felügyelete» alatt! Látszik, hogy az anyjuk milyen erős kordában
tartotta őket! Mikor rám vannak bizva, akkor minden szabad. Azért
örülnek mikor a házhoz kerülök. A legnagyobbik, az egy szilaj ficzkó,
izmos és nagy tornász; már kétszer volt kificzamodva a keze, s a
homlokán visel egy sebhelyet. Szakasztott képmásom. Ugy szereti a
könyvet, mint a kecske a kést. Csak az utolsó órában olvassa el a
leczkéjét; hanem azért felel vakmerően: már, hogy azt feleli-e, a mi a
könyvben van? az más kérdés. Ezt tőlem örökölte. A középső azonban
szakasztott az anyja. Ez igen szorgalmas és pakátus férfiu. A hol egy
könyvet megkaphat, azt eszi. A zsebe mindig tele van száraz
kalácsdarabbal, a miket félretett netalán bekövetkezhető inséges időkre.
Olyan számolási talentum, hogy nekem az asztalnál azt is ki tudta vetni,
hogy ha egy régi meszely bornak az ára 25 kr. volt: hát a ki ahoz volt
szokva, hogy egy «nagy messzely» bort igyék meg ebédnél, hány
deczilitert kell annak most meginni, hogy 37 és ½ krajczár ára szomjat
eloltson vele? Ezt én még praxisból sem tudom megtanulni soha. A
legkisebbik, az poéta lesz: csupa ábrándozás és érzelgés. Minden ok
nélkül sir és engemet különösen szeret. Kisebb korában mindig az én
ágyamban hált s nem engedte magát mástól felöltöztetni, mint tőlem. Most
is mindjárt ott van a térdemen, ha valahová leülök. Aztán nagy
szemfüles; mindent meglát a mit más észre sem vesz. Mikor a fényképész
palotája előtt elmentünk a parkban, egyszer csak odavontat magával a
nagy kirakathoz, messziről megismerte azt a nagy arczképcsoportozatot, a
melyben együtt vagyunk lefényképezve. Meg kellett neki igérnem, hogy az
idén megint levetetjük magunkat egy társaságban. Aztán elvittem őket
fürödni. A legnagyobb surculus, úgy uszik mint a vidra, alig lehet
kicsalogatni a vizből, pedig a középső fiú krajczárra kiszámítja neki,
hogy hány perczig jó lenni hány fokú vizben, arravaló-nézve, hogy hány
fokú fölösleges melegség absorbeáltassék a testben? a mi által ez
edződik; ha több vész el, az már ernyesztő hatással bir. A legkisebb
azonban, a kit magam vittem bele a vízbe, le nem rázható a nyakamból,
folyvást azt kiabálja: «jaj papa, jaj édes kedves jó papa, gyerünk ki
innen a vízből, én mindjárt meghalok». Már ilyen kicsiny korában irtózik
a poéta a viztől. Fürdés után aztán egyet sétáltunk a parkban, kerestünk
sima kavicsokat, leültünk vele a porba s én tanítottam a kis Miczut a
kavicsokkal «kapókövet játszani.»
A pakolástól aztán szegény jó anyjuk obligát fejfájást kap, s az eltart
neki egész éjjel: a migrainegyógyításhoz pedig én épen annyit értek,
mint az egész doctorum collegium. A legkisebb megint hozzám kerül aludni
s reggel nem akarja engedni, hogy fölkeljek. Megint nekem kell őt
felöltöztetnem. Az asszony kissé bágyadt szinben van az éjjeli
fejfájástól. Olyan rosszul esik őt ilyenkor elhagynom. Azonban ő maga
siettet. Elkészítette már számomra a kávét. Már elsőt csengettek a
hajón. A legkisebb ellenben le nem akar szakadni a nyakamból, hogy még
csak egy napig maradjak itt. Nézzem, milyen rossz idő van! A Balaton
háborog. Zivatar lesz. A hajó elsülyed. Én odaveszek. Ezen aztán elkezd
sirni. Utoljára azt követeli, hogy vigyem hát magammal. Bizony kedvem
volna hozzá! Az okos asszony ketté vágja az alkut. «Hát aztán magaddal
hordanád az országházba!» Igazság! hiszen még nem vagyok instructor, még
csak honatya vagyok.
Másodikat is csöngetnek. Édes fiam mennem kell. Mind valamennyien
kikisérnek a gőzhajóhoz, oda is bejönnek velem. Az ölelkezés, bucsuzás
addig tart, míg a hajó is elindul, aztán átkisérnek egész Siófokig. Csak
egy szóval mondanám nekik, még Budapestig is elkisérnének.
A siófoki időzés alatt egy jó gondolatom támadt: hát ha én most innen
azt táviratoznám az elnöknek, hogy «egészségi állapotom miatt (t. i.
mivelhogy nagyon jó egészségben érzem magamat) leteszem mandátumomat, a
képviselőház ám lássa, hogyan él meg aztán nálam nélkül!» Azzal vissza
cum gentibus Balatonfüredre!
Kár, hogy én nálam a jó gondolatok mindig kivitetlenül maradnak.
Este megint otthon «voltam» Budapesten.
Semmi levél sem várt rám, hála Istennek!
És azután elmult több nap minden rendkívüli följegyzésreméltó eset
nélkül. Az ismerős urhölgyekkel beszéltünk az ország borzasztó nagy
deficitjéről, a minek a miniszterek az okai; a klubban beszéltünk az
urhölgyek nagy luxusáról, a mi oka a deficitnek; az országházban pedig a
borzasztó nagy bukásokról, a mik a klubban történtek: aufgelegt Ultimot
elveszteni touslestroival, tizenkét tarokkal harminczháromban, ötödik
vétellel csupa borzasztó dolgok.
Hanem engem nem háborgattak többé a nagy Cosmosnak semmiféle atomjai.
Azt hittem már, hogy elfelejtettek szépen.
Minden este elővettem a gyerekek levelét, s elolvastam a kis Miczu
tanácsát; «vigyázzon a papa is, hogy le ne essék».
Igazán mondom, nem is ilyen három gyerekes apának való az már, efféle
bolondos kalandokba ártani magát! Bizony benőhetett volna már nekem is a
fejem lágya!
Verjük ki a fejünkből az egészet!
Hanem tegyünk ide megint három pontot, mintha a kis Miczu kapókövei
volnának ott.
* * *
Eszembe jutott e közben, hogy egyszer valamit igértem én annak a
leánynak, a minek a teljesülésére az talán még most is számit. Ha már
végképen lemondtam minden önzés sugallta gondolatról, akkor egészen
illő, hogy beváltsam a szavamat, nem várva érte viszonzást. Van neki egy
korhely szökött katona testvére; a kinek a megszabadításával biztattam
őt egyszer, egy ünnepélyes pillanatban, a mikor épen az urfinak a hátát
döngette a Veres rózsa korcsmáros.
Én ugyan in theoria, mikor az ilyen deperditus existentiákról van szó,
abban a philantropicus nézetben vagyok, hogy az ilyen embereket legjobb
volna lebunkózni. Nézetem mellett felhozhatom a legrégibb
criminalcodexet, a bibliát, a hol példák vannak rá, hogy egész városok
(Sodoma és Gomora) népsége lebunkóztatott, sőt egy egész nemzetség, a
Benjámin lebunkóztatása is legfelsőbb rendeletre elhatároztatott, pedig
azok mind nem szolgáltak annyira rá. Hanem hát a leány ugylátszik, hogy
mégis szereti a bátyját, daczára annak, hogy az egy fertelmes állat; hát
probáljunk rajta úgy segíteni, hogy a ficzkót megszabadítsuk, a leányt
pedig ő tőle szabadítsuk meg.
Utána jártam a dolgának a hadparancsnokságnál, hol befolyásos ismerőseim
vannak: nem valami nagy dolog a katonakori vétsége, egy pár tiz forintos
mindössze a mit elsinkofált; aztán a kórházból szökött meg. A többi
akasztófát már a polgári életben érdemelte ki. Lehet találnunk majd egy
olyan samaritanus orvost, a ki bizonyítványt ád neki, hogy azóta
folyvást betegen feküdt, s aztán a Superarbitrirungs commissió előtt
majd kicsináljuk, hogy reálinvalidnak nyilvánittassék. Akkor aztán majd
adjunk neki jó ajánlólevelet; (hiszen csak 20 forintot sikkasztott el),
megtehetik végrehajtónak Krassó megyébe; ott még sokra viheti.
Én már szépen kerékvágásba hoztam ezt az egész dolgot, s azt hiszem,
hogy nagy örömet csinálok vele a szegény leánynak, mikor majd csak azzal
a hirrel lepik meg, hogy a bátyja meg van mentve és hivatalt kap. Ő
pedig ki fogja találni azt, hogy kitől jött?
Hát egy reggel korán (nyolcz óra felé) még az ágyban aludtam, mikor az
öreg Ignácz bejön s azzal a szóval költ fel, hogy itt van a 34-es
hordár.
Nem emlékszem rá, hogy magamhoz rendeltem volna.
Az pedig egyenesen velem akar beszélni.
Hát akkor meglehet, hogy megsértettem valahol a tisztelt gentlemant s
most jön tőlem magyarázatot kérni. Legyen hát szerencsém hozzá.
Mikor belépett a szobámba, akkor világosodott fel az elmém egyszerre.
Elfeledtem a minap megnézni a számát, külömben tudtam volna, hogy az a
«34» annyit tesz, hogy «Kozák testvér»; ő volt az a «34» hordár.
Ez a legalkalmatosabb álköntös. A hordár mindenüvé elmehet gyanuköltés
nélkül.
A mint magunkra maradtunk, megkináltam, hogy tessék leülni.
Meg is tette, és miután meggyőződött, hogy senki sincs kivülünk a
szobában, rá kezdé azzal a mély suttogásig lenyomott hangjával, a miről
úgy tetszik, mintha álmában hallaná az ember.
– Testvér! te reád ma egy nehéz küldetés vár.
– Állok elébe.
– Neked egy szökött katonát kell denunciálnod a hadparancsnokságnál.
– Igazán? dagadjon meg! Ez nem annyira nehéz, mint komisz feladat. Nem
lehetne ezt valami más e missióhoz méltó testvérre bizni?
– Tanuld meg azt, szólt Kozák büszkén, hogy a testvérek között nincs
külömbség s a mi feladataink között egy sem komisz. E feladatot, hogy
gyors és biztos sikerü legyen, csak olyan embernek lehet elvégezni, mint
te, a ki egyenesen odamehet a főhadparancsnoksághoz, nem kell neki nagy
kerülővel még előbb komiszárust, alkapitányt, drabantot fellármázni,
hogy az alatt az illető neszt fogjon és megugorhasson, mire odaérnek,
hült helyét találják: te pedig egyszerre ott csaphatod, mint az egérfogó
a poczikot. Azért vagy közöttünk, hogy összeköttetéseidet a magasabb
körökkel szent czélunk keresztűlvitelére felhasználd.
– De már megengedj, egy szegény szökött katonának a feljelentése a
hatóságnál, épen a te és elvtársaid részéről nagyon is magánboszú után
izlik.
– Szó sincs magánboszúról. Az illető, a ki áldozatul fog esni, csak egy
medium. A médiumoknak fel kell áldoztatniok. Az egyiknek így, a másiknak
úgy. Van, a melyiknek az a feladata, hogy az égő gyertyával bemenjen a
gázzal telt pinczeboltba. Másnak meg az a feladata, hogy egy eltünt
ember helyett meghaljon és eltemessék, hogy amazt ne keresse senki.
Ismét másiknak az a feladata, hogy egy merénylet szerzőjéül elfogassék,
s ez által az igazi tettes megszabaduljon. Ezek az eszközök. Mások a
kezek, a kik általuk cselekesznek. Ismét mások a fők, a kik a kezeket
mozgatják. Most egy ilyen eszközről van szó.
– Nagyon kiváncsi vagyok erre a szóra.
– A kiváncsiság ugyan nálunk a hét fő bünök közé számíttatik: azonban,
mint te ezt magad is tudni fogod, te egy fokkal feljebb állsz a
közönséges tagtársaknál, nem társadalmi állásodnál fogva, mert az nálunk
nem tesz különbséget: hanem multadnál fogva.
(Ezt, igazán mondom, nem tudtam, hogy ilyen nevezetes egyéniség vagyok).
– Ezért, mert kötelességem: tehát kész vagyok téged beavatni abba a
tervbe, a minek egy részlete a mi kezeinkre van bizva, de fogadd meg…
– Megfogadom, hogy el nem aluszom rajta.
– De arról az egyről biztos vagyok. Nem tünt fel előtted, hogy egy idő
óta korán reggelenkint (mikor feküdni mégy), valami olyan büzt érzesz a
város felett terjengeni, mintha minden háznál tollat égettek volna?
– De ez nekem is gyakran háborgatja szaglási érzékeimet.
– Hát mikor néha a budai casinóból késő éjjel hazajöttél, (már azt is
tudja, hogy ott töltöm az estéimet!) nem ötlött fel neked, hogy az ezer
lámpától megvilágított Pest felett valami fakó lomha ködfelleg terül el,
a melynek a gócza egy magas kürtő látszik lenni, a mi kívül esik a
városon, észak-keletfelé. Abból tódul ki valami vastag, sürü füstgomoly,
a mi közé az éj sötétében fényes lángkévék lüktetnek fel.
– De emlékezem rá, hogy ilyesmiben gyönyörködtem. Mindig azt hittem,
hogy valami részvénytársulat alapítóit főzik ott olajban.
– Az ott a budapesti hóhérnak a kemenczéje.
Erre a szóra kezdett az álom kimenni a szememből.
Látogatóm vette azt észre s kényelmesen hátravetve magát a karszékemben,
folytatá:
– Tudod mi ég abban a kemenczében éjjelenkint?
– Nincs akkora phantásiám.
– Arról azonban biztos tudomásod lesz, hogy Oroszországnak egy bizonyos
részében kiütött a keleti pestis.
– Hogy ne lenne? Hisz az országgyülésen interpelláczió tárgya is volt.
– Az ám. Ez megint a szélbalok ügyetlenkedése volt. Pedig ha nem értik a
dolgot: hát minek kontárkodnak bele?
– Te talán érted a dolgot?
– Persze, hogy értem. Te! Ha az a «fekete asszony» beszabadulhatna ebbe
az úgynevezett civilizált Európába: az volna nekünk az aratás! Hogy fel
lenne fordulva egyszerre minden társadalmi rend! milyen bénává lenne
ütve minden hatalom! hogy szakadnának szét a kötelékek! hogy porolna
szét minden törvény! hogy szabadulna el minden lánczra kötött
szenvedély! hogy futnának szét a büszke hadseregek! Az volna, a mi már
volt egyszer, egész Európában, az itélet napja! Már utban volt! Már
rajta ült a denevérszárnyú gyászszekéren! Hanem mindent elrontottak ezek
az úgynevezett szélbalok, fellármázták a kormányt, s az rögtön utját
állta a vész behurczolásának.
– Igen, még szaktudósokat is küldött ki a pestis tanulmányozására.
– Hahaha! Nevetem én azt! ott lehetnének a ti tudósaitok Asztrakánban,
ha a pesti hóhér nem volna legény a gáton. A háromszoros muszka
hadizárlaton keresztül kisikamlik ez a kigyó: bejön a végvámokon s oda
tojja a tojásait, a hová akarja.
Kezdett a hátam borsózni.
– Hanem hát idebenn igen szigoruan magyarázzák a tilalmat. Akármi
érkezik a sorompóhoz az itteni kereskedők számára, a mi orosz bélyeget
hord magán, bunda, prém, vászon, gyapjuszövet, páczolt hal, kaviár: azt
rögtön lefogják, be sem hagyják hozni a városba; viszik egyenesen a
hóhér kemenczéjébe. Az pedig még azon éjjel alágyujtat s elégettet
mindent. Ennek a füstét érzi a város reggelenkint. Ez a kemencze az, a
mi Angliában a «Queens pipe» (a királyné pipája) a miben az elkobzott
csempészdohányt elégetik.
– Ez hát nagyon jól történik, azaz, hogy a mi nyelvünkön szólva nagyon
rosszul.
– Úgy van. Hanem hát a hóhér maga sajátkezüleg azt a nagy munkát nem
végezheti: a hóhérlegények pedig undorodnak tőle.
– Hogyan? A hóhér legények undorodnak?
– Hát persze! azok sincsenek vasból. Nekik is hat az idegeikre az a
gondolat, hogy a mit a kezükbe vesznek, az a fekete halál országából
érkezett ide. Annál fogva ők meg ismét más embereket bérelnek fel, a kik
azt a kezelést elvégezzék.
– S azoknak megy ez?
– Vannak emberek, a kik a pokoltól sem félnek; kivált, ha jó erős
pálinkát ihatnak mellé. A többek között nekünk is jár oda egy ismerősünk
az éjjeli munkára. Ez az emlitettem szökött katona.
– Talán csak nem Ágnesnek a bátyja?
– De épen az.
– S nem irtózik…?
– A haláltól?
– De a hóhérlegények társaságától?
– Hát mi az? A hóhérlegények csak olyan munkások, mint én, meg te.
Minden munka tisztesség; s mentül megvetettebb, annál nagyobb becsülésre
méltók azok, a kik arra vállalkoznak. Aztán elvégre is, minden az izlés
dolga. Egyszer egy ilyen gyepmesteri gyakornokkal, (csinos fiu az, mikor
kiöltözik) együtt voltam az országház karzatán, mikor ti képviselők
odalenn éppen egymással nyájaskodtatok: az érdemes hóhérsegéd hallgatja
egy ideig a kölcsönösen egymást lepiszkoló feleseléseket, a miket ti
országgyülési szónoklatoknak neveztek; végre hozzám fordul e szóval:
«pfuj Teufel! Én ezt a disznóságot ki nem állanám ezer forintért!»
– Jól van. Hát a Bruder odajár most éjjelenkint kemenczét füteni?
Legalább hát kap valami fizetést.
– Nem annyira a fizetésért teszi, mint inkább a mellékkeresetért.
– Ugyan miféle mellékkeresetért?
– Hát mikor néha úgy egy-egy drága kelmékből álló csomag akad a keze
alá, shawlok, perzsa lámaszőrszövetek, azokból ő egy-egy csomócskát a
tüzbe dobálás közben elcsusztat az inge alá, vagy a pantallonja szárába
és aztán azt hazahordja vagy a szeretőjének vagy az orgazdának; s jól él
mellette.
Nekem a hajam szálai kezdtek felberzenni.
– De hisz az egy rettenetes nagy, őrült merénylet.
– Csak maradj fekve és ne obégass. Semmi merénylet sincs a dologban. A
mit eddig halomra égettek, azt mind bátran elviselhette volna, vagy
kenyérre kenve, (ha kaviár volt) megehette volna a fővárosi burger: azok
közül egy sem látta azt a vidéket, a hol a pestis anyja ül a fészkén.
Tudnom kellett volna nekem arról. Hanem ma fog érkezni egy csomag, a mi
egyenesen Asztrakánból jön. Ugyanabból a raktárból, a melyből minden élő
ember kihalt. Az egész raktárt mind megégették a kozákok. Ezt az egy
csomagot sikerült megmenteni. Mesés áron. El is lett szállítva idáig. A
szállítás maga egy hadvezéri remeklés volt. Ez a málhacsomag csupa
tengeri vidrabőröket tartalmaz, a miknek párja otthon is ötszáz rubel.
Ez már bizonyosra jön! Ezen már rajta van a fekete asszony tiz körme! A
ki csak az ujjával hozzányul, meg van fogva. S aztán viszi magával, mint
a Sámson rókái az üszköt a filiszteusok vetésébe. Ezt a csomagot is le
fogják tartóztatni a sorompónál s elküldik az égető kemenczébe.
Bizonyos, hogy a mi fiunk azt megdézsmálatlan nem hagyja. Két darab
vidrabőr pedig, a mit a dereka körül csavarva, haza hoz, épen elég lesz
egy egész városnak.
Még a vér is meghült az ereimben.
– Hanem hát én furfangos vagyok, folytatá Kozák barátom. Ha ez a baj
Pesten tör ki, mi velünk nagyon hamar elbánnak. Adjuk odább! Ezért
szükséges, hogy te ezt a ficzkót följelentsd, mint katonaszökevényt;
megjelölve a helyet, a hová az éjjel menni fog, a végzett munka után.
Vérző szív-utcza 42. szám a sósveckli-sütőnénél. A gyerek a mint azt
veszi észre, hogy rátörik az ajtót, sietni fog az ellopott szőrméket a
kályhába dobni. Ő maga akkor tele van a méreggel. A hadcsapata, a 38-ik
sorezred most Bécsben fekszik; a szökevényt rögtön oda fogják
szállítani, beviszik a kaszárnyába, fel a hadbiróság elé, s három nap
mulva ott lesz a pompás mulatság a gyönyörü Bécs város számára: egy
egész kaszárnya tele a fekete halállal. Ezen aztán lehet majd nevetni!
hahaha! hahaha!
Úgy kaczagott, hogy még akkor is vigyázott magára, nehogy magasabbra
emelje a hangját.
S hogy észre vette, hogy én sehogy sem akarok a kaczagásban osztozni,
komolyra fogta a dolgot.
– Hát mi különös volna ebben a dologban? Ez a stratagéma nem is uj már,
hát az északamerikai polgárháború előtt nem tették-e ugyanazt a déliek,
hogy összevásárolták Braziliában valamennyi sárgalázban kimultnak a
köntöseit s azokat hajóteher számára küldözték New-Yorkba, hogy a
pestist átültessék ellenségeik táborába: hát a mi azoknak szabad volt,
nem szabad-e másnak? Kérdezzük is mi azt, hogy szabad-e? – Érted már
most egészen a dolgot? Miért kell neked még ma denuncziálnod a
legilletékesebb helyen ezt a fiut. – Te vagy a kéz, ő az eszköz. Ő a
löveg, a mit neked el kell röpítened. – A löveg elrobban. Mit bánja a
tüzér, hogy a löveg hüvelye szétszakadt: ha csak gyujtott!
Idejét láttam végét szakítani e veszett bolond beszédnek.
– A magad szempontjából az egész correct okoskodás, testvér, hanem
engemet másforma nézet vezérel. Én épen ezen fiatal ember nővérének
megigértem, sőt szavamat adtam rá, hogy a bátyját kimentem
zászlóelhagyási büne alól, ezt már meg is tettem. Azt is megigértem
neki, hogy becsületes életmódot fogok a számára szerezni. Abban meg most
járok.
– Nevetséges! Hát birnak az igéretek kötelező erővel? Kivált azok az
igéretek, a miket leányoknak teszünk? Szokás azokat beváltani?
– Nálam szokás; engem az adott szavam kötelez.
– Hát a szent eskü, a mivel szövetségünkhöz vagy kötve? Egy pár szép
szem előtted szentebb jelvény, mint az, a mi karunkra van edzve: a nagy
mindenség, a Cosmos, és annak ellentéte: a nagy Semmi, a halál!
E szóval feltürte karjáról a blouset, elém tartva a rémséges jelvényt.
Én eldugtam a kezemet a takaró alá; biz az enyémről már lekopott a
mindenség is, meg a semmiség is.
– Édes öcsém, szóltam hozzá, a mit mondtam, megmondtam. Én az Ágnesnek
adott igéretemet beváltom. A te kipéczézett ficzkódat ellenben fel nem
adom! mert nekem soha semmiféle ivadékom se porkoláb, se perzekutor, se
spion, se denuncziáns nem volt. Ha nem tetszik, bicskázzatok le: én is
ott leszek! De a mi nekem nem tetszik, azt nem is teszem meg. Mert én
annyira nihilista vagyok, hogy még magát a nagy «semmit» se veszem
semmibe. Most pedig eredj a pokolba, vagy ha annál még kedvedrevalóbb
helyet tudsz, eredj oda, s hagyj engem tovább aludnom.
S azzal befordultam a fal felé.
Kozák barátom fölkelt a helyéről s még egyszer odahajolva fölém, lihegé
mély kisértetes hangján a fülembe:
– Meg fogod gondolni a dolgot. – Itt volt nálad a «34.» – Föl kell
jelentened a «38»-ik ezred szökevényét. Található lesz ma éjjel a vérző
szív-utcza «42»-ik számában a kalácssütőnél.
– Jól van, jól!
Én már alszom. Az éjjel nagyon soká tartott a piquetpartie a budai
casinoban. Oda szolid emberek járnak: reggelig játszanak; de csak
piquétet és egy tizedrész krajczárban. – Mióta a fiammal közelebbről
megismerkedtem, én is ilyenre adtam magamat…
… Jóformán gyűlésbe menni való idő volt, mikor az öreg Ignáczom
felköltött. Annyi bolondot összeálmodtam az alatt! ott voltam én is a
hóhér kemenczéjénél, s csupa fekete asszonyokat dobáltam a katlanba: az
országgyülésen meg hóhérlegények szűzbeszédeit hallgattam.
A mint kidörzsöltem az álmot szememből, azt kérdezém Ignácztól:
– Álmodtam én, vagy valósággal volt itt egy 34-es számu hordár?
– Volt biz itt, felelt az öreg, sokáig itt várt, hanem aztán megunta,
kijött s azt mondta, hogy nem akarja a nagyságos urat felzavarni, olyan
édesdeden alszik; inkább majd eljön később.
– Mégis álmodtam hát.
Az öreg aztán addig nyakgatott, hogy ha álmodtam, micsoda számokat
álmodtam? hadd tegye be ő azokat a lutriba; mig el kellett neki
számlálnom, hogy «34, 38, 42.»
Be is tette mindjárt a budaiba. Nem hiszem, hogy kijöttek volna neki.
Én azonban még az nap átmentem Budára a szökött katonának a dolgát
megsürgetni. Egészen jól állt az ügye.
Kifizettetvén az elsikkasztott összeg, előadatván a súlyos betegségről
szóló bizonyítvány, rögtön praeferentissime expediáltatott a végzés,
kézbesítendő az inculpatus édes atyjánál, hogy a fiu visszatérhet ismét
a nappal élők sorába.
De ide ismét tegyünk három csillagot: gondoljuk, hogy ez a három lutriba
betett szám.
* * *
Este (tizenkét óra után) mikor Budáról, a casinóból hazajöttem, s az
ellipseről letekintve megláttam azt a sötét füstfelleget Pest fölött
szétterjengeni, a mi leginkább abból a városon kívül felmeredő kéményből
látszik előtódulni, megint a fejembe nyilalt az a ma reggeli párbeszéd
vagy álom vagy micsoda.
Hát ha van valami mégis ebben a bolondságban?
Én ugyan se kisértetekben, se boszorkányokban nem hiszek: annálfogva a
magyar socialistákban, nihilistákban sem. Régen volt az, mikor engem egy
fehér lepedővel meg lehetett ijeszteni; hanem az még sem tartozik a
lehetetlenségek közé, hogy egyes monomániától megszállt emberek valami
olyan őrült merényletre adják a fejöket, a mihez rajtuk kivül másnak
semmi köze.
Sorbaveszem, hogy miket beszélt az az agyafurt ember? Az őrültségében
rendszer van: azt el kell ismernem.
A lefoglalt asztrakáni prémeket most égetik a hóhér kemenczéjében.
Valaki azokból elcsenhet egyet-kettőt.
Legegyenesebb eljárás volna, feljelentenem azt, a mit megtudtam, a
rendőrségnek.
De én azt nem tehetem. Nem azért, mintha a nihilisták orgyilkaitól
félnék, hanem azért, hogy abból majd nagy vizsgálat lenne; engemet
elővennének tanunak, el kellene mondanom az egész históriát, hogy
jutottam ehhez a titokhoz? beszélnem kellene a Suttogó-utczai gyárról,
meg Haggeus urról és a leányáról; s mind ez rám nézve nagyon
kényelmetlen positió lenne. – Tehát a rendőrséghez nem megyek. – Hanem
azt teszem, hogy felkeresem a vérző-szív-utczai Calypsot s annak a
hajójában elfogom a veszedelmet hozó ficzkót röptiben s így állom utját
az európai nagy veszedelemnek.