MÓRICZ PÁL
RÉGI MAGYAR ÉLET
MODERN
MAGYAR
KÖNYVTÁR
MÓRICZ PÁL
RÉGI MAGYAR ÉLET
BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER
_Herman Ottónak
a tudós nagy magyar irónak
hódoló szeretettel ajánlja_
_a szerző._
Darvay kapitány.
Csokalyon az 1798-ik esztendőben született Darvai Darvay Dániel. Darvay
Károly és Csokalyi Fényes Zsuzsánna nagybirtokos szüléktől származott.
Az egyetlen Dani urfit elébb otthon a házitanítók oktatták. Még otthon
megtanulta a németet és franciát, majd a debreceni kollégiumba került.
Ám a tudományok nem kötötték le. A nyugodalmas falusi élethez sem támadt
kedve, hiszen gyermekkora a napoleoni csaták harcizajától riadozott.
Midőn pedig felserdült, a viadalokból megtért rokkant vitézek
beszélgetésein hevült a lelke. Hozzá a nagy vagyonban korán árvaságra
maradt Dániel urfi. Aggódó szülék szeretete sem tartóztatta vissza
elhatározásától, a vonzódástól a katonai élet iránt. Alig tizenkilenc
éves korában Bécsbe utazott Sárói nevezetű sógorával. A magyar-gárdisták
közé akarta felvétetni magát. Kihallgatásra jelentkezett Ferenc
császárnál, aki kegyesen rábólintott jellegzetes Habsburg-fejével:
– Wir wer’ són makhen! – nyélbeütjük! – mondotta a császár. A Darvay
urfi kérvényének még a szélét is behajtotta.
– Akkor rendben vagyunk, öcsém, – magyarázta az egyik gárdista atyafi,
mert az igéretét még elfelejti a császár, de ha a kérvény szélét is
behajtja, ez azt jelenti, hogy megtetszettél neki s továbbra is gondja
lesz reád…
– Akár a gárdistaruhát is kiszabadhatod magadnak, – vélekedett egy másik
gárdista, valamelyik Kállay-fiú Szabolcsból. Azonban másként történt.
Dániel urfi a vizsgálatnál nem ütötte meg a gárdisták magassági mértékét
és úgy rendelkezett a császár, míg kinövi azt a nagyságot, egy évig
maradjon Bécsben az urfi. Mint kadétot a bécsi házi gyalogezredhez
osztották be. Bécsben hamar eltelt az az egy esztendő, mivel pedig a
gárdisták magasságát még egy év multán sem ütötte meg, az audiencián
sajnálkozva dörzsölgette kezét Ferenc császár:
– No, kadét, most mit csináljunk? – kék szemét kérdőleg meresztette a
csinos kis kadétra.
– Felséges uram, kegyeskedjék megengedni, hogy tovább szolgálhassak.
– És az anyád, az apád, fiam? – Ferenc császárnak erre is kiterjedt a
figyelme.
Darvay lehajtotta fejét:
– Már régen meghaltak…
– Hát hová kívánkozol?
– Olaszországba. Huszár szeretnék lenni.
– No, persze, huszár! – a császár elmosolyodott, – wir wer’ són makhen!!
Darvay kadét még aznap megkapta az indulási parancsot. Majland (Milánó)
volt a kijelölt stációja. A Radeczky-huszároknál mint hadnagy kezdte meg
a szolgálatot. Huszonöt-harminc esztendeig odalent is maradt.
*
Darvay hadnagy nem léphetett a Simonyi óbester nyomdokába. Napoleon
császár viharzásai alatt annyi embervér ömlött szét, hogy a vérszegény
nemzeteknek jólesett megpihenni. Darvay nem a csatamezőn, hanem a
milánói főrangú dámák szalonjaiban aratta diadalait. Radeczkynek is
kedves huszártisztje volt. Milánóban szövődött életének a végzetes
szerelmi regénye. Milánóban, Erzsébet főhercegnő udvarában ösmerkedett
meg egy csillagkeresztes palotahölggyel, aki egy francia admirálisnak
volt az özvegye. Özvegy báró Bellegarde-né (született Ghisztelles
hercegnő) és a délceg bihari huszár annyira megszerették egymást, hogy a
báróné kész volt az udvartól megválni. Titokban, csupán a komornájával
és öreg inasával elutazott a messze idegenbe. A bihari félreeső
falucskán, a Darvay kapitány csokalyi kuriájában egész esztendőt töltött
magányosan. Esztendeig várta szerelmesét; mert esztendőbe beletelt, míg
Darvay a Radeczky-család közbenjárásával keresztülvihette a
„kviétáltatását“ és gyanúkeltés nélkül maga is utána mehetett a
bárónéjának.
*
Darvay kapitány magas kort ért el. Még élemedett öregségében is délceg
katonás alak maradt. Huszáros szabadszájúságát egész Biharmegyében
emlegették. Holta napjáig gavallérosan öltözködött a falún is. Keztyű
nélkül sohasem járt ki. Az asztalnál is mindig keztyűben étkezett. Bár
öreg korára, midőn már a báróné is elhalt, meg-megesett bizony Dániel
úrral, hogy hiányoztak az ujjai a – keztyűjének; sőt a báróné halála
után a fösvénység is nagyon elhatalmasodott Dániel úron. Csupán az
építkezésekre nem sajnálta a pénzt. Olaszhoni értékes mozaikokkal
kirakott úrikastélyával szemben emeletes iskolát építtetett a
csokalyiaknak, mivel a régi nádas házikó sértette az izlését. Az
emeletes iskola ma is fennáll, egyik nevezetessége a csokalyi
Fényes-nemzetség „süppedező nádasok“ között rejtőzködő falújának.
Egyebekben odáig fejlődött a Darvay Dániel úr aggkori fösvénysége, hogy
font leveshúsnál többet sohsem vitetett ebédre, bárhányan és bárkik
voltak is vendégei. Legfeljebb parancsot adott ki a szakácsnénak:
– Szaporítsd a levét, lányom, hogy mindenkinek jusson urasan.
A szép női nemnek kvietált-korában is lelkesen hódolt Darvay Dániel.
Öregségében is kísértett a donzsáni-híre. Zsuzsának hívták az egyik
öreg, minden zsírral megkent bejáró asszonyát.
– Hé, Zsuzsi, – Dániel úr egyszer így kiáltott az udvaron settengő vén
asszonyra.
– Parancsoljon, nagyságos uram, – Zsuzsánna felcsoszogott a széles
márványlépcsőkön.
– Hallod-e te vén égetni való, keríts nekem holnapra három fiatal, fürge
fehér cselédet, – szólt Dániel úr.
Zsuzsánna asszonynak felmeredt a szeme. Megcsóválta fejét:
– Talán sok is lesz már az, nagyságos uram?
Dániel úr elnevette magát:
– Hej, te vén pokolravaló! Hiszen szobát surolni kell nékem az a három
asszony…
*
Az 1870-es években már Darvay Dániel volt Csokalyon a legöregebbik nemes
úr. Téli estéken Dániel úrnál gyültek össze tanyázni a csokalyi öregebb
urak és urfiak. A bihari nábób Fényes Lázár, tiszteletes Simon Benjámin
úr, a református pap, a Dániel úr Ferenc fia, Fényes Balázs (ez
időszerint a nagy Fényes-családnak egyetlen csokalyi lakos férfitagja),
Horváth Imre a huszti várnagy ivadék s a diáki sorban lévő Fényes
Gyuláék képezték ezt a társaságot. Ezek voltak az igazi fehér téli
esték. A három öreg úr „reszelt retket“ vacsorált. A fiatalságnak hol
egy, hol más nehezebb ételt szolgáltak borkorcsolyául; mert a kágyi
„rác-ürmös“ öregeknek, mint fiataloknak kedves itókájuk volt. Ezt
szürcsölgették esteli harangozásig; de bármire is fordult a beszéd, az
öreg Darvay kapitány az ő milánói kalandjairól hallgatott:
– Fiaim, – mondotta, – én olyan életen mentem keresztül, olyan magas
állású és születésű egyénekkel érintkeztem folyton, ha azoknak a
történetét híven elbeszélném, kételkednétek a szavamban, inkább tehát
sírba viszem az édes titkokat.
Kvietált-huszárkapitány Darvay Dániel úr nem minden titkát vihette
sírba, ódon szekrényke rejtekfiókjában halomnyi sárgult levél maradt
hátra utána, főurak és nagynevű dámák levélkéi. A fakult
betű-barázdákból hervadatlan bájjal mosolyognak és illatoznak a régi
baráti érzelmek és regényes szerelmek virágai.
A nagyabonyi nóta.
Milánóban már csak a temetőkert elfelejtett sírkövei hirdetik, hogy
valaha ottan is tanyáztak magyar huszárok. Az édesillatú olasz ibolyák
szeliden borulnak a magyar sírokra. Kéknefelejts virágairól meg
éppenséggel nevezetes a milánói katonai temető. A magyar katonasírok
első virágait csókosszájú olasz nők ültetgették el. A virágok hívek
maradtak a felejtett sírokhoz. Minden tavaszkor kéknefelejts-tengert
fakasztanak. Az 1830-as évtizedben még nem a virágok voltak a csendes
emlékeztetők. Milánó zeg-zugos utcáin szilajul muzsikáltak a magyar
huszárok sarkantyúi. A huszárkardok hetyke csörrentésére az ablakhoz
szaladoztak a nyilazószemű olasz dámák. A milánói San Simpliciano-,
Vittorio- és Francesco-kaszárnyákban táboroztak az 5-ös
Radeczky-huszárok. Itten támadt az együgyű, de mégis legmegkapóbb magyar
katonanóta. A hazai föld imádatának gyönyörűséges éneke, midőn a
hazavágyódó magyar huszárfiúk, csurranós érzésekkel, édesbúsan
dalolgatni kezdték:
Nagyabonyban csak két torony látszik,
Májlandban meg harminckettő látszik;
Inkább nézném az abonyi kettőt,
Mint Májlandban azt a harminckettőt…
Bizonnyal a huszárezred tisztjeit is elfogták olykor-olykor ezek a
nótaszóval kifejezett hazavágyódások; bár nekik kevesebb okuk volt a
búsongásra, hiszen a lángját képezték a lombárdiai seregnek. Ezredük az
első kényeztetett lovasezred volt. Gróf Radeczky tábornagy, az
ezredtulajdonosuk, dicsőségének tetőpontján állott. A lombárd-velencei
tartományokban az uralkodót helyettesítette. Az olaszok meghunyászkodva
mívelték rizsmezőiket. Öreg borokat édesítettek. Narancs- és
citromerdőik termését hangtalanul szüretelgették… A hódítóknak zengett a
dal, termett a virág. Radeczky milánói palotájában nagyobb pompával,
kevesebb ceremóniával élt, mint az uralkodó hercegek. Kedélyességével és
pazar bőkezűségével elragadta katonáit. A császári fehérdolmányos vén
pogány fenékig élvezte ki kivételes helyzetét, midőn a büszke Habsburgok
voltak a lekötelezettjei. Harsogó katonazene muzsikája mellett sűrűn
következtek a pazar lakomák és bálok. A tartózkodó olasz arisztokráciát
is fénykörébe vonzotta ez a varázsos hírnevű hadvezér. A katonái
tűzbe-vízbe készségesen rohantak érte. Az ő „kedves fiai“ mégis
elsősorban huszárezredének a tisztjei voltak. Háza: tárcájával együtt:
mindig rendelkezésükre állott. Asztalánál mindig terítettek számukra. A
pénzt polyvaként szórta szét; hiszen bármennyit túlköltött
lakomázásokra, mulatságokra, pompázásra, kártyán és segélyezésekre,
bármilyen óriási adósságokat is csinált a vén pogány, Bécsből mindig
rendezték zavaros ügyeit. Mint szenvedélyes kártyás a hivatalos
pénzeket, ezredének a pénzét is többször a zöldposztós asztalra dobta,
neki ezt sem rótták fel, sőt aranyesővel szórták tele szeszélyes,
kicsapongó útjait…
A magyar huszártisztek gavallér ideálja, a leggazdagabb magyar nemes,
ittebei és eleméri Kiss Ernő kapitány is a Radeczky ezredében szolgált.
Több millió forintnyi évi jövedelmét Milánóban költögette el a nábób,
aki, költséget nem sajnálva, a svadronját is külön huszárdíszben
járatta. A társaságokra is vagyont költött el. Csupán a Párisból
szegődtetett francia szakácsának húszezer frank évi bért fizetett.
Persze a kártyás ezredtulajdonosnak és hadvezérnek a tisztjei is kézben
forgatták az ördögkoma harminckétlevelű bibliáját s mert a pénz nem
izgatta Kiss Ernőt sem, a nagygyakorlat alkalmával egymás telivér
lovaira kártyáztak, ami nagy szó, mert hiszen huszáréknál a ló az első.
Talán még az asszonynál is az elsőbb?… Darvay Dániel főhadnagy a
gyalogsági dobon két remek arabs paripát nyert el nábób bajtársától. A
nyereséget kilovaglás közben egy fogadással is megfejelték. A kisvárosi
emeletes ház ablakából – virágbokrétával kezében – mosolyogva hajolt ki
feléjök egy kedves olasz női ismerősük. Darvay az emeletes épület
hosszában neki- és a magasba felugratta imént nyert hátaslovát, mire a
meglepődött szép asszony magához tért, már a főhadnagy kezében
illatozott a lóhátról elragadott virágbokrétája.
A Radeczky-huszárezred tisztjeinek milánói életében a virágoknak és szép
asszonyoknak nevezetes hely jutott. Míg a más fegyvernembeli tiszteket
mellőzték a milánói olasz főúri világ szalonjaiban, a
Radeczky-huszárezred gavallér tisztjeivel együtt éltek és szórakoztak. A
huszártisztek Kiss Ernő vezérletével maguk is többször adtak fényes
bálokat. A huszárezred zenekarába sok hazai cigánymuzsikus került.
Tombolt a hegedüjök, riadózott a török sípjuk egy-egy toborzósnál, mert
a daliás magyar táncokat is bemutatták ilyenkor és az olasz asszony nem
lett volna igazi asszony, ha meg nem szereti a szilaj férfias magyar
huszárt. A milánói cimeres öreg palotákban bizony szövődtek is édes
barátságok, kalandos szerelmek selyemfátyolos regényei. Még a „majlándi“
híres dómot is találkák közvetítő helyéül használták fel.
A szépséges fiatal P. őrgrófnét féltékenyen őrizte, cselédségével is
vigyáztatta az öreg őrgróf. Egyedül a dóm-templomba bocsájtotta el
gyanútlanul, noha azért a hintó bakjáról még itten is a dóm előtt
füleltek a libériás kémek. Fürkésző szemmel lesték a nagy-misék végét,
hogy a templomnál kikre tekint, kikkel beszél a szegény fiatal grófné.
Soha nem tapasztaltak semmi gyanúsat. Igaz, hogy sem az öreg őrgrófnak,
sem a kémjeinek nem jutott eszébe, miszerint a majlándi-dómnak nemcsak a
tornya, hanem az oldalajtója is sok. A grófné ilyen oldalajtócskán
surrant ki a szomszéd ház meleg fészkébe, ahol már várta főhadnagy úr
Darvay… A szerelmesek a mise végéig együtt tölthették az időt. Azután
magányosan libbent ki hintójához a fátyolozott arcú szép asszony. Már
ilyenkor ismét a főajtaján jött ki a dómnak, annak a híres
majlándi-dómnak, amelynek a tornyairól – a San Simplicianó-kaszárnyában
– oly édesbúsan dalolgatták a hazavágyódó huszárlegények:
Inkább nézem az abonyi kettőt,
Mint Májlandban azt a harminckettőt…
A Radeczky-huszárok.
Milánóban 1830-tól 1836-ig különösen vígan éltek a magyar huszárok. A
San-Vittore-, „San-François“- és a külsőbb fekvésű
San-Simpliciano-kaszárnyákban tanyáztak az 5-ös huszárok. Radeczky apó,
a felső-olaszországi hadvezér volt az ezredtulajdonosuk. A
Radeczky-huszároknál az egyik legdélcegebb tiszt úr „le capitaine Darvay
de Darva“ volt. Az 1830-as esztendők elején még mint „premier
lieutenant“ szolgált Darvay Dániel Kiss Ernő kapitánnyal, a későbbi
honvédtábornokkal együtt. Kiss Ernőnek a bihari nemes Darvay volt a
legbizalmasabb barátja. Illett rájuk a festői egyenruha. Szürke prémes
mentéjükön és dolmányukon ragyogó pompával emelkedett ki az ezüstös
fehér zsinórozás. Ezüsttel volt kipitykézve a dolmányok. Pipacspiros
nadrágjukon is ezüstfehéren havazott a művészi vitézkötés. Már a piros
tarsolyuk aranysujtásos volt. Piros selyemmel elegyes nehéz
aranyzsinórmunka volt a derékövük. A tiszteknél a kakastoll-forgós,
pipacspiros csákót is hamvas aranypaszománt szegélyezte körül. A vékony
ezüstzsinórral cifrázott dolmány gallérján még akkor nem volt csillag.
Nem csillaggal jelezték a tiszti rangot. A lovassági „kartus“, az
ezüstös lőszertáska átalvetőszíjján vertaranyból begyeskedett egy tömör
oroszlánfej, annak a szájából csüngő egyszeres, kétszeres vagy
háromszoros aranyláncocskákkal jelezték a tisztirangot – századosig.
Ámde bármilyen festői is volt ez a tisztiruha, a Radeczky-huszárok sem
mindig és mindenütt pompázhattak benne. Az olaszok osztrákgyűlölő
ellenérzése a huszárviseletre is átháramlott. Milánóban az olasz főúri
társaság, az őrgróf Pallavicini, Wisconti-Ajmi márki, d’Adda marchesa,
Cicogna, Tanzy, Alborghetti, de Nobili, Carcasola, Mazzoni-Frosconi,
Litta, Corty gróf, báró s más főuri családok vendégségein mindig polgári
ruhában jelentek meg a Radeczky-huszárok. Került ugyan egy Denois nevű
barátjuk, egyszemélyben eladólányos családapa is, aki Darvayéknak
küldött leveleiben többször megírta, hogy „ceremónia nélkül: csizmásan“
menjenek hozzá.
Az Erzsébet főhercegnő, Radeczky fővezér, Hartig gróf – le comte de
Hartig Gouverneur de la Lombardie – és nejének, született Grundemann
grófnőnek az estélyein meg már, szinte tüntetésszerűen, teljes
huszárdíszben kellett megjelenniök; valamint egy akkor Milánóban lakos
Batthyány grófnál is. Marquis of Hertfordnak, egy angol lordnak az
estélyei is kiválóan fényesek voltak. Az egykorú francia meghívók,
jellegzetesen pici, gyöngéd névjegyecskék felvarázsolják az akkori
milánói szalonok élénkségét. Angol, francia, sőt orosz arisztokraták is
sűrűn forgolódtak ott. Grófok, bárók, lovagok a családjukkal. E
nemzetközi társaságból például megemlítem a Ferraudy, de Sommery,
Dufaure, de Montmirail, Aubry, de Souville, Campbell, Hamilton, Sorell,
Samojloff-Pahlen, de Heuwall, Maury, de la Bedolierre neveket. A
Radeczky-huszárok gavallérjai közül Kiss Ernő kapitányon és, a
mulatságok főrendezőjén, Darvay főhadnagyon (premier lieutenant) kívül
egy Briche (?) őrnagy, le comte Antoine Wenkheim, Leikam, Roszner báró,
Buday báró, de Csillag, Kovatch, Coline, Hrdliczka, Bordolo kapitányok,
comte de Wratislaw hadnagy, bizonyos Francois de Kvassay, Rohonczy és
gróf Somssich nevűek említtetnek többször Denois bárónak Darvayhoz
intézett leveleiben. Vajjon ebbe a szépasszony-barát, mulatós
huszár-kompániába miként élte bele magát a nagyontisztelendő Samuel von
Harsányi, a kenetes derék „k. k. Lomb. Venet. protestantischer
Feld-Kaplan?“…
A mulatságokból ugyanis soha ki nem fogytak a Radeczky-huszárok. Az
osztrák tiszteknek általánosságban véve nem volt tanácsos egyedül
bolyongani – éjjel – Milánó sikátorain; mert az olasz hazafiak nem
csináltak lelkiismereti kérdést a szerintük helyénvaló tőrdöfésből.
Ugyanekkor a Radeczky-huszárezred magyar tisztjeit valóságosan
ünnepelték az olasz főúri körök is. Estélyekre, ebédekre,
whiest-partira, kirándulásokra hivogatták őket. Kiss Ernő, Kovách,
Coline kapitányok és Darvay főhadnagy forgolódtak bizalmasabban a báró
Denois házánál. Denois leginkább Darvay útján, a Darvayhoz intézett
leveleiben hivogatta meg a három kapitányt is. Kiss Ernő alighanem
Milánón kívül állomásozott, mert Denois egyik levelében így írta:
„Ha Kiss kapitány úr ma bejött Milánóba és holnap is itt marad, – mon
cher Darvay, – szíveskedjék megkérdezni, nem ebédelne-e holnap délután
öt és fél órakor velünk? Csak arra kérem, hogy ezt velem előzetesen
tudassa, mert azt akarnám, hogy ne kapjon túlságosan rossz ebédet.
Hiszen ő nemcsak a jólevéshez, hanem a jó ebédek adásához is hozzá van
szokva…“
A Kiss Ernő kapitány ebédjein a kitünő ételfogásokkal vetekedtek a borok
is. Bizonyságai, hogy egy izben Denois báró mintegy száz palack
Sauterne-t „engedett át“ Kissnek hat frank helyett ötért; más alkalommal
ugyanannyi (fehér és piros) bordóit hat frankjával, levélbelileg
kiemelvén, hogy „ritka jó borok“ s neki is annyiba kerültek „helyben“
Bordeauxban.
Darvay nagy népszerűségéről is irott bizonyságok maradtak fent. Báró
Denois és a dámák leveleikben: „bakonyi hadnagynak: – lieutenant du
bakoni“, – „gránátos hadnagynak: – lieutenant de grenadier“, – majd
„Radeczky-huszárnak“ s többször „ő felsége szardiniai huszárezredének
hadnagya“ címen emlegették a jókedvü huszárt. A kedveskedő
levelezésekből, meghívókból, névjegyekről az is kitűnik, hogy Milánóban
francia volt a szalonok nyelve.
Kiss Ernő kapitány a sok felejthetetlen cécózás után egyszer
megszorította Darvayt:
– Te, Dani, – úgymond, – már én restellem, hogy mindig csak mi legyünk a
vendégek…
– Igazad van, bajtárs, – felelte Darvay, – egyszer már nekünk is
viszonozni kellene ezt a sok vendégeskedést.
– Már én gondolkoztam is efelől, Dani. Itt a kaszárnyában kerül elég
nagy terem, ha valamelyiket kitakaríttatjuk és feldíszíttetjük, olyan
estélyt rendezhetünk itt, hogy holtig megemlegetik az olasz dámák.
– Megbocsáss, édes Ernőm, de ha kaszárnyában rendezed a bált, előre is
mondhatom, csupán az urakra számíthatunk, a dámák mind otthon maradnak.
– Már miért maradnának otthon?
– Mert ez a hely kaszárnya. Azután meg a te kedvedért a kaszárnyák apró
fekete jószágait sem szedegetik fel azok az olasz főúri dámák…
– Ehe, – Kiss Ernő elnevette magát, – igazad van. De, hát mit
csináljunk?
– Kedves Ernőm, ugy-e bizony, hogy van Milánóban sok lakatlan főúri
palota, mi meg úgyis jó viszonyban vagyunk mindnyájokkal, neked szívesen
ideadják, tehát béreld ki valamelyiket. Meglásd, ha majd azután ott
tartunk estélyt, eljönnek a dámák is.
– Elhiszem azt; de az ám sokba kerül.
– Édes Ernőm, csodálom, hogy éppen te beszélsz így! Hogy te mondod ezt.
Hiszen, ha nem sajnálod a pénzt a svadronyodra, – midőn a legénységedet
állandóan extra-ruhában és új felszereléssel pompáztatod, – ne sajnáld a
költséget a magyar úribecsületért sem. A huszárjaid kiöltöztetéséért
úgysem kaptál báróságot. Meg sem látták…
– No, ebben is igazad van, – az ittebei és eleméri fejedelmi vagyon
gavallér ura elnevette magát, – azonban tudhatod, kedves Dani pajtás,
hogy én nem szeretek ilyesmivel bibelődni. Ha tehát magadra vállalod a
rendezést, örömmel belemegyek.
– Jól van, Ernő! Én is belemegyek érted, – felelte Darvay, – ám
intézkedj a bankárodnál, hogy kívánságom szerinti pénzzel kellőleg
ellásson.
– Kérlek alássan… – –
Darvay elébb palotát bérelt. Azután ezüstneműért, díszholmikért, a
válogatottabb butordarabokért Párisba utazott. Jó francia szakácsot is
fogadott fel, majd – visszatérvén – fejedelmileg berendezték a palotát s
csak ekkor küldték szét a meghívókat a „Radeczky-huszárok estélyére“.
Még a Kómó-tavától is Milánóba tódult az ismerős arisztokrata társaság.
Az olasz dámák szépséges lányaikat is bokrétástól vitték a huszár-bálra.
Kiss Ernő megelégedhetett a diadalával. Annyi vérbeli olasz úrhölgy
sohsem gyült össze a Radeczky báljain sem. Milánóban ezentúl felkapták a
Radeczky-huszárok mulatságait, mert Kiss Ernő továbbra is fentartotta a
tisztikar fogadóhelyéül a palotát. Mégis egy csiklandós, igazi huszáros
kalandon a Radeczky tábornagy bálján esett keresztül Darvay.
Szélesvállú, domború mellű, de lányosan karcsú derekú huszár volt
Darvay. Olyan karcsú volt, hogy az olasz grófnők ráfogták, hogy fűzi
magát; sőt hogy megbizonyosodjanak a karcsúságáról, két grófné fogadott
is rá. A tréfaszerető Radeczkyt is bevonták a különös fogadásba. A
bálteremből elkülönített szobába húzódtak a grófnők, Radeczky a
gyanútlan főhadnagyot is idevezette. Darvay meglepődött a különben
kedves ismerős Corty grófné és a híres szép P. őrgrófné láttán. Alighogy
bókolhatott nekik, Radeczky katonásan rászólt:
– Hadnagy úr, gombolja ki a dolmányát…
Darvay elképedt.
– …? – kérőleg s kérdőleg nézett Radeczkyre.
Az öreg kegyelmes felmordult:
– Tán nem értett meg a hadnagy úr? Azt mondtam, hogy gombolja ki a
dolmányát.
– Pardon! – Darvay összecsapta sarkantyúját. Féloldalt fordult és
kigombolta a dolmányt. A hármas csoportra villantott. Várta, hogy mi
lesz most?… Még ilyent nem ért Radeczky-huszár. Elsőbb Corty grófné
lépett hozzá és se szó, se beszéd, merészen benyult a huszárdolmány alá.
Puha kezecskéjével végigtapogatta a főhadnagy mindkét oldalát; majd
hamiskás mosollyal és meghajlással visszalépett. Ám, ez még nem volt
elég. Most a szépséges fiatal P. őrgrófné lépett Darvayhoz. Szégyenlősen
lesülyesztette a szempilláit és remegő kis fehér kezét szintén
benyujtotta a huszárdolmány alá. Ettől a kéztapintástól ugyancsak
kipirult a huszár, nekiveresedett a tűzlángszemű grófi menyecske is.
Radeczky kacagásra fakadt:
– No, te bakonyi huszár, most már begombolhatod a dolmányt! – azzal az
öreg kegyelmes úr karoncsípte a gyönyörű P. őrgrófnét; az ámuldozó
Darvaynak az idősebbik kackiás Corty grófné jutott, aki a bálteremben
nevetve világosította fel a meglepődött és felcsiklandozott
Radeczky-huszárt.
– Mon cher Darvay, úgy értse meg, voltaképpen egy fogadásról volt szó.
Fogadtam P. őrgrófnéval, hogy maga fűzőt visel… Ehehehe! A grófné meg
azt állította, magának nincsen fűzője, s ime megnyerte a fogadást. Ám,
nem bánom. Mint vesztes fél szívesen rendezek két estélyt a
Radeczky-huszárok tiszteletére…
E beszélgetés közben P. őrgrófné hozzájuk sietett. Szinte lángolt a
gyönyörű nagy barna szeme s kipirultan nyujtott kezet Darvaynak.
– Kedves Darvay, amiért a fogadást megnyertem, megfizetek magának.
Ugy-e, elfogadja emlékül az arcképemet?…
Csokalyon a Darvay-családnál még ma is megvan a gyönyörű olasz grófné
olajfestésű nagy képe. Annak idején talán nem is ok nélkül rebesgették a
a milánói dámák, hogy a szépséges őrgrófné a „lieutenant du bakoni“
dolmánya alatt felejtette szívét, amikor a Radeczky-huszár fűzője után
tapogatódzott?
*
Darvay Dániel 1836-ban megvált Milánótól. Mint kvietált-kapitány hagyta
el a Radeczky-huszárokat. Sem a tüzes szemek, sem a Kiss Ernő barátsága,
sem a Radeczky tábornagy kitüntető jóindulata nem tarthatták vissza a
Radeczky-huszárt. Hazajött Biharba. A világtól teljesen félrevonult a
milánói szalonok dédelgetett gavallérja. Csokalyi kuriájában telepedett
meg. Soha többé nem kötött kardot. 48-ban sem. A császár hívására sem.
Még egyszer, utoljára találkozott Kiss Ernővel. Kiss már akkor
honvédtábornok volt. A honvédsereg élén vezérkedett Délmagyarországon.
Ittebére hivatta el milánói régi bajtársát, Darvayt. Már akkor
felperzselték a Kiss Ernő eleméri kastélyát. Milliókat érő műkincseitől
kifosztották a kastélyt. A romoknál találkozott a két jóbarát. Néhány
nap multán örökre elváltak. Kiss Ernő, mint a szabadságharc egyik
vértanúja fejezte be életét. Bajtársa, a szalonhős Darvay békés
egyhangúságban megöregedett. Szófukar, különcködő falusi úr vált belőle.
Édes titkait egyetlen Ferenc fiának sem fecsegte el. Az elmult álmokat,
kiégett örömöket magával vitte a csokalyi temetőbe… Némelykor – aranykék
őszi verőfényben – susogni kezd a nádas az Érvizéből. Sejtelmes szelid
hangok támadnak a virágszagú csokalyi mezőn. Talán a milánói szép dámák
kóbor lelkei sóhajtoznak ilyenkor a Radeczky-huszár után?
A Tiszák.
A Tisza-család első ösmert őse 1332-ben a Károly Róbert király temesvári
udvarában tünt fel. Ez a „Tisza mester“ ajtónálló belső vitéze volt az
udvarnak és Erzsébet királynétól Ladány-birtokot kapta adományul.
Azontúl történetileg kevésbbé ismert a Tiszák szereplése, hanem az
utolsó száz évben annál jelentősebben vezérkedtek és nemzedékek ajkán,
meggyőződésében súlyos fogalommá jegecesedett a Tisza-név. Nagyapa, apa
és az ifjabb ivadék: Tisza István gróf vezéregyéniségek, akiknek a
nevére táborok esküdtek hűséget vagy ádáz harcot.
Borosjenői Tisza Lajos, a nagyapa, mint teljeshatalmú biharországi
adminisztrátor, fegyverrel verette ki a vármegyeházából a kemény
ellenzéki nemeseket. Midőn azonban a szabadságharc után a császár egyik
tábornoka részéről valamiféle kicsinyes bántódás érte – váradi
kuriájában – Tisza Lajost, a kérlelhetetlen úr többé sohasem tette be
lábát Váradra. Még az udvar politikáját képes volt szolgálni, hanem a
császár baloskezű szolgáit közelről nem tűrte az egykori vaspálcás
kényúr.
A fiát, Tisza Kálmánt, meg hajszál lépés választotta el, hogy mint
„lázadóval“ bánjanak el vele. Az emlékezetes pátens-forradalom
alkalmával, mint a szalontai református egyházmegye lelkes fiatal
kurátora, rettenthetetlenül vezérkedett a helvét hitvallású tiszántúli
református egyházkerületnek a debreceni kistemplomban – császári tilalom
ellenére – megtartott közgyűlésén. Ahol Hanke császári biztos, bizakodva
a kivezényelt gyalogság, lovasság, tüzérség erőszakos hatalmában,
kalpagját az Úrasztala előtt felcsapta és – kezében az irott császári
rendelettel – kevélyen így förmedt fel:
– A rám ruházott hatalomnál fogva, ő felsége a császár nevében ezennel
feloszlatom ezt a lázadó gyűlést.
A református világiak és egyháziak felülről támadott felekezetük
jogainak és szabadságának megvédelmezésére gyültek össze a templomban, a
templomi székéből felállott az agg Balogh Péter püspök és a gyűlés
sorsát eldöntő rögtönzéssel felelte vissza:
– Én pedig az én Uram-Istenem nevében ezennel megnyitom a gyűlést.
Az akkor még fiatal Tisza Kálmán egyik előkészítője volt ennek a
történelmileg nevezetes, súlyos gyűlésnek. Nem a megrőkönyödött hatalmon
mult, hogy Tiszáékat, mint lázadókat, hadbíróság elé nem állították. A
nemzet kitörésétől riadtak vissza.
*
Apai nagyanyja után az ős gróf Teleki-családdal vérrokon Tisza István,
az unoka. A magyar nemzet történelmében kiváló erdélyi hazafinak Széki
gróf Teleki Mihálynak leszármazója Tisza. Apafi Mihály fejedelemnek volt
kancellárja ez a híres államférfiú; de ugyanez időtájt szerepelt
Erdélyben Tisza Istvánnak atyai ágon való őse is. Ez a borosjenői Tisza
István főispáni méltóságot viselt és mint kiküldött „török követ“ a
szultán konstantinápolyi udvarában többekszer megfordult. Haller Gábor
(1663-ban) felőle írta Apafinak:
„Az Tisza uram discursusának mennyire kellessék Nagyságodnak helytadni,
ez dolgok naponként világosítják, – közmagyar szó, Kegyelmes Uram:
minden botnak végén a feje. Nemcsak eleit, hanem utólját (is) kell nézni
a tanácsnak; könnyü feltalálni némely serény elmének a dolgot, de annak
eleit, közepit és végit megfontolni megért elmétől lehet, ennélkül pedig
veszedelmes a serénykedő elme; melyhez képest, mely gyengén állanak most
a dolgaink, igen tapogatva kell cselekedni (tudniillik némely a törökkel
tisztázandó dolgok forogtak szóban).“
Amit Haller Gábor 1663-ban írt az István gróf hasonló nevezetű őséről,
István gróf pályafutására is illik. István gróf sem igen szokta
számításba venni, hogy minden botnak végén a feje…
*
Édesanyai ágon sem közönséges családok leszármazója Tisza István. Nem a
cimerekre értem a közönséges szót. Hiszen századok fénye ragyogja körül
az Európa hadi- és udvari-történelmébe beiktatott gróf
Degenfeld-Schomburg nevet; mely névnek és cimernek a magyar földön
meggyökeresedett viselői is igazán érdekesek és érdemesek. Az a délceg
gróf Degenfeld-Schomburg vértes-kapitány, aki a mesésvagyonú magyar
nábóbnak, bökönyi Bekk Pálnak Paula leányát nőül vette, kiváló főúri
családot alapított a Hajduságon. Református egyházuk és magyar hazájuk
iránti példás hűség, áldozatkészség jellemezték, jellemzik ma is a
Degenfeld-Schomburg kapitány leszármazóit. A nép kedves emlékezése
szerint a téglási nábób Paula lányával egy hijján száz, azaz
kilencvenkilenc falút kapott – hozományul… Egyébként a Bekk Paula
aranyos kezéért a csínyjeiről, szertelen virtuskodásairól hirhedt, Vas
Gerebentől és Jókaitól regényhőssé avatott füredi földesúr – Jósa Gyuri
– is pályázott. Csupán a betyáros viselkedésén, leirhatatlan csínyjén
mult, hogy a háztűznéző vacsora után, a karikagyűrű átnyujtása helyett,
azt jelentette neki a huszár:
– Nagyságos uram, be van fogva! A hintója előállott.
És jól is volt, hogy ez így történt. Jósa Gyuri markában sárrá vált
volna még a szín-arany is; így pedig a Degenfeld-Schomburg kapitány és a
Bekk Paula leszármazói a magyar hazának, főként a magyar református
egyháznak vezérférfiaivá nevekedtek. Az Imre gróf a tiszántúli
református egyházkerületnek évtizedeken legnépszerűbb főkurátora volt. A
szabadságharc gyászos végeztével elitélték őt is, Haynau bukása
előestéjén, tromful Bécsnek, váratlanul kegyelmezett meg neki egész
tömeg hazafival együtt. Ennek az Imre grófnak, aki Tisza Istvánnak anyai
ágon egyik legérdemesebb őse volt, több vármegyére terjedő uradalmain,
az elnyomatás időszakában, a gazdatisztjei és egyéb bizalmas intézői
mindnyájan a bujdosó honvédtisztek közül kerültek ki, sőt a sok ezernyi
cselédsége között is első helyre tette a volt honvédet.
Imre gróf utóda, a Pál gróf, mint vagyonszerző- és gyarapító-gazda tünt
ki. Még vagyonánál is büszkébb volt a négy gyönyörű, kedves leányára és
mikor férjhezadta őket, Pál gróf mondta el:
– Hercegtől a nemes emberig mindenrangú vőm van nékem…
Az egyik Degenfeld-leányt Odescalchi herceg, másikat Károlyi gróf, a
harmadikat Podmaniczky báró vette nőül, a negyedik, az Ilona grófnő, a
nemes ember felesége lett… Igaz, hogy ez a nemes nem kevesebb ember
volt, mint borosjenői Tisza Kálmán, az István gróf édesapja.
*
A családiasság mindig jellemezte a Tiszákat. A Tiszák női, mint férfiai
mindennél inkább szeretik és becsülik a tűzhelyt. A Tiszák gyermekei nem
kerülnek cselédkézre. Midőn már annyira serdült a fiugyermek, a
debreceni kollégiumból hoznak mellé nevelőt. S mert buzgó reformátusok a
Tiszák, a teologia első diákját választják ki. Igy például az egyik
Tisza-fiúnak, a költőies lelkű Domokosnak, Arany János volt a nevelője,
– István gróf mellett a történetíró Géressy Kálmán nevelősködött. Az
ilyen „instruktorokat“ is valósággal családtagul becsülik Tiszáék, kik
már a ringó bölcsőnél egyengetni kezdik a gyermek útját. István gróf,
mint elsőszülött, különösen szemökfénye volt a szülőknek. István gróf
bölcsőjénél még a kifelé rideg Tisza Kálmán is felmelegedett… Abban az
időben történt, hogy a pólyás babát meglátogatta a nagyanyja, a
született Teleki Julia grófnő; meghatottan hajolt kis unokája bölcsőjére
s becézőleg mondta:
– Édes, aranyos kis Pistám…
Biharországban így beszélik, Degenfeld Ilona grófnő, a Pista gyerek
bájos fiatal mamája megütődötten pillantott anyósára. Ekkor mondta a
Tiszákat jellemző kijelentését:
– Kedves mama, ne nevezze a fiunkat Pistának. (Ez árthat a –
karrierjének.) Legyen ő csak István.
*
Bogdi Papp Elek bátyánk, a nádudvari hajduknak huszonöt évig népszerű
öreg követje, egyszer deputációt vezetett Gesztre. Még a Tisza Kálmán
miniszterelnöksége idején történt ez. A küldöttséget elkísérte az egész
ország Patay „Pista“ bácsija is. Tisza Kálmán ebédre is ott fogta az
urakat. Ebéd után a csibukot sem engedte el s mivel a fiatal Tisza urfi
ott sündörködött a vendégek körül, az apja rászólt:
– István fiam, hozzál csibukot a bácsiknak.
Papp Elek, midőn meghallotta a kurtanadrágos Tisza-gyerek ilyen komoly
megszólítását, az öreg Patayhoz fordult:
– Hej, Pista bátyám; hát belőled lesz-e valaha István?
Tisza Kálmán elnevette magát… Pedig hiába öregbítették Istvánnak a Pista
gyereket, közszájon mindig Tisza Pista volt s maradt a neve. I. Pista
volt a Károlyi, II. Pista a Tisza. Rakovszky ellenben Stefi és nem
Pista. Ami nagy különbség.
Bihari kortesek.
A leglomhább magyarnak is felbizsereg a vére, midőn a kortesvezérek
kibontják és meglengetik a zászlót. A korteskedés közben minden nyugati
cafrang lehámlik az újkor nyomása alatt meglapult magyarról. Felvirrad
az ősi virtuskodások hajnala. A szép beszéd pengő aranypénz becsével
vetekszik. A kortesvilágban tünik ki igazán, hogy a magyar a szép
beszédet, a sok beszédet mennyire szereti – hallgatni… A jószavú, az
úgynevezett „svádás“ ember nálunk mindig könnyebbszerrel haladt előre,
mint a hallgatagon cselekvő bölcs. A magyar falu mostani nehéz
viszonyaink között is ékesszavú papjára és követjére a legbüszkébb.
A kortesvilágnak a leghangosabb szójátszói minden időben a fürge és
leleményes kortesek, akik nagy családfájú ősökre tekinthetnek vissza. A
Kossuth Lajos követté választásakor Pest vármegyében nem kisebb hazafiak
voltak a kortesvezérek, mint Batthyány Lajos gróf és Podmaniczky Frigyes
báró, aki naplójában is megörökítette „váci“ követválasztó hadjáratának
kortes-éleményeit. Mégis vérbelibb kortes-király nem került a magyar
földön Biharország történeti nevű fiánál Beöthy Ödönnél. A fokosnak
fénykorában a „liberális“ nemességnek az ifjú Beöthy Ödön volt
leggyújtóbb szavú, körülrajongott népszónoka. Ez a szenvedélyes férfiú
egyetlen maró szavával, vérig szúró megjegyzésével örök időre
pellengérezte, sőt letörte az ellenfelét. Pedig az első felszólalása
alkalmával teljes kudarcot vallott Bihar vármegye ódon tanácskozó
termében. Ennek a kudarcnak érdekes a története.
Beöthy Ödön a gazdag földesúri család ivadéka, süldőlegény korában, a
katonaságnál próbált szerencsét, de – miként Petőfi – Beöthy sem vitte
tovább a közlegénységnél. Hamarosan ott is hagyta katonáékat. Hazament
az ősi kúriába. Azonban a rendkívüli akaraterő otthon is kitört belőle.
Elhanyagolt tanulmányait magánúton pótolta. A mai középiskolának
megfelelő osztályokból kitünően vizsgázott le. Mindjárt kedve támadt a
közszerepléshez is. Bihar vármegye közgyűlésén nem kis fába vágta
ellenkedő természetének baltáját. A vármegye nagyeszűnek és ékesszavúnak
elismert főjegyzőjét Szarukánt támadta meg. Persze balul ütött ki a
szűzbeszéd. A szónoklásban gyakorlott és nagyobbtudású főjegyző apróra
törte Beöthy érvelését. Bizony kikacagták a merész ifjú szónokot.
Viszont Beöthyre meg az a legszebb jellemzés, hogy az első csúfos
kudarctól nem kedvetlenedett el. Belátta: köszörületlen a kardja,
fogyatékos a tudása. Félrevonúlt. Évekig nem hallották hírét.
Biharkovácsi kúriájában egy kiváló oktató irányításával tanúlgatott
jogot, történelmet, mindent, amivel későbbi országosan elismert
tekintélyét megalapozta és négy év múltán fényesen kiköszörűlte az első
csorbát. Az aranyszájú főjegyző, kinek a neve kezdő szótagját
zsebkendőbe dugott orral ejtette ki, letört mellette. A báródsági büszke
oláh nemesek, akiknek a „báródsági bikának“ nevezett nagyszakállú Venter
Koszta volt a híres kortesvezérük, menten kapitányuknak választották
Beöthyt. Azontúl a bihari „restórációkon“ báródsági fokosos seregével
többször döntött Beöthy, mert senki sem tudta veszedelmesebben
felgyújtani a szenvedélyeket. Vaskos élceit rettegték az ellenfelek.
Eleinte egy úton haladtak Bihar másik jeles fiával, Tisza Lajossal.
Követtársak is voltak együtt. Midőn pedig Tisza Lajost bihari
adminisztrátorrá nevezték ki, a vármegyének már alispánja volt Beöthy.
Ebből az időből támadt személyeskedésig fajúlt engesztelhetetlen
gyűlölködésük. Az egész vonalon megindúlt az ádáz harc a liberális és
konzervativ nemesek között. Beöthyék nevezték el Tisza Lajos nejét,
született Teleki Juliánna grófnőt „dajka Julinak“. A grófnő ugyanis,
mint okos és hűséges feleség, férjének minden cselekedetéhez
hozzászólott. A pellengért semmiesetre sem érdemelte; node Beöthy
Ödöntől kiméletet nem várhatott senki. Amikor egyszer például a
sógorával összeakaszkodott, parancsban adta ki a béreseinek, hogy e
naptól minden rudasökrét nevezzék – Bigének. Tudniillik: Bige volt a
sógor családi neve.
A hagyományok szerint Beöthy Ödön odáig vitte a szabadelvűséget, hogy az
esküvőjét sem templomban tartotta meg. A Beöthy-birtokon talán még
terpesztgeti lombkoronáját az az öreg tölgyfa, amely alatt az esküvő
megtörtént… Beöthy Ödönnek kitartó konokságából sokat örökölt nem
kevésbbé tehetséges és engesztelhetetlen kuruc fia: Beöthy Ákos is; a ki
1868-ban a „bihari“ kerületben lépett fel, mint képviselőjelölt, de mert
Gáspár 48-as honvédtábornokkal szemben elbukott, holtáig elkerülte Bihar
vármegyét, amelynek egyik nagybirtokosa volt.
*
Abból a büszke nemes Szilágyi-családból származott Szilágyi Ferenc
váradi törvényszéki bíró, mely család ma is birtokos Berettyóújfaluban
és Micskén. Székely eredetűnek vallják magukat. Szilágyi Ferenc „fekete
húnnak“ is nevezte magát s a Biharországban emlékezetes hírü
pecsovicsnak, a nagyétvágyu Szilágyi Lajosnak volt a fia. Annak a
Szilágyi Lajosnak, akiről a Beöthy Ödön idejében, a 30-as, 40-es
esztendők küzdelmei alatt rigmust is faragtak a liberális-nemesek.
Ráverselték, hogy az öreg úr királyi adomány alapján dézsmát szedeget a
pályi erdőség fekete rigóinak tojásaiból… A fia, Szilágyi Ferenc messze
távolodott pecsovics apja nyomdokaitól. Köztársasági érzelmü embernek
vallotta magát. A köztársasági eszmék iránti rokonérzésből tanult meg
franciául is. Állandóan francia könyveket és francia köztársasági lapot
olvasgatott. A szabadságharcban Kossuth Lajos mellett szolgált, mint
miniszteri fogalmazó és Kossuth annyira megbízott benne, hogy
jelentékeny pénzküldeménnyel bizalmas küldetésben Bem apóhoz is
leküldte. Világos után Szilágyi Ferenc nem menekült ki külföldre. A
hazai földön bujkált, mígnem Micskén fedél alá jutott a Baranyi Imre
házánál. Most hasznát látta francia nyelvtudásának, a Baranyi családnál
mint francia tanító szerepelt és az egyik kedves Baranyi kisasszonyt
addig tanítgatta az „aimer“ ige hajtogatására, mígnem komolyan és
magyarul is megszerették egymást. Férj és feleség lett belőlük… Ezt a
fekete hún Szilágyit rendkívül szerette és becsülte az öreg Tisza Kálmán
úr is, bárlan sohasem szavazott a Tisza Kálmán pártjával, a
kormánypárttal. Szilágyi Ferencnek még ezt is elnézte Tisza, sőt, az
egyik választás alkalmával, Nagyváradon vállát veregetve bíztatta a vén
republikánust.
– Eredj már Feri bátyám szavazni; úgyis tudom, hogy ellenem szavazol.
A Baranyi urak.
Tavaszkor a micskei „rongyos szőlő“-nél kibontogatják kövér rügyöket
azok a százados szelid gesztenyefák is, melyeket a Baranyi-család egyik
ősanyja Baranyi Györgyné született csicseri Ormós Kata nagyasszony
sajátkezűleg plántálgatott el annak idején. A fát, virágokat szerették
is mindig a Baranyiak.
Kék, zöld és arany az alapszínei a tavasznak. Az ég hamvas kéksége, a
föld harmatos zöldje és a nap meleg aranyos sugárzásai alkotják szűzies
báját az ébredő magyar földnek. A magyar tavasz ezen kék, zöld színei a
nagyváradi és micskei Baranyi-urak családi címeréből is ránkmosolyognak.
Kék szárnyfelhős zöld mezőből méltóságosan emelkedik ki a kétfarkú
oroszlán. Jobbmarkában súlyos buzogány jelképezi a harckész vitézséget.
Megkapóbb az a fehér liliom az oroszlán balmarkában. A fát és virágokat
bizonnyal szerették, mindig nagyon szerették a Baranyiak, hiszen
oroszlánjuk előtt a rózsaszál is kinőtt a zöld címer-mezőből. S hogy a
virágszerető Baranyi urak a szép asszonyos kalandokból sem maradtak ki,
arról meg éppen Jókai Mór állított ki örökbizonyítányt. Jókaink
„Egetvívó asszonyszív“ című regényének Baranyi Miklós szeptemvir a hőse.
*
Bihar-ország törzsökös nemes családjai leginkább kálvinisták. A
szívósság, szaporaság családfenntartó erényeivel méltán ékesek.
Egyrészök az első foglalóktól származik. Itt-ott elmerültek,
elszármaztak közülök őscsaládok egyes ágai, mások, hál’ Istennek a
nagyobbrész, keményen állják a küzdést, sikeresen művelik a szent
rögöket. Midőn Biharország történetkönyvében lapozgatunk, a nemesi
rendből káprázatosan nagy hatalomra és gazdagságra emelkedett borosjenői
Tiszák mellett századokon át máiglan feltaláljuk a legtöbb négylovas
bihari nemes család nevét és kiváló képviselőit. Nem tüntek le teljesen
a katolikus Baranyiak sem, akik a Csanádyakkal az 1700-as években az
első kiskirályok Biharban. Hatalmuk és gazdagságuk olyan súlyos volt,
hogy egy akkor élő Tiszát, Tisza Lászlót Beőthy Lászlóval szemben
elbuktatták az alispánválasztásnál, sőt még a főjegyzőségből is
kibuktatták Tisza László urat. Dühöngött is ellenük a bukott Tisza-párt.
Csufondáros verset csináltak a „gonosz“ Beőthyről és „ripacsos“
Csanádyról, az „Érmellék Istenéről“. Megvádolták a „zöldselyem inges“
Baranyi Mihály urat is, hogy „ravasz róka szerint“ járt el s mint „Hóra
vitéz, Kloska követője, választott tiszteknek cédula szedője“ zöld
ingjéből az asztal mellé és alá hullajtotta a Tisza-párt „voksait“; node
a Beőthy-Baranyi-párt kortesei sem maradtak adósok. „Kutyaugatás
napnak-holdnak nem árt“ magyaros vígasz mellett visszakurjongatták a
csúfságokat, mivelhogy a „vitéz“ Baranyi úr „mind kézhez adta“ a
voksokat és hogy a „szalontaifi“ Csanádyt „sem marnák“ a Tiszák
kortesei, ha „szalonnát vesztegetne“ rájuk… Érdekes alakulása az
időknek, újabban Biharból Tisza István gróf mellett két kiváló Beőthy is
alvezérkedik, László a miniszter és Pál képviselőházi alelnök, sőt a
szalontai járáshoz tartozó Geszten is egy Csanády, Csanády Jenő a
főszolgabiró.
*
Biharban még ma is szeretettel emlegetik Baranyi Gábort, a hajdani
biharmegyei alispánt. Nemcsak származására volt sokattartó nemes Gábor
úr, ötletes jókedélyével is kitünt kortársai közül. Baranyi Gáborról
maradt fenn, hogy mikor Király községbeli kuriáján időzött (ma
Szathmáry-Király Andoré ez a birtok), hivatalos leveleit is
ilyeténképpen irosgatta alá:
– „Kelt Királyi-lakomban, Gábor.“ – Majd hogy bajba is került emiatt,
valami „delátor“ befújta Gábor urat az udvarnál, úgy-hogy felidézték
Bécsbe, királyi dorgálásra. Mária Terézia uralkodott akkor.
– Vicispán úr, hát szép, szép az ősi juss, – mondotta a királynő Gábor
úr magyarázatától felderülten, – hanem azért a formára is ügyelni kell.
Gábor úr bizony nem volt a formák embere, Gábor úr felől jár közszájon
ez a mondás is:
Szeretlek téged Baranyi Gáborom,
Nem sajnálom tőled sem pénzem, sem borom.
Sok falu határát felölelte a Baranyi urak birtoka. A sárréti falvakat és
a debreceni Zám-pusztát nem is említve, a Kőrös-völgyön át kanyargó
Baranyi-hágótól a verzári kastélyig terjengett ez a kiskirályság. A
Rézhegy-erdő aljában épült verzári kastélynak Baranyi Lajos volt egyik
kiválóbb ura. Népiesen „bécsi“ Baranyinak nevezték, mert kétszer nősült
Bécsből gazdagon. Midőn eszébe jutott: Bécsbe ment fel borotválkozni is,
pedig akkor még nem ösmerték a vasútat. Az országútja is elkerülte
Verzárt. Baranyi Lajos négyes, ötös fogaton kocsikázgatott fel a bécsi
borbélyához. A magyar nemes ivadék és a bécsi német asszonyok
vérkeresztezéséből mélyérzésű, előzékeny magyar urak támadtak. A törzs
keveretlen micskei ága ma is inkább keleti szilaj vér. Baranyi Gábor
vedresábrányi főjegyző nemzetségének sok százados hagyományaitól
áthatott szilárd önérzettel vallja:
– Vagyonosabbak temérdeken kerülnek nálam, de különb urat nem ösmerek…
A Baranyi-név fenntartásáról a gyermektelen derék Baranyi Ödön,
kúnszentmártoni és micskei nagybirtokos, óhajt gondoskodni. Micskei
fiágra épült kuriáját a hozzátartozó négyszáz hold földbirtokkal családi
alapítványnak szánta. Baranyi Györgyné született csicseri Ormós Kata a
„rongyos szőlőnél“ – tehát – nem hiába plántálta el azokat a százados
szelid gesztenyefákat, fennmarad Micskén a Baranyi-név.
A Dobozi úr cigányai.
Öreg cigány Dajna-Balog Bandi másfajta Magyarországra emlékezett vissza,
mint a mai. Öreg cigány Dajna-Balog Bandi másvágásu magyar uraknak
őrizgette az emlékét, mint a maiak. A Dajna Bandi „jóurai“ még Almássy
Pál, Csernovits Péter, Puky Miklós, Recsky Bandi, kólyi Komáromy, az
Ibrányi Ferenc és Dobozy urak voltak. Ezektől az uraktól, a debreceni
nagyvásárok napjain, többet kerestek a cigányok, mint most egész
esztendőben. Dajna-Balog Bandi – ilyenkor tele tüdőből, tele érzéssel
fújta a „havasi kürtöt“. Azok a régi nemes urak az asztalra könyökölve
hallgatták. Ej, de megis kopott ez a vén cigány, amidőn már én
megismertem, egy városvégi malac-bandában dirmegtette, dörmögtette a
nagybőgőt.
A cigánysors már ilyen, de valjon Dobozy Károly „nagyságos urra“ is ki
emlékezik már vissza? Pedig nem utolsó magyar úr volt. Az lett a
balvégzete, hogy bolondulásig szerette a cigány-muzsikát. Nálánál a
született cigányprimás sem hegedült lelkesebben, holott az apja még,
mint vitéz ezredes, nagy Napoleon császár ellen vezette a huszárait és
három falut hagyott Károly fiára. Dajna-Balog félszáz esztendő multán
sem felejtette el ezt a három falut…
– Vajda, Nyüved és Pelbárthida voltak a Károly nagyságos úr falvai, –
beszélte, kiégett szemével maga elé merengve, a vén cigány.
Manapság, midőn nyugatra utazgatnak a keleti fiuk és magyar földünknek,
nemzetünknek ócsárlásával akarják kiérdemelni az – ércszobrot, érdemes
megemlékezni, ha már mindjárt egy régi öreg cigány gügyögései után is,
Dobozy Károlyról. Dobozy Károly, a művészlelkü földesúr, kinek még a
sirját sem ismerjük, más eszközökkel iparkodott a figyelmet
felgerjeszteni „Nyugaton“. Cigányprimásnak csapott fel. És hogy idegen
országokban is megismerjék a magyar zenét, óriás költséggel és
fizetéssel nyugatra vitte ki a füstös fiukat, a debreceni Boka Károly
zenekarát. 1845-ben indultak útnak. Dajna-Balog Bandi siheder volt még
akkor és a „fliglihornit“ fújta a bandában.
– Bécs, Prága, München, Drezda, Berlin, Hamburg, Amsterdám, Hága, Páris
voltak a stációk, – csak a nagyobb városokat említette Balog. Óriási
volt az erkölcsi siker, – hanem azért, – mondta búsan a vén cigány, –
elhegedültük a Károly nagyságos úr három faluját.
*