Produced by Albert László from page images generously made
available by Hungarian Electronic Library
KARINTHY FRIGYES
TANÁR ÚR KÉREM
KÉPEK A KÖZÉPISKOLÁBÓL
VÉRTES MARCEL RAJZAIVAL
DICK MANÓ KIADÁSA BUDAPEST VII, ERZSÉBET-KÖRUT 12.
Nap nyomda részvénytársas
KOSZTOLÁNYI DEZSŐNEK, a „Szegény kis gyermek panaszai“ szerzőjének
BEVEZETÉS
Az udvaron keresztül belopóztam – féltíz után járhat az idő, most a
folyosók kihalltak és konganak, csak néha, mikor egy becsukott ajtó
előtt elmegyek, csap ki felém a zümmögés és egyszerre mélyen és igen
komolyan elszorul a szívem. A második emeleten, jobbra, a tanári szoba
mellett, a VII-ik b) osztály ajtaját kinyitották, levegőzés miatt.
Leveszem a kalapomat, zsebreteszem. Aztán óvatosan bemegyek az ajtón,
félreforditott fejjel meghajtom magam a katedra felé és nesztelen
léptekkel hátravonulok; az utolsó padban, a kályha mellett, üres egy
hely. A tanár nem nézett rám, rendben van, legyintett egyet, azt hitte,
idetartozom, és vagyok az, aki öt perccel előbb kiment. Nesztelenül
megkerülöm a köpőládát és a szemétkosarat. Rálépek egy fél kiflire,
óvatosan megfordulok és beülök az utolsó padba. Vörösesszőke, szeplős
fiu ül mellettem – oh igen, oh igen – és majdnem felkiáltok örömömben,
meglepetésemben, boldogságomban: hiszen ez a Büchner! nini, a Büchner! –
milyen, milyen régen nem láttam, hol jártam én, istenem, milyen
borzasztó álmaim voltak. De most itthon vagyok megint, a jó, igazi
valóságban, az én valóságos életemben, amiből nem volt jó kimenni, – oh
itthon vagyok, én vagyok az, Karinthy Frigyes a hatodik béből, hát
persze, micsoda ostoba álom volt az. Egyszerre minden szag ismerős:
remegve nyúlok be a padba és kihúzok egy füzetet. Egy pillanatig
káprázik a szemem, de aztán világosan elolvasom: az én nevem, hatodik
bé, magyar dolgozatok.
Büchner, édes Büchnerkém, hogy vagy, te drága, vörös ember. Büchner
kissé csodálkozva néz rám, nem érti, minek örülök úgy, hogy értené!
Pszt, mondja, meglök és mérgesen néz rám oldalt. Persze, én itt
lármázok, mikor odakint felelnek – ki felel? ahá, a Steinmann, a Bódog!
– és aztán neki lesz baja belőle. De édes Büchnerkém, nem érted, alig
tudok uralkodni az örömömön. Büchner nem érti, hogy lehet valaki ilyen
marha, aszongya, minek röhögsz úgy, tudod, hogy pikkje van rám, azt
hiszi, én bolondázok és azon röhögsz. Különben pedig, mért nem férsz a
bőrödbe? Pszt, lassan beszélj.
Hát idehallgass, édes Büchnerkém, milyen marhaságot álmodtam – és most
boldog vagyok, hogy csak álmodtam. Azt álmodtam, hogy én nem vagyok már
tizenhat éves, hanem sok év telik-múlik és tudod, és sok zavaros és
zagyva dolog jön, egészen másképpen, mintahogy én most elképzelem.
Tudod, álmomban leérettségiztem, képzeld (na és örülsz, hogy csak álom
volt, te hülyőke, bár már túl volnánk rajta!) – szóval leérettségiztem
és kiléptem az élet iskolájába, amiről Lenkei tanár úr szokott beszélni.
Bizony, nem is tudom, hanyadik osztályába jártam már az életiskolának,
de nagyon sok osztály volt és úgy volt (pszt! ne ordits úgy! idenéz és
kihívhat, milyen pikkje van rám!) szóval úgy volt, hogy már huszonhét
éves vagyok és ülök egy kávéházban és nem jól éreztem magam, képzeld,
pedig mostanában hogy szerettem volna huszonhét éves lenni. Szóval a
kávéházban ültem és úgy volt, hogy tényleg egy iró lettem, ami lenni
akartam és már sok könyvem megjelent és ismertem személyesen Bródy
Sándort és elfogulatlanul beszélgettem Molnár Ferenccel és autogrammot
kértek tőlem, és képzeld, mégse éreztem jól magam, nem furcsa? Szóval
kiderült, hogy érettségi után nem olyan jól lesz, mint hittem. És amint
ott ültem a kávéházban, esett az eső és minden szomorú volt, – ekkor én
egyszerre eltünődtem álmomban és azt gondoltam, hogy ez mégis csak
lehetetlen, hogy én már huszonhét éves vagyok és minden így megy – és
egyszerre eszembejutott az osztály és hogy hiszen én tulajdonképpen a
hatodikba járok és nekem még sok dolgom van, meg kell csinálni a mértani
rajzot, át kell néznem a történelmet és közben gondolni kell a jövőre,
ami nagyszerű és csodálatos lesz, mert hiszen még csak tizenhat éves
vagyok. Szóval jól átgondoltam mindent és világosan rájöttem, hogy én
most nyilván csak álmodom és még hozzá nem valami szép és dicsőséges
álmot, hanem egy elég kellemetlen és tökéletlen álmot és hogy a
legokosabb, amit tehetek, ha erőlködöm és fölébredek és átnézem a
mértant és bejövök az osztályba. Az esős ablaküveghez szoritottam a
fejem és erősen elhatároztam, hogy most felébredek, és egészen más
szemmel nézem majd azt az igazi életemet, a középiskolában. Nem látom
olyan keservesnek és fárasztónak és nyomasztónak; hanem figyelni fogom
benne mindazt, ami benne kedély és humor és emlék és szép fiatalság:
amit innen, ebből a távolságból olyan tisztán látok már – megnézek
mindent jobban, mint eddig – és nektek, édes barátaim, kedves
középiskolai tanulók, újra megmutatom és figyelmeztetlek benneteket,
hogy mennyi szín és furcsaság és élet mindez és mennyi emlék és mennyi
remény.
(1913.)
Reggel hétkor
Krrr… Brrrr…
Mi ez, mi ez, mi ez, ez a rettentő csengetés? Tűz van? Ezek nyilván
tűzoltók… szólni kellene az Erzsinek, hogy oltsa el a lámpát, biztosan
meggyulladt a kredenc.
Krrr… Brrrr…
Dehogy… hiszen ez a vekker… A vekker csönget… De hiszen akkor félhét van
már… fel kellene kelni.
De hisz az lehetetlen, hiszen csak most feküdtem le. Mi van ma?
Szerda? Magyar, német, mennyiségtan, földrajz, torna. Ez öt. Rendben
van! Akkor még alhatom öt percet.
Magyar, német, mennyiségtan, földtan… Tyű! Hiszen én még nem csináltam
meg a térképet… Ceruzával megvan már, most ki kellene húzni tussal
Magyarország határát… Tyű! Hiszen át kellene olvasni még a földrajzot és
a magyart, föl kellene kelni, felelés van… felelelele… fefe…
Na – mi ez? Csak nem alszom el megint – ezt mégse lehet, felelés,
Mákossy tanár úr és Magyarország határa…
Hát kérem, Bauer, csak nyugalom. Csak nyugalom, kedves Bauer, azért nem
muszáj elsietni a dolgot… Nem kell kapkodni, meg lehet csinálni azt a
felkelést szép nyugodtan – – biztos kézzel – – előkészítve… Zrinyi se
rohant ki csak úgy az ágyból, hanem előbb előkészült… Kérem, tanár úr,
én készültem…
Arra semmi szükség nincsen, hogy az ember azért mindjárt kidugja a lábát
a takaró alól, ilyen hidegbe… Persze, a harisnya, az fontos, ha fel akar
kelni az ember… de csak óvatosan, kedves Bauer, csak óvatosan… Így,
szépen, lenyúl az ember a szék alá, óvatosan felkaparja a harisnyáját…
így… behúzza szépen a takaró alá… hogy én minek dugjam ki azért a
lábam?… nevetséges, itt is fel lehet húzni a takaró alatt… Na, ugy-e!…
tyű, ott oldalt bejön a hideg… Kapitány úr, kapitány úr, léket kapott az
ágy, Némó kapitány, mingyárt elsülyed… ezt be kell tömni… hú! de jó.
Na. Hát ez megvan. Fent van. Hát ez kemény munka volt, ez igen. Ezután
nehány percnyi pihenés következik. Hiszen a nehezén túl vagyok, most már
csak a cipő jön és a ruha, erre lehet pihenni néhány percet. Pihenni
szükséges, úgyis beteg vagyok. Mélyen tisztelt tanár úr, fiam ma
gyöngélkedés következtében nem vehet részt az előadáson, tisztelettel
Bauer Károly.
Bár ez nem valószinű. Bár azért a földrajzot mégis át kellene nézni és
kihúzni tussal… Bár miért kellene azért fölkelni… tegnap egyszer
átnéztem részint, úgyis mindjárt fölkelek és megnézem, hát most már
mindegy. Nevetséges. Egy oldal különben is az egész, másrészt, de
azonban gyöngélkedem is. Nemcsak átnézem én aztat, hanem még itt az
ágyban elmondom, emlékezetből aztat, ahogy tegnap átolvastam… mert én
nem henyélésből fekszem itt az ágyban, hanem azért fekszem, kérem tanár
úr, hogy elmondjam magamban a földrajzot… nekem itt sürgős és
halaszthatatlan feküdnivalóm van itt az ágyban… ezt rögtön el kell
intézni… ezt a fekvést… mert már hét óra is lehet…
Tehát Magyarországot délen határolja a Duna és a Szerbia és a romániai
dalmát… és a Szerbia… és Szerbia fővárosa… és a fővárosi Szerbia…
Na, kezdje előlről, Bauer, maga szerencsétlen. Kérem, tanár úr, én
készültem. Tudtam, de elfelejtettem. Ne feleseljen, Bauer, mert magának
felelnie kell, mert maga Szerbiából négyesre áll és az intő-konferencia
már össze is ült. Fogd be a szád, Bauer.
Igenis, az intő-konferencia ott ül már Szerbia határán és tanácskoznak.
Még csak a hadvezért várják és a csatát azonnal megkezdik. Tehát mi
Bosznia fővárosa? Bauer, fogd be a szájadat és ülj ide az ágyú mellé,
most te vagy az Ágyútűzér és teneked kell megvédeni Magyarország
határát. Hát jó, ha nekem kell megvédeni, adjanak mellém ezer kipróbált,
derék cowboyt, mindegyik egy-egy mozigéppel, majd én megmutatom nekik.
Hajrá, hajrá, derék fiúk! Fel a csatába! Adjatok egy lovat Bauer alá!
Na most!… Hadaink már bent járnak Szerbiában… Én azt hiszem, igazgató
úr, mégis csak ez a Bauer fogja megvédeni Magyarország határát.
Mennyiségtanból rosszul áll, az igaz, de húsz saslengést csinál a
nyújtón és mint fővezérnek, ez kell. Na Bauer, hát akkor csak neki, édes
fiam… foglald el Szerbiát… így még kijavíthatod a négyesedet.
Jó, nem bánom, tanár úr. Tábornoki egyenruhám megfelel? Így. Hát most,
utánam, fiúk. Maga, Mákossy tanár úr, maga lesz a hadsegédem… de
vigyázzon, hogy mit parancsolok és fogja be a száját… Így. Üljön fel ide
hátra a lovamra és kapja el, ha golyó jön… Majd adok én magának. Ne
feleseljen, tanár úr. Tanár úr, nem készültél. Hát mondd meg, tanár úr,
mi a fővárosa Szerbiának? Na ugy-e, nem tudod. Szerbia fővárosa
Budapest, miután én most elfoglalom és hozzácsatolom Magyarországhoz.
Ülj le, tanár úr, négyest kapsz.
Hát hol is van csak az a Szerbia? Hol is van? Az bizonyos, hogy valahol
van. De nem találom. Jaj, jaj, tanár úr, nem találom Szerbiát, hogy
foglaljam el?
Persze, hogy nem találod, gazember, miután nem húztad ki tussal
Magyarország határát a térképen, hát most nem látni, hol kezdődik
Szerbia. A katonák ott állanak a határon és nem mernek átlépni, mert
félnek, hogy belépnek a tusba, mielőtt megszáradt.
Na megállj, te gazember Bauer, ezt te csináltad! Le a fejeddel! Le a
fejeddel! Hóhér, vágja le gyorsan a fejét, azzal a cigarettavágóval.
Jaj, jaj, hóhér úr, én készültem! Jaj, Erzsi, Erzsi!…
Na, mi az, ifiúr?… Mi?! Maga még az ágyban van? Hiszen nyolc óra van
már, a nagyságos úr már el is ment a hivatalba.
Tyű! Ezt elaludtuk megint!
Tyű! Mi lesz itt!! Még jó, hogy a harisnyám már fent van.
Elkéstem
Nyolc órakor még homályos a reggel és homályosan bukdácsolnak álmos
fejemben a másnap esélyei és minden lehetősége. A középiskolai tanuló
élete: nyolc éven át napról-napra megújuló harcbaszállás, halálos
veszedelem: minden reggel pontban nyolckor, a véletlenek és ravasz
kelepcék és elhatározó események hullámzó harcterére kiront: sebeket
kap, sebeket oszt, néha elvérzik. Másnap újra feltámad, kezdi előlről.
Minden reggel új fegyverzet és új haditerv. Furfangos és végtelenül
komplikált megfontolás, amiben százféle ok és okozat kombinálódik.
A fegyverzet ma hiányos: éppen azért gondosan kell összeválogatni. Első
óra mennyiségtan. Az irrationális egyenleteknél tartunk, de mult órán
még nem fejeztük be. Felelés eshetősége 25–27 százalék. Ebben a kis
százalékban szerepet játszik az a körülmény, hogy sokan még nem is
javitottak s hogy Frőhlich megbizhatatlan jellemű, ingatag és gyenge
akaratú ember, aki mult órán talán még maga is azt hitte, hogy jövőre
tovább magyaráz és most egyszerre, szinte öntudatlanul, feleltetni kezd.
Az emberi lélek mélyén vannak ilyen kóros tünetek, amikkel számolni
kell.
Szerdai nap lévén, én istenem, a mennyiségtan után két óra mértani rajz.
Hiányzik a szépiám, a görbe léniám is hiányzik, amit pedig ma
összeirnak. Guttmann igért egy gummiguttit, azt elkérem. Vörösmarty
Nyelvszépségei. Na, igen Vörösmarty nyelvszépségei, tudom, tudom: ma ez
a tét, kettő vagy semmi. Csak a másik felét néztem még át, de van két
tíz-perc a magyar óra előtt, az húsz perc, most, míg az iskolába érek,
átgondolom magamban az első felét: nyertem tizenöt percet, azalatt
berepülöm Vörösmarty Nyelvszépségeit, elkérem Guttmanntól a gummiguttit
és még a történelmet átszaladom. A füzetem nincs meg. Tanár úr kérem,
fiam ma gyengélkedett, a mennyiségtani dolgozatot nem készithette el.
Igen tisztelt tanár úr, fiam gyengéd szervezetének ápolása hosszabb időt
vesz igénybe, mely idő alatt háziorvosunk a mennyiségtan-dolgozatoktól
való tartózkodást ajánlotta.
Hát ez semmi. Ezek csak olyan ábrándok, megvalósithatatlan ködképek. A
rideg valóság nem az, a rideg valósághoz szívós elszántság és
lélekjelenet kell és kell hozzá Guttmann megint, akinek a füzetéből öt
röpke perc alatt gyorsan átirom az egészet. Bár mit ér nekem, ha megvan
a dolgozat, ha egyszer a kamatos kamatot úgyse tudom, pedig ha felelés
van, az csak abból van, az tiszta sor. Ne ábrándozz, hanem cselekedj!
Most pedig, ejnye, jó lesz sietni, ezzel az úrral, aki most szembejön,
nyolc óra öt perccel szoktam találkozni. Hát lássuk csak, szedjük össze
a gondolatainkat, mert a perc közel van. Szóval: csak szépia kell és
lénia. Ezzel szemben Vörösmarty, mint tudjuk, klasszikus tisztaságban
tartotta a nyelvet, szavai kristályos tökéletességgel – micsinálnak a
szavai? Szentisten, hiszen ezt sem tudom, meg kell gyorsan nézni,
micsinálnak Vörösmarty szavai kristályos tökéletességgel. És Nagy Lajos!
Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty
kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gummiguttit. De ha
Guttmann nem adja? Akkor, akkor tisztelt tanár úr, fiam ma gyöngélkedett
és nem birta elhozni a gummiguttit. Még van egy eset hátra, hogy
kigyullad valami, vagy valamelyik tanár meghalt és hazaküldik tíz után
az egész osztályt.
Na, mi ez? Szívem nyugtalanul kalapálni kezd. A bejárat előtt nem áll
senki. Az egész épület gyanusan, fenyegetően csendes. Csak nem?…
Nem, nem… Az nem lehet. Az csak nem történik velem. Mindenesetre jó lesz
sietni.
Az első emeleten csend… Hallgatnak a falak és a lépteim konganak.
Nincs kétség benne. A szörnyű, az elképzelhetetlen megtörtént. Itt már
lecsengettek.
Most még csak egy eshetőségem van: talán még nem jött be Frőhlich.
Az üres folyosókon lábujjhegyen lopózom az Osztály ajtaja elé. Fülemet
óvatosan tapasztom a kulcslyukra. A lemondás keserű vonása görbiti le
ajkam. Odabentről egyhangu csönd beszél mindennél érthetőbben.
Hát ezen már nem lehet segiteni: talán még nem irtak be, lassan
benyitok. Frőhlich egyetlen szót sem szól, csak valami kegyetlen
elégtétel villan át rajta, míg szerényen és udvariasan bevánszorgok a
padomba. Az osztályon az elszörnyedés halk moraja fut keresztül.
Frőhlich lassan előveszi az óráját és megnézi. Könyveimet belököm a
fiókba. Büchner, aki mellettem ül, előrehajlik a tábla felé, az arcán a
mennyiségtani tudományok iránt érzett mély és kielégithetetlen szomjúság
lángol: csak én látom, hogy a szája kicsit balra húzódik, felém, és a
fogai közül csak én hallom a sziszegést:
– Beirtak a hiányzók közé.
Jobbra húzom a szájam. Előre meredek, a matematikai tudományok
összességével szemben táplált elfojthatatlan érdeklődés ül ki az
arcomra. A fogaim közt sziszegem:
– Tovább megyünk?
Büchner balra sziszeg:
– Nem. Felelés.
Eladom a könyvem
– Ennyi könyvet viszel máma magaddal? – kérdezi az apám s amikor én
lemondóan bólogatok, a nagynénémnek, aki szintén jelen van, németül
szidni kezdi az iskolát. Csupa svindler, drága és új könyveket
szerkesztenek, amibe semmi uj nincs és rákényszeritik a szülőket, hogy
megvegyék.
Bánom is én, csak az utcán legyek. Letérek a Múzeum-körútra és a
Károly-körútra. Ez a mi uccánk: az antikváriumok egész rajvonala. Megyek
előre, hónom alá csapom a füzeteket – és a könyvet, a kritikus könyvet
kényelmesen átlapozom menetközben, mintha otthon ülnék. Ebben nagy
prakszisom van; – megyek az iskolába és az uccán tanulok, még irok is
néha.
Tehát lássuk csak. Ez a tavalyi természetrajz, ötödik kiadás, lényegesen
javitva, átdolgozva. Lényegesen átdolgoztam magam is – a hátulsó fele
levált, annyi baj legyen. Az első fedelen egy mértani rajz. A 178-ik
lap, sajnos, hiányzik. Az Ember Csontvázára, (87-ik ábra) sajnos, igen
kemény ceruzával rajzoltam a cilindert és a szájába csutorát, nem
lehetett kiradirozni, – a rozmárra, tavaly, mikor még ifjú voltam és nem
gondoltam a jövőre, oda meg direkte tussal festettem rá a bajuszkötőt.
Dörzsöltem, dörzsöltem, az igaz, de mit ér az, a rozmár kilukadt, a
bajuszkötő mégis látszik. És vajjon melyik beszámithatatlan, ostoba
percemben jutott eszembe, hogy az egész 172-ik lapot kőporral
bedörzsöljem, míg vékony lett, mint a selyempapir? Mert hogy az
Állatvilági Statisztikai Térkép közepéből egy ötszögalakú, hosszúkás
darab hiányzik, az igen, az rendben van, arra emlékszem, akkor
repülőgépet szerkesztettem és kellett a kemény papir. De a
tartalomjegyzéket igazán nem kellett volna köröskörül kicsipkézni,
nehéz, verejtékes munkával, hogy aztán egy vékony pálcikává
összesodorjam az egészet, amit képtelenség kisimitani, mindig
visszakunkorodik.
Egészben véve azonban igen csinos könyv. Igy egy kicsit messziről nézve,
félig behunyt szemmel, nagyon takaros, rendes könyv. Na, látszik,
látszik, hogy hordták, de azért olyan kedves, szerény, jó könyv. Ujonnan
2 korona 70 fillér. Megmagyarázom annak az embernek, hogyha a fedelet
leradirozza, eladhatja új könyvnek. Egy kicsit csal, mit tesz az? Ha ő
kérdez, egy koronát kérek – ha nem kérdez, csak mond egy összeget,
hússzal többet kérek, mint amennyit mondott.
Állok egy-két percig a kirakat előtt és az üvegen át tanulmányozom a
terepet. Kicsi, öregember: szemüvegen át néz valami képet. Kilencven
fillérért is odaadom. Komoly, öregember.
Hirtelen nyitok be. Az öreg most beszél valakivel: oldalt néz rám, nem
köszön, mikor belépek. Ismeri már az emberét. Nem zavarom, állok
türelmesen, köhögök. Egyszerre végtelen, bús kishitüség tölti el a
szivem, magamban szeliden, könnyes megadással simogatom az öregember
lelkét. Te hideg, kemény öregember, értsd meg a szegény, szegény,
szegény diákot, aki hetek óta csüggedten és reménytelenül, szeretne már,
oh úgy szeretne egy kis törmelékcsokoládét, egy kis gummit, amiből
csúzlit lehetne csinálni, egy olyan újrendszerű matricát, egy épithető
papirházat – és pénzt, sok pénzt, egy koronát, kettőt, magáért a
pénzért, l’art pour l’art. Látod, én értelek téged, te öregember, tudom,
én tudom, hogy magadnak is annyiban van, hogy nehéz a dolog nagyon és
hogy ez a könyv piszkos. És látod, én odaadom neked 70 fillérért.
Az öregember közben tovább tárgyal. Hozzám nem szól semmit, értjük mi
már egymást: hirtelen kinyújtja oldalt a kezét és én beleteszem a
könyvet. Beszél a vevővel, megforgatja két ujja közt a könyvet,
rettenetes undorral kinyitotta… istenem… Igen, éppen a rozmárnál
nyitotta ki és ott van a kőporos oldal. Hatvanért odaadom neki, egye
meg.
Lelöki az asztalra.
– Régi kiadás – és szakadt, hiányzik.
A világ elsötétül előttem.
– Ezt használják a Markóba’… mondom vad daccal, elszorult torokkal.
– Tudom. – És tárgyal tovább. Levegő vagyok.
Tétován, percekig állok. Embertelen keserűség ül a mellemen.
– Harmincért odaadom, – szólok végre halkan.
Az antikvárius tovább beszélget a vevővel. Két perc mulva felel, mikor
már nem is számitottam rá. – Negyven fillér, – mondja, de nem fordul
felém.
– Rövid számadás. Ez még a mozira se elég. De a perc elhatározó. Bátran,
gyorsan, fejest a helyzetbe – utánam az özönviz. Hirtelen előkapom a
vadonatúj Stilisztikámat, ami ma is kell.
– Ezért mennyit ad?
Összesen egy korona és hatvan fillért fizetnek ki a kasszánál, – oh, a
Stilisztika kellett neki, a nyomorultnak, a sátánnak, az én idei
Stilisztikám, azt elhiszem, kapott utána, elvitte, kikapta a kezemből,
nem is volt időm meggondolni.
És most mi lesz?
Mi lesz? Mi lehet? A pénzt itt szorongatom a kezemben.
Holnap visszaveszem a Stilisztikát. Kérek ehhez a pénzhez még egy
koronát léniára és visszaveszem.
Holnap elmegyek címet irni, falat hordani. Holnap beállok hajósinasnak.
Holnap visszaveszem a Stilisztikámat.
A jó tanuló felel
A jó tanuló az első padban ül, ahol hárman ülnek: ő a középen, a jó
tanuló, Steinmann. Az ő neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál; –
szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt
a nevet. „A Steinmann miért tudja megtanulni?“ kérdezi otthon harminckét
apa harminckét fiutól. „Kérd meg a Steinmannt, hogy magyarázza meg“,
mondja az apa és a fiu valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent
tud előre, még mielőtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba
dolgozik és titokzatos szavakat tud, amit csak az egyetemen tanitanak.
Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a
biztos, az az egyedül helyes, az az Abszolut.
Steinmann felel.
Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt;
halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor később a francia
Rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicêtre foglyai közül
előszólitják a halálraitélteket: mindig igy tudtam csak elképzelni. Az
agyak utolsó, véres erőfeszitésben kapkodnak lélegzet után, – még van
két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani
haladvány tételeit. Tanár ur, én készültem, mondja az ember magában.
Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé,
mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merően szembenéz a tanárral,
szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen elernyed és behunyja a
szemeit: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban egészen
elbujik Deckmann háta mögé, ő nincs is itt, köszönöm szépen, nem tud
semmiről, őt irják be a hiányzók közé, törüljék ki az élők sorából, őt
felejtsék el, béke poraira, ő nem akar résztvenni a közélet
küzdelmeiben.
A tanár kettőt lapoz, a _K_ betűnél lehet, – Altmann, aki az év elején
_K_atonára magyarositotta a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az
elhamarkodott lépést. De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak és a
tanár becsukja a noteszt.
– Steinmann! – mondja egészen halkan és kivételesen.
Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann
gyorsan feláll, – a melletteülő kiugrik a padból, szerényen és
udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testőr, néma
és mellékes, dekorativ szereplője egy nagy eseménynek.
Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre és összetett ujjakkal
gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy és kezébe veszi a krétát. A
tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát és sebesen
törülni kezdi a táblát: ebben végtelen előkelőség és önérzet van, ezzel
azt akarja jelezni, hogy ő ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét,
ő nem fél, ő mindig készen van, ő addig is, mig a felelés kezdődik,
valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, ő ráér gondolni a
köztisztaságra és az emberiség békés fejlődésére és letörüli a táblát.
– Hát, – mondja a tanár és gondolkodva húzza a szót – majd valami
érdekes példát veszünk…
A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen,
valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelőt. Most úgy néz a
tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnő, akinek egy gróf
megkérte a kezét és mielőtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel
mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbüvöli a grófot
s a gróf remegő boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvező lesz.
– Vegyünk egy kúpot… – mondja a gróf.
– Egy kúpot, – mondja Steinmann, a grófnő. De már ezt is úgy tudja
mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak ő tudja
_mennyire_ kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az
egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre
legalkalmasabbat, megbizott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a
kúpot, de nyugodtan lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a
kúppal, én is ott leszek a helyemen és megbirkózom vele.
– Különben, – mondja a tanár hirtelen, – vegyünk inkább egy csonka
gúlát.
– Csonka gúla, – ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Ő a
csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos bár fölényes
viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Ő nagyon jól
tudja, őt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint
más, normális gúla, egyszerű gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud
képzelni – csak le van vágva belőle egy másik gúla.
A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik
egymást, lassankint intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló
közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokonlélek, mely
itt előttünk egyesül, a differenciál-egyenletek éteri légkörében. Egy
mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez
felelés, az előmenetel megitélése. A jó tanulónak be se kell fejezni ezt
a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelől, hogy be
tudja fejezni?
A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következő percben már
roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását:
egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik és a tanár tekintetét
keresi lopva, hogy mégegyszer összenézzen vele és a tanár lássa, hogy ő,
bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja,
mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő és hogy
mit kellett volna felelnie.
A rossz tanuló felel
Nem, mára nem lehetett számitani, igazán. Hiszen számított rá, persze
hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyenfélét: de álmában
magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha a magyart is Frőhlich
tanitaná. Álmában elintézte az egész kérdést, a párhuzamos vonalakról
felelt, egyfelesre.
Mikor kimondják a nevét, nem hisz a füleinek, körülnéz: hátha csoda
történik, hátha csak agyrém, nyomasztó lidércnyomás volt, hogy ez az _ő_
neve és most felébred ebből az álomból. Aztán egy csomó füzetet felkap a
padról. Mig végigmegy a kis uccán, a padsorok közt, ezt gondolja:
„Ápluszbészeráminuszbéegyenlő ánégyzetminuszbénégyzet.“ Ezt fogja
kérdezni. Biztosan ezt fogja kérdezni. „Ha nem ezt kérdezi, átmegyek
különbözeti vizsgával a polgáriba és katonai pályára lépek.“
Közben megbotlik és elejti a füzeteket. Mig a földön szedeget, háta
mögött felzug az obligát nevetés, amit ezuttal senkise tilt be: a rossz
tanuló törvényen kivül áll, rajta lehet nevetni.
A tanár leül és maga elé teszi a noteszt. Ránéz. A rossz tanuló
görcsösen mondogatja magában: „ápluszbészer…“ veszi a krétát. A tanár
ránéz.
– Készült? – mondja a tanár.
– Készültem.
Ó igen, hogyne készült volna. A halálraitélt is elkészül: felveszi az
utolsó kenetet és lenyiratja a haját.
– Hát akkor irja.
A rossz tanuló a tábla felé fordul.
– bénégyzetminuszpluszminusznégyzetgyökbéminusznégyácészerkétá.
És a rossz tanuló engedelmesen irni kezdi és mondja utána a számokat.
Irja, irja, mint Ágnes asszony, tudja, miről van szó, látja a tételt,
„éppen úgy, mint akkor éjjel“, mikor elaludt mellette és fogalma se volt
róla, mit jelent az egész. Igen, ez az, homályosan sejti, valami
másodfoku egyenlet – de hogy mi lesz ebből?
Szép lassan és kaligrafikusan ir. A négyesnek a szárát vastagitja, – a
vonalból, ami törtet jelent, gondosan letöröl egy darabot, ehhez külön
elmegy az ablakig a spongyáér. Időt nyer ezzel. Hátha csöngetnek addig.
Vagy valami lesz. Ugyse sokáig szerepel ő itten, a dobogón. Ezt még
felírja, az egyenlőségjelet is szép lassan felrakja – igen, ezt még ugy
csinálja, mint más, felsőbb lények, mint egy jó tanuló. Felirja még
„_á_“. A katonaiskolában nagyon korán kell felkelni, villan át az agyán,
hirtelen. De aztán hadnagy lesz az ember. Esetleg kimegy Fiumébe.
Közben szép lassan ir – még mindig nem irta le. Hozzánemértő ember, ha
ki ezt a jelenetet figyeli, azt hiszi, valami jó tanuló felel. De a
szakértő tudja már, mit jelent az, mikor valaki ilyen határtalan gonddal
rajzolja a kettes farkincáját. Halálos csend köröskörül. A tanár nem
mozdul. Most beszélni kell.
– A másodfoku egyenlet… kezdi értelmesen és összehúzott szemmel,
mélységes figyelemmel nézi a táblát.
– A másodfoku egyenlet… ismétli olyan ember modorában, aki nem azért
ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért,
mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat,
a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli.
De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez.
– Készült? – mondja keményen és szárazon.
– Tanár úr kérem, én készültem.
Ezt bezzeg villámgyorsan mondja: véres dac, lázadó kétségbeesés remeg a
hangjában.
Tanár (széles gesztussal): Hál akkor halljuk.
A rossz tanuló nagy lélegzetet vesz.
– A másodfoku egyenlet az elsőfokú egyenletből származik oly módon, hogy
az egész egyenletet megszorozzuk…
És most beszél. Valamit beszél. A második mondatnál arra számitott, hogy
félbeszakitják, – lopva néz a tanár felé. De az mozdulatlan arccal néz,
se azt nem mondja, hogy jó, se azt, hogy rossz. Nem szól. Pedig a rossz
tanuló nagyon jól tudja, hogy nem lehet az jó, amit ő beszél. Hát miért
nem szól akkor a tanár? Ez rettenetes. A hangja reszketni kezd.
Egyszerre látja, hogy a tanár felemeli a noteszt. Erre elsápad és
szédítő gyorsasággal kezdi:
– A másodfoku egyenlet úgy származik az elsőből, hogy végig… Tanár úr
kérem, én készültem.
– Polgár Ernő, – mondja hangosan a tanár.
Mi ez?
Már egy másikat hivtak ki? Ő vele végeztek? Mi ez? Álmodik?
– A másodfoku egyenlet… kezdi ujra, fenyegetően.
Polgár Ernő fürgén kijön és a tábla másik végén már veszi a másik
krétát.
– A másodfoku… Tanár úr kérem én készültem.
Senki nem felel. És most ott áll, egyedül a tömegben, mint egy szigeten.
De még nem megy helyre. Neki nem mondták, hogy menjen helyre – odvas és
züllött, kitaszitott szivvel áll ott – neki nem mondták, nem mondták. Ő
még felel. Most végigmenjen, ujra, a padsorok közt? Nem, inkább áll,
hülyén: keze dadogva babrál a táblán, a félbenmaradt egyenlet roncsai
közt, mint a lezuhant pilóta, a motor megpattant hengerei fölött. A
másik fiu közben már felel is. Valami párhuzamos vonalakról beszél – ez
is olyan idegen és furcsa… mint minden… amivel itt évek óta foglalkoznak
körülötte… foglalkoznak vidáman és ruganyosan és hangosan… és amiből ő
soha fel nem fogott semmit… nehány mondatot jegyzett meg eddig s azokon
úszott…
És igy áll most, még áll, reménykedik, udvariasan figyeli, amit a másik
beszél… néha helyeslően bólint, legalább ezzel jelzi, hogy ő készült, ő
tud… néha bátortalanul meg is szólal, abban az illuzióban ringatja
magát, hogy _őt_ kérdezték, de csak halkan, hogy ne küldjék helyre…
aztán szerényen elhallgat és figyel… előrehajol, résztvesz a felelésben,
odaadja a krétát, buzgólkodik a felelő körül, még súg is neki, hangosan,
nem azért, hogy segitsen, de hogy a tanár lássa, hogy ő súg, tehát ő
tud… Egyszóval: nem adja meg magát.
Egyszer aztán minden ereje elhagyja, elhallgat és mégegyszer a
katonaiskolára gondol. Elboruló elméjében mint távoli szavak verődnek
vissza a zajok… a kréta ropogása… elfolynak az arcok és pillanatra
világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő,
hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent… nagy, kék
valami… oldalt egy kis házikó is van, amire felül fel van irva: „Bejárat
a negyedik végtelenbe.“ A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos
vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba
és örömmel üdvözlik egymást… a párhuzamos vonalak, igen… a végtelen, a
megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem
fog… ama „felsőbb osztály“, melybe „elégtelen eredmény miatt fel nem
léphet“ soha.
A bukott férfi
A bukott férfi hosszan álldogált a tanári szoba ajtaja előtt. Már
mindenki hazament, egyenkint szállingóztak a tanárok is. „Alászolgája“,
mondja udvariasan húszszor egymásután és meghajtja a fejét. Ő azonban
Schwickert várja, ó igen, már tizenegy óta várja Schwickert, akivel
röviden és nyugodtan és érctelen hangon fog beszélni. „Tanár úr“, ezt
mondja majd Schwickernek, „egy ember életéről van szó. Nem akarom, hogy
szerencsétlenség történjen, tanár úr, ezt ön sem akarhatja. Ön nagyon
jól tudja, hogyan történt a dolog – beszéljünk férfiasan, nyiltan, ember
az emberhez. Én akkor, igen, ön tudja mikor, mikor azt mondtam, hogy
Nyolcadik Henrik, magam is tudtam, hogy nem Nyolcadik Henrik, hanem
Harmadik Richárd s már a következő pillanatban ki is igazitottam volna,
mert Nyolcadik Henrik csak úgy kicsúszott a szájamon. De ön – nem
birálni akarom önt, csak hidegen megállapitom a tényt – ön azonnal
leültetett engem. Ne vizsgáljuk, hogy törvény és szokás szerint tette-e
ezt – én azt akarom, hogy egymásközt intézzük el ezt az ügyet. Bemegyünk
ide a tanáriba, ön áthúzza az elégtelent és alul ezt a mondatot
„Osztályismétlésre utasittatik“. Aztán elválunk egymástól, mint férfi
férfitől. Ön talán csodálkozik, hogy ilyen szokatlan hangon hall
beszélni – nos, hagyjuk ezt. Hogy önök engem félreértettek, azt, jól
tudom, zárkózott természetemnek köszönhetem – nem volt okom nyilatkozni
eddig és mit beszélhettem egy olyan környezetben, mely meg nem érthet
engem?“ Így fog beszélni a bukott férfi és Schwicker, aki meghökkenve
hallgatta végig, egyszerre megáll, mélyen a szemébe néz, majd kipirul és
hirtelen a kezét nyujtja. „Neugebauer, – mondja Schwicker, – elég. Én
értem önt. Adja ide azt a bizonyitványt. Ön rideg embernek hitt engem –
de én nem tudtam eddig, kivel van dolgom, Neugebauer.“
Igen, a bukott férfi így fog beszélni Schwickerrel. Miért hát, hogy a
bukott férfi mégis riadtan húzódik vissza, valahányszor nyitják az
ajtót? Már kettő felé jár az idő és ő tizenegyre hazaigérkezett a
bizonyitványnyal – jó volna, ha Schwicker jönne már – vagy miért volna
jó? Hiszen ő nem is akar hazamenni – van neki hazája, a bukott férfinek?
De ime, itt jön Schwicker… igen, beszél hátrafelé valamit, most nem
lehet megszólitani. Most se, most megy a lépcső felé, – jerünk utána,
majd a lépcsőn. Nem, a lépcsőn mégse lehet, annak semmi formája – majd a
portás ajtaja előtt. De a portás kint áll az ajtóba, nem lehet… itt nem
lehet… De mi ez, hiszen mindjárt kimegy a kapun és aztán…
– Kérem szépen, tanár úr… tanár úr kérem…
– Na, mi az? Mit akarsz?
– Kérem szépen, tanár úr, itt az van… itt az van…
– Mi van? Hogy hínak?
– Neugebauer.
– Ja, te nálam megbuktál! Na csak erigy haza, aztán majd készülj a
pótvizsgára.
– Igenis, tanár úr.
– Nem fog megártani egy kis tanulás a szünidőbe.
És Neugebauer udvariasan vigyorog.
– Igenis, tanár úr. Alászolgája.
– Szervusz.
A bukott férfi hajlong és megindul a körúton. Nem sok értelme van annak,
hogy megindult, mert ugyan hova menjen? A Schwickerrel való beszélgetés
csak valami fásult, tompa érzést hagyott maga után, nem csalódottságot.
Hiszen nyilvánvaló volt, hogy igy lesz, hiszen ő nem is akart
Schwickerrel beszélni, mi dolga neki ezekkel? Mi van még hátra? No igen.
Nehány ucca, amin végigmegy – nehány bolt – nehány fanyar, férfias
gondolat az élet ostobaságáról, az emberek hitványságáról – aztán az a
kis dolog. Hagyjon hátra valami irást? Minek? Talán egy pár sort, így:
„Inkább vagyok első Uticaban, mint Rómában a második…“ hm, biztosan
Uticaban mondta ezt Caesar? Nem, nem biztos, hogy ott mondta… ott valami
más történt, tudta, de elfelejtette… majd így irja: „Inkább vagyok a
halálban a második, mint az életben az első…“ igen, ez biztosan nagyon
szép, bár ő nem nagyon érti, de azok majd, azok érteni fogják… a
nyomorultak… hát csak értsék. Inkább vagyok a sírban az első…
A bukott férfi szemei előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a
torka elszorul és csak most veszi észre, hogy az egész idő alatt, míg
ezeket elgondolta, majdnem hangosan énekelgette magában a tornaünnepély
indulójának a tenorját, amit betanult
„Fel hazánk hű nehem-zehe-déke,
Itt a pálya, itt a tér, –
Ittatér!“
Ezt énekelte, közben ugrált és viaszkosvászon táskájával a falakat
csapkodta. Azonkivül pedig valami nyugtalan érzése is volt, mintha
elfelejtett volna valamit, amit pedig előbb el kell intézni. Mi is volt
az, istenem, mi volt, pedig ma reggel nagyon elhatározta. Üveglénia…
nem, gőzturbina… nem, hisz arról nem is álmodhat egyelőre, míg az öt
forint együtt nincs, pedig az mikor lesz! Legföljebb jövő elsején… aha,
tudja már, ceruzahegyező… és, és még valami, igen, mustkolbász.
Mustkolbász! a nyál összefolyik a szájában. Milyen furcsa neve van, mi
lehet az? olyan barna, bütykös valami, ott lóg a csemegekereskedésben –
de túlvilágian jó lehet, must is, kolbász is. Egyelőre ezt, mindent nem
lehet egyszerre – a kocsonyás pisztráng, az még a jövő zenéje. Mennyi
pénze van, lássuk csak. Az nyolc, meg három, hatosban, meg hat krajcár
is, egy fillér, azt esetleg el lehet sütni krajcárnak. Összesen közel
három korona.
Két perc mulva megvan a ceruzahegyező s további két perc múlva a bukott
férfi ott áll a csemegekereskedésben. „Ebből harmincér“, mondja és
piszkos kis ujja reszket, amint kinyujtja, a torka meg lüktet. Hirtelen
elszánás, halálos könnyelműség önti el, megmámorosodik. „Meg húsz deka
törmelék-csokoládét is kérek… Azt hiszem, elég… meg kérek húszér
ementálit is… meg huszonötér abból a vörösből… lazac?… kérek abból is…“
Mindent külön, csinosan becsomagolnak és ő hagyja, bár tudja jól, hogy
nem érdemes, hiszen a legközelebbi kapu alatt ugyis felbont mindent. Két
korona tíz… tessék… nehány hatost visszakap.
A kapu alatt felbont mindent és a zsebébe gyűri. Kezdi az ementálin,
vastag darabokat tör le, bent a zsebben és hirtelen dugja a szájába,
majd megful, kivörösödik. Aztán a mustkolbászt eszi meg… aztán a
lazacot… Mintha köveket raktak volna a gyomrába. Mindegy, vesszen
minden, következik a törmelék-csokoládé, az jó, az meleg és édes és
omlós. Ez is megvan, de most milyen nehéz a gyomra… most valami könnyű
kellene… ami felüditi, felfrissiti. „Hogy ez a narancs?“ persze drága,
az utolsók közül, mindegy. Mi van még? Kilenc krajcár maradt, mihez
kezdjen vele? „Kérek kilencért törökmészt.“
És most itt megy ő, a bukott férfi, a Nefelejcs-uccában – hogy került
ide? Mindegy. Megy, megy, a hosszú Nefelejcs-uccán, benéz a kapuk alá,
nehéz, nehéz érzéssel belül… és nem tudja, a gyomra nehéz-e, vagy a
szíve. Benéz a kapuk alá, rágja a törökmészt, csak rágja… köröskörül
halálos üresség, céltalan élet, hideg igaztalanság. Valami jajongó,
egyforma hang kíséri, végtelenül, makacsul, lerázhatatlanul… jajongó,
pokoli gyötrelemmel.
„Fel hazánk hű nehem-zehe-déke…“
Kínlódva rágja a ragacsos, foghoztapadó csirizt és a nyála és a könnye
fuldoklón csurog le a torkán.
Magyar dolgozat
I. Háromnegyedes dolgozat
_Petőfi lirai költészete_
Petőfi Sándor, a világhirü nagy magyar költő mint lirikus is kiváló
helyet foglal el ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, melyet oly
gyönyörüen jellemzett leiró költeményeiben.
Petőfi lirai költészetében legfontosabb a szubjektivitás, azonban Arany
Jánosnál inkább az objektivitást látjuk túlsúlyra vergődni.
Míg Petőfinél olyan szépen domborodik ki a naiv, népies hang, addig
Arany Jánosnál a népies hang háttérbe szorul és helyét a nyelvszépség
foglalja el, amely különben Petőfi gyönyörü költeményeiben is
föllelhető.
Petőfi lirai költeményeiben a következő szépségeket találjuk, úgymint:
1. népies egyszerüség, 2. nemzeti hazafiasság, 3. trópusok és figurák,
4. fiúi szeretet anyja iránt, 5. szerelmi költészet stb.
Petőfi mindig a szubjektivitásra törekedett és célját a legnagyobb
mértékben el is érte, mert költeményei utat találnak a legegyszerübb nép
szívébe éppenúgy, valamint a paloták ragyogó és fénybenúszó csarnokaiba
is!…
Költeményeiben az aranykalászos, gyönyörü nagy magyar Alföldet látjuk
megénekelve, melyet nála kivül senki oly szépen jellemezni nem volt
képes, mint ahogy maga is irja gyönyörü költeményében, mely így
kezdődik:
„Szép vagy Alföld, legalább nekem szép…“
Mindazonáltal Petőfi nemcsak az Alföldet birta jellemezni, de azonban a
Tiszát is és a „jó öreg kocsmáros“-t, aki alatt saját atyja értendő.
Egy másik költeményében méginkább kidomborította az egyszerűséget, midőn
a juhász oly szamáron megy, melynek alacsonysága következtében a juhász
lába a földig ér. Egyszer csak hallja, hogy haldoklik a juhász babája s
haza siet azonnal, hogy még életben találja, de azonban csak halottat
talál. Elkeseredésében mi telhetett a juhásztól, tehát botjával nagyot
üt a szamár fejére. Mily csudaszépen látjuk itt úgyebár az
egyszerűséget, melylyel a juhász a szamár fejére üt elkeseredésében!!…
Vannak Petőfinek viszont költeményei, melyekben ő ellentétet állít be,
például „Befordultam a konyhába…“ című költeményében, midőn azt irja,
hogy az ő égő pipája kialudott, míg ellenben alvó szíve meggyuladott.
Míg előbb pipája égett, most szíve ég, mely viszont azelőtt aludott. Már
ezen is láthatjuk az ellentétet.
Ez Petőfi lirai költészete, mely az egész világ költői között nagy
szerepet játszik ennek a gyönyörű, aranykalászos nemzet dicsőségére!!…
_Skurek Ferenc_ VI. b. o. t.
II. Egyfeles dolgozat
_Petőfi és a lira_
1823 Szilveszter éjszakáján vagyunk! Odakünt apró pihékben szállingózik
a hó.
De bezzeg nagy öröm dagasztja keblét a helybeli mészárosnak, kinek
Kiskőrösön gyermeke született Szilveszter szent éjszakáján.
Egészen kicsi csecsemő. Fekete szemeivel, melyek még gondtalanul
bámulják a szegényes szoba nyirkos gerendáit, most anyjára pillant s nem
tudja levenni róla tekintetét… Az anya szeretetteljes bensőséggel hajol
a gyermek fölé s az igazi anyákat jellemző gondossággal igazítja meg a
bölcső kemény (?), de fehér vánkosait…
Mit sejt ezen anya?
Ezen anya nem sejti még, hogy a parányi bölcsőben egykor a nagy Petőfi
Sándor piheni ártatlan gyerekálmait…
Petőfi!
Midőn e szót leirom, ezer emlék rajzik fel lelkesült agyamban!!…
Gyönyörü költemények zengenek-bonganak, melyeket oly lelkesen, kipirult
arccal olvasgattunk otthon szerető szüleink körében s az iskolában, ahol
nagyrabecsült tanárunk oly szépen magyarázta el a költemények rejtett
szépségeit. S lelki szemeink előtt, míg a magyarázatot hallgattuk,
mintegy álomkép vonult el a napsugaras Alföld, a kis tanya, a betyár, a
juhász és a szamár. De ki győzné felsorolni?!…
Petőfi lirai költészetében a szubjektiv, az alanyi elem lelkesíti
legjobban szívünket, míg Aranynál a komoly, objektiv hang késztet
férfias bölcselkedésre.
Petőfi, mi nagy költőnk, mi büszkeségünk, egyik kezedben lanttal, másik
kezedben csatabárddal, nyugodj békében a segesvári harctér elfeledett
hantjai alatt korhadó sirhelyeden…!
_Goldfinger Rezső_[1] VI. b. o. t.
Röhög az egész osztály
Az ördög bujt az osztályba. Reggel, mikor bejöttünk, új szemétládát
találtunk. Szép, nagy szemétláda, polituros. Azonnal kiderült, hogy
egész kényelmesen el lehet férni benne.
A szemetet természetesen kiszedjük belőle, és szépen eltrancsirozzuk a
tetején. Ehhez művészi ösztön kell. Köröskörül egyenlő távolságban
kenyérbelek jönnek: közepére, mint valami dísztárgy, egy nagy darab
szalonnahéj. Mindenki rendez valamit: régi vasakat, tollszárakat viszünk
a szemétkiállitásra, amit belépődíj mellett mutogat a Deckner.
A második tízpercben váratlanul kitör a cédularagasztás. Először Kelemen
hátán jelenik meg egy rövid jelentés, mely tudtul adja, hogy az illető
önmagát „_szamár_“-nak minősíti, s ezt minden külön értesités helyett
állandóan reklamirozni óhajtja. Kelemennek aztán bizalmasan megsúgja
valaki, hogy elhatároztuk, hogy cédulát ragasztunk Roboz hátára, Kelemen
röhög magában és csakhamar feltűz egy hasonló cédulát Roboz hátára.
Roboz már öt perce röhög velünk együtt Kelemen céduláján. Kelemen már
fuldoklik, hunyorog a szemével – a röhögés nő, dagad, egyre vidámabb
lesz, orkánná fajul – de minél jobban röhögnek ők egymáson, mi annál
jobban röhögünk őrajtuk.
Aztán a következő dolgot találja ki valaki. Az ember odamegy például
Auerhez, aki szorgalmasan ir valamit; lihegve nekiszalad, lázasan,
örömtől feldúlt arccal – kapkodó hangon karonragadja. „Gyere, gyere,
gyorsan…!“ fuldokolja és viszi magával. Auer kapkod, nem érti. „Na mi
az, mi az, mi történt, hová?“ kérdi izgatottan és ijedten és szedi a
lábát. A másik nem felel, lihegve cipeli, keresztülvonszolja a folyosón,
felrohan vele a harmadik emeletre. Auer agyán villámgyors iramban
többféle lehetőség mozgóképe száguld. A nagybácsija jött meg Amerikából.
Az igazgató hivatja, mert konferencia volt és ott végre megállapodtak a
tanárok, hogy ez az Auer egészen kivételes, érthetetlen zseni, amilyent
egy században egyet szül csak a korszellem és azért rögtön ki kell adni
neki az érettségi bizonyitványt és ezer korona ösztöndíjat egy nagy
beszéd kiséretében, amit a tanári szobában tart az igazgató. A
kultuszminiszter hivatja, aki itt van a tanáriban, direkt miatta jött,
mert valaki beküldte neki Auer legutóbbi magyar dolgozatát, amit könnyek
között felolvastak az országházban és Auerrel most kezet akar fogni a
kormány képviselője. A szabadkézi-tanár hivatja, mert egy gazdag mecenás
meglátta az ő „Stilizált levélalak“ címü szépiarajzát és harmincezer
koronáért meg akarja venni a városligeti Feszty-körkép helyére, amit
most elárvereztek. Húszezerért is odaadom, gondolja még hirtelen Auer,
amint lihegve felérnek a negyedik emeletre. Ott egyszerre a hírvivő, aki
eddig egy szót se szólt, elereszti Auer karját és szép lassan megindul
lefelé. Auer csudálkozva utánafordul, a lépcső alján már ott áll az
egész osztály és röhög. Auer egy percig áll, marhák, mondja aztán
dühösen és jön, szégyenszemre, lefelé, két perc mulva már ő röhög
legjobban, mikor Robozzal csinálják végig ugyanazt.
Közben Wlach a táblára lerajzolta Kökörcsin tanár urat, alsónadrágban,
de különben cilinderrel a fején, amint II. Józsefnek jelentést tesz az
Osztály magaviseletéről. II. József az orrát piszkálja és egy üveg
Zacherlint nyujt át Kökörcsinnek, aki köszöni alássan és jót húz az
üvegből.
Zajcsek ordit, hogy őt nem hagyják tanulni, végre fogja magát, beül az
új szemétládába, magára húzza a fedelet és orrhangon énekel. Wlach jelt
ad, egyszerre mindenki elhallgat és feláll. Zajcsek rémülten dugja ki
fejét, azt hiszi, a tanár jött be. Vad röhögés. Zajcsek megvetően kiköp
a ládából és undorral magára húzza a fedelet.
Hanem most tényleg belép Kökörcsin. Halálos csend: egyszerre
mindnyájunknak eszébejut Zajcsek, aki a szemétládában ül. De Zajcsek
másodszor már nem hagyja becsapni magát, nem mozdul.
És most rettenetes óra következik. Az egész osztály egyetlen, hullámzó
rekeszizom, amit képtelen erőfeszitéssel szorit le a halálos röhögés. A
fojtott röhögés forróláza lüktet a vérvörös arcokon és a halántékok
kidagadnak. Mindenki a pad fölé hajol. A csönd, melynek fenekén egy
esetleges kipukkadás borzasztó réme vonaglik, ingerlően zúg a fülünkben.
És vannak elszánt, vakmerő gazemberek az utolsó padokban, akik még
feszitik a kritikus hangulatot. A kis Löbl lebujt a padok alá,
négykézláb mászkál kényelmesen, körös-körül mászta az osztályt és
egyenként megfogta a lábunkat. A szemétláda gyanusan mozog. Kökörcsin
emelt hangon fejtegeti II. József érdemeit; hátulról meglöknek, egy hang
súg rekedten a fülembe: „vigyázz, jön a pad alatt Löbl, már a negyedik
pad alatt van!“ Mindenki felhúzza a lábát a padra: a szájunk reszket a
röhögéstől, kétségbeesetten próbálok figyelni, hogy másra tereljem
fantáziámat. Kökörcsin lelkesen magyarázza, milyen szép dolog volt II.
Józseftől, hogy egy tollvonással visszavonta összes rendeleteit. Az
anyja második Jóska!! – mondja Eglmayer az utolsó percben hihetetlenül
mély gyomorhangon. Auer élesen felsziszszen: – Löbl most ért odáig és
belecsípett. Nézd, mondja valaki mellettem, Kökörcsin egyik lába
rövidebb lett, mint a másik.
A szemem majd kiugrik. Most… most vége… még egy pillanat… és robban…
Ebben a percben a tanár a következő viccet csinálja:
– Auer – mit mozgolódik maga, mint egy sajtkukac?