– Titokban maradjon. – De hisz ön mindenbe beavatandó. – Itt megállt,
széttekintett, felkelt, kinyitotta az ajtót, szétnézett a konyhában, nem
látott senkit, visszajött, leeresztette a függönyt az ablak elé, s
azután folytatá fülemhez tartva a száját: tehát… az irredentisták
számára.
(Úgy tudott ez hazudni, mint a jó galamblövész, kapóra.)
– Most tehát a legalaposabb reményem van önnek a nagylelkű kölcsönét
rövid időn visszafizethetni. E szóknál a keblébe nyúlt.
– Csak hagyjuk azt még. Jó helyen fekszik.
– Nagyon megtisztelő e bizalom rám nézve, – szólt Haggeus, s nem bántott
meg többet azzal, hogy a tárczájához kapkodjon a zsebébe. Tehát akkor
mást mondok. Kész vagyok önt üzlettársnak elfogadni. Most már az én
találmányaimnak elérkezett a korszaka. Feljött az én napom. Pokolbeli
nap, hahaha! Az irredenta megveszi a pyranastator találmányomat.
– Miféle csoda az?
– A mi a világot ki fogja forgatni a sarkából. Egy olyan gép, mely
léghajóból, torpedóból és tempirozó óraműből van kombinálva s perczre
kiszámítva zuhantja alá bevehetlennek hitt várakra szétromboló
tűzaknáját.
Megkisértém a hazafiui érzelmeit tűzbe vinni.
– Nem lesz abból egy kis baj, ha az ország ellenségeinek adunk el ilyen
találmányt?
Oh de könyv nélkül tudta már ő erre a mentséget.
– Hisz az irredenta csak Ausztriának ellensége, nem nekünk. S ha nem
méltányolja a hazai találmányokat ez az ország? Kináltam én ezt a magyar
kormánynak is. Hát hallgattak rám? Még kiüldöztek mint veszedelmes
embert, jó hogy egy Suttogó utcza van a világon, a hol meghúzhattam
magamat. Itt hagynak nyomorogni, magamat, gyermekeimet éhséggel
küzködni, annyi tudománynyal és kisérleti tapasztalattal, a mennyivel én
birok. Az én emberkaszáló gépemmel a muszkákat meg lehetett volna
semmisíteni még Plevna alatt. Hát vették figyelembe? Most aztán itt az
elismerés! Kétszázezer lirát kapok érte, uram, kétszázezer lirát! Hát
vádolhat engem azért ember, vagy önlelkiismeret, ha mint családapa, mint
üldözött hazafi, mint találmányára büszke tudós, két kézzel kapok az
ajánlat után? E találmány meg fogja örökíteni nevemet, mint Congrève
nevét a röppentyűk.
Hagytam beszélni. Meg voltam felőle győződve, hogy egy szó sem igaz mind
abból, a mit most hallok.
– S ezt az összeget azonnal lefizetik, a mint a legelső minta, kicsiben,
elkészül. Szólt Haggeus kevélyen hátra igazítva a fejét a két válla
közé. Ehez azonban szükséges valami kétezer forint: – tudja ön; a
léghajó, az irányzó önmozdony, a tempirzó óramű, et cætera…
S itt előhúzott egy mechanikai képet a zsebéből, a minek az
ákombákjaiból elkezdte nekem magyarázni a rettenetes pyranastator
szerkezetét, hegyiről tövire: míg tökéletesen megértettem a dolgot. –
Egy olyan gépről van szó, melylyel az én zsebemből kétezer forintot ki
lehessen húzni. Dejsz ilyen masinát ki nem találsz öreg pupos!
Mikor egészen fölvilágosított, fölkelt a helyéről, a kezét a vállamra
tette, s büszkén fejezé ki magát.
– Midőn üzletem nyomorral, bukással volt összekötve, nem akartam ahoz
önt osztályosúl fogadni; – most, midőn dicsőség és gazdagság kinálkozik,
én jövök kinálni a szövetséget.
Nagylelkű férfiu!
No megállj! Majd mindjárt kigyógyítlak én ebből.
– Nekem azonban, édes tudós barátom, ez idő szerint épen nincsenek meg
azok a kétezer forintjaim.
– Ah, bohó! Henczegett a barátom, ledobva magát a karszékbe, s a
féltérdét a két keze közé emelve, és úgy himbálva idomtalan trapezium
termetét. Hát hiszen csak nem képzeli ön azt, hogy azért fordultam
önhöz, hogy önt megszivattyúzzam? Távol áll tőlem! Mit? Hiszen ha ilyen
roppant megrendeléseknél akár a fiumei czégnek, akár az Irredentának
mondanám azt, hogy kétezer forintra van szükségem, hát holnap után itt
volna az asztalomon. De azt én sohasem teszem. Előleget kérni a
megrendelőtől, kivált az olasztól, mindig hátrányos dolog; mert akkor az
észreveszi a gyáros megszorultságát s negyedrész árt igér. Jóhitelű czég
soha sem kér előleget! Nincs is arra szükség! – Megesnék bele! – Ha egy
szilárd czég megakadna nyomorult kétezer forint miatt. Erre «mi» nem
szorultunk. «Nekünk» van hitelünk.
Még nem sejtettem, hogy abban a «nekünk»-ben én is benne vagyok.
Haggeus úr csakhamar megértette ezt velem. Keblébe nyúlt, kivette a
tárczáját s bankári non-chalanceal vont elő annak rejtekéből egy hosszú
papirost, melynek narancssárga szinéről már megtudja minden szakértő,
hogy az váltó. Már ki is volt töltve, s Haggeus úr «elfogadom»-jával
ellátva.
Ez ám a pyranastator.
Ismerem én «ezt» a pokolgépet régen, édes puposom! Hej de sokszor a
levegőbe vetettek már engem ezzel az én «irredentistáim».
Nagyot bámultam rá, s azt kérdeztem tőle, hogy «mire való ez?».
Ez a kérdés olyan nagy szemtelenség volt tőlem, hogy ennél csak az övé
volt nagyobb, mikor felelt rá:
– Nem érdemes a szóra, szólt, a fél lábát keresztül vetve a szék
oldaltámláján. Puszta formalitás. A pesti takarékpénztárak megkivánják,
hogy három aláiró legyen egy váltón. Az elfogadó én vagyok, tehát én
fizetek a lejáratkor; a kiállító Kozák úr, a társam: önnek csak azt a
szivességet kell megtenni, hogy hátul irja rá a magáét, a hol már semmi
irás nincs. Úgy-e megteszi azt édes Koribanya úr?
– Uram! mondék elszántan. Ez a kéz még soha a Koribanya nevet váltóra le
nem irta.
No már ilyen igazat soha életemben nem sikerült mondanom, pedig
próbálgatom hébe-hóba.
– Uram! mondá ő, olyan ártatlan képet csinálva, mint a ki soha
váltó-óvást nem látott az életben. Se jótállásról, se fizetésről nincs
szó. Hát nincs önnek a becsületemben bizalma? Csak a nevét kérem: és
semmi egyebet.
(A nevemet ám? de melyiket? Hogy az igazi nevemet többé semmiféle új
váltóra le nem irom, erre becsületszavammal köteleztem magamat az
apósomnak, s most hevenyében megszegjem ezt a parolámat? S ugyanakkor
fel is kell fedeznem a valóságos állásomat Haggeus úr előtt s azzal
egyuttal elárulom, hogy engem semmiféle üzleti érdek nem hozott ide;
hanem csak a leányát kisértem haza? Vagy pedig irjam alá azt a nevet, a
mit vaktában kikaptam az emlékemből? Egy idegen ember nevét? Hisz az meg
valóságos váltóhamisítás! Még hogyha kedvem volna is az obligóba
lépéshez: a miről tudok már annyit – sok esztendei praxis után, – hogy
az egyértelmű a fizetéssel, azt bizony meg kell gondolnom, hogy az ilyen
aláirás által az a váltó «pincze váltóvá» változik s az aláirót könnyen
a pinczébe juttatja.)
Azt gondoltam ki, hogy majd elrontom én ezt a váltót. Két forint bánja
meg. Csak nincs a puposnak a zsebében egy másik blanquett tartalékban.
Csalogathat aztán engem ide többet akár mézeskalácscsal!
– Jól van, hát hol az irószer?
– Mindjárt szolgálok vele. Minő tollal szeret ön irni?
– Ludtollal szeretek. A réztollal bele akadok a papirosba.
– Mindjárt készítek egyet: tessék addig előkeresni a kalamárist a
leányom iróasztalából. Ott lesz a fiókban. Nem úgy mint a minap, a mikor
veres tintával irtunk.
Haggeus úr kiment a konyhába a tollseprőt megkeresni, a miből a pennának
csinálandó tollat kirántja, s ott hagyott engem, hogy kutassak addig az
iróasztalka fiókjában.
Mi archæologok ezt tartjuk a legkellemesebb kutatásnak: fiatal hölgyek
iróasztalkáinak rejtekeit feldulni. Itt egy száraz virág, (a
kőkorszakból,) emitt egy levélréteg (a bronz előidőkből,) ásatag
albumlapok, petrifikált czukorszívek, himes tojások ó-chaldeai rajzokkal
tele karczolva, összecsavart hajszálak valami anteadamita embermajomtól,
középkori divatú ifjak fényképei s más efféle őslénytani maradványok; –
egy gazdátlan fogpiszkáló, gyöngyös hüvelylyel, melynek hőse ki tudja
hol esett el? Az ilyen kutatásoknak én mindig szenvedélyes Romer Flórisa
voltam.
Itt azonban nem sok felfedezni valóm volt: arra is mindjárt rátaláltam.
Legfelyül volt, egy levélborítékba dugva: – a saját arczképem; nagy
kabinét-alak, panyóka mentében.
Először nagyot dobbant rá a szivem. Aztán meg valóságos düh fogott el. –
Lehetetlen volt keresztül nem látnom a goromba szövevényen. Ez az
arczkép azért van ide téve s azért vagyok ide utasítva ebbe a fiókba,
hogy találjam azt meg, s aztán higyjem el ennélfogva, hogy az a leány én
rólam ábrándozik. Ezt a képet senki sem tette ide más, mint maga Haggeus
úr. A leány bizonyosan nem tud róla semmit. A fényképemet könnyen meg
lehet kapni, ott van az Ellinger kirakatában száz más hasonló
országházkerülő társaságában. De ha ezt onnan szerezte meg az öreg,
akkor egyuttal a nevemet és az állásomat is meg kellett tudnia. És most
mégis engedné nekem, hogy egy idegen embernek a nevét irjam rá egy
váltóra, hogy aztán azzal üldözhessen valaki, mint Lugarto Gontrant öt
felvonáson keresztül! Ej de megharagudtam erre a puposra! Kedvem lett
volna őt egyenesre kalapálni, mikor újra elém biczebóczázott.
Ő hozta a kalamust, én meg a kalamárist.
Ravaszul sunyitott felém. Gondolta, hogy: megtaláltad az egérfogót
ugy-é? odakapta az ujjadat?
Igaz, hogy reszketett a kezem, mikor a tollat belemártottam a tintába.
Cseppentettem is egy akkora malaczot a váltó hátára, hogy csak a füle
meg a farka hiányzott: a négy lába meg volt.
– Nem tesz semmit, monda az öreg; s felnyalta a nyelvével a tintát.
Mondtam neki, hogy azt ne tegye, mert az méreg.
Nevetett ő azon. Hozzá szokott ő már, hogy deci-számra igya a mérget.
Én aztán másodszor is neki akasztottam a tollat a papirosnak s a kezdő K
betünél mindjárt olyan két új tinta fecscset dupláztam ki belőle, hogy
annak már most minden attributuma megvolt, a mi egy malacznak szükséges.
De ezt már én törültem el a kabátom ujjával.
– De már, édes barátom, mondék eldobva a tollat, ilyen elcsufitott
váltóval a takarékpénztár előtt meg nem jelenhetünk, mert ott majd azt
mondják, hogy malacz csordára nem zálogoznak. Ezt már én rontottam el.
Itt van két forint; vegyen ön másikat. Aztán majd holnap visszajövök;
jobb tollat, jobb tintát hozok magammal, s aláirom, szépen, a hogy
illik. Most pedig sietek; várnak, magamat ajánlom.
A kis gnóm vette észre, hogy miben sántikálok? s ő jobban értett a
sántikáláshoz: ő volt a «preferencziás sánta», a hogy a ferbli műnyelven
nevezzük. Elkezdte a szemeit felfelé forgatni.
– Csakhogy nekünk erre a váltóra már holnap reggel okvetlenül szükségünk
van; mert kilencz órán túl nem veszik fel a censurára. Sokkal
egyszerűbben lenne a dolog, ha ön, kedves üzlettársam, ma délután, úgy
este felé ellátogatna ismét hozzánk. Én ugyan nem leszek itthon, sürgős
ügyben kell eltávoznom. De itthon lesz a leányom. Ő nála fogom hagyni a
váltót. Másra nem merem bízni; mert óvatosnak kell lenni az embernek.
Aztán, hogy a Kozáknak, vagy más valakinek ne tünjék föl az ön
idejövetele: kérem, legyen szives ezt a kulcsot magához venni, a
melylyel a kerten keresztül a kis ajtón át bejöhet: ön ismeri már a
bejárást. – No hát Isten önnel uram. Remélem, hogy nem fog rólunk
megfeledkezni… s addig szorongatta a kezemet, míg bele nem szorította a
markomba azt a kulcsot. S aztán kikomplimentirozott az ajtón.
De már ide megint tegyünk három pontot, mintha egy váltóra ejtett három
szörnyű tintacsepp volna.
* * *
A szokott óranegyedben ismét ott voltam a lánczhidi sétán.
Ágnesnek visszájáról volt föltéve a kalapja, a tollal előre. Kérdeztem
tőle, hogy tán fogadása tartja a tollal előre viselni a kalapot? El sem
mosolyodott rá: azt mondta, «hogy úgy is jó az nekem».
– Bizonyosan nem nézett a tükörbe, mikor föltette.
– Nem sok kedvem van a magam szeme közé nézni. (Úgy látszik, az enyim
közé nézni sem volt kedve.)
– Hát akkor mire való az a szép álló tükör a szobájában?
– Ön látta azt? – kérdé csaknem megijedve.
– Hogyne? Hisz ön kért fel, hogy látogassam meg az atyját.
– S ő ott fogadta önt el?
– A másik szobában takarítottak.
A leány különösen szomorú volt ma.
– Ön ma másodszor teszi meg ezt az utat a lánczhidon ide, meg oda? –
kérdém tőle.
– Nem. Reggel nem voltam itt.
– Hát a dynamit-töltényt hová tette? Én még mindig kapom a Kozáktól a
leveleket a historiai álnévvel: mi azt mutatja, hogy még mindig tart a
rakétákban.
– Egy idő óta nem hozom ide azokat, hogy a Dunába dobjam.
– Hát mit csinál velük?
– Visszatérek az útból, mintha otthon feledtem volna valamit s a
dynamit-töltényt elrejtem az ágyam fenekére.
– S aztán rajta alszik ön ezen a pokolgépen?
– Nem bánt az engem.
(Érdekes hálótársak! Borotva, cyankali és dynamit-töltény).
– Talán elfogy már. Veté utána.
– Alig hiszem. Egész ládával volt.
Itt megint megakadt a párbeszéd. Nem szóltam neki semmit a
tolvajkulcsról.
– Volt ön ma reggel óta odahaza?
– Igen, most otthon ebédelek.
– Mióta?
– A mióta új ruhám van, és új bútorom.
– Beszélt ön az atyával ma délben?
– Ő beszélt hozzám.
Ennél a szónál már egész tűzláng volt az arcza.
– Bizott önre valamit, a mit nekem át kell adnia? kérdezém.
– Igen: egy váltót. – De azt ön nem teszi ugy-e bár? veté utána hevesen.
– Hogy mit nem teszek?
– Nem jön oda aláirni azt a váltót?
Nem akartam megérteni.
– Be van ön avatva a mi közös üzletünkbe?
– Semmit sem értek belőle. Én nem tudom, mire való az? Haszon lesz-e
belőle vagy kár? Én csak azt tudom, hogy ön nem jöhet oda azt a váltót
aláirni.
– Ért ön valamit a váltókhoz?
– Semmit. Én csak azt értem, hogy arra önnek egy nevet kellene fölirni,
a mi nem az ön neve, s hogy ezt nincs a világon az a kincs, a miért ön
megtegye.
– Megtehetném egy esetben. Ha az a váltó nem kerül közpénzintézetbe,
hanem magán hitelező kezébe. Ott azt boríték alá lehet lepecsételni, s
aztán mikor vagy az ön atyja kapja meg a fiumei czég megrendeléseért
járó összeget, vagy én kapok a birtokomból nagyobb összeget, teszem: a
gyapju, vagy a konda eladásánál, akkor beváltjuk a váltót, s
összetépjük, nem beszél róla senki.
– Tehát szabad valamit elkövetni, a mi nem igazság: ha csak titokban
marad? – kérdezé erősen a szemembe nézve.
– Nem szabad; de szokás.
– Jó embereknél is szokás?
– Ha valami jó eredményt érhetnek el vele. Például, ha egy családapa, a
kinek bizonyos reménye van, hogy három hónap múlva az üzlete sikert fog
aratni, annak az időnek a megnyeréseért folyamodik ezen nem épen
correct, de senkinek kárt nem okozó fogáshoz.
– Képes volna ön ilyen fogáshoz folyamodni a saját ügyében?
– Nem.
– És akkor igen, ha máson segíthet vele?
– Ez már egészen dogmatikus kérdés.
– Akkor kell rá dogmatikus válasznak is lenni.
– Jöhetnek rendkívüli helyzetek, a mikben az ember kizökken a rendes
észjárás kerékvágásából.
– Ezt én nem értem. Én csak azt tudom, hogy ha valaki nem birja a saját
lelkét megnyugtatni, mikor az irtózik valami tettől, akkor ha körülötte
száz ember, minden ember teszi is ugyanazt, még akkor se békülhet ki
saját magával.
Ki sugallja az ilyen gondolatokat a Suttogó-utczában, a városi mocsárbűz
közepett felnőtt leánynak? – Vele születik tán és együtt nő fel némely
emberrel a tisztaság érzete: az iszonyat a szennytől?
Talán az embernek «is» meg van adva az az ösztön, mely visszaborzad az
«első» sárbalépéstől. Érzi, hogy csak a besározott lábhegy szégyen,
fülig sárosnak lenni már dicsekedés!
Egyszer volt egy béresem, a ki minden vasárnap úgy leitta magát, hogy az
árokból kellett előkeresni a sár közül. Mikor ezért megfeddtem, azt
mondá: «csak egyszer próbálná meg az úr, hogy milyen jó abban a sárban
feküdni; sohasem kivánkoznék többet pelyhes ágyba!»
A lánczhid végéhez értünk. Itt el kellett válnunk.
– Ugy-e, hogy nem jön el ön ma oda? – szólt a leány s könyörögve tette
össze a két kezét.
– És ha a saját aláirásommal látnám el az ön atyjának a váltóját?
– De azt ön nem teheti; mert becsületszavát adta valakinek, hogy több
váltót nem ir alá.
– Kitől hallotta ön azt?
– Attól az embertől, a kinek a parancsára ide jövök mindennap. Az
mindent tud, a mi önnel történik. És utoljára is, ha ez önnek a
legkönnyebb volna; ha ezt ön meg sem érezné, (pedig tudom jól, hogy a
mit ön ránk pazaról, az olyan, mintha az oltárról lopná el), még akkor
is azt kellene kérdeznem: mire ád ön? mi zálogot kap? ki fizeti vissza?
Mije van az adósának, a mit elvehet tőle? A lánczra kötött kutyáját?
A leány e szónál a nyakán függő vékony fekete zsinórba akasztotta a
hüvelykujját; – a szemei azt beszélték:
– «Im, ez az a lánczrakötött kutyája az apámnak!»
Azután az ajkai is megrebbentek:
– Küldjön ön még ma ki hozzánk a hordár által levelet, melyben az
atyámmal tudatja, hogy nem jöhet el.
Azzal választ sem várva elfutott.
Én pedig azt csináltam egész éjjel, hogy hol én kerestem az édes
eszemet, hol az keresett engem, nehezen találtunk egymásra.
Máskor, hasonló esetekben, nem szoktak engem ilyen aggodalmak elővenni.
Egy édes óráért sokszor el tudtam én azt felejteni, hogy annak egy
keserű esztendő lesz a következése. Vannak bizony gonosztettek, a mik a
jó társaságnál virtus-számba mennek. Minden ember kinevetne vele, a
kinek elmondanám, hogy itt van nálam egy kulcs, a mivel a paradicsom
ajtaját lehetne felnyitni s én nem merem azt használni; hanem hazamegyek
vele, leteszem magam elé az asztalra s úgy beszélgetünk ketten
egymással.
Itt már vagy be kell menni, vagy vissza kell fordulni; de a küszöbön
állva maradni nem lehet.
Még álmomban sem tudtam menekülni azoktól a szép szemektől, a mik ha
lecsukták a szempilláikat, engem is úgy odacsuktak, hogy börtönbe zárt
fogoly voltam alattuk, ha pedig rám néztek, úgy eltaszítottak, hogy azt
hittem, a holdba röpülök.
Másnap pedig nagy ütközet volt az országházban. Generális szavazás,
névszerinti, a budget felett, négy heti kemény vita után. Minden párt
összekaparta mindenünnen a legelrejtettebb szavazatait is. Láttunk
ismeretlen ábrázatú képviselői lopvanőszőket, mint a gombákat
előteremni, a kik külömben egész esztendőn át, mint sporák nyugosznak a
levél alatt. Hallottuk a horvátokat «tam»-mal szavazni. Még a betegeit
is felhozta minden párt; sőt még azok is elhagyták az ágyat, kik reggel
szoktak lefeküdni. A szavazás kezdete előtt a zárbeszédek után 32 fok
hőség mellett már opált játszott ide benn a teremben a levegő s a sűrű
gőzkör olyan volt, mint a tengerfenék, a melyből a szélsőbali övig érő
szakállas alakok úgy tünedeztek elő, mint egy-egy tengeri isten. A
legfelső szélső padon ült egy, a ki emlékeztetett a hydrára, a ki nyolcz
minisztert szokott a gyomrába eltemetni. A karzatokon főtt a szorgalmas
hallgatóság a közös párában; de kitartott mindvégig; pedig rég elmúlt
dél. Azok a tisztelt úrhölgyek odafenn bizonyosan nem otthon ebédelnek s
azok a tisztelt diák urak valószínüleg sehol sem. – Egyszer csak megakad
a szinházi látcsövem egy ismerős arczon. Ez a sápadt tekintet, ez az
összehúzott, fenyegető homlok: ez az én csendes üzlettársam, Kozák úr.
«Tyhü, ezer ménkü! Erről jut eszembe, hogy én nekem ma ezt az egész
házat, a benne levőkkel együtt a levegőbe kellene röpítenem! – Egészen
megfeledkeztem róla. – Ez most azt nézi onnan a karzatról, hogy mikor
kelek föl a helyemről? mikor megyek oda az elnöki tribünhöz a villanygép
sodronyát összecsatolni a pokoltűzakna sodronyával? hogy akkor ő is
menekülhessen. Biz ez most édes csendes társam lemaradt a napirendről! A
te indítványodra nem kerül a sor. – Mivel fizessem ki, ha majd feleletre
von? – Kiadatott a kérvényi bizottságnak!»
Az «átkos kormány» ezuttal is győzött. S nem sülyed el alatta a föld,
kimondhatatlan sulyos büneinek terhe alatt.
Az ipam csak ezt a nagy eseményt akarta bevárni: még az esteli vonattal
szándékozott hazamenni. Kikisértem a vasuthoz. Tudom, hogy minden
apósnak jól esik az, ha Budapestről hazaindultában a vasuti
herczehurczánál a veje feladja a bagázsiáját: – valljuk meg, hogy ez a
vőknek is jól esik. Az döngött a fejemben, hogy ma este már ismét szabad
ember vagyok: nem kérdezi tőlem senki, hogy hány órakor jövök haza?
A tolakodó utazósereg és hordár-raj közepett egyszer csak nekem jön egy
hordár-zubbonyos ember, mintha csak szándékosan tenné s jól hátba lök
egy málhával, a mit a vállán visz s azonkívül a lábomra tapos. – Jól le
akartam hordani: hanem aztán mikor az arczát megláttam, még én mondtam
neki, hogy «pardon!» Kozák volt az.
Kétségtelen, hogy velem akar beszélni. Semmi sem olyan alkalmas hely a
conspirácziókra, mint az indóházak előcsarnokai s ha az ember egész
biztosságban akar lenni, nézzen szét, hol áll egy rendőr? álljon oda
mellé.
Utána mentem: nehogy ő jőjjön én utánam.
– Mit csinálsz itt? Kérdeztem tőle, tyukszemére lépve.
– Pénzt keresek. Otthon szünetel a gyár, válaszolt sipkaernyőjét
lerántva a szemére.
– Hiszen nagy megrendeléseket kaptatok az irredentától.
– Ki mondta? A pupos Thersites? Az mindig vagy álmodik vagy hazudik. –
Azok oda át az Adrián túl elébb egy csattanós ténynyel akarják
bebizonyítva látni, hogy szövetségükre méltó nép vagyunk; nem pedig
csupa nagyszájú árulókból álló nemzet.
– Erős szó.
– S a te részed a legerősebb benne! Miért maradt el a mára tervezett
catastropha?
– Hát édes atyámfia, az tiszta lehetetlenség a mit te terveztél. Hiszen
nincs az elnöki csengetyű villanygépének semmi megfogható része benn a
teremben, a két sodrony a gyorsirodába szól. Azután a szelelő lyukakhoz
sem lehet ám úgy hozzáférni, a hogy te gondolod; mert a mint a termet
kinyitják, egy teremőr rögtön elhelyezkedik odaben s az a hely soha
őrizetlen nem marad.
– Hát a Phlegeton cseppjei hova lettek?
– Azokat úgy elrejtettem, hogy ember rájuk nem találhat.
– Ez mind hazugság!
– Uram!
– Semmi «uram»! Mi nem szoktunk párbajt vívni. Ez marhaság. Mi, a kit
halálra itélünk azt ledöfjük hátulról. Ez az okosság. Köztünk nem szabad
senkinek sértve érezni magát, ha szemébe mondják az igazat. Vagy közénk
tartozol vagy nem tartozol. Ha az első áll, akkor engedelmeskedned kell
és hallgatnod: ha a másik áll, akkor közénk lopódzott kém vagy s el vagy
itélve. Oh ne csinálj olyan fitymáló képet. Téged nem tőrrel végezünk
ki, ha áruló vagy.
– Arról biztosítalak, hogy nem árultalak el senkinek.
– Oh az árulásnak nem csak egyféle neme van. Nem csak azt nevezzük
árulásnak, ha valaki följelent bennünket a rendőrségnek. Hanem azt is,
ha valaki megcsal.
– Teringettét ez már sok! Én csallak meg benneteket, a ki kész pénzt
adtam a rakétáitokért?
Az ember egy krajczárt fogott a fogai közé s azt összeharapva mondá:
(Úgy szokott mindig beszélni, hogy a fogait szét nem vette.)
– Pénzt adtál igen is azért, hogy azt a leányt elcsábítsd! Jól tudok
mindent! Ő szerelmes beléd s ezért megvet engem. Szemembe mondta. Gyűlöl
engem, mert téged szeret. Igy nem alkudtunk testvér! Ez a XVIII-ik
századbeli fogalom, hogy egy férfi nem tartozik hűséggel «egy» nőnek:
hanem ő neki hűséggel tartozik «kettő is»; meg valamennyi. A szerződés
csak két oldalu lehet. Vagy cosmista légy, vagy filister. Ha cosmista
vagy, ne foglald le egymagadnak azt a leányt, a ki nekem is jó lenne; ha
pedig filister vagy, eredj haza a feleségedhez s maradj ott mellette
szépen. Te Ágnest egészen rabnőddé akarod tenni.
– Ez ellen tiltakozom.
– Nekem bizonyítékom van rá. Az a pupos lélek-kalmár nem megalkudott már
veled? Csak nem akarod tán letagadni? Hisz azon a kétezer forintos
váltón az én nevem is rajta van.
– De az enyim nincs.
– Még nincs. De a mint rajta lesz, az olyan csalhatatlan bizonyíték lesz
ellened, mintha egy egész népgyülés hallotta volna, hogy mit alkudtál ki
érte. Ezt pedig én rögtön meg fogom tudni. Mert az a sor, hogy «kinek a
rendeletére» betöltetlen maradt. Én nem tettem meg Haggeusnak, hogy
«saját rendeletemre» töltsem ki a váltót. Akarom tudni, hogy ki lesz
forgató? Tehát a mely este te aláirod a váltót, én másnap reggel már
tudni fogom azt. S ha az álnevedet irtad oda, akkor már a következő
napon valamennyi Volksblatt tele lesz azzal a hirrel, hogy X. képviselő
egy idegen ember nevét irta egy váltó alá! Ha pedig a saját igazi
nevedet irod oda, akkor egyenesen annak az öreg úrnak irok, a kit ide
kisértél s a ki neked apósod, s felfedezem előtte, hogy elöszőr is
megszegted a szavadat, hogy több váltót nem irsz alá, másodszor, tönkre
teszed a családodat, a midőn könnyelműen pazarolva dobálod ki a pénzt, a
mi nem is a tied, és harmadszor, megcsalod a feleségedet és én annak is
fogok írni. Így öllek én meg; nem gyilokkal. Ismerem jól a viszonyaidat.
Mind a két esetben rád van csapva a koporsófödél.
Rabiatus ember ez. Ezt jó lesz nekem lánczra kötni.