fenyegetésekkel el lehet riasztani. Ellenkezőleg: az engem csalogat. Ha
azt mondják: «veszedelem van!» – akkor menjünk oda! ha pedig azt
mondják, hogy «nagy a veszedelem!» – akkor épen siessünk.
– Egészen félreérted a dolgot, édes testvérem, – mondám én nyugodtan
ezekre. Rólam tégy fel bárminő kutyaságot; de az előtt a leány előtt
térdet, fejet kell hajtanod. Az egy nagy jellem: az egy Sasulics Véra!
– Hagyd el. Tudom én azt. De azért lehet valaki nagy jellem, és a
mellett a bibliai Rahab: az első cosmista nő.
– Csak azért mondom, hogy még ha én nekem volnának is önző czéljaim,
azok az ő aczél jellemén mind megtörnének. Ha én segédkezet akarok
nyújtani Haggeusnak, aláirva a váltóját, már akár a saját nevemmel, akár
a máséval, ez nem történik egyéb czélból, mint hogy ő elkészíthesse a
mintáját a pyranastatornak az irredenta számára. Ez magas czél, azt el
kell ismerned.
– No jól van. Szavadnál foglak. Tehát hozzánk tartozol és hivünk akarsz
maradni. Hanem ezt be kell bizonyítani, próbák által. Mert nekünk a
szövetségeseink nem hisznek. Azt mondják, hogy a magyarnak nincs elég
elhatározottsága. Ez nem tud úgy tenni, mint az olasz, meg az orosz,
hogy ott robbanthatja el a pokolgépet, a hol legtöbb ember csődül össze:
a mi barátaink mind olyan helyekre rakják el a petárdáikat, a hol
senkiben nem tesznek kárt. Poéta népek vagytok. Hanem ezúttal nagy
csatányra van szükség. Jól van. Azt már látom, hogy nincs olyan
rhinoceros szivű ember sehol a hazában, a ki a Sándor-utczai barakkot,
mikor tele van, a levegőbe röpítse. Szelidebb módszert ajánlok. – Most
már csak egy akkora kis pokolgépről van szó, a mekkora egy képviselő
padfiókjában elfér. Ennek a felrobbantása pedig egy sajátszerű készülék
által hajtatik végre. Bizonyosan hallottad hirét Thomas pokolgépének, a
minek egy tengerre szálló hajót kellett volna elsülyeszteni. Az én
találmányom is ilyen forma. De inkább hasonlít az artilleristák
tempirozó eszközéhez, a mivel a bombákat szerelik fel. Ez olyan, mint
egy zsebóra. Fel lehet húzni és arra a perczre igazítani a mutatóját, a
melyben akarjuk, hogy elrobbanjon. Mikor a fogaskerék ahhoz a perczhez
elér, akkor egy kiugrott szeg keresztül töri a gyútükröt s attól
felrobban az egész tűzakna. Te ezt hát igazíthatod egy olyan időpontra,
a mikor már a képviselőház üres. A robbanás nem fog emberéletbe kerülni,
a falakat sem dönti szét, csak legfeljebb azt az egész padosztályt zúzza
forgácsokra, a hol az archimamelukok szoktak ülni. S ez tüntetésnek elég
nagyszerű lesz. Mi bebizonyítottuk a cosmista nagy szövetség előtt, hogy
méltó testvérek vagyunk, s befolyásunk potentiára emelkedik. Kezedet rá.
– Itt a kezem.
– No már most hát egy ideig megszünnek a leány találkái veled. A míg én
a pokolgéppel elkészülök. Ha az meglesz: a szokásos levélke reggel
tudatni fogja veled egy historiai név által, hogy estefelé a kitüzött
órában rád vár ő. A helyet, a hol találkozni szoktatok, még előttem is
titokban tartja. Nagyon helyesen. Nekünk csak az első és az utolsó
lépésről kell számot adnunk egymásnak; a közbeesőkről nem is szabad.
Tehát akkor majd elveszed tőle azt a kis játékszert. Sajnálom, hogy csak
játékszer. Gyermeknek való tréfa. Egy más alkalommal pedig majd a
tempirozó gépet, nevezzük azt «tűzórának», fogja átadni neked, a mihez
előbb az alkatrészeket kell több különböző helyről összevásárolnom.
– Mindannyiszor ott leszek.
Az ember rám nézett félig lehunyt szempillái alól.
– Hanem aztán ráemlékezzél, hogy ez nem gavallértréfa! És ha megtalálsz
csalni, ha elárulsz, ha bolonddá teszesz, akkor aztán csak fuss ebből a
városból és addig meg ne állj, a míg otthon a faludban a kályha mögött
nem érzed magadat; mert a kéz, a mit most megszorítottál, gyors és
messze elér!
– Meg vagyok felőle győződve.
– Most végül még egyet. A váltót és az aláirást illetőleg. Hogy a
felvett neved irjad reá, az ellen in thesi semmi kifogásom. Csak a
konkret alkalmazásra nézve van különböztetésem. Hamisítani «nekünk» igen
is szabad, sőt erény: ha egy koronát kell valakinek a fejéről
leejtenünk; de hamisítani azért, hogy egy leánynak a fejéről a pártát
leejtsük: halálbűn. Ezt tartsd eszedben.
Ezzel tovább vitte a málháját.
– «Ejnye de soká alkudtál azzal a hordárral ottan!» jegyzé meg az
apósom, mikor visszakerültem hozzá.
– Negyven krajczárt kért a ficzkó a málha feladásáért; én pedig
bebizonyítottam neki a taksából, hogy két és fél kilóért nem jár neki
több huszonöt karajczárnál. Itt van a visszajáró pénz.
Az édes jó öregem megölelt, megcsókolt: «de már látom, hogy jó gazda
lesz belőled!» s jutalmul nálam hagyta a visszajáró három krajczárt.
És már most tegyünk ide megint három pontot: mintha egy tékozló fiunak
szerencsepénzül nyert három krajczárja volna.
* * *
Physicus diák korom óta, mikor először udvaroltam egy szép szőke kis
leánynak, a Tapolczán keresztül, s túlboldog voltam, ha a vizen
áthajított virágomat a keblére tűzte, ilyen naiv kedély-hangulatban nem
voltam, mint most. Mintha most kezdeném tanulni valami tánczmestertől,
hogy hogyan kell egy szép hölgy elébe járulni, hogy nincsen-e még az
első franczia négyesre foglalkozva? Azok a lánczhidi esték, holdvilággal
és anélkül, csak akkor tüntek fel előttem egész ingerlő bűbájokban,
mikor már elmúltak. Egészen megszoktam már, hogy a mint az utczai
lámpákat gyujtogatják, szaladjak le a klubból, s aztán sietve a
lánczhidra. A melyikünk elébb odajön, megvárja a másikat az első
oszlopnál. Még azután is, mikor már tudtam, hogy senki se vár rám, nem
volt nyugtom: a szokott órában végig kellett mennem a lánczhidon, s
aztán abban a kis ismerős zugban megállanom és nézegetnem a tolakodó
habok közé, s aztán megint tovább sétálnom. Ez igen kellemes mulatság.
Senki sem jön szemközt: nem kérdezi, hogy vagy? hová mégy? mért van
olyan rossz kedved? meddig tart még az országgyülés? van szerencsém! jó
éjszakát! – Csak egyszer hágott a sarkamra kőnyomatú ujságiró, azt
kérdezve, hogy mit nézek olyan nagyon arra a Margit-sziget felé? Azt
mondtam neki, hogy az a Margit híd Pest felőli oszlopa szemlátomást
sülyed lefelé. – Másnap benne volt minden ujságban. Az épitészt majd a
guta ütötte meg ijedtében.
Szegény kis leány! Mennyire hozzá szoktam, hogy bánatos arczát lássam
minden nap. Most vettem csak észre, hogy egészen úgy tekintettem már,
mintha hozzám tartoznék.
Aztán pedig csak rajtam áll, hogy újra meglássam. Tudom, hogy merre
nyilik a Suttogó-utczának a szája! Zsebemben van a titkos bejárásnak a
kulcsa. S az már tudtomra volt adva, hogy Haggeus úr második
elmenetelétől reggelig akármi történhetik a háznál.
Hanem az akadályok csak úgy tornyosodtak egymás elé, a mik
visszatartóztatnak.
Ha odamegyek, legelőször is játszom egy leánynak az ártatlan szivével.
Ez magában is elég volna lelki furdalásra. Azonkívül játszom pedig az
életemmel, a vagyonommal és becsületemmel. Az is meglehet, hogy a
vetélytárs orozva agyonlő, a részeg apa a levegőbe röpít a gyárával
együtt, de az meg egészen valószinű, hogy a családomnál denunciálnak;
elvesztek asszonyt, gyermeket, még az apósomat is, s azzal benne vagyok
a bukásban; ha pedig még azt is megteszem, hogy két szép szem
ragyogásáért aláirjam azt a váltót a fölvett névvel: akkor aztán
retteghetek minden napfelkeltétől, a mi megtalálja világítani ezt a
titkot, a mi ha kipattan, egyenesen lőhetem főbe magamat.
És még sem tudtam ezt a fejemből kiverni.
Istenkisértés ebben minden lépés, a mit teszek, s mégis minden
gondolatom oda visz hozzá. Tudom, hogy bolond vagyok: nagyobb bolond,
mint azok mind, a kik a Lipótmezőn kényszerzubbonyt viselnek, s nem
akarok eszemre térni.
Mentül több nap mulik el, hogy őt nem látom, annál elviselhetlenebb lesz
bennem a dæmon, a ki arra ösztönöz, hogy keressem föl őt magam. Olyan
az, mint mikor az ember a toronyból alánéz, aztán valami úgy csalogatja,
hogy ugorjék le.
Egy reggel aztán megint ott találom az asztalomon az ismeretes
kézvonásokkal czimzett levelet, a mit Kozák szokott hozzám küldözni.
Ezuttal a nevem és hivatalom így hangzott benne: «Petőfi őrültje.»
Ahán! Tudom én azt könyv nélkül.
«Beások a föld közepéig.
Lőport viszek le,
És a világot a levegőbe röpítem.
Hahaha!»
Tehát ma este ismét találkozni fogok Ágnessel.
Egész nap valami lázforma volt rajtam. Semmi hasznomat sem lehetett
venni. Alkalmatlan volt nekem minden ember, a ki megszólított: mind azt
kérdezte, hogy mi bajom van? Utoljára azt hitettem el velük, hogy nagy
szónoklatra készülök a székely kis pálinkafőző üstök tárgyában, akkor
aztán békét hagytak, alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Azt sem
tudtam, hogy ebédeltem-e valahol?
Nem volt nyugtom az estét bevárni. Valami úgy hajtott a Dunaparton
felfelé: észre sem vettem, mikor már a Margithidon túl voltam. Itt már
megszünik az ismerős világ és a kövezet. Kezdődnek a puszta telkek, a
mik közül az járt legjobban, a melyiket tüzifaraktárnak használnak.
Egyszer csak egy ilyen jövő századbeli utcza szegleténél szemközt jő rám
Ágnes.
Milyen önkénytelen öröm lobbant fel a szegény gyermeknek az arczán a
véletlen találkozásnál.
– Hol jár ön itt? kérdezém tőle.
– Hát ez az én szokott sétám, mikor önnel kell találkoznom, a míg a
lámpagyújtás ideje eljön.
– Én azt sejtettem. Valami úgy hítt errefelé. Akkor talán ne is mennék a
lánczhidra: itt még jobban beszélgethetünk; senki sem ügyel ránk.
Fogózzék a karomba.
Oda öltötte a kezét engedelmesen, a kosárkáját a másik karjára akasztva.
– No, nincs már a kosárban semmi? kérdezém. Nem küldtek öntől nekem
valamit? Talán azt is a Dunába dobta már?
– Nem biz én. Otthon hagytam.
– Tán csak nem tette azt is a vánkosa alá?
– De igen, odarejtettem.
– De hát miért?
– Nem mertem vele kijönni az utczára. Féltem, hogy nálam találják, s
kérdőre vonnak, hogy mi az? És én tudom, hogy mi az?
– De azért nem kellett volna önnek a vánkosa alá tenni. Tehette volna az
iróasztala fiókjába. Ott is elfér.
Figyeltem az arczára, ha nem pirul-e el, mikor az iróasztala fiókjáról
beszélek? semmi változás sem látszott a vonásain.
Bizonyosat akartam tudni.
– Mondja csak kedves Ágnes: megvan önnél már az én arczképem?
E kérdésre ijedten tekinte rám s a kezét kihuzta a karom alól.
– Ön már megtudta? hebegé elsápadva s a falnak húzódott.
– De hát, hogy jutott ön hozzá? kérdezém tőle; meg akartam tudni, hogy
az apja hozta-e neki haza?
– Megláttam egy fényképkirakatban és megvettem. Haragszik ön érte?
– Mit gondol? Ha tudtam volna, hogy elfogadja én magam adtam volna azt
kegyednek. De hol akadt rá?
– A Kerepesi úton van egy fényképész.
– A Kerepesi úton? Ott én soha se vetettem le magamat.
– Pedig ott volt. Sokszor láttam, mikor azon jártam a varróba: már több
esztendeje.
– Lehetetlen az. Csak az idén vetettem le magamat, a társaság kedvéért.
– Biz az pedig ott volt: ott szereztem meg. Igazán nem szid meg érte?
Nem szemtelenség tőlem? Megengedi, hogy megtartsam? Itt van nálam. Épen
most vettem a számára egy álló rámát, hogy oda állíthassam az
asztalomra. De nem fog ön érte neheztelni rám?
– De ugyan mutassa már.
Erre bájoló szemérmetességgel vette elő kötőkosárkájából az
összecsukható étuit, a miben a kérdéses arczképem volt, s odaadta azt a
kezembe.
Csakhogy ez nem az a fényképem volt, a mit az iróasztala fiókjában
találtam meg – véletlenül, hanem egy egészen más. A miről én már régen
megfeledkeztem.
Valamikor, több év előtt, füredi fürdő évad alatt, az ottani fényképész
örökítette meg földi alakom képmását – körülvéve a feleségem és három
kis porontyom által. A legkisebbik az anyja ölében egy kis lovon ülő
huszárbubát tart a kezében s azt felém nyújtja, a legnagyobbik meg a
térdemet öleli át, a nő arczáról sugárzik a boldogság. Az a fényképész
bizonyosan Pestre költözött át s így találta meg nála Ágnes ezt az
arczképemet.
A hires Fire Queen extinctor nem olyan alkalmas egy nagy tüzet egyszerre
kioltani, mint a hogy az ilyen képpel ki lehet oltani egy vésztüzet a
szivben.
– S ön ezt az arczképemet akarja az asztalán tartogatni?
– Ha ön nem tiltja meg…
Oly igazi, oly mesterkéletlen ártatlanság volt e szavakban, hogy nem
birtam magamnak parancsolni többé. A köny a szemembe szökött.
Ő észrevette azt, s mielőtt megelőzhettem volna, megcsókolta a kezemet.
Én akartam azt vele tenni épen.
Akkor aztán odaszorítottam a keblemhez, s megcsókoltam a homlokát. –
Eredj haza, szegény kis lány, s iparkodjál elfelejteni!
Most már csakugyan azt hittem, hogy úgy válunk el, hogy nem átkozzuk meg
egymást. – Megvallom, hogy még eddig, a hány nőnek szerencsétlensége
volt velem megismerkedni, az mind többé-kevésbé megátkozott. Tudom jól:
mert megfogott valamennyi átka.
Ez az egy hadd gondoljon felőlem jót. – Ne találkozzunk többet.
Én is haza siettem. Reggel óta nem voltam otthon.
Az asztalomon egy levelet találtam, a minek a czimzése hirdette már,
hogy ki irja? «fiui szeretettel».
A legnagyobbik fiam irt: az, a melyik a térdemet öleli át ott azon a
képen. Sokat javult az irása, a mióta nem láttam. Már nem lineázott
sorok közé irt.
Azt irja, hogy hála Istennek, ők odahaza mindnyájan egészségesek, a kis
Miczu sokat mászkál a fára: kivánnak nekem is hasonlót. A faluban
kiütött a fekete himlő: azért a mama elhatározta, hogy a mint meleg idő
lesz, rögtön felpakolja a gyerekeket s elmegy velük Balaton-Füredre.
Tanulni fogunk uszni. Minthogy pedig már tegnap óta nyár van, még
tegnapelőtt tél volt, azért a mama elhatározta, hogy holnap mingyárt
útra kelnek. Kéreti a mama a papát, hogy ha várna rájuk reggel fél
hatkor a pesti indóháznál: mert a mama nem akar időzni, hanem egyenesen
át akar menni a budai indóházhoz, onnan a vonat hét órakor indul Füred
felé. Csókolják mind valamennyien. De még azután külön-külön is
csókoltak. A középső is irt bátyja levelébe: arról tudósított, hogy ő
náluk is van iskolai takarékpénztár s abba ő minden pénzét berakja.
(Ejnye de az apjára ütött!) Aztán, a legkisebbiknek is, (a melyik a
képen a babát tartja) volt ott egy pár padlásra lépegető verébfejű sora,
a miben az állt, hogy «még nem érik a szeder», hanem azért mindennap
felmászok a fára; vigyázok én is, hogy le ne essem: vigyázzon papa is.»
Úgy látom, hogy «Pál fordulása» lesz ebből.
Meghagytam az inasomnak, hogy reggel már négy órakor feköltsön s
bérkocsit rendeljen a vasúthoz.
Olyan korán érkeztem oda, hogy még a lámpások is mind égtek a pálya
mentében. Nem volt kedvem a kantinba beülni, elindultam a szép hajnali
időben sétálni a pályatöltésen végig. A reggeli köd burkolta be még az
egész várost. Egy felhő, a mi csupa emberi rosszaságból van
összelehellve. Mielőtt a pompás városligeti villákhoz érnénk, meg az
állatkert bagolyvárához, elébb egy rongyos háztömkeleget kell
meghaladnunk, a mi az osztrák államvasut, s az összekötő pálya
Csimborassó-magas töltései által szegletbe szorítva, apródonkint
elpusztulásra van kárhoztatva. A mi ledül, azt fel nem emelik többet.
Egy-egy szemérmetes ákáczfapagony eltakar belőle egy részletet. Csak
igen jártas szem találja meg e tohuvabohu között azt a fehér füstöt
eregető vas kéményt, mely a Suttogó-utczából pipázik fölfelé. – A Kozák
már ébren van, s főzi a légtűzpokolgéphez való olthatatlan tüzet. Hát az
a szegény leány mit álmodik ott, a pokolgéppel a vánkosa alatt; – az
arczképcsoporttal a feje felett? Milyen nagy volna az öröme, ha itt
lehetne és láthatná, mikor azok megérkeznek, a kik ott a képen vannak. A
derék, kedves asszony azóta egy kissé meghúzódott, a fiuk pedig
megnőttek; hanem azért egyszerre mind a nyakamban fognak lenni: azt sem
tudom, melyiket öleljem meg elébb?
A villanycsengetyű jelezte, hogy a vonat Kőbányára megérkezett.
Visszafordultam, egy «jó reggelt» kivánva az alvónak. Álmában talán
meghallotta.
A mint a vonat berobogott az indóházba, a hány fej, mind az ablakon volt
már kidugva, s khorusban zengett mikor engem meglátott.
Percz múlva általános ölelkezés és csókolózás.
Véghetetlen volt az öröm. Fél év óta nem láttam őket. (Persze: az ország
gondjai!) A fiuk milyen nagyot nőttek! A kedves jó asszony is igen jó
szinben van most: használt a falusi lég.
– Nem fájdúlt meg a fejed az uton?
– Fájt, de most egyszerre elmult.
Tudom én: csak a kezemet kell rátennem, már nem fáj; de hát mikor ezt a
kezemet lekötve tartja az országos kötelesség!
A táskákat leszedték, egy hordár hátára rakták. Azt, a miben az ékszerek
voltak, az asszony nem adta ki a kezéből, ahhoz meg, a miben a
nélkülözhetetlen úti elemózsia állt, a legnagyobbik fiu ragaszkodott; a
fehér egerek kaliczkáját meg a legkisebbik nem engedte senkinek; a
középső tudományos férfiú volt, neki egy könyves táska az elválhatlan
útitársa; a szobaleánynak jutottak a kalapdobozok.
– Hát a nehéz málha hol van? Kell társzekér?
Nagyon megnyugtató volt a válasz. Azt előre küldték a tehervonattal, az
az összekötő vonaton egyenesen megy Füredre: nem kell vele útközben
vesződnünk. Csak egy nagy bőrönd van, az felfér a kocsis ülésbe.
Aztán felpakoltunk «egy» bérkocsira. Én kettőt akartam fogadni, mert
sokan vagyunk; de senki sem akart a másik kocsira ülni, mind velem akart
jönni. Hát valahogy csak összeszorultunk. Minden embernek jutott egy
tartani való táska, meg egy doboz. A fiakker maga a nagy bőröndön
lovagolt, onnan hajtotta a lovakat.
Szerencsésen átjutottunk a budai pályafőhöz; ott a hiveket leültettem a
reggelihez, aztán megvettem az utijegyeket, feladtam a bőröndöt,
megvásároltam a trafikban, a mi csak okos és bolond ujság volt kapható,
s úgy tértem vissza hozzájok.
Még eddig egyebet nem beszélhettünk egymással, mint «hol a kis táska?
hát a czekker? itt-e a nagy doboz? kinél vannak a plaidek? melyiteké ez
a sipka? hol szaladgál az a gyerek? El ne tévedj, mert itt maradsz! Ki
nem reggelizett még? Hol a Lizi? Miért nem issza meg a kávéját? Ön az én
hordárom? Nem az? No hát küldje Nro 7-et! Pinczér! Fizetek! Mindjárt
csengetnek! Mi kell még fiakkernek? Hidpénz, meg alagutpénz? Váltson
frissen! Ne pakold fel azt a táskát, az azé az úré! Itt ne hagyjátok az
esernyőt! Én fogom azt a gyereket, te meg a másikat; el ne tapossanak
valamelyiteket. Elsőt csengetnek… Csak utánam Isten nevében! Héj kalauz!
Melyik waggon megy Siófoknak? Nem dohányzók számára. No csak fel egymás
után! Minden itt van? – Tessék a borravaló. Tele a coupée! Nincs több
hely!» Csak azután, mikor a második csengetésre becsukják ránk a
kocsiajtót s látják, hogy én is ott maradok, kezdődik rá a concert:
«nini, hát a papa is velünk jön? elkisérsz bennünket», s kezdődik a
nyakamba borulás, lábamra taposás. Ezt a nagyszerű áldozatot nem várták
tőlem. «Siófokig jön velünk a papa?» – «De Füredig is elkisérlek.» –
Akkor meg már azt kérdezik, hogy «ott is maradsz velünk?» Az asszony
aztán lecsitítja őket, hogy most még nem maradhat ott az apa: elég, ha
odáig eljön velünk. Minden nap dolga van az országházban. Hanem egy
üdvteljes megnyugvó tekintet mutatja, hogy mennyire boldoggá van téve ez
által a csekély töredéke által is a családapai kötelességnek.
Mikor aztán megindul a vonat, elhelyezkedünk egymással szemben; a kedves
jó asszony hozzá fog az otthoni állapotok megismertetéséhez, s Budától
Siófokig oly világos exposéját nyújtja közgazdasági állapotunknak, hogy
annál tisztábbat én még a finánczminisztertől sem hallottam.
A vetéseink pompásan állnak, a tavasziak szépen keltek, a szőlő nem
fagyott el, birkák, marhák jól teleltek; a tavalyi és a harmadévi bort
már jó áron kérik, de jó lesz még tartani, mert följebb is megy;
ellenben a gyapjura már van alku egy pesti kereskedővel, a tavalyinál
tíz forinttal magasabb áron: itt a szerződés, csak nekem kell aláirnom.
Az átvételkor fizet a vevő négy ezer forintot azonnal. A sertéseket is
kérte már a nagyváradi kereskedő, öt forinttal magasabban, mint az
őszszel; ha elfogadhatónak tartom, csak irnom kell neki. Az idén, ha az
Isten valami bajt nem hoz ránk, az elmult mostoha évek terheit nagyban
leróhatjuk. Olcsó pénzt kinálnak, kedvező törlesztési feltételekre. A
catasternél a földeinket nagyon megrótták; de az asszony kidisputálta az
igazságot; hasonlóul a jogtalanul öregbített adót is lejárta egy
harmadrészszel. A szőlőmunkát kiadta általányba: így kevesebbe jön, mint
a szakmányba dolgoztatás. A rétségen vizárkot huzatott s ezzel
helyrehozta a kaszálókat, a roskadozó malmot helyrehozatta s ez által
megint molnárt kapott bele, a ki rendes bért fizet. Az üvegházzal
felhagyott, s az által a drága műkertész fölöslegessé lett. A tejet nem
adja a bálisnak, a ki csak sajttal fizet, hanem beküldi a városba. A
négyes fogatot leszállította kettőre. Summa summarum: annyi fölösleg
maradt, hogy a fürdőre is kitelik a költség. Sőt még arra is marad, hogy
a gyermekek számára nevelőt lehetett fogadni. Eddig a közös iskolába
jártak; de ott mindig van valami ragályos betegség: most is az elől
menekülnek. Jobb volna, ha az őszre valami tisztességes fiatal embert
lehetne szerezni a házhoz, a ki a nagyobb fiut magasabb tudományokra, a
kisebbeket pedig elemi dolgokra oktassa. Négy-ötszáz forintot
rászánhatnánk.
Erre én aztán azt feleltem neki, hogy tudok én egy erre alkalmatos
egyéniséget, a ki a jövő őszre beállhat ebbe a hivatalba. Nem igen
fiatal ember már; nem is valami világ lámpása; de a gyermekeket szeretni
fogja, s aztán nem annyira a fizetésre, mint a jó bánásmódra fog nézni.
– Nem bánom, csak jó magaviseletű ember legyen.
– Biz az, a mi a magaviseletet illeti, sok elnézni valót vesz igénybe:
az erkölcseiben, ha nem is javithatlan, de nem egészen primæ classis.
– No, akkor én be nem eresztem a házamba!
– Dehogy nem ereszted, drága kincsem, de még olyan szivesen találod őt
fogadni, hogy magamat is féltékenynyé tennél erre a korhely ficzkóra, ha
az történetesen nem az édes apámnak az egyetlen fia volna.
Az asszony ráütött a keze után nyuló kezemre s azt mondá: «te bohó
vagy!» hanem aztán ott tartotta a kezemet magánál s az a távolba néző
csendes boldog tekintet mutatá, hogy ez rá nézve már nem is meglepetés;
bizonyosan beszélt erről neki az atyja, hogy én őszre itthagyom a
képviselőséget s haza megyek – a magam képét viselni, de addig nem tudta
elhinni, a míg tőlem nem hallotta. Nekem mindent elhisz. Ha azt mondanám
neki, hogy a mióta nem látott, nem ittam bort és nem szivaroztam, azt is
elhinné.
Még az idő is kedvezett; nyárnak is beillő tavaszi napunk volt.
A gyermekek, mikor a waggonablakból meglátták a Balatont, ujjongtak
örömükben. Gyönyörű látvány is az: az a magyar tenger, a hogy a szittya
büszkeség nevezi. A csillámló tó felszine mintha ezüst volna a fodrozott
haboktól, a tulsó part hegyei alatt meg oly csendes a víz, mint egy
tükör, az egész szakadatlan egy kert apróbb-nagyobb kolnáival,
kastélyaival, tornyaival a vizből felforgatva néz fel reánk. Karcsu
halászgémek ácsorognak a viz-sekélyben, lomhán felreppenve, ha a
prüszkölő vascsoda közelít; a pásztorok gulyáikat itatják, usztatóig
behajtva, s halászok huzzák a pirittyét, követve a nehéz csolnaktól; a
gyermekek a hátamra mászva kiabálnak: «ahol van Balatonfüred!» – Van
velük dolgom a gőzhajón, hogy együtt tartsam őket, a míg a hajó Fürednél
kiköt.
Ilyenkor legszebb Füred; csakhogy ezt kevés ember tudja. A rózsaerdők
teljes nyilásban: valóságos Kazanlik. Ember még kevés van a sétányon; de
annál több a fülemüle.
A drága jó asszony azonnal hozzá fogott ahhoz a dologhoz, a miért örök
hálára érzem magamat iránta lekötelezve, hogy nem osztja meg velem: a
kipakoláshoz; ilyenkor gyerek és férj csak utban van. Tőlem nem kivánnak
egyebet, mint hogy vigyem el a gyermekeket magammal sétálni: azután meg
fürdeni.