lélek jóllehet kész, de a test erőtlen és a szereket nagyon ravasz
emberek találták ki. Síkos a pózna és pontos megfigyelések alapján
állíthatom, hogy fölül, a vége felé lényegesen nehezebben mászható, mint
eleinte; holott a felületes szemlélő azt hihetné, hogy mindenütt
egyformán vastag és egyformán síkos. Azonkivül az a disznó Bauer mindig
a vékonyabb póznához ugrik és rámhagyja a vastagot. A negyedik-ötödik
fogás után egészen más az ember világnézlete, mint odalent volt s
egyszerre világosan látom, milyen gyermekes hiúság volna nagy
szerencsétlenségnek tekinteni, hogy Bauer előbb lesz fönt, mint én. Nem
kell a dolgokat elhamarkodni. Lám, vannak hebehurgya és szeles emberek,
akik magasugrásnál nekirugaszkodnak, nagy svungot vesznek, rádobbantanak
az ugródeszkára, földobják magukat és gyakran leverik a mércét. Én nem
áltatom magam hiú reményekkel. Eleinte persze – istenem, az ember fiatal
és tüzes – én is bizom a jövőben, sasszemekkel mérem a távolságot, meg a
mérce magasságát: apró léptekkel kezdem, nekilódulok s már látom magam,
repülve lebegni a mérce fölött. De az utolsó pillanatban bölcs
rezignáció fog el, közvetlen a mérce előtt – micsoda ostobaság, gondolom
és szerényen, mint egy ibolya, lehajtott fejjel bujok át alatta, olyan
ember szelíd és megadó modorában, akinek eszeágában se volt ugorni, csak
egy kicsit sétálni akart.
Lógok a szeren.
Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság az egész – ez
az egész intézmény, melyben minden arra megy ki, hogy az emberi
testrészek közül lehetőleg egy se maradjon azon a helyen, ahová az isten
teremtette, hanem lehetőleg olyan helyzetet foglaljon el, amelyre az
illető testrész soha életében nem számított. Két lábam a levegőben
kalimpál, térdem kifordul, csuklóm becsuklik, hajam a szemembe lóg, a
vér a fejembe tolul – a padló felszalad a plafonra és tótágast állanak a
falak. S ehhez az undorító és lehetetlen állapothoz, mig kilógó nyelvvel
keresem az egyensúlyt s próbálom áthúzni hasamat a vékony vasrúd mögött,
teljes bizonytalanságban afölött, vajjon a föld, vagy a csillagos ég
felé közeledem-e – ehhez az állapothoz valaki, egy vad külsejü férfi
állandóan bömböl valamit felém – „homoríts!“ „homoríts!“ ezt bömböli s
az én vérbeborult értelmem távolról sejti csak, mit ért ez alatt a szó
alatt – valamit ki kell feszíteni, igen, valamit behajtani és valamit
kiegyenesíteni, – de hogy mi legyen az, láb, derék, csipő s ha ezt már
tudom: vajjon melyik irányban keresendő az illető testrész: – minderre,
ugy-e, nem kívánhatjátok, hogy válaszoljak, ilyen állapotban. Rugok
egyet, előre vagy hátra, mindegy – kinyitom a szájamat, a szemem
becsukom – undorral és kétségbeesve eleresztem kezemmel a szert és hátam
nagyot nyekken a vastag szőnyegen. Hála istennek – nevethettek már. Az
ördög vigye az egész tornaünnepélyt, a benevezést, az első díjat – majom
lesz, aki megnyeri.
A vésztanács
Távol áll tőlem, hogy arrogáljam magamnak, mintha a most bekövetkezett
nagy eseményeket anticipáltam volna; jelen tanulmányomnak egyszerüen
csak az a célja, hogy rávilágítson bizonyos eseményekre, melyeknek már
1898-ban nagyjában szemlélő tanuja és némiképp szerényen cselekvő
szereplője voltam. Nem tudom, mekkora jelentősége lehet feljegyzéseimnek
a világháború oknyomozó történetében, a magam részéről nem békülhetnék
ki lelkiismeretemmel, ha akár óvatosságból, akár szerénységből
elhallgatnék olyan adalékokat, melyeknek véletlenül jutottam birtokába;
de amelyeknek történelmi jelentősége talán nagyobb, semhogy közlésüket
mellőzhetném azzal az önmegnyugtatással, hogy én ezzel a jelentőséggel
nem vagyok teljesen tisztában.
Nyilvánosságra bocsátom hát azt, a mit a dologról tudok, minden
reflexió, vagy kritika nélkül, talán lazán és rendszertelenül, de
őszintén, nevekkel és évszámokkal. A többit, hogy adataim mennyiben
magyarázzák a ma eseményeit, s mennyiben vetnek rájuk világosságot,
ennek megitélését azokra bizom, akik többet értenek ehhez: a
politikusokra és történelemírókra. Igyekszem röviden és szárazon
ragaszkodni a tényekhez.
Én Rogyákkal már 1898 szeptemberében ismerkedtem meg; szorosabbá ez a
nexus azonban csak novemberben lett, mikor én, bizonyos adminisztrativ
körülmények folytán, melyek itt nem birnak fontossággal, a hatodik padba
kerültem, jobbról negyediknek. Hátam mögött, de inkább balra, Zsemlye
Tivadar ült és Rogyák előtt Singer. Ennek, mint látni fogjuk, fontos
jelentősége van az egész dologban.
A lényeges mégis az, hogy én már novemberben olyan belső viszonyban
voltam Rogyákkal, hogy már akkor egész bizalmasan beszélt nekem
politikai állásfoglalásáról, anélkül hogy ebben az időben sejthettem
volna valamit ennek az érdekes embernek a programmjából. Elhatározó
eseményeknek kellett közbejönniök, hogy világossá váljon előttem,
miszerint itt nem egyszerüen meggyőződésről, vagy felfogásról van szó,
hanem nyilt programmról és radikális tervről.
Erről az elhatározó eseményről én november végén értesültem. Rogyákot
egy reggel izgatott és heves beszélgetésben találtam Singerrel. Áthajolt
a pad fölött, élénk taglejtésekkel suttogtak. Singer igen komolynak
látszott, keveset beszélt, de éreztem, hogy döntő fontosságú
kijelentéseket tesz. Érkezésemre hirtelen elhallgattak. Ez a
bizalmatlanság nem sértett, mert ekkor még nem voltam annyira beavatva a
dolgokba (később is óvatosak voltak velem szemben), hogy érdemlegesen
részt vehettem volna a társalgásban. Tizpercben a folyosón találkoztam
Rogyákkal. Ez alkalommal tapintatosan néhány kérdést intéztem hozzá.
Láthatóan zavarba jött és kitérő választ adott. Singer már valamivel
közlékenyebb volt. Megtudtam, hogy a Rogyák–Zsemlye-ügy, mely már régóta
válsággal fenyegetett, ma reggel olyan fordulatot vett, amit már nem
lehet tisztán diplomáciai úton elintézni.
Arról régebben tudtam, hogy Rogyák és Zsemlye Tivadar között
áthidalhatatlan elvi ellentétek állanak fenn. Rogyák, mint a radikális
programm pártfőnöke, Zsemlyét pánjassz aspirációkkal vádolta; –
tudnivaló, hogy abban az időben a jasszok valóságos rémuralmat csináltak
a Józsefvárosban és messzeható befolyásuk már a Rigó-utcában is
éreztette hatását. Arról suttogtak néhányan, hogy kémeik közénk
furakodtak, beiratkoztak az ötödik, hatodik osztályba, mintha igazi
Tanulók volnának. Zsemlye Tivadar nyiltan tagadta, mintha a jasszokkal
bármiféle politikai vonatkozásban állana; esetleges jassz-ismeretségei
pusztán magántermészetüek és nem sértik a Rigó-utca vitális érdekeit.
Ezzel szemben Rogyák néhányszor, a tizpercben, nagyon is érthető
alluziókkal figyelmeztette Zsemlyét az efféle titkos fondorlatok
veszélyeire: a viszony egyre kényesebbé vált közöttük. Ma reggel aztán,
váratlanul, látszólag indifferens kérdésben, éles összeszólalkozás volt
kettejük közt az Osztályban. Ez alkalommal Zsemlye Tivadar, indulatában
megfeledkezve az elővigyázatról, azzal fenyegette meg Rogyákot és
párthiveit, hogy hat órakor, hazamenet dorongokkal felfegyverkezett
jasszok támadják meg az Osztályt.
Később, belátván elhamarkodott kijelentésének rendkivüli fontosságát,
igyekezett visszaszivni a dolgot és azt állitotta, hogy neki ebben a
dologban semmi szerepe nincsen, hitelesen nem tud semmit az egészről, és
neki is csak ugy mondták. Rogyák ezt már nem vette tudomásul, azonnal
megszüntette Zsemlye Tivadarral a tárgyalást és Singerrel visszavonult
tanácskozni.
Igy álltak a dolgok délelőtt tizenegy órakor. A helyzet képét töredékes
megjegyzésekből rekonstruáltam, – Singer és Rogyák, a nehéz órák
felelősségét érezve, csak a legnagyobb tartózkodással beszéltek a
helyzetről. Még tizenegy előtt, óra alatt, a padon át küldött
Marconi-lökdösést kaptam Zsemlyétől, melyben becsületisten terhe alatt
felszólitott, hogy óra után várjam meg a kapunál, rendkivüli fontosságu
közlései vannak a számomra. Bár akkor még nem értettem annyira a
helyzetet, hogy beláthattam volna európai következményeit egy esetleges
összeütközésnek, mely a jasszok és a Rigó-utca közötti diplomáciai
viszonyt beállitaná: ösztönszerüen éreztem, hogy ebben a kérdésben
Rogyákék mellé kell állanom, és Zsemlye Tivadar felszólitására, hogy
tárgyaljak vele, kitérő választ adtam.
Rogyák, aki tanuja volt lojális viselkedésemnek, nem szólt, de éreztem,
hogy bennem való bizalma nagyban megerősödött. Azzal az udvarias, de
rövid komolysággal, amit azóta se tapasztaltam államférfiuban, tudtomra
adta utóbb, hogy ha nincs kifogásom ellen, tizenkettőkor szivesen lát a
Mária Terézia-téren, ahol Singerrel „vésztanácsi előharcban“ (igy
fejezte ki magát) megbeszélik a teendőket.
Dobogó szivvel jelentem meg a megjelölt időben és helyen. A nagy dolgok,
melyeknek igy gyujtópontjába kerültem, remegő és büszke izgalommal
töltöttek el, – ezt az izgalmat azonban palástolni igyekeztem, látva azt
a komoly, majdnem gunyos nyugalmat, amivel ez a két nagyszabásu férfiu
megbeszélte az óriási horderejü teendőket. Bár nem fogtam fel egészen az
összefüggéseket, igyekeztem utánozni az ő fölényes, határozott
modorukat, titokban szégyelve, de be nem vallva, hogy a
szakkifejezéseket nem mindig értettem meg.
Singer az általános helyzet vázolásával kezdte. Zsemlye Tivadar mai
kijelentése oda enged következtetni, hogy a jasszok árulást követtek el
(az „árulás“ szó igen gyakran fordult elő ezen a haditanácson) és igy, a
Rigó-utca e perben vészbajviszonyba került részint Zsemlye Tivadarral,
részint azokkal a jasszokkal, akik már tanév elején titokban
fenyegetőztek, hogy a _B)_ osztályt földalatti pisztolyokkal
megtámadják. Ezt tovább nem lehet tűrni, hacsak nem akarjuk, hogy egy
napon a késekkel felfegyverzett jasszok, este, a sötétben, fejbőrünket
levágják. A válságos helyzetért Zsemlye felelős, – e pontban
haladéktalanul intézkedni kell.
Singer szavaira Rogyák azzal a hanyag nyugalommal, mely valósággal
megborzongatott, kijelentette, hogy ő hajlandó Zsemlye Tivadarral
vészpárbajt vivni, meghivott törzsfőnökök előtt, persze csak angolul.
Ehhez ragaszkodott és ahhoz is, hogy Zsemlyét előzőleg két vészhadnagy
vizsgálja meg, hogy nem rejteget-e páncélt, ami, ugy-e, árulás volna.
Singer bólintott és könnyedén megjegyezte, hogy az árulásra ő már régen
készült s tekintve, hogy atyjának a Bakonyban óriási földalatti
vas-telepei vannak, máris intézkedett, hogy nyolcezer vizhatlan páncélt
készitsenek, amit a trikó alatt lehet hordani, anélkül, hogy bárki is
észrevenné. A munkások hónapok óta serényen dogoznak, s a napokban
megérkezik az első szállitmány, mintegy háromezer darab. Ha a jasszok
árulás révén meg tudtak volna valamit a dologról, és ők is szereznének
valahonnan páncélt, arra az esetre nehány száz vasruhát is csináltatott,
vascipőket, vasnadrágot és teljes vas trikót. A vészpárbajhoz különben ő
is hozzájárult, azzal a megszoritással, hogy a vészhadnagyok helyett
inkább farmereket kellene hivni, ezekben jobban meg lehet bizni.
Abban az időben kicsit félénk voltam s igy sokáig nem mertem
megszólalni. Éreztem azonban, hogy tekintélyem igy nagyon alászáll s igy
zavartan és pirulva én is megszólaltam s felvetettem a kérdést, vajjon
nem volna-e jobb, ha Zsemlye Tivadart egyszerüen lefejeztetnénk? Hiszen,
ha kimondjuk, hogy tényleg árulás történt, ennek nem volna semmi
akadálya.
Bár nem mutatták, magam is meglepetve éreztem, hogy inditványom meglepte
a vésztanácsot. Singer hosszabb beszédben válaszolt, melyben kifejtette,
hogy az ötlet magában nem volna rossz, csak az a baj, hogy hadüzenet
nélkül az ilyesmit nem lehet megcsinálni, mert hiszen ez (a következő
kifejezést sokáig kereste), mert hiszen ez kelepce volna. Rogyák azonnal
hozzájárult ehhez a felfogáshoz. Hevesen magyarázni kezdte, hogy
jellembecsület szempontjából hadüzenet nélkül képtelenség kelepcét
inditani (igy mondta), ennek megvan a maga módja. Különben a kelepce
nagyon kényes dolog, ehhez külön megállapodás kell és sok feltétel, amit
mind tisztázni kellene és e pillanatban nem tudja egészen biztosan,
vajjon jasszokkal szemben jogosult-e a kelepce; ezt még bővebben meg
kellene beszélnie barátjával, a hadvezérrel, akivel esténkint találkozni
szokott s aki nehéz háborus kérdésekben az ő tanácsadója. Nehogy azonban
közben ismét elrontson mindent az árulás, azt ajánlja, hogy kelepce
helyett inditsunk csatát, még pedig haladéktalanul.
Singer ehhez hozzájárult. Most már csak a formai kérdések voltak hátra:
elsősorban persze a zászló. Singer megigérte, hogy másnapra behozza a
zászlót, a hozzávaló bélyegzővel, amit az ő atyja már régebben
megcsináltatott és eddig az iróasztalon tartogatott várva, mig szükség
lesz rá. Rogyáknak itt ujabb nehézség ötlött eszébe. – Honnan szerezzük
a prédát? – kérdezte. – Hiszen préda nélkül hozzá se kezdhetünk a
csatához, hogy igy fejezze ki magát. Singer egy pillanatra zavarba jött.
Ekkor megint megszólaltam s azt ajánlottam, hogy a prédát talán gyüjtés
utján lehetne beszerezni. Mindjárt megbántam elhamarkodott
közbeszólásomat, mert mind a ketten hirtelen elhallgattak, összenéztek
és gunyosan elmosolyodtak. Megint elpirultam és zavartan dadogtam
valamit, hogy hiszen nem ugy értem, mire Rogyák atyásan magyarázó,
fölényes jóindulattal fölvilágositott, hogy a prédát nem lehet gyüjteni,
mert hiszen az egy vérengző állat és a csatába két rendőr szokta vinni
láncon, a sereg előtt, közvetlenül a zászló mellett.
Ebben állapodtunk meg. A tanácskozás után Rogyák vészesküt vett tőlünk,
hogy nem követünk el árulást.
Másnap kilenc órakor meginterpeláltam Rogyákot, hogyan állunk a
háboruval. Azt felelte, hogy Singer nem kapta meg a páncélokat, mert a
hajó, amely Bakonyból hozza a holmit, zátonyra futott.
Később közölte velem, hogy az egész dolgot el kell halasztani
bizonytalan időre, mert karácsony előtt, mig meg nem tudjuk, hogy
leszünk az okiratokkal, az egész dolog nem tényvalóság. Biztositott
azonban, hogy az előkészületek minden irányban folynak. A mozgalom egyre
terjed, hogy a zászló igenis megvan már és hogy egész Amerika tud már a
dologról. Kaliforniával való szövetségünk már biztos és csak az alkalmas
időt várja, hogy egészen csendben és szerényen, anélkül, hogy valaki
észrevenné, meginditsa a világcsatát.
Ennyi az, amit az 1898-iki vésztanácsról tudok. Hosszu ideig nem
foglalkoztam a dologgal. 1899-ben a reáliskola első osztályába
iratkoztam és évekig egyéb tanulmányok foglaltak le. E nagy események
juttatták eszembe mindazt, amit megirtam. Az összefüggések felismerését,
ismétlem, azokra bizom, akik erre nálam hivatottabbak.
Hazudok
Kezdetben voltak a betük és én igy szóltam: „úr ír“. Az úr, akiről itt
szó volt, magas ember volt, fején fényes cilinderrel – hogy miről és mit
ír, arról kevés sejtelmem volt, de éppen azért izgatott ez a kérdés.
Egyik barátomtól megkérdeztem, de az kitérő választ adott.
Egy másik barátom engem kérdezett, hogy mi hol lakunk. Az uccát nem
tudtam pontosan megmondani, de biztositottam, hogy Pesten az a
legelőkelőbb ucca. További kérdésekre kissé zárkozottan, mint olyan
ember, aki magánügyeiről nem szivesen nyilatkozik, – de rövidségéhez
képest elég plasztikus válaszban elmondtam neki, hogy mi csak néhány éve
lakunk itt, azelőtt a Bakonyban birlaltunk szerény kastélyt, a hozzávaló
ménessel és két wigwammal. Meg voltam róla győződve, hogy a barátom nem
tudja, mi az a wigwam és bosszantott hogy nem kérdezi, tehát úgy tesz,
mintha tudná.
Barátom azonban nem kérdezte, sőt a saját dolgaira tért és elmondta hogy
náluk vettek egy fürdőkádat. Könnyedén bólintottam és megjegyeztem, hogy
nálunk van már ugyan négy kád, egy az ebédlőben, egy az irószobában és
kettő a wigwamban, de tudomásom szerint most vesznek a hozzámtartozók
még ötöt, melyek közül kettőre rácsavarható laterna magicát szereltek
fel és egy kis gépet, amelynek segítségével a fürdőkád magától mozog,
mikor benne ülök, – sétál, forog, sőt egy kicsit – egy egész picikét –
fel is tud emelkedni a levegőbe.
Arra a figyelmeztetésre, hogy hiszen a wigwamok bakonyi kastélyunkban
vannak és nem itt Pesten, megmagyaráztam, hogy itteni lakásunk csak
ideiglenes és hogy a kastélyt most alakítják át amerikai rendszerüvé.
Megjegyeztem, hogy e célból évekig tanulmányoztam Amerikát, mert apám
engem bizott meg ezzel a jelentéktelen dologgal, egy kicsiny, de tartós
gőzhajót bocsátott rendelkezésemre: – akkora az egész, mint ez a pad, de
nekem igazán nem kellett nagyobb, fő, hogy a vitorlát derék gépem mindig
jól hajtotta és így néhány hónap alatt megtettem az utat. Őszintén
bevallottam, mert nem szerettem a hazudozást, hogy a kis gőzhajó már
nincsen meg, – egy gyárba adtuk, ahol mostan tágítják egy kicsit.
Ezután bizonyára abbahagytam volna a témát, mert akkoriban még nem
voltam barátja a fecsegésnek és dicsekedni se szerettem: – de hát mit
tehettem, a barátom kiváncsiskodott és tudni óhajtotta, milyen rangom
volt a hajón. Mosolyognom kellett ezen a naivságon és tartózkodó, de nem
barátságtalan leereszkedéssel megmagyaráztam neki, hogy ezen a hajón
nincsenek rangok és ilyenre én nem is reflektáltam, – különben pedig egy
régebbi tengerészútam alkalmából, amiről most nem akarok beszélni,
megkaptam a másodtábornoki kinevezést és cimert és én teljesen megvoltam
elégedve ezzel.
Barátomat érdekelte, hogy rablókkal nem találkoztam-e abban az időben.
Jólelküen megmagyaráztam, hogy a tengeri rablók csak vitorláshajókat
támadnak meg: – s ha efajta kalandokban volt némi szerény szerepem, az
csak szárazföldi rablókkal és gyilkosokkal kapcsolatban történhetett,
akiket apámmal együtt hajtottunk a bakonyi rengetegben. A felidézett
emlékek hatása alatt elmondtam egyik érdekes hajtásunkat, mikor tizenkét
rablót és négy gyilkost hajtottunk almáspejkón, akik fára másztak
előlünk, mire apám addig rázta a fát, mig négy rabló és – ha jól
emlékszem – egy gyilkos leesett. Ezek közül hármat otthon
megszelidítettünk és a kisebb házimunkák elvégzésére szoktattunk.
Láttam, hogy barátomat meglepik az apámról mondottak: megkértem tehát,
ne szóljon senkinek ezekről a dolgokról, mert nem szeretem, ha
kérdezősködésekkel zaklatnak. Apám valamikor megállított két lokomotivot
félkézzel és emiatt most nagyon nehéz a helyzetünk, – kiderült ugyanis,
hogy a lokomotivok az ellenségé voltak és emiatt apámnak sok baja volt
az ellenséggel. Ha megigérné, már mint a barátom, hogy igazán nem említi
senkinek ezt a dolgot, akkor – titoktartásra – közölném vele, hogy a
király saját maga volt kénytelen beleavatkozni az ügyekbe. Egy reggel
személyesen megjelent bakonyi kastélyunkban, – még egyszer
figyelmeztetem, ne említsen erről semmit, mert súlyos politikai
következményei lehetnek, ha valaki megtudja. Szóval, – ha igazán
érdeklik ilyen jelentéktelen dolgok, amiknek én kevés fontosságot
tulajdonítok, – megjelent a király és igen kérte apámat, ne ingerelné az
ellenséget. Apám becsületére hivatkozott, de aztán megegyeztek
valamiben, azt én nem tudhatom, hogy miben, mert engem nem vontak bele a
tanácskozásba. Különben pedig a fagylaltosgépekre kellett felügyelnem,
mert akkor egész nap fagylaltot ettünk, – nem úgy említem ezt, mint
kivételes dolgot, mert őszintén szólva, mi reggelire fagylaltot és
csokoládét szoktunk enni, – de akkor délben is fagylalt volt.
Barátom figyelmesen hallgatott végig és egy üveget mutatott, amivel a
betüket nagyobbnak lehetett látni. Mosolyogva jegyeztem meg, hogy
ismerem ezt a szerszámot, hiszen nekünk otthon van egy há… három méter
nagy darab belőle, amibe ha belenéz az ember, egy betűt akkorának lát,
mint egy kisebb ház, – ezzel az üveggel mi gyakran nézzük a csillagokat.
Ó igen, nagyon helyes kérdés, a Mars-csillagot is szoktuk nézni vele.
Hogy mekkorának látjuk? Na, nem nagynak, – akkorának talán, mint az
Erzsébettér – de viszont nagyon tisztán és világosan megtudjuk
különböztetni az egyes tárgyakat.
Ó igen, elég érdekes dolgok, amiket látunk. A Marson főleg hangyák
vannak, de akkora mindegyik, mint nálunk egy ember. Páncélos hangyák
vannak és repülő hangyák, és mondhatom, jelenleg éppen nagy a mozgalom;
tudni kell ugyanis, hogy kétféle hangya van a Marson; vörös hangyák és
fekete hangyák, és ezek éppen háborúban vannak egymással.
A részleteket aznap nem mondhattam már el a barátomnak, de hazafelé,
utközben, összeszedtem gondolataimat a vörös és fekete hangyákkal
kapcsolatban, hogy másnap, ha megint szóba kerül ez a dolog, helyes
válaszokat adhassak tudnivágyó barátomnak.
Másnap, mikor barátom megint előhozakodott az üveggel, már örömmel
értesíthettem őt, hogy az előtte való este – direkte az ő kedvéért –
behatóan tanulmányoztam a hangyaháborút, jó teleszkópom segítségével. A
vörös hangyák hadállása most elég jó, mondtam, – egy nagy hegy mögött
helyezkedtek el és készülnek átkelni a folyón zárt sorokban, a
vöröshangyakirály vezetése alatt, aki nyolcszázmillió vöröshangyát
vezényel. Érdeklődésére megigértem, hogy holnapra áttanulmányozom a
fekete hangyák hadállását is, és bővebben referálok a fekete
hangyakirályról, aki már most is rokonszenves nekem, mert haláltmegvető
bátorsággal védte magát egy hegyszorosban, ahol gondolkodva sétált
éppen, midőn egy barlangból vöröshangya ugrott elő és kardját lobogtatva
rátámadott.
Hazamenet főleg a fekete hangya-királylyal foglalkoztam. A vörös
hangyával szemben tanusitott viselkedése mondhatatlanúl meghatott engem
is. Éreztem, hogy ilyen viselkedéshez nemcsak roppant testi erő és
bátorság kell, de őszintén szólva, olyan lelkiismeretesség, mely a
gonosz és áruló támadásokkal szemben éppoly kérlelhetetlen szigort vált
ki egy királyból, mintahogy jóvá és könyörületessé hangolja őt saját
népével, az özvegyekkel és árvákkal és más védtelenekkel szemben.
Biztos voltam benne, hogy a fekete hangyakirály előbb-utóbb győzni fog,
de barátomnak ezt nem mondtam meg. Tudtam, hogy a fekete hangyakirály
fölényes győzelme csak akkor hat rá teljes erővel, ha előbb végigkiséri
a megpróbáltatások egész kálváriáján: – közöltem hát vele, hogy a vörös
és fekete hangyák között kitört háború egy óriási mű anyagát képezi; ez
a mű egy akkora könyvben van leírva, mint ez a ház, ennek a könyvnek a
lapjait gépek hajtják és az ember egy hidon állva olvassa a lapokat: –
egy lap akkora, hogy a felére rá lehet írni az egész Robinzont. A
hangyák háborúja négyezerkétszáz lap hosszú lesz.
És aznap, hazamenet, részleteket dolgoztam ki magamban, hogy másnapra
kész legyen az anyagom. Két hangya összebeszél, hogy elárulja a fekete
hangyakirályt, – egy sötét völgyben találkoznak és éjnek évadján
megtámadják a palotát. Szerencsére a hangyakirályné ébren van és
figyelmezteti férjét. Azonnal fellármázzák a tábort, két főhangya
vezérlete alatt megindul a tenger felé…
Erről a fekete, kanyargó rajról beszéltem másnap. Távol a tenger vize
csillog a lemenő nap fényében. Vadregényes hegyek és végtelen lapályok
váltakoznak. Az erdők mélyében, fák között, bokrok árnyában rejtekeznek
és figyelnek a vörös hangyák. Órák kérdése, mikor törnek elé… A fekete
raj komoran, baljós nyugalommal, összenyüzögve zúdul le a völgyre…
Igy lettem íróvá.
Szerelem
Tizennégy éves koromban, augusztusban, esténként a nyaraló előtt
sétálgattam Horovetznéval, aki mellettünk lakott és megbarátkozott
velem. Halvány, kékszemü gyerek voltam, és akkoriban tengerész akartam
lenni. Horovetzné férje három hétre elutazott, a fiatal asszony egészen
egyedül volt. Fehérpettyes, világoskék ruha volt rajta, szalaggal a
derékon és bő, nyitott ujjak. Az arca most már csak ugy van előttem,
mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér folt, pár halvány és derengő
vonallal alul – egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól ismertem
és néhány nap mulva nélkülözhetetlen alkatrésze lett annak a ködös,
rejtelmes képnek, amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé.
Különben, azt hiszem, szép volt. Talán az ő szája körül láttam először
azt a fölényes és öntudatos vonást, amit azóta minden asszonyi arcon
keresek. Akkor magamban ezt a vonást okosságnak neveztem, mert még nem
tudtam, mit jelent. Tizennégy éves voltam és ugy volt, hogy kimegyek a
tengerre, nagyon messze, minél messzibb.