bagoly gazduram is, aki az igehirdető
ünnepi követeket mindig aszerint jutalmazta, ahogy tréfás kérdéseire és
ötleteire visszavágott a diák.
– Szervusz ünnep! – ezzel köszöntötte Bagoly úr Kovácsot.
– Alázatos szolgája tíz forint! – válaszolta Miska, a találékony
„requirándus“, mire Bagoly úr mindjárt markába is nyomta a tíz forintot.
*
Még mikor Kágyiné főzött a diákoknak, abból az időből maradt fent:
Lencse, borsó, kása
Diák táplálása…
Ez nemcsak vers volt, hanem a debreceni diákság kosztját illetőleg az
igazságnak is tökéletesen megfelelt. Mindamellett a vén kollégiumban
akkor sem került gyomorbajos diák. A lencséből kipiszkálták a zsuzsokat.
Akinek nem ízlett, odébb tolta a bögrét. A diákasztalról ugyan nem
hullott maradék étel a Kágyiné asszonyság házi malacainak.
*
A kollégiumban a diákok tanyája a „coetus“ volt. Ma is az. Fehér meszelt
szobák, megfarigcsált asztalokkal. A vaságyakat szalmazsákkal és
hazulról hozott ágyneművel bélelték ki. Láda, faszékek, mosdótál,
esetlen mázos korsók egészítették ki a diák-otthon berendezését. Hát még
mikor – mondjuk az ezernyolcszázhatvanas években – a kunyhósor is állott
még. Ezekben uraskodtak az esküdt diákok. Egy-egy szobának három lépés
megvolt a hossza. Mostan a kollégium első és második emeleti szárnyait
lakják a diákok. A keleti szárnyon a „míveletlen népek“ prepák tanyáznak
a baglyokkal, a nyugati oldalon a theológusok és jogászság képviselik –
mondjuk rá – a nyugati civilizációt. A Hungária, Dácia (nem az oláhság,
az erdélyrészi magyar-székely fiúk – mint madarasi pap Kövendy Dénesék –
kifogóhelye), Békés, Grand-Hotel, Konkordia és a Pannónia a nevezetesebb
cétusok. A Pannónia tekintély dolgában a mágnás kaszinóval vetekszik.
Olyan diákok kerültek ki a táborából, mint a néhai Erőss Lajos püspök,
Dicsőfi József debreceni pap, Magoss Gyuri doktor, debreceni városi
főügyész, a költő Szabolcska Mihály – Kahály úr diák néven, – aki a
kotyogós kulacs sestakerti nedűje mellett sűrűn népszerűsítette itt a
„bakabibliát“. A Pannónia eseményeit, amolyan Csittvári-krónikaszerű
jegyzőkönyvben, évről-évre megörökítik a cétus-urai még a
„makhinista-világ“ óta. A bentlakosok egyes kiválóbb törzsvendégeiket
konyhalatin-nyelven megírt díszoklevéllel is kitüntetik, magukhoz
felemelik; az ilyen zamatos, ötletes és csintalan diák-oklevelek
szerkesztésének a vidám tiszteletes Szarka Boldizsár volt egyidőben
jeleshírű főnótáriusa, aki azóta Panyolán, mint az árvizektől ostromolt
panyolai magyarok papja, erős lelkéről, nagy hitéről és önfeláldozó
bátorságáról is nemes példát mutatott.
*
A diák életnek bizalmas meleg kiegészítő részei a korcsmák is. Régente
Bánki bácsi, Papp Gyurka, Lisztes bácsi, a kopasz Kájnrát (aki „alúl a
németet“ szóval mindig a boros pohár aljába töltötte az ásványvizet), a
vén Torma, Szabó néni voltak a híresebb diák-csaplárosok, míg újabban
Törő bácsi, Kupecz bácsi – az „Aranykapta“ ura, – Kemény Jankó a „Kis
pipa“ lágyszívű, áldozatkész fogadósa (pénztelen diáktól sohasem szokta
a bor árát kérni!) érdemelték ki a „diákok vendéglőse“ hírnevet… Régente
persze vígabb volt a diák élet is, amikor egy „kispetákot“ kellett
fizetni az adag kolbászért és kenyérért. Tizenhárom erős krajcárt tett
ki ez a kispeták. „Énekszós“ temetésért fizették. A „prédikációsért“ már
„nagypeták“ járt ki, ami tizenhét krajcárnak felelt meg.
– Lelkem öcsém, ugy-e bizony megisznak még egy kancsóval? – Bánki
bácsinak meg ez volt a szavajárása diák uraimékhoz. Kis cserép
kancsókban, úgynevezett „orros“-ban mérte az ordas sestakertit. A három
szép lányát is diákok, végzett kollégyisták vették nőül. Derék magyar
diákok voltak ezek a Bánki „vők“: – Both, Beke és Biki urak.
*
Máramarostól a Bánságig mindenhol megfordultak a debreceni diákok, mint
szuplikáns-diákok pedig széles Magyarországot bekalandozták. Az új
nótát, az új tréfát a debreceni diákok hordták szét, amikor még nem
zakatolt a vasút, nem repkedtek az útszélen újságnyomtatványok. Táncban,
birokra is megállották a helyüket. Az ottományi „Gyilkos csárdánál“ még
a menyasszonyt is ellopták a debreceni diák úrfiak (Fráter fiú, egy
jogász vezette azokat is)… Azóta ugyan nagyot változtak az idők. Mások a
szokások a debreceni kollégiumban is, hanem azért a mágyikás Hatvani
professzor fekete csókái és varjai – lángveres téli alkonyokon – ma sem
hiába keresik fel a vén kollégium épülettömegét, még élnek itt a régi
diákhagyományok. Hiában öltött modern köntöst magára, ma is sok
debreceni diáknak „feszítik agyát karakán ideák“.
A kántus.
A debreceni diák énekkart, a kollégium énekkarát nevezték el
„kántus“-nak. Az ódon főiskola boltozatos termében rendezett alkalmi
ünnepélyeken kívül, a távol vidékeken is maradandó hatással
szerepelgetett a kántus. A vidéken a református „nagytemetéseknek“
legmegkapóbb ékessége mindig a kántus volt; mert a kálvinista temetések
rideg gyászpompájában a fájdalmat egyedül az énekek felséges ereje
fejezi ki. A kálvinista pap a ríkatásnak a mestere, énekeinkből áradozik
a vigasz. Ezeknek az énekeknek az első dalosai meg a debreceni
„kántista“ diákok voltak, azok ma is. Vendégszerepléseiket ilyenkor
gazdagon jutalmazták a Tiszák, Degenfeldek, Wesselényiek, Domahidyak,
Fráterek, Lubyak, Isaákok és a többi nyakas kálvinista urak és
szendeszép kálvinista úrnők temetésein. A temetések után tálalt
toroslakomán persze már nem szívet nyilazó gyászéneket zengedeztek, azok
a régi, komoly magyar dalok csendültek fel. A kollégium mostani
legrégibb, legkedvesebb diákját is a kántus nevelte nagyra. Mácsay
Sándor a debreceni kiváló karnagy és dalszerző – a theologiát elvégezvén
– 1877 óta véglegesített vezetője a kántusnak. Bár időközben a kollégium
ének- és zenetanári székét is elnyerte ez a szerény művészlélek, mint
aki a hetvenes évek óta állandóan kántustag és énekvezér, méltán
nevezhető a debreceni kollégium legrégibb diákjának. Tavaly – Somogyi
Sándor debreceni szobrásszal – ezüst plakettet is verettek a
tiszteletére.
A kollégiumi „öreg“ kántusnak maholnap ifjabb versenytársa is támad az
egyetemi énekkarban. Bizonnyal öröm és gyönyörűség ez. Hanem azért én
mégis azt hiszem, Mácsay Sándor már csak megmarad holtig kántistának.
Mélyen érző lelkében fel-fellobognak a régi diák-élet derűs emlékeinek
őrtüzei. Visszasóvárogja a rég elzengett melódiákat, midőn még maga is
sort énekelt a kántusban Timár Imre, Csiky Lajos, Fazekas Miklós, Varga
Károly, Vértessy Móric, Nyakas Balázs, Dicsőfi József, Torday Gábor,
Magoss Gyuri, Ferenczy Gyula, az orosz Kisázsiában elhunyt Kállay Ferkó
és a többi más diák-kántista cimboráival… Bizonnyal eszébe jut a pír-i
földesasszony temetése is, az az emlékezetes téli temetés, midőn a
hózivatar, szerencsére temetés után, az érmihályfalvi vasútállomáson
szorította a kántust vagy másfél napig. A vonatok felakadtak a hóban.
Még „peregrinus“ Nagy Jóska sem mert nekilódulni a debreceni befújt
útnak, pedig Jóska kocogvást szaladta keresztül a vármegyéket.
A vasúti vendéglőbe szorultak a diákok. Másfél napig a négy fal között
„rostokolni“ annyi pihent eszű diáknak: – rengeteg idő volt ez. Nóta,
tréfa, ital: mind sorra kerültek. Dehogy kerülte el a figyelmöket az a
cilinderkalapos utazó úr sem, akit velök együtt szorított be a fergeteg.
Összesúgtak a diákok. A fogadósné konyhájából összeszedtek minden
tepsit, pléh fazekat, fedőt, mozsárt s úgy sorakoztak fel a gyanútlanul
sétáló cilinderes „uraság“ körül. Debrecen ősmagyar vidékén még akkor
nem igen volt népszerű viselet a „köcsögkalap“. A tűzoltódiák „nagy
botos“, a ki basszista is volt egyszemélyben, jó Torday Gábor bőgőző
hangon elkiáltotta:
– Ki a huncut?
– A német! – rémséges erővel zúdult fel a kántus… A tepsiket, a
pléhfedőket is összeütötték. A pokoli zajtól, a diákok felzúdult hadától
rémülten sinalt kifelé a cilinderes utazó úr.
– Nem is került többé a szemünk elé, – beszélte nekem egyszer még
Debrecenben, havas, téli délutánon, – szürcsölgetvén a piarista atyák
pincéjéből vásárolt diószegi bakatort, – néhai vén tiszteletes Timár
diák, a kalandos és tragikus életű „volt pap“, akiben nem közönséges
poéta-lélek és magyar elme égett el, tarlottan és letörötten járván a
vidéki élet kálváriáját.
Érmelléki szüretek.
Midőn mézesedik a gohér és vörhenyes bogyóemlőit duzzadozva kinálgatja a
bakator, a csurranós szőlőfürtökön le-lecsípik magukat a darazsak. Node
nem sokáig tart víg életük, mert rajtok ütnek a „berr“-es dérhullajtó
szeptember, október hónapok, hegy-völgyön megkezdődnek a szüretek. A
vincellérek és kádárok hűvös pincék mélyéből csendes pajták ürömszagú
szobáiból napfényre állongatják a hordókat, taposó kádat, lihót,
csebert, puttonyt és a faragott bálványfejes homlokú vén körtefa sajtót.
Karlócától fel Magyarát, Tokaj, Miskolc, Eger, Gyöngyös, Szerednye és az
egész Érmellék bortermő vidéke megmozdul. Füstfelhők himbálódznak a
hegyek oldaláról. Szüretelő edényeit öblítgeti, forrázgatja a
melegkedélyű gazdanépség. Ha panaszkodnak is a zivataros nyárra,
felderítik őket a szüreti rózsás reménységek. Az Érmelléken is újból
kivirult a szőlőgyökér-féregtől elpusztított szőlőligetek nagyrésze, bár
a felforgató évtizedek társadalmi vízözönje sok magyar tanyáról világgá
seperte a kuriák őslakóit, a kivirult Érmelléken szüretelnek még a régi
barázdák régi uraiból is. A többször szívünket sajgató, lelkünket
szomorító birtokcserék dacára is sok érmelléki szőlő áll még a régi
néven. Ilyen jelesebb szőlők például a székelyhidi hegyen a Gyalokay,
Draveczky, Stubenberg gróf, debreceni Bészler, Kiskágyon csokalyi
Fényes, Reviczky, Magyary, Lakatos, püspök Révész Bálint, Leszkay,
Fráter, Gulácsy, Darvay, Miskolczy, Derzsy, Nagykágyon Pongrácz gróf,
Kazay, Rimay, Lovass, hegymegi Kiss, Kólyon Básty (most Simonffy
Gyuláé), Csáky gróf (most Szinay), Diószegen Zichy gróf, Kuczik,
debreceni piarista, Sankán Paksy, Lévay, Hegyközszentimrén Dalmy, Beke s
több más urak szőlői.
A filokszera-vész idejétől származik a nótás Érmellék hanyatlása. Ezt a
tündéri tükörként mosolygós szőlővidéket siralmas darabokra zúzta. A
zöldzsalugáteres pajták összeomladoztak. Fű nőtt az üres pincék
küszöbén. A beteg tőkéket kivagdalták és feltüzelték. Fájdalmában
sistergett a százados vén bütyök. Siratta azokat az elmúlt gazdag
időket, mikor még az urak nem szökdöstek el a hegytől; mikor még a
kapásnép nem keseredett le a „szocilustaságra“ és a más vidékre
költözött csokalyi tanító sem panaszolta irgalmatlanul őszinte
rigmusokban:
Isten hozzád Kágyi hegy,
A vizavéd[3] már elmegy
Más vidékre, más helyre, –
Te is térj már eszedre…
Ettem kolbászt eleget,
Ittam jó bort eleget,
Hogy a szőlő kiveszett,
Vagy hat évig nem termett,
Vízre fogtam magamat,
Káromkodtam nagyokat…
*
Az érmelléki szüretek rendszerint október derekán kezdődtek. Csupán
„hegybíró“ uramék szüreteltek korábban, mert később már sok ügyes-bajos
ember dolgával kellett bibelődniök. Hiszen az érmelléki szüretek
országos vásárjárással vetekedtek. Nemcsak Biharból, Szabolcs, Hajdu,
Szatmár vármegyékből is rakott szekerekkel özönlöttek a módosabb emberek
a – hegyre. Mivel a szüret tartama az időjárástól is függött, a
kamráról, konyháról jóelőre gondoskodtak. Némelyik „szilvásban“ egész
falka „szüreti bárányt“, sőt veresborjúkat is őrizgettek a szilvafákhoz
kikötve.
Zenés hangszerszámaikkal mindenfelé cigányok nyüzsögtek a hegyek
ösvényein. Váradról, Debrecenből és a vármegyékből is a hegyekre
csődültek az első primások, mint a malaclopó cigánybandák. Muzsikától,
nótaszótól zajlott az Érmellék. Egyik pajtánál napközben, másiknál
éjszaka szólott a muzsika, nem egyedül a dáridózás kedvéért, hanem hogy
a szedőlányok, menyecskék, puttonos legények és nyomók el ne
széledezzenek. Muzsikahangok mellett lelkesebben mívelték a munkát. A
klarinét rikoltozásánál a fagyos mustlét sem panaszolták fel a nyomók.
– Ujujju! – szapora táncot roptak a taposó kádban. Csokalyi Fényes
Kálmán, Bihar vármegyében nevezetes főszolgabíró, különösen jól tudott
bánni népével. Fagyos szüretkor új pár csizmával buzdította a nyomókat,
akik ilyenkor csizmában taposták a bakatort… A kiskágyi szőlőhegy
aljában hivogatólag még fentáll az a gólyafészkes kéményű, sok szobás,
széles tornácos Fényes-pajta (ma Kovásznay Marcel székelyhidi
főszolgabíróé), amelyben Fényes Kálmánék egész Biharországra híres
szüreteiket tartották. Nevezetes, híres nemes úr volt maga Fényes Kálmán
is. Kálmán úrról maradt fent, hogy az egyik homokfutó kocsiját sem szép
szóért, sem pénzért nem akarta odadni Károly nevű kedves testvérének.
Egyszer azonban elragadta a kis kocsit a Kálmán úr négy tüzes lova. A
hídnak át úgy nekiiramodtak a lovak, hogy a kocsi két baloldali kereke a
hídszélen kívül siklott és a kis ér felett a levegőben repült. Egész
bizonyosnak látszott, hogy az erecskébe borulnak és a kocsi darabokra
törik.
– Tiéd a kocsi! – Kálmán odaszólt a mellette szorongó Károly
testvérének.
Véletlenül és meglepetésszerűleg, a gyors röperő folytán a kocsi épen
gördült át a hídontúlra, Kálmán úr szavának állott, azonnal átadta a
kocsit Károly testvérének.
Más alkalommal Fényes Kálmánék már a harmadik hete szüreteltek a
kiskágyi nagyszőlőben, midőn a szüretre elvetődött Vértesről Irinyi
József is, a gyufa feltalálója. Irinyi tudományos módszerekkel, de
kevesebb szerencsével gazdálkodott a vértesi homokon. Persze atyafiságos
magyar vendégszeretettel fogadták, hiszen újabb keletű az a közmondás: –
mihelyt vendég, mindjárt menjék… Még az Irinyi könnyen lobbanó
természete sem volt kellemetlen Kálmán úréknak, sőt annál inkább is
kötekedtek a hajszálhasogató Irinyivel. Az ágyának a lábai alá, az
ellenkező oldalokon, kavicsokat dugdostak, úgy hogy mikor s merre
fordult, az ágya is arra döccent Irinyinek…
A világraszóló találmányát is méregből vesztegette el Irinyi. Bécsben az
ösmerősei tréfából lekicsinyelték az Irinyi-féle első gyufát, mire
Irinyi mérgében egy vacsoráért túladott a korszakos találmányon.
*
Hosszú szüretek alkalmával előfordult az is, hogy fogytomra jutott a
hazai kalács és kenyér. Azért nem lyukadt ki a világ feneke. A szépséges
nemes kisasszonyok nekigyűrkőztek a dagasztóteknőnek és frissen sűlt
kaláccsal, foszlós fehér cipóval kedveskedtek a szüreti vendégségnek;
mert mint azt az én csokalyi Fényes Gyula barátom mondja:
– A zongora távol volt tőlük. No, meg az anyák fősúlyt fektettek a jó
gazdasszony nevelésre, ami a régi nemes, úri családoknál nem is
hiányzott.
*
Enyhe estéken venyigéből raktak tüzet a pajták előtt. A pattogós
venyigetűz lángja a csillagokig felnyúlt. Ezeket a kedves jeltüzeket a
szomszéd falvakból is megbámulták, midőn a sihederek a krumpliba dugott
égő venyigével dobták a rakétát… Abból sem támadt veszedelem, midőn a
hetes esőtől felereszkedett az érmelléki agyag. Mindössze a fuvar
változott meg. Míglen a szüretre négylovas hintón szállottak fel azok a
hamvasarcú, dali madárként kedves Fráter, Fényes, Szunyoghy, Miskolczy,
Buday kisasszonyok, hazafelé menet meg már négyes, hatos ökörfogaton
indultak Álmosdra, Érkeserübe, Érsemjénbe… Mindamellett az ökörfogaton
sem volt hosszú, unalmas ez az út. Balázs Kálmánékat is kocsira rakták.
A szép biharországi kisasszonyok kedves nótáit gyönyörűséggel
muzsikálták a cigányok uthosszant, miközben az úrfiak lóhátról csapták
nem annyira a szelet, mint inkább a sarat a szép lányokkal rakott ökör
fogatok körül.
Az öreg József főherceg.
A magyar honvédség 1870-ben még fiatal intézmény volt. A közös hadsereg
tisztjei idegenkedéssel, sőt kicsinyléssel bántak honvédeinkkel. A
csufondáros elbánás nem egyszer tettleges összeütközésig fajult el. A
pazonyi Elek Gusztáv ezredes és Zubovics Fedor huszárkapitány-féle
kemény honvédtiszti-bajnokoknak – karddal és pisztollyal – sok
pöffeszkedő „stiblit“ móresre kellett tanítani, míglen a császármadarak
megszokták és tisztelték a honvédet. Ezek a napirenden lévő
összeütközések még vaskosabban, nem egyszer vérengzéssel zajlottak le a
hadsereg és honvédség legénységi állománya között felmerült
villongásoknál. A piros nadrágjukról és zsinórozásukról „paradicsomos
flaskóknak“ csúfolt honvédek többször karddal és szuronnyal vágtak
vissza. 1870-ben országos feltünést és a „császáriak“ rovására kínos
csufot keltett a székesfehérvári eset, midőn is ott egy alig huszonegy
esztendős fiatal honvédhuszár-őrmester egymagában, súlyos
tölgyfaszékkel, kilenc dragonyos altisztet – közöttük négy őrmestert –
fegyverzett le és vert ki a fogadóból. József főhercegnek, a
honvédfőparancsnoknak is fülébe jutott ez a huszárremek. 1872-ben
Székesfehérváron a honvédhuszár-tisztiiskola vizsgálatán elnökölt az
„öreg úr“ és a sikerült vizsga után a „Magyar király“-szálló emeleti
éttermében ebédet is adott. Az ebédre meghívta az iskolaparancsnokot, a
tanárokat és az iskolába vezényelt tiszteket, – akik mindnyájan fiatal
hadnagyok voltak. Fesztelenül folyt az ebéd s eközben a fenséges huszár
odafordult az alezredes iskolaparancsnokhoz:
– Nyolcszázhetvenben nyáron itt Fehérvárott történt, hogy egy
honvédhuszár-őrmester kilenc dragonyos altisztet vert ki a csárdából…
Hallott ön erről valamit?
– Fenség, – felelte az alezredes, – abban az időben nem voltam itt.
Hanem az az őrmester most már hadnagy.
– Hadnagy?!… Hogy hívják?
– Csokalyi Fényes Jenő. Éppen itt ül mellettem.
A fenséges huszár kissé féljobbra fordította érdekes fejét s – az ő
vontatott beszédmódjával – halkan így szólt:
– Hát, ön volt az hadnagy úr?… Kérem, beszélje el, mint történt?
Fényes hadnagy elmondta az esetet.
– Jelentem alázatosan fenségednek, így történt…
A fenséges huszár, akit 1840 elején Jászberényben avattak fel
Nádor-huszárnak, elmosolyodott és helyeslőleg bólintott:
– Nagyon jó, nagyon jó! Örvendek, hogy a hadnagy úrnak semmi baja sem
történt.
*
Azok víg idők voltak, amikor még gróf Vay László honvédhuszár ezredes
volt a főherceg udvarmestere. Maga Vay is szókimondó, szíves vendéglátó,
derüs lelkű magyar huszár volt. A tisztekre nem a szurkolás keserves
órái, hanem igazán kedves ünnepségek voltak, ahányszor „vizitált“ a
fenséges „öreg“. A vizsgát vagy szemlét mindig főhercegi ebéd követte.
Megkivánta, de a példát is úgy adta a fenség, minthacsak magok között
lettek volna a tisztek. A koccintgatás és diskurálás fesztelenül folyt.
Az egyik ilyen ebéd alkalmával, leves után halikrát szolgáltak fel és a
vendéglős egész tányér apróra vágott vereshagymát helyezett a fenség
elé, aki – midőn észrevette a társaság érdeklődését – megszólalt:
– Én nagyon szeretem a vereshagymát, de otthon nem juthatok hozzá, mert
a feleségem nem tűri a szagát. Azért tehát csak ha távol vagyok az édes
otthontól, akkor élhetek hagymával; node ilyenkor azután ki is rúgok a
hámfából… – Miközben ő császári és királyi fensége a tányér hagymát
kebelezte, Fényes hadnagy gróf Vay ezredesnek tartott előadást a
legjobbízű hagymásfalatról. Amely nem más, mint a nyársra húzott,
pártűznél sütött szalonna, midőn is a magyar ember a sercegő
szalonnazsírt a balkezében tartott, só-paprikával füszerezett,
karika-hagymával bőven rakott vékony pirítós kenyérre csepegteti…
Gróf Vay egészen fellelkesült:
– Fenség! A Fényes hadnagy tud ám egy kitünő hagymásétel-receptet.
– Hát beszélje el a hadnagy úr, – mondta érdeklődéssel a fenség, –
tanítson meg bennünket arra a jó eledelre.
– Minálunk Biharban úgy csináljuk azt, – Fényes hadnagy előadta a fenti
receptet.
A fenség arca felderült:
– Na, kedves Vay, ha hazamentünk, ezt megcselekedjük az alcsúti
tanyánkon.