vérző-szív-utczai sütőnének. – Sőt egészen jól emlékezem már rá. –
Nevezetes jelenet volt az! Ott a Kék Macskában. – A tavalyi farsang
utolsó napján. – Ki akarták dobni a bálból a tisztelt hölgyet. – Én is
ott voltam azon a mulatságon. – Pedig szerintem nem volt igazsága a
publikumnak. – A Kék Macska diszes vendégkoszorúja fellázadt azon
merénylet ellen, hogy a «vérző szív»-utczai sütőné bátorkodott e
termekben megjelenni. – Mert a Kék Macska sokat tart a szeplőtlen
hirére. – A vérző-szív-utczai sütőné pedig csak a «bumszti pincze»
primadonnája. – S ezen körökben nagyon sokat adnak az illem és erkölcs
rangfokozataira. – A hölgyek egészen fel voltak lázadva, mikor őt
belépni látták. – A tánczkolonn felbomlott s a tánczmester-rendező
elveszté a contenantiáját, a Sósweckli-Mina kihivó tekintete és rikító
toilettje előtt. «Ki vele!» «Le kell tépni a chignonját!» – –
«Papucscsal kell felpofozni!» Kiabáltak mindenfelől, mig ő kevélyen
suhogtatta a lovagkorbácsát. Bizonyos, hogy csufosan megverték volna, ha
én jókor nem interveniálok. « Uraim és hölgyeim! kiálték, hát ez-e a
demokraczia? Azért harczolunk-e oly véres ütközeteket az egyenlőség
szent elvei mellett, hogy most e magas elveket a Kék-Macska szentelt
csarnokaiban meghazudtoljuk? Herczegnőim! Szépség királynői! Ti a
boulevard és király-utcza arisztokratiája! Gyakoroljátok a
születéstekhez méltó nagylelküséget egy polgártársnő irányában, a ki
többszörös özvegye hősleg elesett, (de megint felkelt), – ha nem is
tábornokoknak, de mindenesetre szakaszvezetőknek!» E szónoklattal
sikerült a betolakodott vakmerő számára utat csinálnom a mellékajtóig s
így megszabadítottam őt attól a kellemetlenségtől, hogy egy sajtár
vizzel nyakon öntetve kidobattassék. Mert a qualificatióra a világnak
egy uri salonjában sem olyan féltékenyek, mint a Kék Macskában.
Ugy hiszem, hogy az illető hölgy még emlékezni fog erre a lovagias
tettemre, ha meglát. Az arczomat megismeri.
Mert a sósweckli sütőné büszkén elmondhatja magáról, hogy soha olyan
öltözetet nem viselt, a mit valaki ne úgy lopott volna számára és soha
olyan emberrel ismeretsége nem volt, a kinek a nevét tudta volna.
Ezt a helyzetet ma fel kell használnom.
A lakását e nevezetes hölgynek már tudom Kozák testvér szivessége
folytán. Csak egy bérkocsit kell találnom, a ki odáig kivigyen. Ez már
nem esik a járhatatlan városnegyedben. Az utolsó sorház a városliget
felé; háta mögött van a városi faiskola: ákácz és diófa bozótok. Jó
megugrásra való menedék a világgal ellenségeskedésben élő szegény
legényeknek.
Hogy azonban egészen megérthetővé tegyem a gyöngébb felfogásuak előtt
is, hogy minő állást foglalt el a Sósweckli Mina a társadalomban, a mi
őt a Kék Macska hautevoléeja előtt lehetetlenné tette: körülményesen
indokolnom kell e felfogást. (Azért nem szükséges kiküldeni a szobából a
serdülő fiatalságot: előadásom szigoruan az ethosz és aiszthezis
korlátai között mozog.)
Tehát az volt a botránykozás köve, hogy a Sósweckli Mina (mint már a
szinpadi neve is kifejezi) sóswecklik sütésével és elárusításával
foglalkozó egyéniség volt. Ez pedig az a neme a süteménynek, a melyet
kizárólag a társadalomnak azon hasznos polgárai fogyasztanak, a kiket
reggelenkint a kerepesi-uton kitolonczoznak, s a kik este a városligeti
bozóton át megint visszakerülnek, a kik a birtokos osztálynak a maga
jószágára való éber vigyázatot tanítják, s a maguk részéről főképen el
nem veszett tárgyak megtalálásával foglalkoznak; találkoznak közöttük
egykor magas polczokon ült férfiak is, t. i. faczér omnibuskocsisok, a
kiknek mind a sóswecklisbolt a város végén a paradicsoma. Ott kapni
sóswecklit és kozmás pálinkát és semmi egyebet. Azt pedig mind a
Sósweckli Mina szolgáltatja ki. Ezért azután nagyszerű népszerüségnek
örvend. Mikor vasárnaponkint a bumszti pincze megtelik, mely a
társadalom elitjének a kedvencz gyülhelye: ott a Sósweckli Mina az est
ünnepelt hősnője. Olyan veres haja van, mint a láng, s parázs szemei
hozzá, és győzi a tánczot. – Miatta gyakran egész ütközetek vivatnak meg
a polgári osztály és Mars jelenlevő fiai között, a miknek csak a
megerősítetten visszatérő őrjárat vet véget. Ezen Iliászoknak a trójai
Helenája rendesen a Sósweckli Mina, s ezen hirhedettsége szolgál neki
akadályul abban, hogy magasabb lebujokban elfogadtassék.
A bérkocsis nem akart velem tovább jönni a lövöldénél: hogy ő éjszaka a
Vérző szív-utczába be nem megy. Magamtól kellett odatalálnom. Jó
szerencse, hogy holdvilág sütött. Az utcza közepén tartottam magamat, s
a kurta vasbotomat ütésre készen.
Könnyü volt rátalálnom a házra. Messziről füstölgött a kéménye. Ilyenkor
már fütik a pék-kemenczét. Közelbe érve pedig épen biztosra jön az
ember; a boltajtó fölé van festve a falra egy óriási, közepén
felhasított zsemlye; ha táblára volna festve, rég ellopták volna; s alá
mázolva nagy betükkel «itt kapható GROC». Hanem az éjfél utáni órákban a
boltajtó már zárva van. Azonkivül azonban még egy ablak is van az
utczára. Mind az ajtó, mind a redőnyök arról tanuskodnak, hogy itt
bunkós bottal szokás bekoczogtatni. Mikor valaki zárva találja az ajtót,
addig szokta ütni furkosával az ajtót, meg az ablakot, mig megsokalják
azok odabenn, s vagy beeresztik, vagy eldöngetik; elébb azonban
kedélyesen elpolemiáznak vele az ablakon keresztül, míg szándékai
tisztaságáról, vagy annak ellenkezőjéről meggyőződnek. Mert az is
megesik, hogy a rendőrség alkalmatlankodik ilyen későn éjszaka.
Ilyenkor pedig már a Sósweckli Mina a belső lakosztályaiba vonult
vissza, s annak a szentélyébe csak különös kegy mellett lehet bejutni. Ő
ilyenkor ugyanis, a hogy gazdasszonyi műnyelven nevezik: «kiszakajt». A
tészta meg van kelve s azt kellő darabokra kell felosztani, a mi aztán a
nagy kemencze párkányán kisütendő lészen. Ilyenkor aztán annak a
számára, a ki a kegyosztásra érdemes, lángost süt a Mina, a mi
kvárglival megkenve fölséges lehet. Ha időközben uj látogató dörömböl az
ablakon, elébb megtudakolják tőle, hogy vannak-e jó referencziái?
Hát hiszen én is tudom a rendet. Mielőtt a vasbotommal az ablakredőnyök
meginterpellálásához fogtam volna, elébb kivettem a tárczámból három egy
forintos bankót s azokat kalapom szalagja mögé tüztem. Akkor kezdtem
aztán hozzá a gyönge bezörgetéshez, végig botommal valamennyi redőnyön.
Az egyik redőnyön egy fok ki volt törve. Az szolgált kikémlelő részül a
bennlevő számára. Az ötödik, hatodik ütésre megszólalt onnan belülről
egy hang.
– No hát mi baj?
Rögtön ráismertem a bájos Sósweckli Mina tündér hangjára, olyan mély
baszusa volt, mint egy tamburmajornak.
– Van-e friss lángos, szép sütőné? Kiálték be az ablakon.
– Kinek kell?
– Itt a nevem a kalapomon.
– Mindjárt nyitom az ajtót.
A «mindjárt»-ból nagy idő lett; valószinüleg elébb egy néhány korábban
jött látogatót kellett kituszkolni a hátulsó ajtón, a kik összevéve sem
értek három forintot.
A kegyes hölgy dagasztáshoz és sütéshez alkalmazott toiletteben jött
elém az ajtót kinyitni, egy szál faggyu gyertyával a kezében, a mit nem
szoktak tartóba tenni, hanem csak asztalra, lóczára a maga cseppjénél
fogva odaragasztani.
Mindjárt rám ismert a háladatos lélek, a mint a sütődébe bevezetett, a
hol az épen befütött kemencze pokolbeli világítást árasztott szélylyel.
A frissen sült zsemlye illata küszködött az elöntözött grog büzével, meg
az érett sajt posajával. A falak tele voltak ragasztva hirhedt rablók és
gyilkosok arczképeivel, a hogy azokat a Politische Volksblätterekből
kivagdalták. Szép collectió volt!
– Hisz ez a zwickeres úr a Kék Macskából! Kiáltá jót taszítva a
vállamon. Hát magát hol hordja itt a lidércz?
Az alatt folyvást az óralánczomat nézte; a mit nagy gondatlanság volt
tőlem idejövet el nem dugni.
– Mondtam már, hogy lángosra jöttem: csak készítse el szaporán. Ez az
egyik forint azért lesz.
Azzal letelepedtem egy felfordított lisztes vékára, (az volt a
legtisztább ülőhely) s néztem, hogy csinálják a lángost.
– Hát időközben, mondék, ha azt akarja, hogy azt a másik forintost is
itt hagyjam, mondja meg csak, volt-e már itt az a drága kincse, a ki
szökött katona, aztán a szeme alatt kék folt van?
– Mit tudom én, hogy melyik az?
– Az, a melyik magának holmi shawlféléket meg prémeket szokott ide
hordani.
– A rendőrségtől való az úr?
– Nem vagyok biz én, szép tündérnő! Mert akkor nem jönnék ide, hanem
otthon aludnám. Hanem annak a bizonyos urfinak barátja vagyok.
– Nem ismerem szegényt. Nekem nem hord ide semmiféle kendőt, prémet,
szegény.
– No hát majd hoz ezután. Csak azt mondja meg neki, drága tulipántom, ha
ide jön, hogy vigyázzon magára, mert a mi csomagot ma elégetnek a hóhér
katlanában, az mind egyenesen Asztrakánból jött, s rajta van a keleti
pestis; a hová azt beviszik, ott leszáll a fekete halál.
De ha parazsat nyomtak volna a markába, nem sikoltott volna nagyobbat a
bájos hölgy, mint mikor ezt meghallotta; felugrott a kemencze szája
elől, a hol a lángost sütötte volna, kiszaladt, nem tudom hová, s egy
percz mulva visszakerült, az arcza csak úgy izzadt rémületében; egy
csipővassal fülönfogva hozott magával két prémbőrt, a mit messze
eltartott a testétől, s azzal futott az égő kemenczéhez, bedobta azt a
holmit, s eldobta a kezéből a csipővasat, aztán hirtelen rácsapta az
agyag tévőt az égő katlan szájára, hogy még a füstje se csaphasson ki, s
az alatt vaczogtak fogai, mint a kit a hideg ráz. Közbe-közbe egy-egy
átkozódási formulát is rebegett, a mi a csomag hozójának szólt.
– No lássa bájos éj királynéja, hogy milyen könnyen elnyerte a második
forintot is.
– Pusztuljon el a czudar döge! Nekem nem mondta, hogy honnan hozza. Hát
már most én ettől megveszekedem, ugy-e?
– Talán nem. De mindenesetre jó lesz ahhoz a paraszt orvossághoz
folyamodni, hogy majd mikor a kemenczéből kihúzza a parazsat, akkor
méltóztassék nagysád így jelmezestől együtt oda bebújni, és ott maradni,
a míg csak kiállhatja. Ezt egy hires orvostól tanultam, a ki ideges
hölgyeket gyógyított ilyen módszerrel.
Bizonyos vagyok felőle, hogy megfogadta a tanácsomat.
– Most pedig térjünk át a harmadik forintra. Miután az már történelmi
tény, hogy hát az én barátom már mai nap volt itten, nem volna-e vajjon
lehető megtudni, hogy hol kóborolhat ő ez időtájon a világon? Nem
méltóztatnék ezt valamiképen tudni?
– Dehogy nem tudom! De nagyon is tudom! Innen éjfél után egy órakor ment
el a gazember. Megivott két pohár grogot, annak is adós maradt az
árával. Eleget marasztottam a kutyát; mert olyan szépen tud hizelegni.
De nem akart maradni, a czudar. Azt mondta, hogy nagy fogásra készül.
Van neki egy szép huga. Abba szerelmes egy nagy úr, a ki csak titokban
jár hozzá. Most ő már egy hét óta rá les. A ház mögötti kút kávája mögé
van elbujva. Ha egyszer eljön az a nagy úr: megvárja, mig a házba
belopózik: akkor rajta ront, lármát csap; s akkor aztán az a nagy úr
állandó kundschaftja lesz, a kitől mindig csikarhat ki pénzt, azért,
hogy hallgasson.
A kedves ifju! Hát valamivel csak meg kell neki hálálni azt, hogy én meg
az ő megszabadításában fáradozom.
– Itt van a harmadik forint is, bájos herczegasszony. Nekem elég volt a
lángos. Már most csak lásson a sütőteknő után, hogy el ne keljen a
tészta. Holnap megint eljövök.
Azzal kibotorkáztam magamtól; nem kivántam, hogy karon fogva vezessen
ki.
Az utczára kiérve, innen is, onnan is gyanus fütytyentgetések kezdték a
fülemet megütni. Nem resteltem a lábaimra bizni a kérdés eldöntését; s
épen jókor érkeztem a bérkocsimhoz. Ha egy perczczel tovább mulatok a
házban, vagy engem ütnek agyon, vagy én ütök agyon valakit.
És most ide tegyünk megint három pontot: természetesen mint három
sósvecklit.
* * *
Nem hiába mondják ám azt, hogy az ördög nem alszik.
Mégis csak bekövetkezett, hogy pár nap mulva egy szép reggelen újra
megjelenik az asztalomon Kozák bajtárs epistolája s benne az a név
«Prometheus». A ki a legelső czündhöltzlit ellopta Jupiternek a
gyufatartójából!
E szerint ma megint találkoznom kell Ágnessel.
Azt kezdtem magamon tapasztalni, hogy az elveimnek nincs elég mély
fundamentuma rakva, nem birják meg az emeletet.
Illusztrálta a barátságos levelet egy másik, a mit az országházban
kézbesítettek. (Mert vannak már okos emberek, a kik kitalálták, hogy az
olyan embernek, a ki nem magában van a világon, nem minden levelet
tanácsos a lakására czimezni: ott az könnyen a czigány-utczára
szaladhat; az országházban is van posta, s az előcsarnokban ki van
függesztve a hosszu lajstrom. A kényes természetü leveleket ide
adressálják. Ezt jól esik elárulnom; hadd gyanakodjanak más képviselőkre
is, ne csak én rám.) Tehát ott várt rám a levél, a mit senki sem irt
más, mint Haggeus úr.
Nem titulált már Koribanya Ignácznak: felfedezte, hogy tudja az igazi
nevemet s ez becsértékemhez igen nagy ágióval járul. Mert már teljes
bizodalma van hozzám. Minthogy az irredenta számára akar
pyranastatorokat készíteni, annálfogva semmit sem tart méltányosabbnak,
mint hogy a kormány adjon neki előleget a pyrotechnikai műhelye
nagyszabásu felszerelésére, ő aztán majd leszolgálja azt petárdákban, (a
miket a miniszterelnök meg a szabadelvü klubb ajtai előtt durrogatnak
el.) Mivelhogy pedig én egyszer már a kormányelnöknek a szivarját meg
hagytam az én szivaromnál gyujtani, ezen befolyásomnál fogva semmi sem
lesz könnyebb, mint azt a csekélységet kieszközölnöm a számára: inkább
majd ő maga ezért interesbe ir egy pár czikket a Volksblattba a
kormánypárti corruptióról. Csak hogy «adjad uram Isten, de mindjárt!»
mert a körmére van égve a dolog. Ha ma meg holnap hozzá nem juthat,
készebb légbe röpíteni a gyárát, hogysem reményei porbaomlását tulélje.
Kezemben van a boldogsága. Kivánjak érte bárminő viszonszolgálatot.
Nincs olyan kincs a keze ügyében, a mit tőlem sajnáljon. Válogathatok.
Egész családja holtomig lekötelezettem marad. Visszautasítás esetén nem
áll jót a történhetők felől. El van szánva a legvégsőre. Kér nagyon,
hogy látogassam meg a házát, ha még van a szivemben egy húr, mely
megrezdül.
Érthető volt.
Hiszen arra való az embernek a befolyása, hogy kérjen a minisztertől
valami grácziát, s azalatt praktizáljon a széke alá egy petárdát s csak
arra ügyeljen, hogy addig fel ne robbantsa, a mig meg nem kapta, a mit
kért.
Beszéltem hát; de nem a miniszterrel, hanem azzal a kereskedővel, a ki a
gyapjumat megvette; hajlandónak mutatkozott kétezer forintot előlegezni
– váltóra, – föltéve, ha még két jó nevet iratok alá.
Ezt elintézve, azon lélektani adatot jegyeztem fel, hogy az embernek
sokkal szilárdabbak az elvei, sokkal törhetlenebb az erénye olyankor,
mikor pénzzavarban van, mint mikor fölösleg van a pénztárában. Vajjon mi
oka lehet annak?
Mai nap nem szövetkeztem semmi tarokkpartira a klubban, sem a budai
casinóba nem mentem piquétezni. Azzal vágtam ki magamat, hogy hét órakor
szinházba kell mennem. Pontban ott is voltam a Dunaparton, a hol a minap
találkoztam Ágnessel.
Szép, meleg tavaszutói este volt. Egész nap tropikus hőség, este felé
langy meleg. A virágzó ákáczfák balzsamillattal töltötték el a léget.
Ott jött Ágnes a nagy messzevereslő áruraktár felől. Könnyü nyári öltöny
volt rajta.
Sajátságos varázs van abban, mikor egy hölgyet, a kit télen ismertünk
meg, s megszoktunk mindig prémes ködmenkében látni, egy tavaszi napon
megpillantunk a meleg évszakhoz öltözve; könnyü, lengeteg ruhában.
Régóta is nem láttuk már egymást, nekem egy örökkévalóságnak tetszett.
Nem tagadhatom el, hogy jól esett őt látnom.
Ámbár a szivem hangosan vádolt.
Ő ugyan olyan ártatlan volt, mint egy alvó gyermek, de az én vétkem el
nem tagadható, a mit miatta elkövettem. Van már abban lopás, rablás,
gyilkosság, árulás, hitszegés, hamisítás. Minden!
Úgy sietett elém, mikor meglátott.
– Féltem, hogy nem jön ön el, rebegé.
– Hogy ne jönnék, mikor azt a levelet kaptam?
– Melyik levelet? kérdé, és egész tekintetében meglátszott a rettegés.
– No hát a Kozákét.
– Eh mit? Az csak őrjöngő. De hát a másikat?
Nem akartam neki megvallani a másikat.
Nem küldött nekem Kozák úr egy zsebóra formát?
– Ne beszéljünk arról. Jó helyen van az, oda tettem, a hová a többit.
– De kedves barátném, azt már még se tegye oda. Az egy veszedelmes
portéka, a mi magától jön működésbe.
– Tudom, meg volt nekem jól magyarázva. Nem fogja ön azt meglátni soha.
De szóljon a másik levélről, a mit az atyámtól kapott.
– No az üzleti levél.
– A melyben önt meghivják, hogy ma vagy holnap, vagy valamelyik este
látogassa meg a házunkat. Ön azt nem fogja tenni.
– Olyan nagyon gyülöl kegyed engemet?
A leány nem felelt semmit, csak rám nézett két nagy szemével és nagyot
sóhajtott.
– Ön nem jöhet oda hozzánk. Bátyám fekete himlőben fekszik, ott abban a
szobában, a mely az enyémhez vezet a kert felől.
(No ez szép biztatás! A gyermekeim a fekete himlő elől futnak hazulról,
s én azt most vigyem nekik haza a helyükbe.)
– Talán nem az a baj? mondám kétkedéssel.
– Itt van az orvos recipéje, most viszem a gyógyszertárba. Rá van irva a
beteg és a baj neve.
Valósággal úgy volt… a receptekhez értek falusi ember létemre: ezzel a
vénynyel a himlőt gyógyítják. Eszembe villant: hátha az van jelen, a
miről az őrjöngő beszélt! Ha a keleti pestis volna? Ez a kölyök
órahosszat hordta a testén az Asztrakánból jött prémeket!
– Nem jó volna, ha inkább kórházba szállítanák a beteget? Mondám a
leánynak. Elég önző voltam hozzá.
– Ő rá nézve jobb volna; de rám nézve rosszabb. A Rókusban a
himlőbetegek számára külön osztály van, s ha nekem annyi sok beteg
között kell testvéremet ápolnom, hát attól tartok, hogy hamarabb
megkapom én is a bajt, mintha csak egyedül őt ápolom otthon.
– Hogyan? hát ön maga van a beteg körül?
– Épen azért nem akarok önhöz közel érni.
Én pedig megmutattam neki, hogy nem félek tőle, s azért is megfogtam a
kezét, odavontam a kezem alá, s azzal kényszerítém mellettem maradni.
– Tudja ön, hogy én nem félek semmitől? Én a prædestinatióban hiszek.
– De azért mégsem fog ön atyám meghivásának engedni. Végezze el a mi
ügye van levélben.
– Az lehetetlen.
– Nem! Nem! Ön nem jöhet oda. Minden iszonyat el van szabadulva, a mi
önt megrontsa. Minden iszonyat között a legrövidebbek azok, a mik azon
végződnek, hogy «halál». De hát a minek a vége «élet!» minő élet? minő
rettenetes élet.
– Kedves Ágnes. A hol engem fenyegetnek, ott engem csalogatnak.
– Ön nem jöhet oda, mert önt megölik.
– Abba én is bele szólók.
– Ön nem jöhet oda, mert elveszik a becsületét.
– Megváltom azt az árán s nekem marad.
– Ön nem jöhet oda, mert haza viszi gyermekeihez a ragályt.
– Nem megyek oda közéjök.
– Ön nem jöhet oda, mert feldulják családi békességét. Meg lesz mérgezve
egész élete, nyugalma, boldogsága.
– Bolondság! Kiálték közbe indulatosan, odavonva őt mindkét kézzel
magamhoz.
Erre a leány lángoló szemekkel, kigyuladt arczczal tekinte rám, keble
lihegett és ajkai reszkettek a forróságtól, a midőn olyan közel hajolt
hozzám, hogy lehellete az arczomat égeté.
– Ön nem jöhet oda, mert én önt szeretem!
Azzal kiszakítá magát kezeim közül s futott, mintha halálba üznék.
Én pedig ott álltam megdermedve, mint a sóbálvány.
«Ön nem jöhet oda, mert én önt szeretem.»
Igazad van, szegény leány. «Ez» a legnagyobb akadály! Idáig komédia volt
az egész: ez az egy szó csinál belőle tragédiát.
Utána néztem, mig el nem tünt előlem; nem iparkodtam utólérni, nem
híttam vissza.
Megfordultam és hazamentem szépen.
Az inasomnak meghagytam, hogy csomagolja össze az utibőröndömet; holnap
se kérdek, se hallok, elmegyek Füredre: izzadjon más odabenn a házban.
Vissza sem jövök mig nem currentálnak.
Neki is szabadságot adtam két hétre: mehet Váczra a nénjéhez látogatóba.
Annyit megtettem mégis, hogy a háznagyi hivatalba izenetet küldtem, hogy
szököm Füredre.
Az éjszaka is megerősített elhatározásomban.
Ezzel a szóval nem lehet tréfálni.
Még egy prózai körülmény is segítségére jött elhatározásomnak. A zápor
elkezdett szakadni. Ilyenkor a Suttogó-utczába csak vadászcsizmákkal
lehet behatolni. Tiszta lehetetlenség sáros csizmákkal menni szerelmi
találkozóra. Mezitláb inkább. A zápor képes meghiusítani egy
forradalmat; – elrontott már nem egy ütközetet. – Ez a mennyei spongya
minden emberi tervezést össze-vissza töröl. Próbáljunk aludni!
Hányszor fölébredtem az éjjel!
Hányszor hallottam én ezt a szót: «mert én önt szeretem!» közelből,
suttogva, – távolból, elhalón, – mélységből sikoltva, – magasból
énekelve; – üdvözültnek, elkárhozottnak hangján; a gyönyör extázisának,
a kétségbeesés phrenezisének kifejezésével! a tündércsók fojtogatásával
ajkamon, a bűnsuly boszorkány nyomásával mellemen! Hányszor estünk alá
együtt véghetetlen mélységbe, hányszor futottunk együtt a föld felett,
repülve, és folyvást kisérve, emelve, ragadva ettől a szótól: «mert én
önt szeretem!» a mi már alakot öltött s benne volt mindenben, a mi csak
körül vesz: egész világ abból telt ki utoljára.
Olyan korán fölkeltem, a hogy megvirradt, s egy órával hamarább ott
voltam a budai pályafőnél, mint kellett volna.
Nem táviratoztam az enyéimnek: hadd legyen rájuk nézve meglepetés
váratlan látogatásom. Egyéb okom is volt rá. Az éjjeli záporra erős szél
keletkezett: ha megtudják, hogy jövök, mind ott fog várni a parton, s
összehütik magukat.
A vihar folyton nőtt, mire Siófokra értünk, valóságos orkánná lett. A
Kisfaludy-gőzössel Füredről átjött utazók csodadolgokat beszéltek a
magyar tengeren kiállt viszontagságokról. A hullám keresztül csapkodott
a tetőn, s a hajónak a félkereke mindig a levegőben forgott. Tengeri
betegséget kapott minden ember. A gőzös nem is megy rögtön délelőtt
vissza, hanem csak délután; megvárja az esti vonatot: akkorra talán
csillapodik a szélvész.
No ez aztán szép mulatság: Siófokon rekedni egész napra, egy csoport
lamentáló fürdővendég, kétségbeesett kéjutazó és waterprofos fiatal
házaspár társaságában, egy nem szállodának készült falusi hotel egyetlen
táncztermében összezsufolva. Biztattam őket egyenkint, hogy menjünk át
csónakkal; de egy sem vállalkozott rá. – Pedig hiszen jó az a siófoki
paprikás csirke; de egész nap csak még sem ehetik az ember paprikás
csirkét.
Bárcsak valami más mulatság akadna!
Ha kivántam, hát megjött. Egy táviratot hoztak utánam a vendéglőbe.
A háznagyi hivatal küldte.
«Rögtön gyere vissza. Holnap névszerinti szavazás. Okvetlen itt légy».
Egyszerre mintha a hashish mámor kezdene el müködni, olyan kábulat
fogott el.
Vissza kell térnem. Még ma és rögtön. Nem szabad folytatnom a
menekülésemet. Visszaparancsolnak.
No hát visszamegyek!
Hanem most aztán térj le a rám való gondviselésről, Te, a kit úgy hínak,
hogy «sors»: ha magad fordítottál vissza!
Visszamegyek s többé nem alkuszom.
Nem kérdezem, mibe kerül e szó: «mert én önt szeretem!»
Válaszolok rá.
Ha kell a vén kalmárnak pénz, aláirás: kapja meg, nem gondolok a
továbbira. Odamegyek.
Ha megtudja a bőszült vetélytárs, hogy kijátszottam s orozva meglő: hát
akkor ott maradok fekve. Ha nem azt teszi, hanem elárul azoknál, a kik a
milyen nagyon szeretnek most, olyan nagyon meg fognak gyülölni, s azzal
egyszerre tönkre jutok, megbukom: hát akkor meg ott maradok fekve. – Nem
gondolok rá. Odamegyek.
Ha a himlőbeteg ragálya engem is meglep, hazaviszem, belehalok, vagy
épen a fekete halált találom ott, s az fogad a küszöbön, hát akkor meg
ott maradok fekve. Nem bánom, átlépek rajta: odamegyek!
S ha magát a pyranastatort a tüzórával együtt odateszik is az utamba:
felrúgom! odamegyek!
S ha kétségbeejtem a leányt, a ki szeret, s szerelmének nem talál más
menedéket, mint a Duna szép kavicsos fenekét: hát akkor meg ott fekszünk
mind a ketten. Nem bánom. Haljon meg, de szeressen.
S ha mindjárt kitörülnek is az üdvözülendők sorából; ha egyszerre
besoroznak is az ördögök közé, ha porrá törnek is, s minden porszemem
külön viselni fogja is az egész lelki öntudatot a világ végéig: mégis
odamegyek hozzá, és megtudom, hogy milyen nagyon szeret hát?
Elfujtam az utolsó mécseskéjét is a józan észnek, hogy tökéletes
sötétségben maradjak magammal, a melybe mint a bűvlámpa vetette a
felhevült képzelet tündérábráit.
Minő tünemények fejlődnek ki ebből a fénygóczból: «mert én önt
szeretem»? Tündérviziók: csupa fényből, csupa varázslatból. Az ember egy
perczre megistenesülve. A túlvilági üdv egész végtelensége beleszorítva
egy óra örömébe! – Mit bánom én, mi következik rájuk?
Ülhetnek fölöttem törvényszéket minden arkangyalok! Kérdezhetik tőlem:
«mit tettél?» Kevélyen fogom megvallani: «éltem egy olyan pillanatot oda
lenn a földön, a mit nem adok oda a ti egész mennyországtokért!»
Szánakozom az üdvözülteken, a kik nem tudják, hogy milyen édes az
elkárhozás!
Hadd tegyünk ide most hulló csillagokat.
* * *
MILYEN VERES A POKOL FIRMAMENTUMA.
A délutáni vonattal tértem vissza. Hét óra tájon értünk Fehérvárra.
Kérdeztem a pinczértől, nem érkeztek-e még a fővárosból esti lapok? De
igen. Hozott is egyet. Az indóházban már sötét volt. Majd elolvasom, ha
a vonat kirobog a szabadba. Hiszen nem sietős, nincs háboru.
Alkonyat felé a szél felverte a felhőket, a lemenő nap olyan vörösre
festé az egész eget, mint ha meg akarná mutatni, hogy milyen lesz
egyszer a pokol, a minek a firmamentuma nem kék, hanem skárlát és bibor?
Nekem az is tetszik.
Hát lássuk, mi van a lapban?
Az ég lángvörössége még a betüket is pirosra festi. A kocsi rázkódásától
tánczol előttem a sorba szedett huszonnégy kis ördög, a kiből a világon
minden jó és minden rossz kitelik.