épen egy kis kellemetes scéna folyt le. A bérkocsisom egy fiatal
embernek a nyakát szorongatá, s a fejét a falhoz ütögette; a kiben én
Ágnes reményteljes fivérére ismertem. A derék ifjú, hogy a tegnapi napot
ma reggel hasznosan fejezze be, felhasználá az alkalmat, a midőn a
kocsis egy pohár grogra betért a korcsmába, hogy az egyik lópokróczot
áruforgalomba vezesse; a mit azonban a bérkocsis még a tervelés
stádiumában meghiusított azzal, hogy kirohant s a vállalkozót
liquidálásra kényszerítette. Fenyegetőzött, hogy beviszi a rendőrséghez.
A széptehetségű ifjú, a mint engem meg látott, gyönyörű lélekjelenléttel
hivatkozott rám, hogy én őt már jól ismerem s kezességet vállalhatok
érte. Nem is késtem a kiszabadításával. A bérkocsist megnyugtattam
azzal, hogy ezen ifjú ember igen solid üzletet gyakorol –
lószőrgyűrükkel, s ezuttal is csak a művészetéhez megkivántató
alkatrészeket akarta megszerezni; s aztán leporolgattam az ifjú hátáról
a meszet, s megintettem, hogy térjen haza az atyai födél alá, s
igyekezzék továbbra is szülőinek mentől több örömet szerezni. – Ezzel
megszabadultunk egymástól. – Csak hazatérve vettem észre, hogy a
szivartárczám hiányzik az oldalzsebemből. – Ezt bizonyosan a
pártfogoltam tartotta meg emlékül. Birja békével!
Nagyobb aggodalmam volt most a miatt, hogy mi lesz most, ha az a szegény
leány csakugyan odavetődik a szállásomra azzal a veszedelmes
küldeménynyel s helyettem az apósomat találja ottan? Mit fog mondani a
szerencsétlen? mikor nem kenyere még a hazudás.
Egészen megkönnyebbült a mellem, mikor az inasom azt mondá, hogy nem
járt nálam semmiféle leány.
Otthon maradtam egész tizenegy óráig; nem jött oda a leány. Tudtam én
azt jól. Aztán a hazakerülő ipamat elvittem magammal az országházba,
leültünk a karzatra: magam is ott maradtam vele s magyarázgatva neki,
hogy melyik fej melyik képviselőé? biztattam, mikor már ásítozni
kezdett, hogy ne menjen el még; a miniszterelnök beszélni fog; a mit
onnan tudok, hogy két szemüveget tart, az egyik az olvasó, a másik a
szónokló szemüvege. Most az utóbbit tette fel. Ezért mégis csak ott
maradt.
Ezzel szerencsésen kihúztuk két óráig az időt, azután megebédeltünk
együtt, akkor megnéztük az iparműtárlatot, megalkudtunk egy cséplőgépre;
az alatt beesteledett, az öregemnek nem akarózott többet semmiféle
szinielőadást megnézni: inkább a klubba kivánta magát felvezettetni, a
mit én is legélvezetesebb mulatságnak találtam.
Mikor a Lloyd-épület kapujában leszálltunk a komfortábleből, jó
szerencse, hogy az öreget előre bocsátottam s nem vehette észre a
meglepetésemet. A kapu alatt ott állt Ágnes.
Abban a szerény fekete ruhájában, azzal a koczkás nagy kendővel, azzal a
kötőkosárkával a karján.
Mikor engem meglátott, félrefordította az arczát, – mintha nem ismerne.
Bizonyosan nem akarta, hogy köszönjek neki. Pedig kétségtelen, hogy rám
várt ott.
Siettem az öregemet felbugzirozni a klubba, s ott nagy hirtelen
összeszereztem a számára egy whistpartiet; mikor aztán így jó biztos
hivatalba tettem, siettem vissza a kapu alá.
A leány már nem volt ott. Vajjon hová lehetett? Hiszen rám kellett
várnia; hiszen tudnia kellett, hogy visszajövök, ha itt láttam.
De most már tegyünk ide megint három csillagot, mintha három whisztmárka
volna.
* * *
Az volt első gondolatom, hogy megyek a lánczhidra. Ha babonás volnék,
vagy hinnék a clairvoyanceban, azt mondanám, hogy ez sejtelemből
történt; de azt hiszem, hogy realisabb kútforrása volt ez ötletemnek
annál. Csak egy pillanatig néztem a szemébe, mikor a kapu alatt
találkoztunk; de ez alatt is volt valami beszédszerű a szemében; mintha
azt mondta volna, hogy «megint utban vagyok ám már oda, a honnan egyszer
visszahoztál». Ez az a Duna fenekét néző tekintet.
Nem csalódtam. Ott állt megint a lánczhidoszlop kandelaberéhez lapulva,
s a mellvéden át lenézett az oszlop gerinczén megtörő habokra. A
járókelők nem ügyeltek rá.
Odatámaszkodtam mellé csendesen.
Mikor észrevett, karikára felnyitotta a szemeit, s elfulladt hangon
suttogá:
– Hogyan talált ön utánam?
– Úgy, hogy tudtam, miért keres ön? s miért fut előlem?
Egyszerre felém fordult heves mozdulattal.
– Ugy-e, hogy nem ön parancsolta nekem «azt».
– Kitaláljam, hogy mit?
– De ne mondja meg! Csak azt mondja, hogy nem igaz.
– Ha ön azt hiszi, hogy az valami rossz, akkor bizonyosan nem igaz.
– Tudtam én azt!
– Mit tett ön azzal a tárgygyal, a miről azt mondták önnek, hogy azt
nekem kell átadnia?
– Ön hát tudja, hogy mi az?
– Hogy ne tudnám, hiszen megvettem!
A leány elsápadt és reszketett.
– De ön nem akarja azt a rettenetes dolgot elkövetni vele?
Elkezdtem kaczagni. «Csak nem vagyok bolond!»
Erre ő is elkezdett nevetni. Olyan az, mint mikor valaki nagy kínt
szenved, s visszatartja a jajszót, míg egyszer aztán kitör belőle; s az
olyan jól esik. Olyan volt a kaczagása, mint a galambnevetés; az arcza
mégis egészen átmelegedett tőle.
– Hát ugy-e bár csak tréfa volt öntől az, a mit annak az embernek
mondott?
– Csak az az egy nem volt benne tréfa, hogy ez által kényszerítettem azt
az embert önnek védelmére kelni az atyja ellen.
– Inkább hagyott volna ön mindennap megverni. Hiszen elmulik az, s nem
fáj nagyon.
– Hát aztán hová tette ön azt a veszedelmes eszközt, a mit hozzám
kellett volna hoznia? Csak nem hordja magával?
– Oh nem. Reggel, még sötétben eljöttem vele ide a lánczhidra, s itt
beledobtam a vízbe, a hol legmélyebb. A partról azért nem akartam
bedobni, mert ott megláthatná valaki, s a sekély vízben rámehetne valami
hajó, s még felrobbanthatná.
– Azt nagyon okosan tette.
– És azután – egyet sétáltam a rakparton, s úgy kerültem vissza a híd
másik oldalán.
– Azt is nagyon okosan tette.
– Jól van. De már most mi lesz, ha haza megyek? Ugy-e arra nem gondolt
ön, hogy valamit kell felelnem annak az embernek, ha azt kérdezi,
voltam-e önnél? Akár azt mondom, hogy igen, akár azt hogy nem, csak az
én kínom lesz.
Mélyen elpirult az arcza, még csak a szó kimondásától is.
– Hát ez igen egyszerű dolog. Megmondja ön neki az igazat. Otthon nem
talált. Szállásomon egy idegen falusi úr telepedett le, aztán rám várt a
klubb előtt, s ott találkoztunk a kapu alatt. Ennek aztán önre nézve
semmi következése nincs.
– De hát a dynamit-töltény?
– Azt én átvettem öntől, s többet nem tud róla.
– De ez már nem igaz. A töltény a Duna fenekén fekszik.
– Én is oda dobtam volna azt.
– És aztán holnap és holnapután meg mindennap, míg a töltényeket mind
elhordtam, folyvást azt mondjam neki? De hát arra nem gondolt ön, hogy
egyszer az az őrjöngő követelni fogja a munka sikerét, s miután az nem
következik be, önt számadásra fogja vonni.
– Hát az az én dolgom lesz.
A leány összetette a kezeit, úgy könyörgött.
– Uram! Ne kezdjen ön ezzel az emberrel semmit. Se tréfából, se
komolyan. Ön nem képzeli, minő ember ez? Velem, nem bánom, akármi
történik. Nyomorult némber vagyok. Ön nem sejti minő mélység fölött jár!
Oly rémület volt a szemeiben kifejezve, mint mikor valaki egy holdkórost
lát a torony tetején mászkálni s várja, hogy mely perczben esik le?
Még soha sem láttam valakit olyan szépen könyörögni a szemeivel. Ez a
szegény leány nem magát félti, hanem engem.
– Egy cseppet se busuljon azon Ágnes kisasszony. Már sexta korom óta
benne vagyok én mindenféle conspiratióban. Egyből se lett soha gáliczkő.
Tréfa annak a vége nálunk. Ismerem én a mi talajunkat, nem terem az meg
abban. Sok levelet hoz, de termésre soha sem kerül a sor. Az én magyarom
duzzog, pattog, fenyegetőzik, aztán mikor kezében a kés, előtte az
ellenség, a kire azt kifente, akkor leszel vele neki egy darab kenyeret,
«nesze ilyenadta! Ne koplalj, mint otthon!»
Azt gondoltam, hogy megnevettetem vele, de csak a fejét ingatta
csendesen, nem állt most már a nevetés olyan könnyen nála. Elég volt
egyszer.
– Csakhogy ez nem az ön «magyarja». Ez nem olyan ember, mint a kikkel ön
össze szokott ülni, víg poharazás közt, ország-világ füle hallatára
székely puttsot csinálni. Ez magában tervez és nem ismer semmi emberi
érzést. A mi érzése van, az vagy állaté, vagy ördögé. Egyszer már megölt
egy leányt, azért, mert nem akart kutyája lenni. S ezzel a tettével még
dicsekedni szokott. A vetélytársra is rálőtt és megsebesítette. Sok
esztendeig ült a börtönben, ott elszokott mindentől, a mi élvezet: bort,
dohányt, nem osztanak ott. Megtanult dolgozni és tervezni. S most is
ugyanazon életet folytatja, mintha még mindig Szamosújváron ülne.
Naphosszant nem hagyja el földalatti oduját. Megvonja szájától a
falatot, mikor a gyár nem dolgozik, elmegy a gabonacsarnokba zsákot
hordani, vagy az indóházhoz hordár-kisegítőnek, semmi munkát nem átall,
s a megtakarított pénzen gépeket szerez össze, a miket nem hágy
megtekinteni senkinek, és könyveket, a mik angol, franczia, olasz
nyelven vannak írva. Járat orosz lapokat, a miket csak titokban lehet
megszerezni. Minden nyelvet megtanult magától, s ha idegen jön hozzá,
eltagadja valamennyit, azt mondja, csak magyarul tud. Nem is beszél
semmiről, a mi a világban történik. Aztán senkit sem szeret. Előtte
nincs sem Isten, sem nagy ember. Költői művet nem olvas soha. A nők
számára csak egy elnevezése van, – a mit én ki nem mondhatok. A kinek
vagyona van, az ő előtte tolvaj, a kinek becsülete van, az ő előtte
csaló. A kire valamit rábiz, az után alattomban kémkedik. S a halált úgy
megveti, mint a hogy csak megvetheti azt egy dynamitgyártó, a kinek
minden lépése alatt úgy döng valami folyton, mintha egyik sírdombról a
másikra lépne. Oh uram, ezzel az emberrel még egy városban lakni sem jó.
Én ha futhatnék, a föld tulsó oldalára futnék előle.
– Mind azzal, mit ön mondott felőle, csak érdekesebbé tette őt előttem.
Kezdek belészeretni. Van nekem már egész gyüjteményem ilyen furcsa
ismerősökből. Csak hogy még eddig mindegyikre kisült, hogy nem igazi,
csak utánzat. A kit ebben a nummismatikai gyüjteményemben egy darabig
mint néplázító, mint attentátum tervező demagogot tartogatok, egyszer
csak a revers oldalán úgy mutatja be magát, mint legújabban kinevezett
adórectificáló hivatalnok. Én merem önnek igérni, hogy ha sokáig
ismeretségben leszünk Kozák úrral, én becsinálom őt valami állami gyárba
műszaki felügyelőnek, s majd meglássa, hogy milyen derék jámbor ember
lesz belőle.
– Azt én nem hiszem.
– Pedig ez természetes. Az embereket elkeseríti az, ha tehetséget
éreznek magukban s azt nem érvényesíthetik, de mihelyt elismeréshez
jutnak, az egyszerre megváltoztatja világnézeteiket.
– Bár lenne úgy. De ettől távol vagyunk. Holnap és azután napról-napra
el kell hoznom önhöz egyet ezekből a rémszerekből. Itt fogunk találkozni
holnap is, e helyen?
– Kedves Ágnes! Önt kínozza az a gondolat, hogy önnek velem találkoznia
kell. Az van önnek mondva, hogy tőlem valami bizonyítékot vigyen vissza
ugy-e bár? a miről megtudják, hogy csakugyan átadta nekem, a mit
küldtek.
– Igen, egy papirlapra írva azt az álnevet, a mit ön tegnap az atyámnak
mondott.
– No hát én leirom önnek azt a nevet ötven papirlapra, s aztán
mindennapra adjon ön át egyet belőle, akkor nem lesz ön kénytelen velem
találkozni.
– Hm. – Csakhogy azt az embert nem lehet ám bolonddá tenni. Mikor ezzel
a küldeménynyel elsiettem, ő utánam futott s aztán az egész Sugár-uton
végig elkisért s az alatt sokat elbeszélt a mit önről tud. Hogy ön kinn
járt egyszer Garibaldinál is, s Páris ostroma alatt a communeban részt
vett, hogy Bakuninnal jó barátságban van. Önhöz nagy a bizodalma. De
azért mégis gyanakszik. Azt mondta, hogy ezentúl mindennap fog ön egy
levelet kapni, a miben csak egy név lesz írva, s ezt a nevet kell azután
átadnia nekem, mikor a töltényt átveszi. Ezt a nevet előre sem én nem
tudom, sem ön. És így mindennap kénytelenek vagyunk mégis egymással
összetalálkozni.
– Ez a kénytelenség csak önre nézve kellemetlen. Én nagyon szeretem, ha
önt láthatom és önnel beszélhetek. Tehát holnap e perczben ismét itt
ezen a helyen. Most aztán járjuk körül a hidat.
Az egyik oldalon át Budára, a másik oldalon vissza Pestre. Épen úgy,
mint Kazinczy Ferencz idejében a pesti tudósok, a kik egy magyar
Almanach kiadására conspiráltak, s erre a hajóhid gyalogsorát találták
ki legalkalmasabb találkozónak. A Dunának nincsenek fülei.
– Tudja ön, hogy miért álltam én rá ennek a küldeménynek az
elhozatalára? kezdé a leány menetközben. Azért, mert arra gondoltam,
hogy ha én meg nem teszem ezt, megteheti más. Én tudtam, hogy mit fogok
csinálni, de nem tudtam, hogy más nem adja-e át önnek valósággal?
– S aztán félt ön, hogy akkor én megteszem azt, a mit elvállaltam?
– Igen. Nekem baj az, hogy minden emberről azt hiszem, hogy az rosszat
akar a másiknak.
– De most már nem hiszi ön?
– Nem. S ez most nekem olyan, mintha valamiből meggyógyultam volna.
Hanem a helyett megint valami más szorítja össze a szívemet. Ha ön nem
hajtja végre ezt a pokolbeli tervet, nem teheti-e azt meg valaki más?
S e szóknál oly élénk félelemmel tekinte a szemeim közé, azokból a
beszédes szemekből az volt kiolvasható: «olyankor, a mikor te is ott
vagy, a ki nekem semmim sem vagy, mégis az egész világon mindenem vagy?»
– Erről holnap bizonyságot fogok szerezni s aztán majd elmondom önnek.
Biztatám én. A pesti hidfőnél aztán elváltunk, ő ment a Suttogó-utcza
tája felé, én meg a klubba vissza, nézni az apósomat, hogyan whistezik.
Másnap korán reggel már ott volt a jelzett levél az asztalomon. Ez a név
volt benne: «Herostrat».
(A később napról-napra egymásra következő levelekben szintén mind ilyen
czélzatos nevezetességű nevekkel lettem megajándékozva, a kik
nagyszerűek voltak a robbanás munkájában: Nabukodonozor, Brennus,
Soliman, Sámson, Pugatseff, Booths, Batukhán. S mikor a föld feletti
nevek elfogytak, következtek a föld alattiak: Lucifer, Leviathan,
Belzebub, végre az újabbkori celebritásoké, kik magukat hirlapilag
megörökítették Orsinitől Hartmanig.)
Este, a megegyezett óranegyedben ott voltam a lánczhid oszlopánál. Ennél
jobb helyet hasonló találkozásokra kigondolni sem lehet. Az oszlopot
körülkerülő karzat szeglete a járókelőktől félreesik. Szemközt nem jöhet
senki, mert az ellenkező oldalról jövők a tulsó gyalogsorban járnak,
onnan meg az oszloptól nem lehet oda látni. Átellenesünk csak a széles
Duna és a Margitsziget: senki sem hallgatja ki, mit beszélünk?
Egy percz mulva már Ágnes is odajött.
Időjelzőnk az volt, mikor a lámpásokat meggyujtják a hidon.
Volt már bizonyos inger a titkos találkozásban. Mikor oda simult hozzám,
nagyon közel kellett egymáshoz lennünk, hogy suttogva beszélhessünk.
Mindenek előtt átadtam neki a mai napról való keresztnevemet.
– Mi történt tegnap odahaza? kérdezém.
– Ugyanaz, a mi tegnapelőtt. Ön tudja azt. Hadd ne mondjam el.
– Kozák nem engedte önt bántani?
– Oh Istenem! hisz ez még rosszabb, mint a mi eddig volt! Eddig ha az
atyám hazajött, durva, erőszakos volt hozzám, meg is vert, de az nem
fájt olyan nagyon, mint az, a mikor azt látom, hogy én miattam veri meg
az atyámat valaki más. Utoljára is odarohantam közéjök, mikor egymással
dulakodtak, s nem tudom, hol vettem egyszerre azt az erőt?
szétválasztottam őket; ne bántsátok többet egymást! mert ha még azt
látom egyszer, hogy az atyámat megüti valaki, hát megölöm magamat! Oh
mennybéli Isten, minő élet ez! Az atyám aztán elment hazulról, s azt
kiabálta, hogy revolvert vesz és meglő. Ma reggel pedig rám akart
erőltetni egy kulcsot, hogy hozzam el önnek, ön már tud róla.
– Nem tudok semmit.
– Nem is hoztam el. Az a másik ember nagyon mogorván fogadta azt az
értesítésemet, hogy önnel csak egy rövid időre találkoztam, járó-kelő
emberek útjában. «Ostoba guvat!» azt mondta rá. Azt hiszem, hogy én
ismerem ezt az embert. Egyszer a Rézi asszony hozott nekem haza egy
pacsirtát, az igen kedvesen énekelt már korán reggel, oda volt az
ablakom fölé fölakasztva a kalitkája. Ez az ember apró kavicsokat
hajigált föl rá, hogy elhallgattassa. Egyszer megszólítottam érte. «Ön
nem szereti a pacsirtát?!» «De igen – sülve». Engem is ilyen pacsirtának
néz.
Magam is azt hiszem.
– No hát ennél örvendetesebb hírt mondhatok önnek, mondám. Ma
összevissza vizsgáltam a képviselőháznak mindenféle rejtett zege-zugát s
biztosíthatom kegyedet róla, hogy semmiféle lehetőség nincs arra, hogy
abban valami őrült merényletet lehessen elkövetni. Pinczebolt a
képviselőház alatt nincs. A légfűtő kemencze egy külön épületben van, a
bejárata nehéz vasajtóval elzárva, maga a kemencze ismét vasajtóval
fedve, a légvezető csövek, a mik a falakban vannak vezetve, rácscsal
elzárva. Az a három szellőztető lyukforma a terem közepén tulajdonképen
csak kettő, a harmadik vasrács (a honvédelmi miniszter előtti) csak a
symmetria kedvéért van ott. A másik kettő a terem légváltoztatását
eszközli. A kultuszminiszter előtti pinczegége a terem meleg levegőjét
vezeti ki, az igazságügyminiszter előtti pedig a külső hidegebb levegőt
bocsátja be. A szivarfüst az egyiknek a rácsozatán alá száll, a másiknál
felcsapódik. E kis üregből egy szük csatorna vezet ki a föld alatt, a
melynek a torka nem az utczára nyilik, hanem egy szük kis udvarra, a
minek a létezéséről a 433 igazolt képviselő közül 432-nek tudomása
nincsen. Ott a házmester családja ültetget virágzó bokrokat s nevel
gránit koczkák között epret, málnát, ezekhez a nyilásokhoz tehát idegen
ember nem férhet s azonfölül még sűrű vastag öntöttvas rostély fedi
őket, a min egy borsószem sem fér be. Belülről a teremből a szellőztető
üregekbe semmit elrejteni nem lehet, mert azokon száz ember jár
keresztül-kasul, s mindent világosan meglátni bennök, s azonfelül is
mindennap kitisztogatják azokat a teremőrök. A mi Kozák barátunk tehát
alaposan tévedett, a mikor azt hitte, hogy ezen az úton lehet valami Guy
Fawkesi merényletet tervezni. A képviselőházat, ha már az egyesült
ellenzék glycerinje, a szélsőbal salétromával párosulva szét nem
robbantotta, a Suttogó-utcza nitroglycerinje ugyan ki nem forgatja.
Ezzel az előadással nagy örömet csináltam a leánynak.
Azok után, a miket naponként olvasok a hírlapok vezérczikkeiben a magyar
képviselőház felől, igazán nem hittem volna, hogy akadjak olyan jószívű
teremtésre a földön, a kinek örömet szerzek azzal, ha felvilágosítom
róla, hogy nem lehet a képviselőházat a levegőbe vettetni.
Ettől a naptól fogva igen rendes életet éltem. A milyen pontosan
megjelentem reggel fél tizkor az országházban, öt órakor a klubban,
olyan szigorúan ott voltam félhétre a lánczhid első oszlopánál, hogy
mintaképül szolgálhattam volna egy bureaucratának.
Az ipam folyvást itt volt és rendezte a dolgaimat. A hitelezőim
megnyugodtak, s a napidíjaim fölszabadultak a lefoglalás alól. Én pedig
tanultam azokból tisztességesen megélni. A mi nem lehetetlen. Ha az
ember lemond az egyforintos szivarról, beéri ötvenkrajczárossal s nem
szí ki naponkint többet csak tízet, hát még marad is huszonöt krajczár
kosztra.
Egy este azzal lepett meg az én kis védenczem a szokott találkozónál
(akkor épen Béliál volt a nevem), hogy új ruha volt rajta, sőt még új
kalapja is volt és divatos prémes ködmenkéje.
Nem hallgattam el azt az észrevételemet, hogy «ejnye, de kicsipte
magát».
– Az apám vette, monda ő, különös szomorú hangon. Butorokat is hozatott
a szobámba, szebbeket, mint a milyeneket én megérdemlek.
– No talán jó fordulatot vett az üzlete újabb időkben.
A leány csak vállat vont s nem nézett fel reám.
– Arra kéreti önt az atyám, hogy ha ráér ön, holnap látogassa meg őt,
sürgős üzleti ügyek végett.
– Jól van, elmegyek korán reggel.
A leánynak nagyon rossz kedve volt ezúttal. Pedig hiszen örülnie kellett
azon, hogy új ruhája van. Nem is sokáig állt meg velem beszélgetni,
végig sétáltuk innen is túl is a lánczhidat s azzal elváltunk a
viszontlátásig.
Másnap jókor reggel ellátogattam a suttogó utczai gyárba.
Haggeus úr már akkor kijózanult állapotban volt, s még az udvaron
fogadott, látszott, hogy rám várt.
Ő azonban egészen más látszatot akart maga körül teremteni.
– Nagyon örülök ennek a véletlen szerencsének. Épen most kisértem ki a
leánykámat. Nem tetszett vele találkozni az úton? A conservatoriumba
járatom, énekelni, zongorázni taníttatom, tudjon tisztességesen megélni,
ha én nem leszek.
A hány lélekzetet vett, annyit hazudott.
A mint később észrevettem, egyike volt Haggeus úr azoknak a kiváló
talentumoknak, a kik folyvást, a legkisebb megerőltetés nélkül tudnak
hazudni, mint a hogy némely ember tud folyvást versben beszélni.
Felvezetett karonfogva az emeletre.
– Tessék ide a tiszta szobába.
Hanem abban a tiszta szobában akkora port vert megint Rézi asszony, hogy
meg kellett hátrálnunk. A gleichenbergi Inhalations-apparat, mely a
betegeket por alakban tömi meg a gyógyszerrel, nem végezhet tökéletesebb
munkát, mint Rézi asszonynak a seprűje.
S én elég naiv voltam észre nem venni, hogy kiszámított tendentia volt
ez a nagy porcsinálás a tiszta szobában, hogy Haggeus úr azt mondhassa:
«no nem tesz semmit, hiszen bemehetünk a leányom szobájába, ott is lehet
végeznünk».
Meg akarta mutatni a leánya szobájában az új butorokat – meg még
valamit.
Csakugyan új butorok voltak, t. i. nem subjective, hanem csak objective
újjak, erre a szobára nézve azok. A hány darab, annyiféle garniturához
tartozott valaha, voltak közöttük tisztességesek és mások, a mik kopott
elegantiával kérkedtek. Luxust árult el maga a superlátos ágy, melynek
himzett vánkos cziháiból kivirított a kék selyem párnahéj. Vajjon a
borotva és a cyankali ott van-e alattuk?
– Tessék leülni, ide a balzacra kedves barátom uram. Parancsol egy
szivart? Megkinált a saját tárczájával. – Milyen szivarokat szokott
színi?
Majd feleltem neki rá valamit. «Ezt kérdezd meg az első szülöttedtől, az
már tudja».
– Lássunk a dolog után, uram, sürgetém, elutasítva a szivarjait. Ön
engem hivatott a leánya által.
– Igenis voltam olyan bátor. Mondá a pupos, megnyalva nyelvével az
ajkát.
– De hát hogy gondol ön olyat, hogy egy fiatal csinos leányt küldjön
izenetekkel egy férfihoz? kérdezém tőle haragosan.
A pupos a szemeit forgatta az ég felé.
– Oh uram, kezdé rá, olyan erőltetett vékony, reszkető hangon, a mi a
színpadi koldusokra emlékeztet, az én leányom olyan, mint, mint egy
szent, olyan, mint egy angyal. Őt az ártatlansága beburkolja, mint egy
pánczél, mint egy nimbus, mint egy láthatatlanná tevő palást. Képes
volna bűnösöket megtéríteni. Önt pedig úgy ismeri, mint jóltevőjét,
élete megmentőjét, második atyját. Tekintse őt uram leányának. Szeresse
őt mint édes gyermekét. Engedje neki, hogy önt úgy szerethesse, mint
édes atyját. Ő még valóságos gyermek, a kinek minden gondolatja csupa
ártatlanság. De hát tessék a saját szivarjaiból rágyujtani.
– Soha sem szoktam hölgy szobájában szivarozni; – még a saját
feleségemében sem.
Most már talán csak abba hagyja a rableány magasztalását.
Dehogy teszi. Hisz a feleséges embernek még előnyei vannak a nőtelen
fölött a rabszolgakalmárok szemében.
– Küldhettem volna, az igaz, a fiamat is; de az sulyos betegen fekszik.
(Tudom: részeg.)
– A szemei nem állják ki a napvilágot.
(Meg a rendőröket.)
– Azért határoztam el magamat, hogy felhasználjam az alkalmat.
– Micsoda alkalmat?
A pupos a kezeit dörzsölte és nevetett.
– A compagnonom elmondta, üzlettársának kötelessége volt elmondani, hogy
ön megrendelést tett nála, hogy önök megegyeztek, s e végett önnel Ágnes
naponkint találkozik. Ő elmondta azt nekem hiven.
(Hiven bizony, a hátadnak ököllel.)
– De hát akkor azt is elmondta önnek, hogy a kisasszony soha sem
találkozott velem másutt, mint az utczán, a hol legtöbb ember jár.
A pupos horizontális helyzetbe hozva az arczát, sóhajta fel: «ő valóban
elébb megöletné magát, mint egy idegen férfinak a küszöbét átlépje.»
– Hanem hát térjünk át már egyszer az üzletünkre.
– Igen is, kérem alásan. Tehát a mikor legelőször szerencsém volt
uraságodhoz, azt méltoztatott mondani, hogy be akar lépni az üzletembe
csendes társnak s nekem ezer forintot tetszett kinálni. Ezt akkor én
visszautasítottam: azt állítva, hogy van már egy csendes társam, s az
nem tűr el maga mellett egy másikat; de most megvallom az igazi okát.
Nem fogadtam el önt azért, mert azt hittem hogy üzletem ruinálva van:
nem akartam önt berántani, mert előttem első dolog a becsület. Most
azonban egyszerre váratlan, reményeimet túlhaladó lendületet vett az
egész üzlet: A fiumei Scaramelli gyár roppant mennyiségű dynamitot
rendelt meg nálam torpedók számára.