már nem igen lesz belőlem tengerész), tulajdonképpen az éjszaki sarkról
volt szó: de erről nem beszéltem Horovetznének. Horovetzné csak annyit
tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam
neki, amit az Akadémiához intéztem. És röviden, néhány férfias és rideg
szóban vázoltam neki a hajósinas életét és hogy miként temetik el, éjben
és viharban, ha a villám lesujtja fönt az árbóckosár tetején.
– Az embert szépen széthuzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab
követ tesznek rá, aztán – zsuppsz!
Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet
segiteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos
fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a
kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell
megdöbbennie: olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni,
de az élet keménnyé és fásulttá edzette.
Többnyire éles és szatirikus voltam: paradoxonokban beszéltem, holmi
gunyos világitásba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel az
emberiség valaha foglalkozott. Horovetzné felegetett. Egy-egy
megjegyzésemre arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be és
érdeklődve közelebb hajolt. Éreztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és
elhallgattam. „S ha tudnád, ki vagyok“, gondoltam.
Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson és
egyszerre éreztem, hogy remegek. Közbe zavarosan jöttek a rendes képek:
végtelen vizlap, csillagos ég mélyében – vizlap, mely távol a
csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a
homályban. Szárnyait szétvetette és uszni kezdett: most a Plejadok
csillagképéből vált ki kemény körvonala: két kezem ráfeszült a
kormánylapátra és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja
nagyobbodott. Különösen a Neptuné: tudtam róla, hogy gomolygó ködökből
áll, viz és szárazföld még nem vált szét, laza, óriási tömegében és sürü
páráiban fantasztikus árnyak nyujtóznak. Messziről a Nap: egy derengő
csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostűnyi hunyorgás, mély
boltozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen
fájdalom, hogy oly messze van, oly messze és megdöbbenve jutott eszembe
az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szivem elszorult és
elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csillagokról beszélek majd
Horovetznének és hogy beavatom őt.
És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagokról.
Valami szenvedő volt akkor az arcában. Künt a kertben már aludtak a
nehéz barackfák. És egyszerre, a holdfényben láttam, amint
elmosolyodott.
Ismeretlen érzés volt.
– Untatom? – kérdeztem gőgösen.
– Dehogy, – mondta melegen és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem.
– Csak valami eszembe jutott. Beszéljen, Fricike. Ez nagyon érdekes, a
Naprendszerrel.
Kinyujtottam a karom és most ugy álltam ott a kerités előtt.
– Az a sötét folt… tetszik látni… azt még nem ismerik… A többiről
mindről tudják már, álló csillag-e, vagy naprendszer… de azon a sötét
folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy luk, amin keresztül
valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép…
És egy végtelen ivet irtam le a karommal.
Lehanyatló kezem a mellét surolta. Hirtelen elhallgattam. Elbucsuzott és
bement. A veranda lombjai közt tünt el a világoskék ruha.
Kint a kertben, a barackfák alatt sétálgattam akkor, zsebre tett
kezekkel sétálgattam és fütyürésztem. A keritésen tul oly mély és
ónszinü volt a Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka
lélegzett a tompaságban. És egyhanguan zizegtek a csillagok: tücsök és
csillag, mindig együtt láttam és hallottam őket és azt hittem, a
csillagok zizegnek.
– Azt hiszem, most látott valamit belőlem – mondtam ünnepélyesen és
megnyugodtam. – Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem
beszélhettem.
A keritésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és
fejletlen volt még, arcomat odaszoritottam két léc közé. Aztán behivtak
és lefeküdtem. Mig az ösvényen végig haladtam, olyan érzésem volt,
mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl
a földről és nem éreztem a testem sulyát.
– Ő szép, – mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant
fejemre huztam. Emlékszem, hogy ájulásszerü és széditő mámor fogott el
erre a szóra: folyékony hűs olajban usztam. A Tejut volt az, amiről
annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül,
folytam lefelé.
Egy óra mulva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő
képet láttam:
Horovetznéval állunk a Dunaparton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik
és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak
jobban ki akarná nyujtani magát, belefordul a vizbe. Utánavetem magam és
derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a viz. Aztán földet
érek. Kiugrom és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája
félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel, ugy,
hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a
derekamra. A langyos viz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz: nem
birom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája
most arcomba gyürődik, fuldoklom. Rugdalózom, hogy kikeveredjek; mindig
szorosabban tapad rám a vizes ruha és hörögve hallgatok el.
Ez a kép nagyon megrémitett és majd elájultam a szégyenkezéstől, amint
hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a
gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tünt csak gondolni is
erre. Próbáltam kómikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem
ment. Szivem akadozva dobogott és Horovetzné arca egyszerre oly
fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tünt fel a homályból, hogy
pillanatra minden tagomba zsibbadás feküdt. A szemrehányás és
kétségbeesés majd megfojtott: undort éreztem magam iránt és mélységes
megvetést. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben
jelentkezett az érzés: hogy Horovetznénak azonnal és haladéktalanul
elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással:
meg kell csókolnom a kezét, vagy a ruháját s igy meg kell értetnem vele,
hogy mily igaznak és szomorunak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy
most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról
beszéltem s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus s hogy ő oly végtelen,
mint a Tejut és hogy minden csodálatos és hogy repülni fog ő is, mert
nem hagyom itt a porban és szomoruságban. Igen, igen, mindezt meg kell
tudnia.
Hogy egészen őszinte és preciz legyek: e felindulásom nem egészen elvont
érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt.
Oly igazán és mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem, – igy mondta
ez az érzés – hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét s
egy felszabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja s én lassan
simogatom a haját.
A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn
gomboltam még be. Átlopózkodtam a tulsó veranda felé. A gesztenyefa
alatt egyszerre megláttam a fényt: az ő ablakuk ki volt világitva. A
mellem ugy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyilt az ajtó
és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy
egyetlen szót se fogok szólni.
– Ki az? – kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.
– Fricike, maga az? – mondta ujból és csöndben.
Nem feleltem.
Még a suhogást hallottam. Aztán ott állt mellettem egy meleg és puha
tömeg.
– Kedves, hát maga még fent van? Mit csinál itt?
Nem feleltem. Akkor először hallottam életemben asszonynevetést. Az
arcomat csókolta meg és fejemet pillanatra a melléhez szoritotta.
– Képzelje, Fricike, megjött az uram, nem is vártam. Most átszaladok
borér.
Egy percre egyedül maradtam. A keritésen néztem keresztül és megláttam a
Vénusz csöndes korongját. Egész testemben csönd volt. Már jött is
vissza.
– Na, jójcakát, Fricike, pá – sietett. Az ajtót becsukták.
És akkor a sötétben halványan s derengve először bukkant fel
megzavarodott szivemben egy távoli sejtés, hogy van valami a földön, ami
fontosabb a csillagoknál s a végtelennél s kietlen ködfoltoknál a
naprendszeren tul és hogy a csillagok és a tenger talán valami nagyon
buta dolog, velem együtt.
Még valamit mondani akartam. Éreztem, hogy még valamit mondani kell, a
kivilágitott ablak felé indultam: de abban a percben az ablak kihunyt és
elsötétült. Mi ez, mondtam és megálltam. Mi ez, ismételtem magamban
dacosan és sürgetően, mi ez, mi ez. Mi ez, suttogtam utoljára oly halkan
és oly fájdalmasan, mint az esteli szél, mely arcomba csapott: vacogva
és dideregve. Mi ez? Mi történt?
Mi ez? Mi történt veled, vékonycsontu, didergő gyerek, ki most úgy
tágranyitod a szemed? Mit állsz itt legörbült szájjal, mint a vadember,
ki előtt villám csapott le – ismeretlen, félelmes és fenyegető
gonoszság. No jöjj, ne állj itt, mit állsz itt az ablak előtt? No jöjj,
fussunk, fussunk az országúton, vagy gyerünk ki a mezőre, hallgass ide,
beszélek hozzád, ne figyelj arra az ablakra ott, gyerünk innen. Azok
rosszak, gonoszak és ostobák: hallod-e? te jöjj. Ne gondolj rájuk, no
jöjj már. Hiszen összeverődnek vékony kis térdeid: mit akarsz itt? Nézz
a szemembe, nem ismersz? Én ismerlek és az egész lelked ismerem: én
szeretlek és tudom ki vagy – te kis bolondom. Nem, nem, neked van
igazad, a csillagok és a tenger – ez az igaz és ez a nagy és magasztos –
de látod, ezek nem érdemlik. Másképpen fogjuk azt csinálni – no jöjj
már, ne hallgatózz. Ahhoz a szájhoz másképp kell beszélni és én majd
megtanítlak – és nem megyünk ki a tengerre, hallod-e, azért se megyünk –
ők nem érdemlik meg, hogy kimenjünk értük a tengerre… ők nem érdemlik
meg a csillagos eget, melybe szomjas kis arcod fölemelted. Látod-e, én
ismerem ám őket és mondok majd neked valamit – – – látod-e, erre van
szükség, mert ők csak derékig állanak a csillagos égben és az arcuk
lefelé figyel. És nagyra nyitott szemekkel kint hagyott téged dideregni
és vacogni a sötétben – az az arc, amit a Plejadok csillagképébe
belerajzoltál. De nyugodj meg. Én jobban ismerem azt az arcot és tudom,
mit jelent – tudom mit jelent, a gonosz, rossz és hitvány. No jöjj,
menjünk már innen – látod az izmaimat? már nem véznák és törékenyek,
mint a tiéid – erősnek és keserűnek kell lennem, hogy megboszuljalak.
A néninél
Frédi megy az utcán. Átmegy arra az oldalra, ahol a nap süt; hunyorog,
visszafordul. Végre eszébe jut, hogy igen, igaz, csak mégis meg kell
látogatni Stanci nénit, akinek az ura meghalt, mert a mamája ma reggel
is mondta neki az ágyból:
– Frédi, el kell menned Stanci nénihez kondoleálni, ez mégse szép, hogy
oda se szagolsz, pedig már két hete, hogy az ura meghalt.
Frédi tehát Stanci nénire gondol és néma kétségbeesés fogja el. A ház
előtt sétálgat lassan és nem tudja elszánni magát. Magában gyötrődik:
ejnye, mit is kellene mondani a Stanci néninek. Kedves jó Stanci néni,
ennyi elég is lesz, és érzelmesen mély szomorusággal ránéz, ugy-e, nem
is kell folytatni, csak mély szomorusággal nézni, ami mindent kifejez. A
bácsinak jobb igy, odafent, a mennyországban. Frédi nekifesziti a
képzeletét, hogy ebbe a gondolatba beleélje magát és igyekszik
meggyőződve lenni, hogy a bácsinak jobb odafönt.
Ezzel a gondolattal nekilendül a lépcsőnek, csönget és kopog. Mialatt
nyitják az ajtót, Frédi nagyot sóhajt és a szája legörbül. Izgatott lesz
és sebesen, erőlködve mondogatja magában: „Szegény, szegény Stanci
bácsi!“ Erőlködve képzeli el maga elé Stanci bácsi alakját, hogy
átérezze a részvét egész melegét és Stanci bácsi arca végre tényleg meg
is jelenik; duzzadt, fényes orral, félig nyitott szájába mohón tol
befelé egy zsiros barátfülét és kettéharapja. A barátfüléből egy
zsircsepp legördül és Stanci bácsi utánakap a szájával, de későn; a
zsircsöpp lecsöppen a mellényére. Stanci bácsi kisértet-arca csunyán
elfintorodik – a „kutyaistenit“, – mondja Stanci bácsi, – és Frédinek
eszibe jut, hogy akkor hogy kitört belőle a hahota, mert ő egy perccel
előre látta már, hogy annak le kell csöppenni, annak a zsirnak, de
Stanci bácsi tényleg nem láthatta, mert a saját fejét nem láthatja az
ember. Bruhaha!
Nyitják az ajtót és Frédi utolsó, kétségbeesett erőlködéssel gyötri
magát, hogy Stanci bácsit fehéren, a halálos ágyon elképzelje magának,
feje körül az Enyészet ciprus-suhogásával. Nem megy.
Frédi (elszorult torokkal): hogy van, Stanci néni?
Stanci néni (feketében, hátrafésült hajjal, némi pomádészaggal.
Siránkozva beszél, már három hete, stilszerüen.): Hát eljöttél, Frédi?
Frédi kergeti magától dühösen a képet, a Stanci bácsival és a
barátfülével. Hisz ez lehetetlen, ostoba dolog! Nem megy. És most minden
olyan bután veszi ki magát. Miért mondta neki Stanci néni, hogy
„eljöttél, Frédi?“, mintha nem látná, hát persze, hogy eljött. Naná, nem
jött el. És miért mondja ezt siránkozva? És míg Stanci néni bevezeti őt,
Frédi agyában hangosan és szemtelenül beszél valaki, félrecsapott
kalappal, mélyen meghajolva, a földig meghajolva, leveszi a kalapot a
fejéről, igen, és egy márki mozdulatával eltartja magától, két ujjal
fogva a kalapot, kecsesen és igy mondja: „Asszonyom, kedves Stanci néni,
még nem jöttem el, de mindjárt itt leszek, lent jövök az utcán és
sietek, hogy hamar itt legyek!“ Egyik szemével felfelé kacsint és
kisujját begörbiti, ez az alak, a Frédi fejében. Frédi dühösen lökdösi
magától a tolakodót és Stanci bácsi apoteózisát igyekszik helyébe tolni,
de az makacsul visszatér megint.
A szobában be vannak csukva a spaletták és nehéz, dohos a levegő.
Szemben az ajtóval hangosan és fontoskodva ketyeg az óra: Frédi agyán az
a groteszk gyanu villan keresztül, hogy tulajdonképpen nem is szokott
járni, alszik, mint egy öreg dakszli, a homályos szobában, csak mikor
valaki bejön, kezd el szorgalmasan és tüntetően ketyegni, ráketyeg az
emberre, lüktet, zakatol, liheg és morog utána, aztán mindjárt elhallgat
megint.
Stanci néni (lassan és fájdalmasan ül le, mintha üvegből volna és
mindjárt összetörik. Siránkozva): Ülj le, kérlek… ne… ne… oda… a
hokkedlire…
Frédi most veszi észre, hogy zavarában rá akart ülni egy kalapra. A vér
hirtelen fejébe szalad. Az a márki, aki az imént hajlongott, most
kiegyenesedve hetykén szembenéz Stanci nénivel és hangosan igy szól:
„Valóban asszonyom, nem óhajtottam a kalapjára ülni, mert ez esetben a
kalapja ugy szét pukkant volna, mint egy kövér dakszli. Tetszik érteni?
Mint egy dakszli“. Frédi remegve és rémülten próbálja csititani a
márkit, érzi, hogy ebből nagy baj lesz, a halántéka lüktet. Stanci
bácsi… szegény Stanci bácsi… hát meghalt… de neki jobb odafönt…
mondogatja magában Frédi és a saját halálára akar gondolni.
Stanci néni (siránkozva): Nem voltál itt azóta.
Frédi (most már beszélni kell. A hangja gyengén és hamisan remeg az
elfojtott ijedségtől, hogy mi lesz itt mindjárt, szent isten, mi lesz
itt mindjárt. Egyelőre még jól jön ez a remegés, mert a szánalom és
meghatottság hangjával külsőleg azonos és azt a benyomást kelti, – de
szent Isten, mi lesz itt mindjárt, ha kiderül, hogy mi az oka!): Nem
jöhettem… az egyetemen roppant el voltam foglalva… Stan…
A márki (Frédi szeme előtt ugrál, most akkora, mint a hüvelykujjam és
szemtelenül bókol): Ja, persze Stanci néni, el volt foglalva. Le volt
foglalva. Föl volt foglalva. Szépen volt lefoglalva. Egy pecsét volt
rajta ilyen felirással: „Kopf Alfréd le van foglalva, még csak rövid
ideig látható. Tessék besétálni harmadik emelet, pincén a bemenet“.
Frédi homlokán megdagadnak az erek.
Stanci néni (siránkozva): Ma három hete és naptya, hogy a megboldogultat
átadtuk a földnek.
Naptya? Naptya? Mér naptya?
Szent isten, ezt nem lehet kitartani. Miért naptya? Mi az, hogy naptya?
Frédi lesüti a szemét, a gyomra hullámzani kezd. Egészen behunyja a
szemét, hogy ne lássa a márkit és elgyengülve könyörög neki, hogy csak
most ne figyeljen ide, mert ez rosszabb a halálnál. Hiába!
A márki (hangosan): Naptya? Kinek a kedves naptya? Az anyja meg az
aptya.
Frédi (elgyengülve): Ó… kedves Stanci néni… ha tudná, mit éreztem,
amikor… (elcsuklik, ő tudja, hogy miért.)
Stanci néni (siránkozva): Még csütörtökön itt ült… igy, ahogy veled ülök
itt… igy ült szembe velem és aszongya: „Még irok valamit, Stancikám“ és
még meg is irta ezt a levelet… megirta, még alá is irta… még el is
tettem… ide tettem, az asztalfiába…
Stanci néni suhogva feláll és háttal fordul Frédinek. Frédi mereven nézi
a hátát.
A márki: Az asztalfia nagyon kedves, szerény kis fiu volt. Minden nap
szépen kezet csókolt ősz apjának, az asztalnak, amely szülte őt.
Stanci néni (hozza a levelet és átadja Frédinek. Siránkozva): Ezt a
levelet irta még csütörtökön… igy, ahogy te ülsz most itt… és másnap…
(Zsebkendő előkerül.)
Frédi (átveszi a levelet és kegyeletesen fölébehajol. A feje zug, a
szemei kápráznak. Csillagokat lát. Egy szót se ért az egészből. E
percben ujra megjelenik Stanci bácsi feje a barátfülével.)
Stanci néni: Igy, ahogy te ülsz most… (csendesen siránkozik.)
(Egy hang az udvaron, éles és hangos, Naaa, maga randa!)
Püff!
Frédi összeszoritott, kék szája szétrobban. A levél vizes rongy képében
esik ki a földre. Frédi fölugrik, Stanci néni hanyat esik. Frédi ki a
szobából, le a lépcsőn, keresztül az utcákon… és torkából fájdalmas,
rettentő bömbölésben harsog a fuldokló röhej… mindennek vége… most
jöjjön a halál és a megsemmisülés… és jöjjön a Duna zöld vize… és jöjjön
a koporsó, ahová begyömöszölik és lenyomják és eltemetik… és ahol a
csöndben és sötétben és magányban végre, végre kinevetheti magát…
Hahaha! Bruhahaha! Hehehe… he… he…
Szeretem az állatot
A kis házinyul mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették:
buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. Azt a jellemző,
gyöngéd, pártoló szeretetet érzem, amit nagyon jól ismernek kezdő
szerelmesek, akiknek kicsi és macskaszerü nőkkel akadt dolguk. Nem
akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyul, csak meg akarom simogatni
a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe
vennélek és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj és jól érezd
magad, biztonságban és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod
semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.
Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő,
önzetlen, odaadó szeretetben és a kis fehér nyul után nyulok, hogy
megsimogassam. A kis nyul azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul és
kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.
Te csacsi kis nyul, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba,
ijedt kis nyul vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak,
megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni mert erősebb vagyok
nálad. De értsed meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze hogy
erősebb vagyok nálad és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van
szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok
lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a magam
jogaimról, vágyairól, élvezeteiről, te miattad, akit meg akarok
simogatni, hogy dobogó kis szived megnyugodjon és jól érezd magadat,
egész finom, bájos törékeny, félénk kis lényedet.
Ezt gondolom megindult lélekkel és egy piszkafával piszkálom a kis
nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól és én megsimogathassam. A
kis nyul előbb huzódozik a piszkafa elől, orrcimpái idegesen, rémülten
táncoltak, aztán usgye, kiugrik, átfut a konyhán, bebujik egy sarokba.
Utána megyek és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát
milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokkal jobban reszketsz és félsz,
mint az imént. Persze ez érthető a te elfogult és szük kis értelmed
szempontjából, mely azt sugja neked, hogy abban a makacsságban, amivel
utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik és amely nem
tudja megérteni az erősebbnek fejlettebb erkölcsi érzését és
altruizmusát. No, most már aztán tényleg meg kell hogy fogjalak, meg
kell hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzesz irányomban s
mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem
hagyhatlak magadra. Be kell bizonyitsam neked, hogy mennyire tévedtél,
hogy mennyire nem azért akarlak megfogni, hogy átharapjam a torkodat,
hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az
életedet és nem számitok se hálára, se ellenszolgáltatásra.
Óvatosan kinyujtom a kezem s már a nyakán vannak ujjaim, mikor egy
kétségbeesett ugrással kirántotta magát, fuldokolva nyifogott és
szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebujik a kályha
alá.
Nyelek egyet és érzem, hogy a vér fejembe száll. No, igazán példátlan
butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja
hinni, hogy neki volt igaza, hogy tényleg meg akartam enni, vagy
agyonverni és most kifáradva, egyelőre lemondtam szándékomról.
A kályha elé fekszem és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra
összehuzódva és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog, amint
tekintete az enyémmel találkozik. Most már aztán igazán megharagszom. Te
szamár, mondom neki elkeseredve, hát nem hiszel semmiben, ami szép és
kedves? Hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem
hiszel a szeretetben, mely nem számit hálára? Hát hogy bizonyitsam be
neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésreméltóan
gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és
erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb
kajánságáról, a mivel elpusztitja a gyöngéket… te, te undok kis féreg,
hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könyes
megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a
lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyitom
neked, hogy van!
Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a
nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal
alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a
fogamat csikorgatom és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve,
most már hangosan makogva kitépi magát, megharap és a kamrában elbujik a
hasábfák mögé.
Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy
megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem
és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe és megforgatom
és a falhoz vágom és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs,
szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom
simogatni!
A papám
(Hathónapos fiu naplójából)
Elhatároztam, hogy feljegyzek magamnak néhány megfigyelést, amikre
később, mint naturalista irónak, szükségem lehet. Szük környezetem csak
kevés teret enged a szemlélődésre s igy egyelőre néhány állandó
jelenséggel foglalkozom: ezek között az én szolgálatomra kirendelt
személyzetnek egyik sajátos alakjával, aki hetek óta igyekszik már
érdeklődésemet felkelteni önmaga iránt, olyan makacs, jobb sorsra
érdemes buzgalommal, ami bizonyos jóindulatu és leereszkedő szánalmat
vált ki belőlem. Ez a személyzetem középtermetü, kuszált haju és sárgás
arcbőrü ember, egyebet nem tudok róla, nem is érdekel, bár, mondom,
sokszor igazán meghat az a buzgalom, amivel észre akarja vétetni magát.
Állandóan körülöttem kuncsorog, a legkisebb jelre odaugrik hozzám és
naiv, lelkesedő arcán csak ugy világit a forró vágy, hogy valamiben
szolgálatomra lehessen, szegényke. Főleg az utóbbi időben minden
igyekezetével azon van, hogy megjegyezzem az arcát és a nevét. Naponta
százszor bemutatkozik nekem: „Papa, papa, – én a papa vagyok“ mondja
ujra és ujra, kétségbeesetten és reménykedve, hogy talán egyszer mégis
méltatom majd arra, hogy megjegyzem magamnak.
Annyit erőlködik, hogy most már körülbelül tudom is, sőt ki is tudnám
mondani a „papa“ szót, de direkte nem teszem, az ember ne bizalmaskodjék
a szolgáival, az sose jó. Nem kell, hogy elbizza magát, ugyis eleget a
terhemre van.