még gondolni sem tudok más férfira. S ha a Baranyi felesége nem lehetek,
nem is leszek a másé sem.
A melegszemű, gömbölyű barna Kubinyi Annát Gömörből hozta feleségül
Érsemjénbe Fráter Ferenc úr. Kubinyi Anna még otthon megtanulta az
édesanyjától, hogy a jó feleségnek férjével szemben ne legyen titka,
amiket tehát Morvay Louisetől hallott, azonnal besugta férjének. Fráter
Ferenc meg nem volt karthauzi barát, midőn kóborlásai közben hozzájuk
vetődött bujdosó Baranyi Miklós, a kágyi bakator poharazgatásánál,
kibökte Ferenc úr:
– Ej te Miklós! Nem jól van ez így, ahogy te csinálod. Én bizony a te
helyzetedben segítenék magamon.
– Ugyan hagyd el! Hát mit csinálnék, pajtás?
– Mit csinálnék? Mit csinálnál pajtás? Én bizony elhoznám Beregből a
leggazdagabb nemes leányt…
– Ki az te, Ferkó? – Baranyi karikára nyitotta szemét.
– A Morvay Louiset értem.
– Bolond beszéd ez, pajtás! Hiszen én még nem is láttam soha.
– Az nem határoz, pajtás, mert látott ám ő téged. Ez a baja! Aludtál,
midőn meglátott Micskén. Azóta szerelmes beléd… Biztosan tudom.
Nem hiába volt vitéz katona Baranyi Miklós, midőn Kubinyi Anna
részletesebben is felvilágosította, megtetszett neki a bájosan merész
eset. Érsemjéntől jófutamodásra esik Beregben Sárosoroszi, a bujdosó
honvéd menten nekivágott az útnak. Az országútját kerülve, lassú
menetelésben utazgatott. Fekete hátaslován holdvilágos estendet érkezett
Sárosoroszi alá. Kitünően tájékoztatták Fráterék, mert mindjárt az
urasági kovácsműhelynél állította meg a lovát.
– Hé, hó! Mester uram! – bekiáltott a műhelybe. Elcsendesült a
pőrölycsattogás. A kohótűz lángpírja kicsapott az ajtóból s a mester
végigfürkészte a délceg lovast:
– Mivel szolgálhatok az urnak?
– Az inasgyerekre volna szükségem egy félórára, ha ideadja?
– Hogyne, jó szívvel uram.
– Akkor hát gyere csak, fiú! Ezt a levelet beviszed a Morvay-udvarba.
Átadod Zsófi asszonynak, a házvezetőnőnek. Megvárod, hogy mit üzennek.
Ügyelj arra is, hogy meg ne lássanak. Érted?
– Megértettem. A fiú gyorsan járt. Hamar hozta a választ. Az öreg Morvay
úr a plébánossal „tartlizott.“ Zsófi asszony, a házvezetőnő ügyesen
kiszólította Louiset és a kertvégén találkoztak Baranyival. Rövid néhány
szót váltottak csak a holdsütésnél. Egyetlen kézszorítással határoztak
sorsuk felől, Baranyi Miklós az éjszaka visszafordult Biharba és
nemsokára Fráter Tamást küldte el maga helyett a szép Morvay Louise-t
„kikérni“. Nem éppen könnyű feladat volt ez a lánykérés, ámde az öreg
Fráter Tamás úr jól végezte dolgát – a Fráterek ilyenek! – meggyőzte az
öreg Morvayt s bár annak a fejében még mindig motoszkált az Ujfalussy
eset, nem ellenkedett tovább. A kemény luteránus úr ugyan holtáig
dohogott amiatt is, hogy katholikus ember lett a vője (a Baranyiak
katholikusok). Többek között is egyszer, midőn látogatóban járt
Baranyiéknál és sírva fakadt a szopós kis unokája, a vén komoly
luteránus így kiáltott a dadára: – Hamar, dada, siessen csak be! Sír a –
gvardián…
Foltényi Vilmos szinész.
Az utolsó évtizedek felforgató korszelleme nem kímélte meg a magyar
színpad világát sem. Külső méreteiben, pompájában ugyan óriásit
fejlődött színészetünk, de a villamos erőktől forgatott és beragyogott
„rivaldákon“ hiába keressük a régi magyar színészet hagyományos
eszményeit. Itten is teljes a nemzetietlen kivetkőzés, node én nem
akarok kritikusi tollat bitorolni, midőn egy régi, érdemes színészünk
alakját méltatom s annak kiszakított élettörténetét ösmertetem.
Foltényi Vilmos színész ez a régi, érdemes színjátszó, aki az 1840-es
esztendők elején került a magyar színpadra és akit, mint nyolcvanöt
esztendős aggastyánt, 1905 február havában temettek el Debrecenben.
Foltényit a hivatottság és a hivatás rajongó szeretete vitték a
színészethez. A felsőbb iskolák végzése után, mint nem közönséges
műveltségű fiatalember, uriház kényelméből csapott át az akkor még
rögös, bizonytalan színész-pályára. Szép tehetségével, úri modorával a
régi magyar színpad nagyjainak igaz barátságát hamar kiérdemelte az
„úrfi“.
1844-ben a pesti Nemzeti Színháznál énekelgetett Foltényi Vilmos.
Vörösmarty hatalmas költeményének, a „Szózatnak“ megzenésítésére ekkor
tűztek ki húsz darab arany pályadíjat. Nem maradt meddő a pályázat.
Érdekes az Egressy Béni pályázata. Egressyvel gyakran tréfálkoztak a
színészpajtások:
– Ezt a Bénit csak oldalba kell lökni, mindjárt melódia ugrik ki belőle.
– Egressynek tényleg képessége volt a zeneszerzésre is. Foltényi mondása
szerint: – „Csak úgy csengett, zengett a lelke a szebbnél-szebb
melódiáktól.“ – Midőn tehát elkövetkezett a pályázat határnapja és
Egressy felnézett a délelőtti próbára, Foltényiék ismét szóvátették
előtte a „Szózat“ megzenésítését: – Mégis kár, hogy nem pályáztál Béni…
– Már miért volna kár?
– Mert az a Thern biztosan elüti a húsz aranyat, holott te, Béni, magad
is csurranásig vagy melódiával… – Egressynek a művészi érzékenysége nem
sokáig állta ki a csiklandozást, de meg a pajtások is tovább bizgatták:
– Béni, mi is volna azt neked megírni? Még van időd rá. Tizenegy órakor
jár le a terminus.
Egressy nem szólt a csipkelődzésekre. Míg a színpadon a próba folyt,
felhúzódott egy második emeleti páholyba és megalkotta a Szózatnak azt a
zenéjét, melyet ma is énekelünk… A kitűzött határidőre be is adta művét.
A pályaműveket díszes közönség előtt mutatták be. Utolsóelőtti
versenyműnek Egressy zenésítését énekelték Foltényiék. Egressy a
súgólyukban izzadt, az egyik tenorista a kótapapiros megől leszólt a
művésznek:
– Lesz-e bor, Béni? Mert ha nem lesz bor, nem lesz cé sem.
– Lesz minden fiúk! – súgta az izgatott művész. A színész-cimborák
csakugyan kivágták a magas cé-t. Oly hévvel énekelték az Egressy
szózatját, hogy a tapsnak, éljenzésnek valóságos viharzása támadt. A
húsz aranyat Egressy Béni nyerte el.
– Node az is igaz ám, – beszélte Foltényi, – hogy miglen a Béni gyujtó
szerzeményét szívvel-lélekkel fujtuk, a többi versenyművel csak úgy
bántunk el, mint midőn a kórus „a grófné a vízbe fullad“ dalt énekel. –
Egressy Béni nem is nyughatott a dicsőségtől, no meg a húsz aranytól
sem. A magas cé-ért lekötött szavát beváltotta. Nagy áldomást tartott,
elmulatták a húsz aranyat, pedig többször is figyelmeztették Bénit:
– Béni, legalább egy aranyat tegyél félre emlékül.
*
Minden korszakban előfordul, hogy a léhaság diadalmaskodik az
örökméltóbb felett. A Szigligeti „Szökött katonája“ sem kerülte el a
nagy alkotások sorsát. Fáncsi, a Nemzeti Színház művészeti vezetője
népszínmű-pályázatot hirdetett. Ezen versenyzés során került
pályabirálat alá Ney-nek „Vén sas“ című színműve a Szigligeti „Szökött
katonájával“ együtt. A Vén sas értéktelen fércelmény volt, halálra
bosszantotta az előadó színészeket is. A birálók mégis a helyi pesti
pletykadarabnak itélték oda a jutalmat, pedig ki tudja ma már
megmondani, mi fán termett az a jutalommal koszorúzott – Vén sas? Míg a
Szökött katonában örökített magyar élet ma is gyönyörűséges, örökkön
megkapja az igazi magyar ember lelkét.
*
A szabadságharcot a magyar nemzeti seregben küzdötte át Foltényi.
1849-ben már mint hadnagy egy honvéd lovas-tüzérütegnél szolgált, mert a
színpadi hősök a csatamezőn is felsorakoztak. A Foltényi ütegjénél
többen is összekerültek színészkatonák. Zöldi ugyanennél az ütegnél
hadnagyoskodott. Ennél az ütegnél szolgáltak Benedek József és Bálinthi
nevű színészek is. A Tokaj-Hegyalján, Mádon, történt velük a
felejthetetlen eset. A községben megtorlódott a katonaság, úgy hogy az
egyik ház előtt a tüzérüteg is kénytelenségből megállott, midőn is a
zöldzsalugáteres fehér ház kisajtóján egy nő szaladt ki. Déryné volt,
aki e zavaros időben Mádon húzódott meg. Lóhátról is felismerte a
tüzértiszti ruhás színésztársait:
– Jaj, Foltényi, Zöldi! Maguk azok lelkem? Még a lovukat is
megölelgette.
Tüzes mádi bort hozatott a hadfiaknak, akik csak úgy lóhátról nyakalták
a tokaji hegy lelkét. Berúgott az egész lovasüteg. Klapka tábornok éppen
arra lovagolt el. Mosolyogva tisztelgett oda Dérynének s tréfásan szólt
rá a tüzérjeire:
– Ilyen fogadósné mellett csodálom, hogy még az ágyútok is be nem rúgott
fiúk?
Perczel Móric tábornok meg a parlamentet okolta mindenért, a tisztjei
előtt csak az volt a szavajárása:
– Fikom a sok fiskális mindenét, szétszórom őket.
*
Temesvárnál elveszett a csata. A honvédsereg felbomlott. Egyik rész a
menekülést kereste, a másik még nem mondott le minden reménységről. A
hadi szerencse jobbrafordulására számítottak és együtt maradtak. Lukács
honvéd tüzérezredes a menekülésre szánta magát.
– Én kimegyek az országból, mondta az ezredes.
– Én nem hagyom el a hazát, – szólt Foltényi hadnagy. A búcsúzásnál az
ezredes remek fekete háti lovát Foltényinak adta. Foltényi ezen a
feketén lovagolt Déva alá, ahol a honvédseregnek ez a töredéke is
lerakta a fegyvert az oroszok előtt. Egy gavalléros orosz főtisztnek
megtetszett a Foltényi fekete lova s bár erőszakkal is elvehette volna,
hetven rubelt ajánlott a lóért. Hetven rubel ezüstben nagy pénz volt a
hadifogolynak, Foltényi alku nélkül belement a vásárba, hiszen a
Kossuth-bankót már el sem fogadták tőlük.
Az oroszok Szászvároson adták osztrák kézre Foltényiékat. Az egyik
osztrák tisztnek mindjárt szemébe tünt a Foltényi hadnagy ezüst
rubelektől duzzadozó zsebe. Engedelemkérés nélkül kizsebelte a hetven
rubelt:
– Warscheinlich haben Sie das erobert? (ezt ugyebár zsákmányolta) –
elméskedett az osztrák, aki kotorászás közben talált még egy gyufatartót
is azt kegyesen visszaadta:
– Warscheinlich das ist ein Andenken?… (ez ugy-e emléktárgy), – Foltényi
bátyánk félszázadév múltával is háborogva emlegette: – ilyen gavallér
volt az osztrák.
Gyulafehérvárnál egy régebbi ösmerős császári katonaorvos
közbenjárásával nemcsak a hadifogságból, hanem a továbbszolgálás
gondjától is megszabadult; mert az orvos „untauglich“-nak nyilvánította
a kistermetű Foltényit. A kétfejű sasos „certifikát levéllel“ gyalogosan
Kolozsvárnak indult Foltényi, ahol színtársulat működött. Szívesen
fogadták. A társaság nagyon is hiányos volt még ekkor, a tagok közül
többen bujdostak, mások német fogságban szenvedtek, kerültek olyanok is,
akik a csatamező sírjában álmodtak a szebb jövőről. Kórusuk sem volt
rendes, mindamellett a Wohlgemuth táborszernagy tiszteletére rendezett
díszelőadást a „Gotterhalte“ eléneklésével kellett kezdeni. A
társulatnál Filippovics és Foltényi ketten voltak az énekesek, tehát a
díszelőadáson is nekik kellett énekelni.
– No, majd adok én nektek Gotterhaltét, – duhogta magában Foltényi s
midőn Filippoviccsal kiállottak, Foltényi kézzel-lábbal is dolgozott,
úgy mutatta, hogy micsoda tüzesen, micsoda szívből énekel. Énekelt is.
Csakhogy félhanggal mindig lejebb, mint Filippovics. Cudarul
helybenhagyták a Gotterhaltét. Wohlgemuth táborszernagy sietett
kijelenteni:
– Máskor hagyják a Gotterhaltét. Hiszen látom, megvolt a fiatalemberben
az igyekezet, de nem tud szegény énekelni.
Czelesztin nevezetes szinész volt ugyanakkor még a magyar szinpadon.
Jeles szinész volt, de felette piszkos jellemű ember. Korábban a
kolozsvári főuraknak volt a tányérnyalója, most, hogy rosszra fordult a
magyar ügy, az osztráknak hizelgett és kész volt egykori pártfogóira, a
főurakra is árulkodni. Czelesztin cselekedte meg azt is, hogy a társulat
tudta nélkül elment Urbán generálishoz s beadta neki, miszerint a
társulat német szindarabot akar előadni. Urbán természetesen örömmel
hallotta, hogy ennyire megjavultak a rebellis erkölcsök. Annál inkább
felzúdult a társulat a Czelesztin értesítésére.
– Nem játszunk német darabot! – tiltakoztak a szinészek.
– Aki nem akar játszani, az álljon félre a többitől! – ordítozta
Czelesztin dühödten. Foltényi néhányad magával félreállott s Czelesztin,
miután névszerint megjegyezte, számbavette őket, futott a „kegyelmes
úrhoz“, feladta őket, mint lázadókat. Urbán egy dragonyos kapitányt
küldött a színházhoz, aki maga elé parancsolta Foltényit a társaival.
– Maguk miért nem akarnak németül játszani, – kérdezte a kapitány.
Foltényi felelt a többi helyett is:
– Mert én nem tudok annyit németül s ha valamit eltévesztek, kész a
botrány.
– Ez igaz! – a dragonyos kapitány elfogadta a mentséget. Mindamellett
Czelesztinék Kósa, Pósa, meg valamiféle Farkas nevű magyar szinésszel
előadtak egy érzelgős német darabot. Német szerepében Czelesztin lőtte a
legnagyobb bakokat, mert Czelesztin is született magyar ember volt.
Többé nem is erőltették ezt az alacsony hizelkedést. Czelesztinék is
felhagytak a német előadással.
Kolozsvárról Nagybányára vetődött Foltényi, ahonnét Petz nevű
bányatiszttel Pestre fuvarozott fel. Ilyen kocsiülésen azontúl sem ült
Foltényi, a bányatiszt kocsiján aranyat szállított Pestre… Foltényi
Pesten, a hirhedt rendőrfőnökkel, Prottmannal is megismerkedett. Mint
volt honvédnek jelentkezni kellett nála.
– Foltényi? Hm! Mi volt azelőtt?
– Énekes. Baritonista.
– Szép… Mit énekel?
– Carlót, Ernániban.
– Derék! – ezzel a rettegett rendőrfőnök befejezte a kihallgatást és
Foltényi a katonáék elbocsátó levelével és a Prottmann igazolványával
véglegesen visszatérhetett a szinpadhoz, melyen a „nagy“ Szentpéterivel
is játszott együtt. Még az 1840-es években játszották a Lumpácius
Vagabundust, vagyis a „három jómadarat“. Az egyik szinésztársuk
közönségesen ugrált, bohóckodott annál a jelenetnél, ahol kiderül, hogy
ötvenezer forintot nyertek a lutrin… Szentpéteri nézte, nézte darabig
ezt a bohócos ugrándozást és izetlenkedést, azután rámordult Foltényira:
– Öcsém, lökd ki ezt a németet! – Szentpéteriék még őrizték a magyar
szinpad becsületét, méltóságát. Vajjon mit csinálna most, ha feltámadna
Szentpéteri?
A világosi átok.
Mint őszi ködön át lihogó pásztortűz, a múltból úgy világít felém sok
régi magyar ember mondása és beszélgetése a szabadságharcról. Népünk
szeretett regősei, az elaggott honvédek pazar kézzel, megható
szeretettel fonogatták és fonogatják az utolsók is a koszorút a régi
zászlókra, a régi zászlótartókra. Borostyánlevél, virágos ágacska, a
sírhantokat is beharmatozó áldás dúsan jutott a nemzeti hadsereg kisebb,
jelentéktelenebb vezetőinek is. A népszeretet és hálálkodás e dicsfény
sugárzásának hátterében csupán egy óriási árnyalak állong, mereszkedik
rémséges magahagyottan, átkos virágtalanul… A magyar nép régen
szeretetébe fogadta és kedves nótáiba foglalta Ferenc Józsefet, aki az
aradi vértanúk szörnyű halálitéletét jóváhagyta. A magyar nép Haynauval
szemben is legyőzte utálatát. Meg nem bocsájtott neki, de legalább
igyekezik elfelejteni. Csupán a magahagyott óriással, Görgei Artúrral
szemben nem engedett fel a fagyos néplélek. Az itélkező magyar nép
lelkében sem részvéte, sem virága nincsen a vezérnek. A lihogó
pásztortüzek regősei felháborgó szilajsággal és kérlelhetetlenséggel
kongatják a Görgei nevet. Bármilyen fájdalmas, bármilyen szomorító és
szörnyűséges is ez az engesztelhetetlenség, a magyar mezőkön nem terem
elég megérdemelt balzsamvirág a tragikus sorsú vezér sebhelyes
homlokára. A magahagyott óriás körül terpeszkedő sötétségből sistergő
villámcsapásként csattog ki a hazaárulás vádja.
*
A X-ik honvéd zászlóaljat a Délvidékről a rácokkal, szerviánokkal vívott
véres csaták után parancsolták fel Görgey seregéhez. Fekete János nánási
közhonvéd Selmecbányán ismerte meg Görgeit, a vezért. Indulásra készen
állott a sereg. A hideg veresre csípte arcukat. Midőn Görgei szemlét
tartott a zord csapat felett, a X-ik zászlóaljból egy fiatal honvédnek a
vállán elsült a töltött fegyver. A véletlen puskalövés nem tett kárt
senkiben, csupán a Görgei lova ugrott félre. A tábornok korbáccsal vert
végig a lován és haragjában megparancsolta a gránátosainak, hogy lőjjék
agyon a honvédet. Felzúdult a X-ik zászlóalj, kiket Kiss Ernő és
Damjanich a Bánságban „édes fiaim“ emlegetett. Fegyvert emeltek a Görgei
kedves gránátosaira:
– Nem engedjük az ártatlan bajtársunkat, nem engedjük! – zúgta a
zászlóalj.
Görgei kartácsra töltött ágyukat szegeztetett ki ellenök és a gránátosok
a zászlóalj szemeláttára agyonlőtték a fiatal honvédet. A X-ik zászlóalj
katonái ezért hidegültek el Görgeitől, bár a vezér azt adta okul, hogy
merénylő volt az a fiatal katona s azért lövette agyon elrettentésül.
Az esztergomi hadiszálláson a kastélyban szállott meg Görgei. A szegedi
diák Koncz Tóni káplárt, a csongrádi 33-ik zászlóaljtól, a kastélyba
parancsolták, mint szolgálattevő altisztet. Aranypaszomántos főtisztek
sürgölődtek a folyosón, midőn egy öreg huszár kitárta a szárnyas
nagyajtót. A kis Koncz Tóni káplár dobogó szívvel húzódott be az
ablaksarokba, Görgei lépett ki az ajtón. Piros tábornoki ruháján
csillogott az aranysujtás. Vadonatúj volt még az a ruha. Görgei büszkén
illegette magát s odafordult a főtisztek tömegéhez:
– Ugy-e jól áll, urak?
*
Miskolcon odamaradt a főzőkotla is. A muszka tüzérség a hegyoldalról
lőtt be a honvédtáborba. Odamaradt a kotla, ezentúl nem főzött a X-ik
zászlóalj, hanem retiráltak. Retiráltak mindig, mióta ismét Görgei
vezérelte őket. Fáradtan, rongyosan érkeztek Aradra. Még este tovább is
indultak. Fáradtak, éhesek voltak akkor is. Fáradtak és éhesek voltak,
azért mégis sietve masiroztak tovább, Megörültek ennek a nagy sietésnek.
Fekete János honvédéket azzal biztatta debreceni Szüts Bálint káplár:
– No, fiuk! Háláistennek, csata lesz holnap, azért sietünk annyira…
Huszárok, gyalogos honvédek, tüzérség, ágyúk, társzekerek beláthatatlan
hosszú sorban mentek, mendegéltek. A holdvilág sárga fényözönnel ömlött
a katonák szomorú arcára. Magas, töltött úton mozogtak előre. A holdas
éjszakában Fekete János közvitéznek szemébe tünt egy katona-cimborája. A
töltés oldalán kapaszkodott fel. A karján két nagy görögdinnyét
szorongatott. Fekete János az éhes szemével majdhogy el nem nyelte a
dinnyét:
– Honnét hozod cimbora?
Az ismeretlen honvéd fejével oldalt vágott:
– Abban a ligetben van még dinnye…
Fekete kilépett a sorból s mert éhezett, elindult a dinnyeföld felé. A
félhomályban összeböngészett három nagy dinnyét. Telhetetlen az ember.
Örvendezve emelte karján az ízletes gyümölcsöt. Már éppen fellépett a
töltésre, midőn egy idegen katona elébe nyujtotta a lábát, Fekete térdre
bukott. A dinnyék szétgördültek. A katonák íziben felkapkodták a
zsákmányt. Másik zászlóalj volt már ez. Az idegen honvédek kárörvendve
röhögtek Feketén. Megvakarta fejét. Elkáromolta magát.
– Az áldótokat! – éhesen, porosan, fáradtan szaladni kezdett a
zászlóalja után. Felvirradt, midőn Feketéék meglátták Világost. Harmat
csillogott a fűvön. Nézgelődtek a honvédek. Nézgelődtek a honvédek és
egyszer csak látták, hogy Görgei az erdő aljában ott lovagolt a
díszruhás muszka főtábornok oldalán. Honvédekkel elegyesen nagy csapat
orosz tiszt kísérte őket. Jóbékességgel lovagoltak egymás mellett.
Felragyogott a nap. A honvédek átokszavakra fakadtak. Sokan sírva
borultak egymás nyakába, különösen azok a vén huszárok… Ekkor tudták meg
Fekete Jánosék, hogy nem lesz már több csata. Görgei elhagyta seregét.
Nemsokára a muszkák ellepték a mezőséget, mint a rüh. Többen voltak,
mint a fűszál. Verje meg az Isten…
Petőfi körül.
Teleki Sándor az ezredes volt az egyetlen grót, akit Petőfi Sándor
lelkébe befogadott és bent is tartott tüneményes haláláig. Koltóhoz,
Teleki ezredes koltói kastélyához fűződik Petőfi legérdekesebb,
titokzatos szerelmi kalandja is. Koltón lobogott el égető szerelme a
szép cigány Milka iránt. Bár a cigányleány áldozatul esett, Petőfi nem
tekintette délignyitó útszéli virágocskának Milkát. A költő regényes
szerelméről Zilahy Gyula színművészünk előtt Teleki figyelemreméltólag
nyilatkozott. Zilahynak Teleki beszélte el, hogy Petőfi – nősülése előtt
– mégegyszer és utoljára átlovagolt Koltóról Milkához, a szenvedélyes
cigányleány megnyugtatására. Midőn azonban látta, hogy Milkát sem meg
nem győzheti, sem meg nem vígasztalhatja, lóra pattant, az őrjöngő
cigányleány hiába rohant utána, többé nem fordult vissza. Milka
eszméletlenül bukott az út porába. Halálosan megbetegedett, noha
leküzdte testi betegségét, lelke összetört. A csendes őrült cigányleány
azontúl nem szólt senkihez. Többé nem érdekelte senki, semmi. Zilahy
Gyula a 80-as években, midőn Koltón Telekinél vendégeskedett, még látta
az országút szélén Milkát. Kavicshalmon üldögélt Milka. Hidegbús
szeméből kiégett a tűz. Kötőjét tépdeste s nézett előre az úton, melyen
„a Sándor“ örökre eltünt előle…
*
Petőfi tudvalevőleg Debrecenben is emlékezetes napokat töltött. A
vasútállomásnál, a katolikus szegényház szomszédságában – a Petőfi-téren
– gubbaszkodik az a kívülről kicsinosítgatott és márvány emlék-táblával
felékesített házacska, melyben Petőfi életének legszomorúbb telét
szenvedte át. A bágyadt téli nap hetekig nem hervasztotta le a
jégvirágot fűtetlen szobácskájának zúzos ablakáról. Pipára gyujtott az
árva költő, hogy dermedt kezét megmelengesse.
– Boldogtalan voltam világéletemben, – keserves gyötrődéssel ekkor írta.
Petőfi hírnévtől és dicsőségtől környékezetten is lakott Debrecenben. Az
úrias Batthyány-utcában áll a vén kuria, amelynek faláról koszorús
márványtábla hirdeti, hogy e házban lakott „hazánk nagy költője“. A
szabadságharc mozgalmas téli évszakán volt ez. Debreceni öreg Nagy
Gábor, nyugalmazott megyei tisztviselő most, siheder legényke még akkor,
látásból ösmerte Petőfit. Egy debreceni civis éppen Nagy Gáborhoz
fordult kérdésével:
– Ugyan, öcsém uram, hol láthatnám én meg azt a híres Petőfit?
– Azt könnyen megtehetjük bátyám. Minden délután a Fehér ló-fogadóban
billiárdozik a költő.
A komoly civis ünneplőbe öltözött. Sudár tölgyfapálcával a kezében
fellódult a fogadóba. A „tekegolyós“ asztalhoz közel húzódott meg.
Fekete kávét parancsolt ki és ünnepiesen várta, úgy várta azt a híres
Petőfit. Jósok ideig várakozott. Végről is elunta a billiárd-asztalnál
játszogató két fiatalember veszekedését. Bosszúsan fizetett. Távozóban
éppen az ajtónál összetalálkozott Nagy Gáborral is, neheztelőn mordult a
fiatal legényre:
– No, hallja öcsém, máskor a kutyáját tegye bolonddá az úr.
Nagy Gábornak zokon esett a szemrehányás s meglepődve kérdezte:
– Miért mondja ezt bátyám?
– Miért?… Mert én ugyan várhattam azt a híres Petőfit. A tekegolyós
asztalnál ugyan ott lármázik, veszkődik két izgága fickó. Eluntam már
őket hallgatni, mert különösen az egyik, az a nyurgábbik keselyképű
sovány legény fenekedik fertelmesül mindenik lökésnél.
– Kedves urambátyám, hisz éppen az ott az a híres Petőfi Sándor! – szólt
felderülten Nagy Gábor.
– Ühm, – a komoly, kövér civis köszörült a torkán. Megcsóválta fejét.
Félszemvégről még visszasandított a játékosokra, azután bolyhosszőrű,
csucskos fekete kalapját egy ujjával megbillentvén – ellépett.
*
Mándoki Béla volt szinigazgató, a debreceni színház nyugalmazott tagja,
a városi szinpadon játszott együtt Petőfi Zoltánnal, a költő fiával. A
költő apa nevéről dicsfény sugározta körül a fiút is. A debreceniek
régente nagy szinészbarátok voltak. Petőfi Zoltánt is sokfelé hivogatták
vendégségbe. Meg a korcsmákból sem maradt el, midőn előadás után
indítványozták a cimborák:
– Gyerünk Zoltán Bánkihoz, Liszteshez, az Egy galambokba, Királyék, a
Bikába, Bloksaihoz, – ezidőtájt ezek a helyek voltak a debreceni
szinészektől és diákoktól kedveltebb fogadók, kávéházak.
Bárlan rendszerint aggodalmaskodott is, a „jónak“ sohsem volt elrontója
Petőfi Zoltán.
– A mulatsághoz pénz is kell, fiúk, – szokta mondani, – node azért ti
csak menjetek előre, majd utánatok megyek! – Időmultán mindig utánok is
ment és fizetésnél mindig fizette is a részét.
– Ej, Zoltán, hisz’ néked van pénzed, – ha tréfásan rászólt valamelyik,
elnevette magát.