a szász király is Potsdam-ban vendégeskedett. A magyar nóta tetszett a
két német királynak.
– Mégis a Rákóczit húzatták legszivesebben, – beszélte tovább Balog, –
erre már az áldomást sem engedte el a burkus király. Pókhálós
palackokkal rakatta tele a kerti asztalt, mert kint a fák alatt
bandáztunk… A cigánynemzetség meg már – tetszik úgyis tudni! – olyan, ha
bor van előtte, nem vár kínálást. Nosza, neki is láttunk. Vizespohárból
nyakaltuk a százesztendős rajnai bort. Nevetett is bennőnket a burkus
király, – ők éppen csakhogy gyüszühegyeltek belőle, – nevetve kérdezte a
nagyságos urunkat:
– Herr von Dobozy! Mindig így isznak a magyarok?
– Dobozy úr tudta, micsoda lármás nemzetség a cigány, ha iszik, tehát
ijedten szólt a bandára:
– Fiuk, az Istenért, ne igyatok. Koncert után az én vendégeim lesztek.
– Mikor a királyoktól elbúcsúztunk, a berlini nagyfogadóban, –
pillanatig felvillant a vén cigány kiégett szeme, – pezsgőt nyakalt a
bőgőhordozónk is. Pelbárthidát, Nyüvedet, Vajdát ekként hegedültük el.
*
Franciaországban „Aj-fürdőben“ egy kövér úr magyarul szólította meg a
bandát. Borkereskedő volt ez a francia. Még akkor becsületesebb hírü
volt a magyar bor és ez a francia a magyar földre is eljárt bort
vásárolni. Úgy megörült a cigányoknak, hogy az egész bandát meghívta
vendégségbe.
– Kosárszámra fogyasztottuk a drága francia pezsgőt. Mégis akkor, –
sóhajtott a vén Balog, – savanyuvízzel inkább ízlett volna nekem egy kis
sesta-kerti vinkó.
Megoldódzott a francia borkereskedő nyelve is:
– Van, hát van minálunk Franciaországban is jó bor, hanem azért a
legjobbat a Szeremley Sándor úr jankai pincéjében kóstoltam.
*
Párisban egy cigányt is eltemettek. A klarinétos Boka Lajos halt el az
idegenben. A párisi nagytemetőbe szomoru hegedüszóval temették el. Nem
került idegen mellé. A szomszéd sírban Fitos Sándor nevezetü párisi
magyar táncmester aludta az igazak álmát.
*
Bécsben, 1846-ban a magyar gárdistákkal barátkozott sokat a nagyságos
Dobozy úr Boka Károly bandája. Kitünő nemes urak voltak ezek a gárdisták
is. Öreg Dajna-Balog Bandi, aki édesapja volt a Szemere Miklós
legkedvesebbik cigányának, a kisbőgős Dajna Bandinak, holtáíglan nem
felejtette el, vénségének utolsó éveiben is szeretettel emlegette
Balásházy Misa gárdatiszt urat.
*
1848-ban ugyancsak a Boka Károly bandája volt a „miniszteri banda“.
Recsky „Pestre“ is felvitte a bandát. A „Fehér-hajóban (?)“ hajnalokig
muzsikálgattak. Midőn pedig Kossuth Lajosék Debrecenbe kerültek, mind
Kossuthnak, mind a tábornokoknak állandóan játszott a banda; de már
ekkor nem Dobozy Károly nagyságos úr volt a direktoruk…
Amikor pedig én megismertem, már nem zengedeztette az ezüst szavu havasi
kürtöt Dajna-Balog Bandi sem. Ereszkedett húrú, kopott nagybőgőt
dirmegtetett, dörmögtetett a vén cigány.
– Kikoptunk uram, örökre kikoptunk a szép magyar világból! – fejét sírva
hajtotta le a vén cigány, a mi hajnalokig tartó keseredett szilaj
duhajkodásaink _között_.
Csokalyi Fényesek.
Csokalyi Fényesek!… Midőn a Fényesek nevét leírom, mintha a magyar
nemzeti küzdések évezredes hadának daliái sorakoznának fel előttem a
sírhalmokon borongó túlvilági ködből. Midőn a Fényesekről beszélek,
avaron járván az idők vén fája alatt, megelevenednek előttem a többi
magyar kuruc, büszke kuruc nemes családjainknak fényen át, borún át
kialakult sorsváltozásai. Sírhalmuk a hazai földben süppedezik. Családi
történetük is a nemzeti történelem évezredes fájáról ágbogzódik szét
egyszer dús, máskor satnyább, de mindig igaz magyar szövésű hajtásokkal.
Végzetes gyarlóságaikban, mint hazáért-nemzetért mérhetetlen
önfeláldozásra kész erényeikben a vérbeli magyar erő, magyar kiválóságok
és hibák kijegecesedett példányképei ezek a nyakas nemesek, akik felé
sokan igazságtalanul és ízléstelenül szórják a mocskot. Holott ez a
nemesség nem azonos a német rablólovag-várak dölyfös és kapzsi hadával.
Ez a nemesség hivatását úgy fogta fel, hogy a többszázados harcok idején
mindig legelől küzdött és a legnagyobb áldozatokat hozta. Kiváltságait
pedig mindig józanul és méltányosan osztotta meg az őstalajból előtörő
ifjabb, nemes erőkkel. Kossuth Lajos vezérkarát, Kossuth Lajos seregének
magvát ezek a nemesek alkották. Kossuth Lajos vezérkarának volt egyik
kiválósága csokalyi Fényes Elek is, akiről és akinek a családjáról most
– járván alatta az idők vén fájának – beszélni akarok.
Csokalyi Fényes Elek nem karddal szolgálta hazáját. A Fényes Elek súlyos
fegyvere az írótoll volt. Izzólelkű magyar tudós és író volt Fényes
Elek. Alapvető statisztikusunk. A földrajzi, néprajzi, történelmi
tudományoknak egyik leghivatottabb mívelője. Közgazdász is. Kezdettől
lelkes iparbarát. Bihar vármegyének legbájosabb vidékén, a zúgó
nádasokkal, suttogó erdőkkel, sóhajtozó szőlőlevelekkel felbokrétázott
szelid Érmelléken született. Az 1807-ik esztendő julius havának 7-ik
napján a csokalyi Fényesek egyik családi kuriájában látta meg a
napvilágot. Fényes Antal földbirtokos úr és Nadányi Zsuzsánna úrasszony
voltak a szülei. Elek második szülöttje volt a családnak, Károly nevű
bátyja volt az elsőszülött fiú. Összesen, fiúk és leányok, tizenegyen
voltak testvérek. Születési házát, a tornácos, kandallós, fiú-ágra
készült hatalmas kuriát még valamikor az 1700-as években építtette sánta
Fényes György, ki Érendrédről helyezte át a székhelyét Csokalyra,
melynek egész határán birtokos úr volt. Antal és György fiai után még
számosan élnek utódok, azonban Csokalyon egyedül az öreg Fényes Balázs
lakik. Már a kuria sincsen Fényes kézen, a Noszlopy Gyula volt
országgyülési képviselő tulajdona. A barna szépség Fényes Ilonával
nyerte el az ódon kuriát, melynek falán vésett betűs szerény
márványtábla hirdeti:
– „Itt született 1807 julius 7-én Fényes Elek magyar földrajzi író. Ezt
az emléktáblát tisztelői állították 1890-ben.“
Az a gyermekkor, a Fényes Elek játszi gyermekkora csendes gyönyörűségek
között folyhatott le szerető szüleinek oldalán, az ősi kuria biztos,
meleg falai között. A magyar kálvinista egyszerűség, a magyar föld, a
magyar nép iránti szeretet és érdeklődés ebben a derűs kuriában
gyökerezték át a szívét. Ezer lakója ma sincsen Csokalynak. A Fényes
Elek gyermekkorában még összetartóbban, összemelegedettebben élhetett ez
a kis magyar község, melynek helyrajzát rigmusban is megadja nekünk a
nevetős kékszemű, örökvidám csokalyi birtokos Gulácsy Sándor pajtás:
Fekszik az Érvölgyén,
Hol nincsen semmi baj,
Süppedező helyen,
Nádasok közt Csokaly…
Elképzelhető, Fényes Elek úrfi-korában még nagyobb lehetett itt a nádas,
kevesebb a baj. Hiszen például, ami csak a Fényes családot illeti: még
1848-ban is mintegy negyvenezer hold földet birtokoltak Csokaly,
Érendréd, Érdengeleg, Vértes, Kágy, Álmosd, Oláhfalu, Hadház s több más
helyeken. A szóhagyomány szerint, melyet nekem a csokalyi református
pap, tiszteletes Simon Imre úr jegyzett fel, Csokalyhoz regényes, kedves
történet fűzi a Fényeseket. Még az ősidőkben az egyik sugár, fekete
bajúszú Fényes levente egy főúri vagy fejedelmi „aggszűz kisasszonytól“
egyetlen „forró csókért“ kapta volna ezt a gyönyörű falut, amelynek
ezentúl így lőn „Csókalj“, később „Csokaly“ a neve. Akinek tetszik, el
is hiheti…
*
Csokalyi Fényes Elek a jó magyar Gvadányi generálistól megénekelt falusi
életnek nem választotta a sekélyesebb oldalát. Az agarász, vadász,
kortes, névnapi és szüreti kalandokkal füszerezett virtuskodásokat.
Koraifjan előretekintő lelkét nem tespesztette el a kuriák kövér
legelője. Más italra szomjúhozott Fényes Elek, mint azok a jó öregek és
ifjú cimborák, akik tavaszi vízáradások alkalmával százados
nyárfaderékból vájt csónakon, rengő-ringó lélekvesztőn eveztek ki a
körülhullámzott csokalyi kies ér-völgyszigetből a kágyi hegy pincéihez
bort lehúzni, bort kóstolni, Csokonai jércéjeként kotyogós nyakú
kulacsokból barátkozni. Fényes Elek az ő nagy föld- és fajszerető
lelkével ifjú Robinzonként vágyódott ki a világba, a küzdelmek és nagy
törekvések tengerére. Tanulmányait a debreceni kollégiumban alapozta
meg. Akkor még Csokonai nótái is ifjú erővel csendültek fel a boltozott
folyosók zegzugán. Buday Ézsiások voltak az ifjúság lelkivezetői.
Öreg debreceni kollégium! Még vaskalapos hagyományaid is
tiszteletreméltóak, mert magyarok. Ördöngös Hatvani professoroddal
együtt mindig tárháza voltál a serényen kutató és szorgoskodó magyar
elméknek. A poétáid sem voltak idegen tollakkal ékeskedő, lármás
szószátyárok. Azok is a velejét keresték és tálalták fel mindennek.
Iromba, tölgypados tanszobáidból, fehér, meszelt diák-cétusaidból mindig
vértezetten rajzottak nemzetünk életébe a bár ridegnek tetsző, de okos,
következetes, a nemzeti művelődés hasznos munkájában ernyedhetetlen
Fényes Elekek, Arany Jánosok, Révész Imrék, Kiss Albertek, az egyházi
történetíró, nemeslelkű tanár, genfi díszdoktor Balogh Ferencek, György
Endrék, Tisza Istvánok.
Fényes Elek Debrecenben, Nagyváradon, Pozsonyban végezte tanulmányait.
1828-ban tett ügyvédi vizsgát. 1831-ben elhunyt az édesapja, ekkor
örökölt birtokrészét a testvérének elzálogosította és a pozsonymegyei
Sárosfán bérelt birtokon gazdálkodott. Már itt a falun laktában sokat
utazgatott és gyüjtögette statisztikai adatait. Első művével
(Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapota
statisztikai és geográfiai tekintetben. Pest 1836–40. VI. kötet)
kiérdemelte az Akadémia kétszáz darab aranyas nagyjutalmát. Ekkor a
fővárosban telepedett meg s a nemzeti újraébredés lázas korszakában
irányitó vezérszerepet töltött be és mint néhai derék öreg Tóth Lőrinc
írja: „nemcsak tudományosan munkálkodott, hanem a sajtóban és
közgazdasági egyesületeknél is szóvivő volt“. Az Akadémia már 1837-ben
levelező tagjává választotta. Kossuth Lajossal és gróf Batthyány
Kázmérral megalapította a magyar iparegyesületet. Szervezte az
ipariskolákat. Ipari mű-kiállításokat rendezett. Lapot szerkesztett.
1841–42-ben megírta és kiadta háromkötetes „Magyarország statisztikája“
című művét, melyért ismét akadémiai nagyjutalomban részesült. 1842-ben a
Magyar Nemzeti Kör alelnökéül választották. 1847-ben „Magyarország
leírását“ két részben adta közre. 1848-ból (csonkán maradt) „A magyar
birodalom statisztikai, geográfiai és történelmi tekintetben“ című
művének első kötetét jelentette meg. A szabadságharc fergeteges
időszakában sem szakította félbe munkálkodását. Szemere Bertalan
belügyminiszter osztálytanácsossá nevezte ki és az országos statisztikai
hivatal szervezésével bízta meg. A viharfelhők bokrosodásával a
vészbiróság tagjává is kinevezték. Jellemzi, hogy bár szigorú
lelkületűnek ismerték, halálra senkit nem itélt. Mégis bujdosnia
kellett. Szülőföldjére menekült, míglen 1849 őszén önként jelentkezett
az osztrák haditörvényszék előtt. Fogságot is szenvedett a pesti
Ujépületben. Szerencséjére egy hatalmas befolyású volt politikai
ellenfelének közbenjárásával a súlyosabb büntetéstől megszabadult.
Alaposabban megszenvedett a „magyar szabadságért“ Dénes nevű
testvéröccse, a 48-as honvédtüzérkapitány, aki hat esztendeig
raboskodott Kufsteinban.
Fényes Elek a szabadságharc után irodalmi munkálkodásában keresett és
talált vigasztalódást. A nemzetre becses munkálkodás volt ez, ám
Fényesnek nem juttatott anyagi hasznot. Néhányat, a mi a magyarságot
közelebbről érinti, felemlítek cím szerint, ezen korbeli ilyen művei
voltak: Magyarország statisztikai és geográfiai szótára, Magyarország
1859-ben statisztikai, birtokviszony- és topográfiai szempontból,
Magyarország ismertetése statisztikai, földirati és történelmi
szempontból, az élettartam és halálozási valószinüség
számítástáblázatai, térképek, helységnévtár, tanulmányok, hírlapi
cikkelyek özönével; ámde mivel a sors legjobb barátait, támogatóit,
Batthyány Lajos és Kázmér grófokat is elsodorta oldaláról, lobogó
munkaerejével és óriás munkavágyával magára maradt a tudós bihari nemes.
A tudományoknak már csak úgy élhetett, alapvető becses műveit már csak
úgy hozhatta forgalomba, hogy gödöllői házát és birtokát is kénytelen
volt eladni. Pestre, majd később a sívóhomok pusztán épült Ujpestre
költözködött. 1858-ban az Akadémia rendes tagjául is elválasztották, de
mert többszöri felszólitásra sem tartotta meg székfoglaló értekezését, a
tagok sorából törölték. Próbálkozott a hivatalnok élettel is az Első
Magyar Biztosító Társaságnál, ám nem egyezett a természetével. Midőn
azután minden vagyonát felélte, a magára hagyatott nagyember, a
bústekintetü magyar tudós az 1860-as évek elején a konzervativ kormány
Pesti Hirnök lapjánál talált egy darab mindennapi kenyeret. Népe, mely
könnyen gyullad, hirtelen lohad le és oly szertelen itélkezéseiben,
rázúdult Fényes Elekre, ki egész munkás életét és ősi vagyonát áldozta
nemzetének. Rákiáltották az akkor is divatos „hazaáruló“ nevet. Ezentul
a „politikai halottak“ között említették a jó Fényes Eleket és mint Tóth
Lőrinc meghatottan írta: 1876 julius 23-án, Ujpesten bekövetkezett
haláláig minden biztos és állandó kereset nélkül, sokszor szükséget
szenvedve küzdött, küzködött, vergődött öreg napjaiban.
*
A csokalyi Fényes családban nem egyedül Fényes Elek volt ilyen írói és
művészi hajlandóságu. Például Fényes László és Mihály Münchenben
tanultak festőmüvészetet. Míg a vagyon tartott, bizony ők is inkább csak
a rokonokat festegették – barátságból… A nemesség lábai alatt az ősi
földet az 1848-ik esztendő mozdította meg, midőn a páratlan
önfeláldozással jogaikról lemondottak és a jobbágyság dolgos kezét
felszabadították. Majd a fránya politika, az inkább üzleties újkor, a
határtalan magyar vendégbarátság, a többször felületes, mindenkiben
megbízó gazdálkodások, a sok szépséges Fényes kisasszonyok kezén adott
hozományokkal lassan szétdarabolták, nagyobbrészt idegenkézre
csúsztatták a még 1848-ban is negyvenezer hold földre tehető Fényes
vagyont is. Az igaz is, hogy mindig szépek és kapósak voltak a
barnapiros Fényes-lányok. Ma is emlegetik Biharban a Fényes Janka,
Fényes Terka és a „hókirálynő“ Fényes Ilona – a veressapkás főhadnagy
László lánya volt – bájos szépségét. A gyönyörű gyermek Fényes Annuska,
a budapesti Király Szinház elragadó tehetségü kis művésznője is ebből a
nemes vérből származik, mely a szépséges Fényes kisasszonyok, nagyvérü
szilaj, de holtig becsületes Fényes-fiuk mellett az izzón lelkes magyar
tudóst: Fényes Eleket is kiválasztotta nemzetünknek.
Bárha más gazda kezén, a kiskágyi hegyalján áll még a gólyafészkes ősi
szőlőpajta (a tornácos öreg kastély) és bólogatnak a vén diófák is, ahol
ez a nemzetség fénykorának napjait élte Boka Károly, Balázs Kálmán
debreceni cigányok muzsikája mellett. Bólogatnak még a vén diófák,
melyeknek árnyékában Pálffy-huszárezredbeli Fényes Gyula hadnagy (később
agyonlőtte magát), Simonffy Gyula hadnagy bajtársával (mint nyugalmazott
huszárezredes él még Debrecenben) összepengették a sarkantyut és
virradtomig rakták azokat a gyönyörü magyar táncokat a szomszéd
szőlőbirtokos urak és a Fényes atyafiság kisasszonyaival. Még bólogatnak
a vén diófák, melyeknél hazátmegváltó politikai terveket koholtak az
öregek. És a fiatalság tánca gyakortább végződött házasságkötéssel. Ma
is három Fényes-fiunak három Fráter-lány a felesége.
Fényes Gyula, (hajdumegyei tisztviselő) az ezüstös haju, barnapiros képü
derék magyar „Fényes huszár“ várcsúcs-hegyi szőlőpajtájában, amelyről
letekinthetni a kiskágyi pázsitos temetőbe, sokszor hangzanak fel
emlékezések az elmúlt kedves napokról. A Fényes-atyafiak
meg-megemlékeznek a tragikus sorsú magyar tudós Elek bátyjukról is, akit
Mádi Lajos református lelkész (ma is él Ujpesten, mint esperes) 1876
julius 25-én temetett el az ujpesti régi katholikus temetőbe. Még akkor
az összes keresztyén felekezetek odatemetkeztek. Mády Lajos lelkész úr
írta ezeket is nekem:
– Fényes Elek sírja, ha jól emlékezem, a főbejárattól Ujpest felé eső
részen a harmadik sor közepetáján van. Sírját hosszú ideig csak egy
fejfa jelölte, hogy most van-e valami nagyobb sírköve? Nem tudom. A
temető e részén ritkán járok…
Ez értesítés kézhezvétele után – 1910-ben – kimentem az ujpesti régi
temetőbe. Az öreg Petró gazdával, a temetőcsősszel, aki 1880 óta őrzi a
halottak birodalmát, kutakodtam az első magyar statisztikus és földrajzi
író, akadémiai tudós tag, az az bocsánat, kitörölt akadémiai tag sírja
után. A Mády Lajos lelkész úrtól említett fejfa rég kidűlhetett, tűzre
kerülhetett. Kóréktól, tüskéktől beágazott, vadfűtől agyonburjánzott,
besüppedt jeltelen sírhalmot találtam sokat. Fejfát vagy kőemléket a
csokalyi Fényes Elek nevével sehol. Azóta, ahányszor a Fényes Elek
jeltelen, ösmeretlenül elhagyott sírjára gondolok, szégyenpirtól ég az
orcám. Ma már a statisztikai jelentős hivatalnak és tudománynak külön
hatalmas palotája emelkedik a budai oldalon, Akadémiánk is dusálkodik a
vagyonban, Fényes Elek alapvető munkáit széltére idézgetik, használják
fel a tudósok és nemtudósok. A „kultura“ jelszavaitól vagyunk hangosak,
annál inkább felsóhajtok én is öreg Mády Lajos ujpesti református
esperes szavával: – „ilyen nagy ember (mégis) megérdemelt volna az
utókortól egy kis síremléket…“
A Morvay Louise regénye.
A Felső-Tiszavidék református és katholikus nemes nemzetségei között
nemcsak több vármegyére terjedő birtokaival, rangos férfiaival, bájos
nőivel, hanem felekezetre is kivált az alsódraskóci Morvay-család. A
Morvayak lutheránusok voltak, mint Kossuth Lajos. Morvay Károly, a
család feje, a beregmegyei Sárosorosziban élt. A fehérszakállas, szikár
Morvay 1848 előtt özvegy ember volt már, két szép leányával és fiával
maradt az ősi kuriában. A dúsgazdag földesúr a rendivilágban
tisztességből szolgált a vármegyéjénél is, mint főpénztáros. Abból az
időből esett meg vele, hogy vertvasládájában hivatalos pénzt szállított
Debrecenbe.
– Domine spektábilis, – felszörnyüködött a debreceni állampénztáros, –
miért szerzett ilyen nagy fáradságot magának is, nekem is? Miért nem
váltogatta be bankóra ezt a tengersok ezüstöt és rézpénzt?
Morvay, a máriásoknak darabonkénti gondos megpengetése mellett, hidegen
felelte vissza:
– Azért uram, mert én úgy esküdtem fel, hogy aminő pénznemet kapok,
olyat szolgáltatok be… – Ennek a kemény, komoly, szótartó nemes úrnak
volt a nagyobbik leánya Morvay Louise. 1848/49. telén a sárosoroszi
kúriából a biztonságosabb Debrecenbe költöztek be. Ilyen mozgalmas telet
még nem ért a civis Debrecen. Pestről ide menekültek a kormány, a két
„Ház“ tagjai, hivatalos személyek, katonai hadvezetőség, a környékből
nemes családok. Morvay Károly leányaival apósának, a volt rendi
képviselő, Botka Lajosnak kismester-utcai házában szállott meg,
ugyanott, az édesapjánál telepedett meg Botka Imre is, a fehérgyarmati
kerület első népképviselője. A Botka Imre révén kapott be a házhoz a
mátészalkai képviselő, Ujfalussy Lajos ópályi nagybirtokos
Szatmármegyéből, aki nemcsak barátja, hanem szomszéd földbirtokos társa
is volt Botka Imrének. Ujfalussyt a polgár Harsányi nemzetes úr házánál
kvártélyozták el s Botka Imre szívesen járt kezére, hogy komoly
szándékkal forgolódhasson a szép rokon, Morvay Louise körül. Ujfalussy
használta is a debreceni téli esték hosszú óráit. Nem a Fehér-lóban
politizáló, Boka Károly hegedűjénél sírvavigadó képviselőtársai között,
hanem Morvayéknál kereste szórakozását. A család részéről nem
kifogásolták az érdeklődését. Csupán a Lujizka szíve körül támadtak
bajok. Bizonnyal más, regényesebb „ideálról“ álmadozott. Akkor már
nagyon elszürkültek a politikusok a csatamezők daliái mellett. A kúriák
virágos fiatalsága nagyrészt honvédnek csapott fel. Éppen Debrecenből
ment el Miklós-huszárnak a Lujizka siheder testvére, a Károly úrfi is.
És az akkori leányok bizonnyal jobban is lelkesedtek azokért, akik a
csatamezőre vitték életöket, mint akik a zöldasztalnál mentették a
hazát. A szép Morvay leánynak sem volt kedveszerinti a politikus
Ujfalussy. Akkor sem melegedett fel iránta, midőn Ujfalussy a családnál
is jelezte kérő szándékát. A családhoz tartozók magyar szokással
puhítgatni kezdték a húzódozó leányt, aki végül engedett a sok
rábeszélésnek és szívós ostromlásnak. Jegyet váltottak Ujfalussyval.
„Jókislánya“ igen szavára a komoly öreg Morvay úr is felvídult. Az
országos élethalálharc izgalmaiban megkezdődött az eladóleányos-házak
legbájosabb és kedves feladata: – a kistafirozás. Ódon cseresznyefa
szekrények, rezedavirágillatú ezüstpántos, fiókos állóládák csak úgy
ontották a kincsekkel felérő házi szőtteseket, fonatokat. Suhogó selyem,
dús brokátok, hamvas bársonyok gazdag színpompával özönlöttek elő némely
barnult diófa sublótból. A násfákat, ezüstholmik tömegét nem számítva,
Morvay úr hatezer forinton felül jóval többet kiadott az
előkészülődésekre. Lakodalomra még sem került a sor. Alig hogy
felhajnalodott, rosszra fordult Magyarország sorsa. Az orosz cár hadai
is betörtek. Világos után hóhérhalál, láncostömlöc rémségei környékezték
a nemzeti ügy katonáit. A kiválóbbak menekültek az országból. Akik
itthon maradtak, a réteken, erdőkön bujdostak. Ujfalussy Lajos
valamelyik pusztai tanyán rejtőzködött. Morvayék is elszállingóztak
Debrecenből. Morvay úr Lujizkát Biharba vitte Terebesre Fráter Tamásné
nénjéhez, hogy a gazdasszonyságot tanulja. Node nemcsak a konyha,
kamara, pince, tehenészet, kertészet, varrószoba hasznos titkaival és
fortélyaival bibelődtek a Fráter-kurián, Fráter Tamásné a környék
úriházainál is örömmel mutogatta be tiszaháti bájos kis rokonát.
Átmentek Micskére is a Baranyi-család ősi fészkébe. A diófás, eperfás,
birsalmabokros kuriák sűrűn sorakoztak Micskén. A Fráter-család
kisasszonykái Morvay Louise előtt különösen sokat emlegették a délceg
vitéz Baranyi Miklóst, aki mint kapitány küzdötte végig a
szabadságharcot. Ekkortájt már bujdosott, falúról-falúra szökdösött az
osztrák elől. A kisasszonyok a bihari kuriákban regényhősként emlegették
Miklóst. Morvay Louise Baranyi Ágostonéknál érdekesen ösmerte meg. A
Zólyomi Dávid-féle régi nagyrendház folyosóján medvebőrös kanapén aludt
egy szép barna urilegény. Talán az éjszaka hetedik határból hajszolták
meg a németek, azért aludt olyan mélyen? A vendégek jövetelére sem
neszelt fel. A bátyjáék sem költötték fel a fáradt embert. Morvay Louise
csupán egyetlen tekintetet vetett reá s lángbaborult az arca, midőn
meglátta az alvó legényt… A bihari, szatmári, beregi kuriákon nemsokára
meglepő hír futamodott keresztül. Azon idők patriárkális viszonyai
között különösen az érdekelt családoknál keltett kínos visszatetszést a
híradás, hogy Morvay Louise Ujfalussy Lajosnak visszaküldte a „jegyet“.
A szótartó komoly Morvay Károly úr leginkább felháborodott és bár kedves
lányát Pesten neveltette a híres Májerfinénál, eddig mindenhová
lógós-hintón hordatta, mostani haragjában zötyögős igáskocsin, csutka
ülés tetején vitette haza Terebesről Lujizkát. Ezentúl Sárosorosziban
raboskodott Louise, hiszen a kor is szomorú korszak volt. A
Morvay-kurián a plébánoson és néhány öreg szomszéd földesúron kívül más
vendég nem forgolódott. A szép Louiset szíve titkával teljesen eltemette
a csendes falú. Talán e szomorú magányban el is hervadt volna? Ámde –
szerencséjére – a micskei emlékezetes látogatása után könnyített szívén.
Mielőtt a jegygyűrűt visszaküldte Ujfalussynak, szíve titkát,
Érsemjénben, feltárta Kubinyi Annának: