áttépő áradat: harsan fel a röhögés. Percekig röhögünk, felszabadulva,
hörögve. A tanár csodálkozva néz és elnézően mosolyog – magában
megállapítja, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humora van neki.
Kisérletezem
A mágnesesség és villamosság mágikus jegyében folyt le november. A
fizikaterem asztala állandóan tele van gépekkel, korongokkal, elemekkel,
induktorokkal és dinamókkal. Borzasztó dolgok történtek: Pollákovics
ráállt egy üveglábú zsámolyra, mire beleeresztették a villamosságot,
mire Pollákovicsból szikrák pattantak és a haja égnek meredt. Müller
elmagyarázta, hogy Pollákovics, mint emberi test, jó vezető. Pollákovics
szerényen és áhitattal állt a zsámolyon, mint ahogy egy jó vezetőhöz
illik és lelke mélyén homályos örömmel villant át az elektromos áram
szárnyain, hogy Müller ezekután feltétlenül kijavitja kettesre a
háromnegyedét – hiszen nem lehet ő rossz tanuló, lám, milyen szépen
átvezette a villamos áramot is – zavarosan olyan érzése van, hogy aki
nem érti a fizikát, azon nem megy át a villamos áram, mely a tanár úr
szolgálatában áll és mint ilyen, tisztában van a helyzettel és az
osztálykönyvvel.
Hazamenet hatér veszek egy mágnesvasat. Ámulatos dolgokat tud a
mágnesvas, de nem vagyok megelégedve az eredménynyel. Már útközben
elhatározom, hogy otthon a patkóalakú vasat kiegyenesitem, a közepébe
lukat fúrok a… a… mondjuk az apám hegyes papirvágójával (esetleg
ollóval) és iránytűt csinálok belőle, de boussole-formában, hogy az
irányt abban az esetben is mutassa, ha egészen ferdén lefelé áll, mert
hiszen esetleg nagy földrengés is lehet, a ház oldalt billen, mint egy
hajó – és én mégis tudom majd az irányt, milyen jó lesz. Lelkesen
elvégzem magamban, hogy sohasem járok iránytű nélkül ezentúl.
Csupa izgalmas terv vagyok, mire hazaérek. Mert Heronlabdát is csinálok,
úgy van és magdeburgi féltekéket, ha tudni akarjátok és egy
Leclanché-elemet. Csak a hugomat találom otthon, akinek lelkesen
magyarázni kezdem a Toricelli-féle űrt. Na, mit gondolsz, mi tartja fenn
a hetven centiméter magas higanyoszlopot, kérdem gúnyosan. Igen, nem
hiszed? Hát idenézz. Teletöltök vízzel egy poharat, papirt leszek alája
– most idenézz, megforditom az egészet és nem folyik ki. Na jó, most
csak azért folyt ki mert… persze, nem a pohár alá kell tenni a papirt,
elfelejtettem.
Balsikerem nem veszi el önbizalmam. Fésűt dörgölök és papirszeletkéket
csipegetek fel a fésűvel. A hugom azonban felbosszant és azt állitja,
hogy a papirszeletkék csak azért ragadnak a fésűhöz, mert a fésű
piszkos.
Áttérek a Leclanché-elemre. Ez kicsit bonyolult dolog. A befőttes üveg
rendben volna, de honnan veszek staniolt? Réz is jó volna, – hja, ha a
fürdőszoba csapját le lehetne olvasztani! Csakhogy ez több nehézségbe
ütközik, aztán meg nem tudom, meggyőzhetem-e családomat fölfedezéseim
fontosságáról és hogy ezek a fölfedezések a család részéről bizony
áldozatokat és nélkülözéseket követelnek.
Ellenben ki fogom szivattyúzni a vizet a vizes kannából, ki én és
bebizonyitom, be én, a légnyomást. A légszivattyút azonnal megtervezem
papiron, fantasztikus utópiák ragadnak magukkal. Az egész szobából
kiszivattyúzom a levegőt, ki én, úgy hogy a tárgyak elvesztik szabad
esésüket.
Marinak, a mindenesnek, az a nézete, hogy én egy pofont fogok a papától
kiszivattyúzni, ha azonnal nem veszem ki a mozsárból az ecetet és a
széndarabokat, amiket beleraktam. A természettudományokat kezdik görbe
szemmel nézni, – de hát nem lehet forradalmat csinálni anélkül, hogy föl
ne forgassuk a fennálló világrendet. Hát nem hisztek Newtonnak és
Copernicusnak? Hát idenézzetek – mondjuk, ez a lámpa legyen a Nap – a
szabad térben mozgó égitest. Nézzétek, ideteszem a mágnesvasat –
képviselje ez a gravitációs erőt. Vagy, mondjuk, ne a lámpa legyen a
Nap, hanem ez a mágnesvas és legyen csak a lámpa egyszerűen a Föld. Na
most már, na már most. Most képzeljétek, hogy ez a mágnesvas, ami,
ugy-e, a Nap, itt, ahol tartom, egyhelyben áll. Ugy-e, most a lámpának a
baloldalát világitja meg? De kérlek Mici, ne légy olyan nehézfejű.
Igenis, most ugy van, hogy ez világitja meg a lámpát és nem a lámpa
eztet, mert a lámpa, az egy sötét test legyen. Na már most. Meddig tart
ez? Ugy-e, addig tart csak, míg a Föld, vagyis a lámpa el nem fordul,
nem megyünk semmire, mert akkor csak éj és nap váltakoznék és nem
lennének évszakok. Hanem a Földnek el is kell mozdulni – keringeni kell
– mozdulni kell neki, az istenit – nna!! látjátok?! így mozog… így mozog
a Föld… így kell neki mozogni – és mégis mozog…
Arról nem tehetek, hogy a lámpa leszakadt. Rosszul volt feltéve – a
csavar nem működött. Azt pedig természetesnek találom, hogy a hálátlan
és megnemértő birák vacsora helyett kilöktek a cselédszobába és
rámzárták az ajtót. Galileivel is pont ezt csinálták. De az igazságot
nem lehet véka alá rejteni. Eppur si muove!
Megmagyarázom a bizonyitványom
Hát kérem szépen,
először is: ez még nem a végleges bizonyitvány – ez csak afféle
lenyomat, amit ideiglenesen kiosztottak nekem. Hogy ma van a féléves
bizonyitvány-nap, az nem jelent semmit. A többiek tényleg kikapták a
bizonyitványt, de az enyémet föl kellett küldeni a minisztériumba, mivel
tévedések derültek ki, amiket sürgősen orvosolni kell. Igen. Különben a
bizonyitvány-ellenőrző és kiegészitő konferencia foglalkozni fog az
esettel, tanfelügyelői közép-ülésen. Az osztályfőnök úr, mikor ideadta
nekem a bizonyitványt, beszédet tartott: kicsit zavarban volt és
tiszteltette a papát. Kérlek, kedves Bauer, mondta, légy szives, közöld
szüleiddel miszerint sajnálatos tévedés történt bizonyitványoddal, hibás
tételek csúsztak bele. A bélyeghatósági szabályrendelet szerint, sajnos,
igy is ki kell adni a bizonyitványt, de kérnelek kell, kedves Bauer,
közöld a szülővel, miszerint ez csak olyan ideiglenes okirat, aminek az
adatai nem jelentenek semmit. Kérd meg kedves szüleidet, ne haragudjanak
ezért a tévedésért, az igazi bizonyitványt csakhamar kiállitjuk –
egyelőre kéretem őket, hogy írják alá ezt, mert az összes iratokat
átküldtük a rendőrségre, ahol a nyomozás miatt szükség van erre az
aláírásra; de hangsúlyozd, kérlek, hogy ez csak formaság. A főkapitány
személyesen átírt a fiumei tengerészeti gimnáziumba, derítenék ki, hogy
került bele a bizonyitványomba történelemből ez a… ez a… ez a… szám
itten, ami ugyan csak egy közönséges szám, azt jelenti, hogy négyszer
feleltem történelemből – de esetleges félreértésekre ad alkalmat.
Tudniillik Mangold, a történelem-tanár, az csak helyettes-tanár nálunk,
még nem is osztályozhat, mert előbb vizsgáznia kell osztályozástanból a
főegyetemen. Ő csak helyettes-osztályzatot adhat, amit másképpen kell
érteni – egyes helyett kettest, kettes helyett négyest – majd ha letette
a vizsgát, akkor az összes bizonyitványokban kiigazitják az
osztályzatokat igazi osztályzatokra. Most egyelőre kéreti a papát, ne
tessék haragudni egyelőre és üzeni, hogy én négyszer feleltem
történelemből, egyszer aláhúzott kétharmadra, egyszer egyesre, egyszer
háromnegyedkettesre, tessék ezt összeadni, mértani középarányost venni,
kijön a háromnegyed egyes, aláhúzva. Először a második Józsefből
feleltem, de akkor csengettek; másodszor kérdezte az örökösödési jogot,
mondtam schnalkaldeni szövetség, láttam, mikor beírta az egyfelest, de
akkor elvesztette a noteszt.
Fizikából. Hát fizikából már novemberben feleltem, kérdezte, hogy a nap
körül, mondtam, hogy ellipszis-alakú pályán, melynek egyik
gyújtópontjában a nap van és ez a Newton érdeme. De akkor a mellettem
ülő fiúval összetévesztett, akinek háromnegyede van fizikából és nekem
írta be véletlenül. Akkor szóltam, a tanári kar megnézte a noteszt,
mondta, hogy tényleg a Csekonics helyett írta be véletlenül, de ezt most
már nem lehet kiigazítani, mert ebből neki a kormánynál kellemetlenségei
támadnak, nagyon kért, hogy ne firtassam a dolgot most egyelőre és
tegyem meg neki, hogy most egyezzem bele a hármasba, év végére kijavitja
jelesre és nem is kell felelni a következő félévben. A jelest mindjárt
be is vezette a születési bizonyitványomba, főigazgatói aláirással.
Frőchlichnek pikkje van rám algebrából, arról nem tehetek. A
határozatlan együtthatóval kellett megoldani az egyenletet és akkormikor
kihívott és akkormikor megmondtam, hogy akkor beszorzok lambdával, erre
kiesik a második egyenlet, de akkor nem esett ki a második egyenlet,
persze, azért nem, mert ikszszel is be kellett volna szorozni, csakhogy
ezt Frőhlich nem vette észre, mire megmondtam, hogy hogy kellett volna,
akkormikor észrevette, hogy ő nem tudta, szégyelte magát és azt mondta,
hogy menjek helyre és azóta pikkje van rám, mert jobban tudtam az
algebrát és nem akart kihívni javitani, pedig a törvényszékben benne
van, hogy januárig ki kell hívni a fiút javitani, mert másképpen nem
érvényes az osztályzat és a Steinemann, a legjobb tanuló, is mondta,
hogy föl lehet jelenteni Frőhlicht, de nem akartam, mert úgyis pikkje
van rám, pedig a dolgozatba nekem ugyanaz jött ki, mint Steinmannak.
Magaviseletből azért van kettes, mert ha van három hármas, akkor nem
lehet magaviseletből se egyes, hanem akkor külön bizonyitványt adnak
magaviseletből, amit postán küldenek el a szülőnek.
Ezt!?… Ez nem hármas, ez kettes, csakhogy az osztályfőnök úr olyan
furcsán írja a kettest, véletlenül felül írja a végét a kettesnek. Csak
a vezetéknevet tessék aláírni… de mostanában ne tessék bemenni az
iskolába… a kaput kiemelték… most átalakitják… nincs kapu… nem lehet
bemenni… majd egy-két hét mulva…
A lányok
A lányok a Vadász-utcába járnak: egy órakor gyakran találkozunk velük,
tarkán sereglenek ki a körútra, vihognak és súgdolóznak. Copfjukon piros
és kék pántlika fityeg, hárman – négyen összefogódznak, egymásba
karolnak, az egyik halkan, súgva mond valamit, hangosan kuncogni
kezdenek.
Ellenségesen és értetlenül és irigyen nézem őket, vajjon miféle
butaságon nevetnek folyton? És mit súgdolódznak? Ha két lány összejön,
mindjárt súgdolódzni kezdenek – ismeretlen dolgon nevetnek, elkomolyodom
és gyanakodva, rossz érzéssel húzom föl szemöldököm – valami profán,
cinikus, tisztátalan dolog van a világon; amiről csak ők tudnak és
mindig arról beszélnek; gúnyosan, alattomosan néznek rám és elszaladnak.
Vajjon mi lehet az?
Mert valamit tudnak, amit én nem tudok. Különben buták és
tehetségtelenek, növényt és bogarat nem gyüjtenek, bélyeget se. Lejdeni
palackot nem csinálnak, se magdeburgi féltekét. Egyszer napfogyatkozás
volt, a hold árnyéka elhaladt a Napkorong előtt. Napokig készültem rá,
üveget kormoztam és dobogó szívvel vártam a csillagászok által kijelölt
időpontot. Mikor a fényes tányérba beleharapott a fekete csorba,
ujjongva és áhitattal kiabáltam – és kezemben a kormos üveggel kerestem
valakit, akinek elmondjam, hogy milliárd kilométernyire mi történik
Odakünt. Csak két lányismerősöm volt a másik szobában, befutottam és
lelkendezve hívtam őket, hogy jöjjenek gyorsan, mert a pompás színjáték
csak percekig tart. Nem lehetett rávenni egyiket se, hogy az uccai
szobába átjöjjenek – valami butaságon vihogtak, csúfoltak engem, ugyan
hagyj bennünket, mondták. Dühösen és gesztikulálva magyaráztam, hogy
milyen nagy és ritka tüneményről van szó, és hogy mindjárt vége lesz, de
hiszen csak arról van szó, hogy átjöjjetek az uccai szobába, kiabáltam
elkeseredve. Valami kétértelmü ostobaságot feleltek, egy szón megint
zokogni kezdtek, nem jöttek át, nem nézték meg.
De vajjon mi lehet az – mert van valami velük. Valami van, amit mindenki
tud, csak én nem, ami miatt úgy bánnak a lányokkal, mint valami
kiváltságosokkal és ezt ők tudják. Még egészen kicsike voltam, mikor a
rokonaim ilyeneket mondtak nekem, „hát állva hagyod a kis kisasszonyt és
te leülsz? nem szégyenled magad? milyen gavallér lesz belőled?“ és nekem
fel kellett állni a kényelmes székről, hogy a csipkébe öltözött kis
majom leülhessen. Az arcom égett a szégyentől és haragtól, – miért?
kérdeztem magamban, – miért? Micsoda ostoba, jogtalan, igaztalan előny?
Ha pofonvágnám, leesne a székről. De hát ő pofonvághat és megalázhat
engem, csak azért, mert ő gyengébb és igy lovagiasságból nem üthettem
vissza? Hát nem látják, hogy ő tudja ezt és kinevet bennünket és
kényelmesen elterpeszkedik?
Miért? Miért. Mi lehet ez?
A lányokat nem bántja senki. Taknyos másodista korukban már magázza őket
a tanár, nem kapnak barackot a fejükre, udvariasan beszélnek velük. A
felsőbbistákat pláne kisasszonynak szólitják, az iskolában is. Fiatalabb
tanárok előre köszönnek nekik az utcán – hallatlan! Szelidség,
gyöngédség veszi körül őket – én meg tegnap egy olyan brusztflekket
kaptam verekedés közben, hogy egész nap nehezen lélegzem. Ha elmondanám,
azt felelnék, úgy kell, mért nem vágtad pofon, nem szégyeled magad?
Dehát ő kezdte, tanár úr – hát engem nem véd senki? Nem szégyeled magad?
egy felnőtt fiút védeni kell – micsoda katona lesz belőled?
Az ám – katonaság! A tornaórán szabadgyakorlatokban, felvonulásokban
készülünk rá. Az kemény dolog lesz, tudom, eleget hallottam róla. Hideg
priccs, borju a hátamon, alélt menetelések, puska és szurony. Hiszen
szép, lelkes dolog tudom, vágyom is rá – de hát miért csak mi? A hazát
meg kell védeni. Aki nem kockáztatja életét a hazáér, gyáva és
becstelen. Hát ők? Ők? miért nem gyávák és becstelenek? Eszükbe se jut
kockáztatni az életüket – ezek vihognak és pipiskednek: mégis, senki se
mondja, hogy ők gyávák és becstelenek, sőt! inkább eszményül állitják
elénk. Meg kell védeni a nőket, a gyenge nőket! Királyért és hazáért –
és a nőkért! Hát a lányok királyok?
Miért? Miért? Miért?
Miért mindenütt, mindég, ez a kivételezés, ez az extravurst ez az
elnézés – miért, miért? A villamosban fel kell állani nekik – a legjobb
falattal őket kell megkinálni, ha leejtenek valamit, úgy állnak ott,
hanyagul és kényelmesen, mintha a természet törvénye volna, hogy azért
nekem kell lehajolni. Tizennyolcéves koruktól kezdve már kezetcsókolnak
nekik, mint az öreg püspököknek, akik munkában és áldásban töltötték
életüket. Jobboldalra kell engedni őket az uccán. Dehát miért? Mit
nyújtanak ők, mit tesznek, miért kell tisztelni őket? Hiszen
műveletlenek, ostobák, lusták és dologtalanok. Mulatságban nőnek fel,
férjhez mennek – attól kezdve a férjük dolgozik helyettük, eltartja
őket. Szabadjegyet váltottak az életre azzal, hogy megszülettek – míg
nekünk véres verejtékkel kell kiverekedni minden percünket, újra és újra
bebizonyitani, hogy jogunk van az élethez.
De hát miért, miért, miért?
A fiúk valami szégyenletes és ostoba dologról fecsegnek, az iskolában.
Nem, az képtelenség, ostobaság, nem lehet. Itt valami titok lappang, az
bizonyos – de az őrültség, az lehetetlen, hogy az legyen az a titok.
Hiszen az egy buta vicc, egy gyerekes játék – hiszen ennél csak
érdekesebb a Toricelli-féle űr, vagy egy Leclanché-elem?
Miért? Miért?
Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól – ezen a
napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én
is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az uccán. Ezen a
napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanche-elemet,
növénygyűjteményemet és el fogom felejteni önmagamat.
Naplóm
szept. 5.
Új év, új napló, új élet… Ma volt az első nap a suliba. Osztályfőnök
Lenkei, de még nem biztos, azaz rendőr. Tanarak általában a régiek, majd
meglátjuk mi lesz. Egyelőre a harmadik padban ülök. Az a hülye Benkő
jött oda, hogy lépjek be a körbe, majd bolond vagyok. Elhatároztam, hogy
ezentúl mindent pontosan megirok. Este voltunk az Angi néninél, be snasz
volt, nem hoztak petróleumot, de mert már be Este voltunk az Angi
néninél, de snasz volt, kél 6 óra 15 perckor, nyugszik 5 óra 45. Ebédre:
húsleves, leveshús, tökfőzelék. Most itt ülök az uccai szobába, a lámpa
alatt és irok.
szept. 31.
Ma volt az önképzőköri megalakuló ülés. Elnök: Mautner, alelnök Gelléri,
Székely titkár a nyolcadikból, gazda Várnai. Én bekerültem a
választmányba 6 szavazattal, mint bizottsági tag. Kitüztek pályázatot
elbeszélő költeményre, értekezésre, szavalatra és matematikai
értekezésre. Mint választmányi tag egyedül vagyok ötödista a
bizottságba, cimzetes jelleggel csak de biráló bizottsági tag. Ebéd:
gombaleves, fasirt, rizskoch. Voltunk mult héten a Kereskedelmi
Múzeumba. Szombaton Uránia, utána vasárnap, hétfőn csak tizenkettőig van
előadás.
okt. 6.
Aradi vértanuk, nincs suli, ünnepélyt elblicceltem. Hazajövet
találkoztam Gárdossal, mondta, hogy semmi se volt, diri beszélt, aztán
Földessy a vértanukról, Sebők szavalt, de súgtak és erre
összezavarodott. Mondta, hogy tanrendben újitás van, fizika helyett
kedden kilenctől tizig történelem. Gerő elmegy az iskolától. Délután
megvettem a szépiát, a nullkörzőt és gummit, maradt ötvenhét, és
megcsináltam az ábrázoló rajzot, nagyon szép volt de a végén a kihuzóból
kifolyt a tuss, valahogy kivakartam. Elhatároztam, hogy ezentúl mindig
hordok iránytűt. Most az uccaiban ülök, de a sublód előtt, mert az
asztal tele van a friss fehérnemüvel amit hoztak. Mindjárt vacsorázunk,
ebédre mákosrétes volt.
nov. 2.
Elhatároztam, hogy ezentul fontosabb dolgaimat titkos irással irom.
Minden betü helyett az ábécében az utána következő második betüt írom.
Oc dgfcekbvco hkbkmcdrn. Vagy esetleg fordítva irom a szavakat. Matpak
lótápap totnirof aráinél ed mettötlökle. Ma olvastam Jókaitól Szerelem
komédiásai, gyönyörü szép. Grant kapitány gyermekeibe az emberevőknél
tartok, elég érdekes. Holnap önképzőköri ülés lesz, beneveztem
szavalásra, esetleg pályázom az értekezésre is. Ma nagyon röhögtünk,
Prém azt mondta, hogy micsoda marhaságot olvasok én, mialatt ő magyaráz,
mire kivittem, mire kiderült, hogy az ő könyve volt, amit ő irt.
Mértanból jól állok, de még javitani fogok karácsonyig, magyarból egy
felesre állok, dolgozat ⅔, de még lesz egy iskolai dolgozat. Nagyon
kiváncsi vagyok a bizonyitványomra.
dec. 6.
Uránia. „A jégvilág“ c. darabot adták, jó volt a fürészes hal.
Csináltunk dobtapsot, mire az igazgató lekiabált a páholyból, hogy az
egész iskolát hazakergeti, nagyon röhögtünk Gárdossal, minden kép után
állathangot utánoztunk és mondtuk „Náttyon széb! Náttyon széb!“ – és
minden képnél olyan hangosan álmélkodtunk, hogy milyen gyönyörü, hogy a
felolvasó egész büszke volt és minden kép után úgy nézett szét, mintha ő
festette volna. Kivettem a könyvtárból „Servadac Hektort“, este olvasok
majd. Délután bent voltam a plébánia-kertben és eperfalevelet szedtem a
hernyóknak, ja igaz, megölték a kinai császárt, nagy forradalom lesz.
Nem férnek a bőrökbe ezek a kinaiak! Mostan az udvariba ülök, holnap nem
lesz suli. Átnéztem a történelmet és megcsináltam a ábrázolót, kúp
leforditása az első kúpsikba, jó nehéz volt.
febr. 14.
Ma beirtak az osztálykönyvbe, mert a Jákó rámfogta, hogy a manzsettámra
irtam a puskát, pedig nem is természetrajzból irtam, hanem németből.
Annyi baj legyen, majd megkérem az osztályfőnököt, hogy húzzon ki. Ma
Shakespearetól olvastam Hamletet, igen jó tragédia a nagy brit költő
tollából. Ma egész nap olyan szomoru voltam, nem is tudtam etetni a
hernyókat. Tulajdonképpen miért is él az ember? „Lenni vagy nem lenni ez
itt a kérdés“, mintahogy Shakespeare mondja Hamletben. Arra gondoltam,
hogy milyen kár az ifjuságért, mely elmulik és hogy én már sohase leszek
olyan vidám és elégedett, mint a harmadikban. Hiába! az élet nem olyan
víg dolog!… de hagyjuk!…
Lógok a szeren
Lógok a szeren.
Azt, hogy az izmaim még fejletlenek s mellem is szükecske, azt én jól
tudom. De nem tudhatjátok, hogy mi lakik bennem. Én is csak homályosan
sejtem, borzongva gondolok rá, olyankor, mikor könnyedén simul rám a
tornatricot és lábam gummicipősen szökdel a tornaterem csertörmelékében.
Igaz: Wlach ötven kilós súlyokat emelget és Bányai Miklós megcsinálja
nyujtón a nagyhalált. De ő bennük, ugye, nyers erők dolgoznak csak,
formátlan ösztönök – énbennem pedig az Akarat lakozik. Bányai képtelen
megérteni a „savoir“ ige ragozását és Wlachnak én csináltam meg az
algebrai dolgozatot. Én másféle ember vagyok. Én értem a tudományokat és
egyelőre nem tudom megcsinálni a vállállást a korláton – de mi lesz, ha
egyszer mégis megtanulom? Csodálatos lény jelenik meg ez esetben a világ
szinpadán; tüneményes ember, akihez képest Jókai hősei közönséges
tucat-emberek. Képzeljétek el, hogy egy napon ilyenféle ujságcikk
jelenik meg a lapokban: „Érthetetlen és nagyszerü előadás kápráztatta el
tegnap a Vigadó disztermében összegyült álmélkodó közönséget. Egy
fiatalember, akiről eddig senkise tudott (itt az én nevem következik)
jelent meg a dobogón s „Az élet értelme másodfokú egyenletekben“ címü
előadásban tökéletes francia nyelven, megoldotta a világnak rejtélyét,
amin eddig hiába fáradoztak a legnagyobb elmék – s mindezt oly nagyszerű
előadóművészettel, hogy a jelenvolt világhirű szinészek sírva tolongtak
a dobogó felé, hogy kezetszoríthassanak az alig tizenhatéves zsenivel.
De az ifjú szerényen és nyugodtan mosolygott csupán s egy váratlan
mozdulattal az asztalra ugorva, kézállásba helyezkedett, majd három
salto mortálét csinálva a megdöbbent közönség fölött, elkapta a feje
fölött huzódó vasrudat s azon szédítő halálforgásokat végezve, átugrott
a kilencméternyire elhelyezett kályhára, de úgy, hogy kézállásba maradt
azért, s előbbi előadását ebben a helyzetben folytatta, nyugodt és
behizelgő modorban, végleg megoldva a nagyszerü problémát…“
Lógok a szeren.
Ti ezen csodálkoztok, mert nem tudjátok elképzelni, hogy lehet ember,
aki mindenben egyformán tökéletes. Ti öregek és konzervativok vagytok és
azt hiszitek, hogy a világ ezentúl is csak olyan lesz, mint eddig és
elfelejtitek, hogy egyszer eljön majd az érettségi. Ti nem tudjátok
például elképzelni, hogy lehet majd esetleg egy miniszterelnök (a nevét
szerénységem tiltja megsejtetni veletek) aki egy napon, miután
szenvtelen és nyugodt hangon bejelentette az országgyülésnek, hogy
nehány jólmegfontolt diplomáciai müvelettel, amikről eddig nem akart
beszélni, mert nem a szavak embere, sikerült Angliát, mint egyszerü
gyarmatot, Magyarországhoz csatolni s ezt ezennel tudatja a tisztelt
Házzal – mondom, miután ezt szenvtelen és hideg hangon előadta, nem
törődve az orditó és ujjongó képviselőkkel, akik vállukra akarják
emelni, hirtelen vivóállásba helyezkedik s egy szédítő, eddig ismeretlen
dzsiu-dzsicu fogással, ott, a miniszterelnöki emelvényen, két vállára
fekteti azt az ausztráliai világbirkozóbajnokot, akit az angol ellenzék
orvul elhelyezett az emelvény belsejében, hogy a legnagyobb európai
férfit megölje. Ti nem tudjátok elképzelni, hogy valaki délelőtt, mint
Főakadémikus előadást tart az egyetemi tanároknak, délután pedig
megnyeri a hátúszás és függeszkedés világbajnokságát, mellesleg a
rudugrásét is esetleg, hogy aztán este az ámuló közönség előtt
hajlongjon, mely a Nemzeti Szinházban ugyanezen ifjú drámájának
ötszázadik előadását tapsolja orkán gyanánt. Ez a rendkivüli ifjú nem
azért találta fel a holdbarepülőgépet, mintha nem tudná megkeresni a
kenyerét laufmétával is, melyben virtuóz – ez a rendkivüli férfi
időnként hanyag mozdulattal rúg be harminckét gólt az Eftécé, vagy a Mac
kapujába, mely csapatok együttes erővel sem birnak vele, aki egyedül áll
ki ellenök.
Lógok a szeren.