az az enyim is. A míg nem a tied, addig az enyim sem, s mihelyt a tied,
akkor az enyim is.
Ez aztán a philosophia! Csak ezt kell elfogadni, mindjárt vége a
párbajnak.
– Tehát számüzve van közöttünk minden féltékenység?
– Értsük meg egymást. «Közöttünk!» Ez az alapige. Csak közöttünk. Ha nem
volnánk «hivek», az, a ki e kincs után kinyujtja a kezét, parázsba
kapna. Nekünk van tőrünk! A becsületes urak legyenek becsületesek! A ki
a mienkhez nyul, meghal. Hanem kettőnk között nincs semmi indulat. Mi
testvérek vagyunk. Annálfogva «ő» mindennap elvihet hozzád egy párt
ezekből.
– S mi feladatom lesz nekem ezzel?
– Hát a mit már elmondtál magad, a bányát nagyszerű robbantásokkal
megmozdítani.
– Értjük alatta a képviselőházat a Sándor-utczában.
– Igenis azt. Tudod jól.
– Felvettetni egyszerüen a levegőbe?
– Mikor legjobban tele van. Tudod te azt.
– Tudom hát. Csak egy nehézség van a dologban. Annak a szóőrlő malomnak
nincs pinczéje.
– Ismerem a körülményt. Szándékosan építették úgy, hogy ne legyen
pinczéje. Már akkor, mikor a fundamentumát lerakták, tudták előre, hogy
ebben a házban fogják a hazaárulás és a népelpusztítás műveit
végrehajtani s nem csináltak alá pinczeboltot, hogy egy új Guy Fawques
fel ne vettethesse egy napon az egész pokolsanhedrint. – De azért nagyon
csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy sorsukat kijátszották. – Tudni fogod
jól, hogy a teremben, a miniszteri padok előtt van három szelelő-lyuk.
Azokat öntött vasrács födi. Ezeknek a csillagalakú lyukain keresztül le
lehet eregetni ezen töltényeket. Egy képviselő, a ki az űlés előtt
bejárhat a terembe, mikor még senki sincs ott, ezt könnyen megteheti.
Naponként egynehányat. S mikor aztán valamennyi a helyén lesz, akkor
bevárni a legkedvezőbb alkalmat, s mikor mind együtt vannak, egy nagy
névszerinti szavazás alkalmával…
– De megengedj! Talán mégis meggondolandó lenne, akkor a szélső bali
honfitársakat is a levegőbe repítjük.
– Hát repülni fognak! Mi közünk van nekünk az országgyülési szélbalhoz?
Nincs azok között egyetlen egy hivünk sem. Ők itt nem másforma ellenzék,
mint Francziaországban az imperialisták. A kormánypártiaknak van okuk,
hogy béke és nyugalomszeretők legyenek, azért azokat csak hideg vérrel
ítéljük halálra, de a szélbaliak, a kik épen olyan fanatikus ellenségei
a mindent felforgatás nagy művének, valóságos passzióval végeztetnek ki
általunk. Nékik is van egy nagy emberük, a kit imádnak, nekünk pedig nem
kell nagy ember, a kinek a neve a többieké közül kihangzik! Nálunk a
semmi a minden! Azért a levegőbe velük!
– És aztán, a ki ezt végrehajtja, az maga is repüljön együtt?
Az én emberem a két mutató újját egymásba akasztá.
– Épen nem úgy lesz. Gondoskodva leend mindenről. Mi a hiveinket nem
áldozzuk föl szükségtelenül. Hallgasd meg további utasításaimat.
– Hallgatom.
– Mikor a tűzakna megtöltése végre lesz hajtva, akkor az utolsó Bickford
gyutacshoz egy hosszú, vékony rézsodronyt erősítesz meg. Ezen sodrony
észrevétlenűl elhúzható a termet fedő szőnyeg alatt az elnöki székig. –
Az elnöki széken van egy villanygépezet. Arról húzódik le egy sodrony az
elnöki szék és az előadói szék szegletében. Ez adja meg a folyosók
csengetyüin a beidéző jelt. Szoktak a képviselők, a névszerinti szavazás
előtt az emelvény lépcsőin üldögélni. Te tehát kiválasztod az alkalmat,
a midőn legtöbben lesznek együtt. A nagy budgetvita után. Vagy a
boszniai adminisztratio kérdésénél. Mikor aztán az elnök kimondja, hogy
névszerinti szavazás lesz, akkor öt perczre az ülés felfüggesztetik. Te
ez idő alatt a Bickford gyutacshoz vezető sodrony végét rácsavarod az
elnöki villanycsengetyű-gép vezető sodronyához. Akkor aztán sietsz ki a
házból, bérkocsidba vágod magadat s vágtatsz, a hogy a ló vihet ki a
városból, mert a mint az elnök az öt percz leteltével megnyomja a
villanygép pistonját, az már akkor a más világon megjelenésre fog
csengetni, (ámbár ugyan nincs más világ) és a mi ott körülbelül palota
van, az mind halomra dül mint Babylon és Ninive. S ha épen akkor a
múzeumban is ülést tartanak a főrendek, akkor egy csapással két legyet!
– Egészen megértettem.
– Tehát a szerint fogsz cselekedni. Ezt parancsolja a Kozmósz. Mert
minket csak csufolnak nihilistáknak, mi magunkat Kozmisztáknak nevezzük.
Minden tag egy «atom» a nagy Kozmószban.
Tehát készen légy, hogy naponkint reggel hét órakor meg fog nálad
jelenni a közvetítő.
(Tudniillik: Ágnes.)
Bizonyos voltam felőle, hogy azt Ágnes nem fogja megtenni, ha valamennyi
demiurgus parancsolgatja is az atomokat egy új kozmosi alakításhoz.
– Nem tartom azonban fölöslegesnek megjegyezni, édes atómtestvér, mondám
én, – hogy ha ez a goromba púpos atom megtudja azt, hogy az ő leánya
közvetíteni jár, az azt mindenek előtt is agyoncsapja.
– Tudom. Az öreg délelőtt a pénz bolondja, délután a becsületé. Lesz
gondoskodva róla. Ezentúl a leányát nem fogja bántalmazhatni, az én
mellem fogja őt védeni. Most már ő a mi közös hitbízományunk. Én őt te
reád bizom, te viszont én reám. Egy rossz szó miatt sem szabad neki
többé szenvedni. Én itt leszek.
Hát hiszen csak azt akartam elérni.
De már ide ismét tegyünk három csillagot: mintha a képviselőház három
szelelőlyuka volna.
* * *
Most már tökéletesen értettem, hogy jöhet egy szegény leány arra az
elhatározásra, hogy a lánczhid közepéről a Dunába ugorjék?
Hanem azt nem értettem, hogy mint fogom én ezt megakadályozhatni?
Hisz a hermelinnek az a szokása, hogy inkább meghagyja ölni magát, mint
hogy neki menjen a sárnak. S ez köröskörül van véve sárral. Egyedüli
kijárás a lánczhid.
Aztán minek avatkozom én ebbe bele?
Azért küldtek engem ide a választóim, hogy regényt csináljak?
S aztán csak tudnám, hogy mi lesz a következő fejezet ebben a regényben?
A bonyolulat már megvolna. Egy tönkrejutott apa, a ki a leányát este
azért üldözi, a minek az ellenkezőjeért gyötörte reggel. Délelőtt gyáva
rabszolgakereskedő, délután büszke hidalgó. Egy korhely bátya, a kinek
nappal nem lehet kijönni az utczára, – egy nihilista imádó, a ki
compagnont keres egy szerelmi vállalathoz, melyhez a saját kapitálisa
nem elégséges, – egy dynamitgyár, aztán meg egy képviselőház, a mit
innen fel akarnak robbantani, – aztán egy leány, a kinek a lelke –
hermelin, a ki mind attól, a mit lát, hall és sejt, retteg és
kétségbeesik. S aztán egy véletlenül közbejött védelmező, a ki maga is
tréfának szokta venni az életét, s a kinek van már otthon egy felesége,
meg három kis porontya, azonkivül sokkal több hitelezője, mint a mennyi
egy regényben szükséges.
Vajjon mi lesz ennek a vége?
Aztán pedig még egy főszemélyt ki is felejtettem az expositióból.
Ez a főszemély az – ipam uram.
Igen derék, okos és becsületes ember. Nincs az emberi szívben oly erény,
a mivel ő ne ékeskednék, s nincs a földön oly tudomány, a miben ő
járatos ne volna.
De három dolog nem megy sehogy sem a fejébe, a mik pedig a
legközönségesebben elfogadott tények közé tartoznak. Az egyik az, hogy
mint lehet valakinek többet költeni, mint a mennyi a jövedelme? A másik,
hogy mint lehet az embernek más nővel szóba állani, mint a kivel a pap
összeeskette? A harmadik, hogy mint lehet az embernek olyan dolgokba
belekapni, a mikhez nem ért?
«Ezen három» oknál fogva sehogy sem tud kibékülni azzal a faktummal,
hogy miért vagyok én itt Budapesten országos képviselő?
Mikor a szállásomon becsöngettem, hazatérvén, az inasom azzal a hírrel
lepett meg, hogy a «tekintetes úr» megérkezett.
(Más tekintetes úr nincs a világon, csak az «apósok». Mi vők már mind
nagyságosak vagyunk. De ő nem engedi magát másként czímeztetni. Rám is
orrolt a nagyságos czímért. «Mi jogczímed van neked magadat
nagyságoltatni?» Kérdé számonvéve. «Hát legelőször is tiszteletbeli
zsidó vagyok». (Elég volt neki, nem kérte elő a többit.)
Tehát megérkezett az ipam s jó gazda levén, nem a vendéglőbe, hanem az
én szállásomra hajtatott egyenesen. Föl is kelt már régen, kávét is
hozatott magának s csak én rám vár.
Jó izlésű ember lévén, nem kérdezgette tőlem, hogy honnan jövök ilyen
korán? nehogy valami olyan magyarázatra kényszerítsen, hogy most
végződött a konferenczia az 5-ik §. fölött. (Minden törvényjavaslatnak
az 5. §-a az, a mit az ellenzék legjobban meg szokott támadni, ez
köztudomású dolog.) Hanem egyenesen a tárgyra tért, a hogy mi
«statusszónokok» szoktuk mondani «in medias res».
Azért jött, hogy hazavigyen.
Olyan meggyőző érveléssel gyakorolta előadói tisztét, hogy én nagyon
megnehezítve éreztem ellenében álláspontom megvédelmezését.
«Édes fiam uram! Önnek a napidíjai két hónap óta le vannak foglalva a
hitelezői által, ha még a harmadik hónap is hozzájárul, akkor önnek a
ház határozata szerint, kényszerülve kell beadnia a mandatumáról való
lemondását. Ha pedig ezt megelőzve, önként lemond, ezt indokolhatja igen
plausibilis argumentumokkal. A gazdasága személyes felügyeletet igényel.
Nyolcz hónapig itt ülni, Budapesten annyi a falusi gazdára nézve, mint
tönkre menni odahaza. Oculus domini saginat boves. A gazda szeme
hizlalja a tulkot. A ki nem olyan nagy úr, hogy jószágigazgatót tarthat,
az maga kénytelen a cselédei után látni. Asszony ezt a munkát meg nem
birja, annyival kevésbbé, mert szegénynek a gyermeknevelés is egészen az
ő gondja. A képviselőség csak pesti ujságírónak és prókátornak való, a
ki a nélkül is itt lebzsel, vagy nagy földes úrnak, a kinek az sport,
vagy olyan nagy államférfiunak, a ki miniszter és államtitkár akar
lenni, vagy olyan ügyefogyott embernek, a kinek az is élethivatás, hogy
naponkint öt forint huszonöt krajczárért segítsen telepipázni az
országház folyosóját, de semmi esetre sem olyan embernek, mint Ön. Azt
hiszem, hogy meg is elégelhette ön már a dicsőséget. Mindennap
leszidatni magát az ellenzék által, csufoltatni mameluknak,
hazaárulónak, a nép vérét szívó pióczának, lefestetni magát az
élczlapokban majom, kutya, elefánt, sárkánykigyó, vaddisznó, rabló,
tolvaj, koldus, ökör, szamár, ló, teve, zsiráff, rinócerós, papagály,
drótos tót, czigány, részeg ember, hóhér legény, kis kölyök, vén
asszony, három gráczia alakjában, azt hiszem, hogy elég volt eddig
mulatságnak. Hiszen még azt sem szereti a föld, hogy hat esztendeig
folyvást buzát vessenek bele, hát még hat esztendeig konkolyt?
Megunhatta biz azt már fiam uram. Én azonban korántsem akarom valami
compromittáló lépésre kényszeríteni. Én tudom, hogy mi az ildom, a
loyalitás. Nem kivánom, hogy most rövid időn, elhirtelenkedve mondjon le
a képviselőségről, ez hazafiatlanság is volna. Itt most szükség van
minden szavazatra. Maradjon ön itt, a mig a budgetvita, meg az
appropriatio kérdés bevégeztetik, s csak akkor tegye le a mandátumát,
mikor már nélkülözhetőnek látja magát. Azt is jó előre bejelentse a
pártjának, hogy utódjáról kellő időben gondoskodhassék az. Addig az
ideig majd én respiriumot szerzek a hitelezőinél, hogy a lefoglalást
megszüntessék s azután majd kielégítem mind valamennyit, hogy semmi
kellemetlen reminiscentia itt Ön után ne maradjon»…
Catilina nem érezhette magát jobban megszorítva Cicero által, mint én az
ipam által. Észrevételeim csupán személyes kérdésekre vonatkoztak. El
kellett fogadnom a törvényjavaslatát en bloc. A részletes tárgyalás
alatt aztán meg kellett igérnem, hogy új váltónak többet alá nem irom a
nevemet, tíz krajczárnál magasabb pénzben nem tarokkozom, s a husvéti
szünidőt odahaza töltöm. Otthon aztán majd megalkuszunk. A szolgabirót
felküldi a kerület helyettem képviselőnek, mert nagyon hanyag, semmit
sem dolgozik, másképen nem tudnak tőle megszabadulni, engem pedig
megválasztanak helyette szolgabirónak.
Annak a derék jó asszonynak a nevét elő sem hozta meggyőző érvelése
alatt, a kiért én valósággal az életemet odaadnám, s a kinek még csak
sejtelme sincs arról, hogy az ő férje itt Budapesten – regényt csinál.
Minden pontját a kapitulácziónak el kellett fogadnom. Mindent megigértem
s aztán szavamat adtam rá, hogy megtartom.
Akkor aztán elkérte a hitelezőim lajstromát s azt mondta, hogy az
ügyvédjéhez siet vele, a dolgot rendbehozni; már most csak menjek
nyugodt lélekkel az országházba.
Az első becsengetés hangjára eszembe jutott, a mit az a dynamitos atyafi
mondott. Odamentem megvizsgálni a kérdéses villanykészüléket. Nem ugy
van az, a hogy azt a tisztelt barátom kikémlelte. Az elnöki szék
villanygépezetéhez sehonnan sem lehet hozzá férni. Az a sodrony, a mi a
szónoki pulpitus szegletében a padlat alá bevonul, a gyors irodába
szolgál. A gyorsirófőnök ezzel ad jelt az alattvalóinak, ha azok a rájuk
következő sorban óranegyedre meg nem jelennek. De ez az eset hat hétben
egyszer ha előfordul. Ettől tehát semmi pokolgép el nem sül a
névszerinti szavazás alatt.
A szelelő lyukakon azonban még is csak kiváncsi voltam lekémlelni, hogy
nem tette-e már meg valami más bolond azt a tréfát, a mit az én barátom
rám bizott; de nem volt ott semmi.
Mikor aztán megesett az általánosságban való névszerinti megszavazás,
következett az az amabilis confusio, a mikor minden képviselő elhagyja a
maga helyét, összeállnak anekdotázni, vasutakat terveznek, minisztereket
nyeggetnek informátiókkal; a jegyző pedig az általános Bábelzaj közepett
olvassa a részletes tárgyalás alatt levő paragrafusokat egyenkint
ilyenformán:
«5-ik §. (fenhangon) mind azon eseteknél pedig, a melyekben, (aztán halk
hangon;) Piff paff puff, – s a többi. Philosophia, philharmonia,
philantrophia, philomela, phylloxera, – hová tetted a peniczilusom? –
továbbá pedig… telegraph, typograph, lithograph, photograph, hectograph,
– este hat órakor konferenczia! el ne maradjatok! – hasonlatosképen…
alfa, betta, gamma, delta, ypsilon, omega… (megint fenhangon)
elrendeltessék!»
Elnök kérdezi: «elfogadja-e a tisztelt ház az 5-ik szakaszt?»
Hogy ne fogadná el, mikor annyi jó van benne?
Engem azonban kihivat a házból az apósom, mert már egy óra, s ilyenkor
tisztességes ember ebédelni megy.
Utcunque mindent rendbe hozott már. A délután arra való, hogy a
prókátoroknál eligazítsuk együtt a váltók dolgát.
Ezért aztán hálából este együtt megyek vele a népszinházba. A nemzetibe
nem szeret járni. Olyan nagy nála a hűség, hogy a mióta az ő régi
kedvencz művészei letüntek a szinpadról, az ifjakat meg sem akarja
nézni. Ezek az öregek azt hiszik, hogy csak az a jó, a mit ők láttak.
A népszinházban legalább kárpótlást kapott: igen erkölcsös darabot
adtak: a «Pipacsot». Nem állta ki végig az öreg.
«A feleségem meg találja kérdeni, hogy mit adtak? s nem merem neki
elmondani a tartalmát.»
Aztán elvittem vacsorálni az orpheumba. Eleinte győzte a mulatságot
azzal, hogy az előadó művésznőknek hátat fordított, de annyit megvallott
nekem, hogy «igazán mondom, a két orczám jobban meg van sülve az
orczapirulástól, mint ez a beafsteak!» s mikor eljöttünk, arra kért,
hogy meg ne mondjam otthon az anyósomnak, hogy itt jártunk, mert soha
sem ereszti Pestre.
Az apósom kedvéért én is korán lefeküdtem s aztán az egész éjjel nem
tudtam aludni attól a gondolattól, hogy hát ha még is megteszi az a
leány, hogy holnap reggel csak beállít hozzám a tele kosár
dynamittölténynyel, mikor az apósom is itt van. A dynamittöltényre még
csak ráfoghatom, hogy az a szakbizottság küldeménye: de a leányról hogy
világosítsam fel, hogy az az országgyűlési iroda személyzetéhez
tartozik?
Egész éjjel mind erről álmodtam.
Szerencsémre az öregnek az a jó szokása, hogy már reggel öt órakor
felkel, s ha Budapesten van, el nem mulasztja a Rudasfürdőbe elmenni: az
az ő kedvencz tepidariuma.
A mint nagy lábhegyen, hogy fel ne költsön (csikorgó csizmákban) végig
ment a szobámon, a hol én háltam, alig húzta ki a lábát, magam is
felugrottam az ágyból, felöltöztem s egy bérkocsiba vágva magamat,
elhajtattam a «Veres rózsa» hotelig, hogy a Suttogó-utczában hírt
adhassak a közbejött elháríthatlan akadály felől. Ez uttal pedig át sem
öltözhettem korcsmárosnak. Azt hiszem, nem is nagy szükség van már arra.
De bizony még is későn érkeztem; pedig még nagyon korán reggel volt; a
mindenféle gyárak csatornáiból akkor eresztették ki a friss moslékot, az
ott párolgott végig az utczán, mint valami izlandi geyzer. Átmászva a
szomszédon, zörgettem a kapun, míg kinyitották.
A kapuban elém jött a csont alkotmányú hölgy; nagyon szívesen is
fogadott. Felvitt magához a konyhába s leültetett a padra; nagyon derült
kedélyben látszott lenni.
– Senki sincs már idehaza, mondá. A miről meg is győződhettem, tárva
nyitva lévén minden szobaajtó; – most már a tiszta szobáé is s az a
bizonyos kellemetes porillat, a mi söprés után támad, hirdetvén, hogy a
tisztelt hölgyet épen a buzgó takarításból zavartam elő. «Mind elmentek
korán reggel még, ki erre, ki arra.»
– Nem tettlegeskedett az öreg a leányával tegnap este? kérdezém hevenyén
a dologra térve. «Aztán azért csak folytassa a takarítást, asszonyság,
miattam ne feszélyezze magát, láttam én már herczegasszonyokat is,
bartwischsal a kezükben.»
– Tette volna, ha lehetett volna, felelé a szikárság istenasszonya,
ismét kezébe véve a porcsináló eszközt. «Mert hát az öreg nem szokott ám
délután arra emlékezni, a mit délelőtt igért. – Ilyen ő nála a bevett
rend. Délután három órakor elmegy a Veres rózsába, s ott nyolcz óráig
búra issza magát; akkor haza jön, a mint meglátja az Ágnest a varróból
visszajönni. Ott kell szegény leánynak a korcsma ablaka alatt elmenni,
mert a Suttogó-utczába csak egy oldalról lehet bejárni: a másik végén
elzárja a vasút. Itthon aztán az öreg dúl fúl, veszekedik; nincs az a
csúf név, a mit a leányra rá nem rak. Olyan gyalázatos dolgokkal vádolja
szegényt, a mik annak még a gondolatjában sem fordultak meg soha. A
leány csak hallgat és nem sír, mert ha csak egy szót szól, vagy ha sírva
fakad, akkor bizonyos, hogy megverik, de ha hallgat, akkor beérik vele,
hogy megfogják két kézzel a két hajfonadékát elől s aztán úgy mondják a
szemébe, hogy «te ilyen! te amolyan! ugy-e most itt jártál? ott jártál?»
Mikor aztán ennek vége szakad, akkor megint elmegy az öreg buvában a
«Három dobba» s ott vígságra issza magát puncscsal. Onnan aztán már úgy
hozza haza mindig a házi szolga a hátán s lefekteti odalenn a
szobájában; ott alszik ő kelme reggelig. E szerint a második
elmenetelétől reggelig akármi történhetik a háznál. Kilencz órától
reggelig.
Ez utóbbi corollariumnál megállt az asszonyság kezében a bartwisch, a
mivel az összesöprött szemetet a pléhlapátra hidalta s azzal az egész
szemetes lapátot elém tartá, mintha azt mind nekem kinálná – az utóbbi
mondattal együtt.
– Folytassa csak asszonyság.
– A hogy mondtam: én nem merek a veszekedésbe közbelépni, mert ha
kidobom az urat, azzal fenyeget, hogy lemegy a gyárba s a levegőbe
vettet bennünket; hanem tegnap az történt, hogy mikor hazakerült s aztán
rákezdte a veszekedést; – most már dupla kedvvel, mert arra is
emlékezett, hogy reggel volt itt egy úr, a ki azt kivánta kamat fejében,
hogy a leányát ne bántsa; – tehát az bizonyosan szeretője neki; hát arra
egyszerre felrohant a Kozák a lépcsőn s be a leány szobájába, a hol az
öreg patvarkodott. Soha sem szokott pedig ide jönni. Ott az apa elé állt
s megfogva az öreg gallérját, odamutatott arra az irásra az ajtón; «ez a
szoba szentély mindenkire nézve». Ez még csak olaj volt a tűzre. Erre a
figyelmeztetésre az öreg egyszerre kitalálta az egészet, hogy ezt egy
nagy úr irta fel oda az ajtóra mind a két oldalon, a ki a leányába
szerelmes, s az a leány épen annál volt most látogatóban. – Azért akarja
agyon csapni. Csoda történt. – A Kozák, a ki késsel fenyegette a leányt,
ha egy férfinak a köszönését el merte fogadni, azt mondta erre az
öregnek: hogy nagyon jól tette az Ágnes, ha meglátogatta azt az urat;
csak a szent ügy érdekében cselekedett és ezentul is akkép fog
cselekedni, s azért őt ne merje bántani senki. – Ezen aztán csunyául
összekapott az öreggel. Meg is ütlegelték egymást, utoljára
lehemperegtek mind a ketten a lépcsőn, s folytatták a huzakodást az
udvaron. – Mi meg csak néztük Ágnessel egymás szeme közé bámulva, hogy
mi történt itt? Meg is voltunk réműlve, hogy az öreg most mindjárt
felvetteti a házat velünk együtt. De a Kozák nem eresztette be a gyárba,
hanem kitaszigálta a kapun. Akkor aztán elment az öreg a «Három dobba» s
következett a napirend, a hogy szokott. A Kozák azonban feljött hozzám s
azt mondá: «mondja meg az Ágnesnek, hogy ezentul oly szent és
sérthetetlen fog lenni a személye, mint egy királynéé! Holnap reggel
pedig, mielőtt kimenne, majd mondok neki valamit.» Mikor ezt az Ágnesnek
elmondtam, ő olyan furcsa hangon mondta rá: «ezt ő nekem megigérte
előre, hogy nem enged többet megverni». Nem világosított fel róla, hogy
ki volt az «ő».
Én sem világosítottam fel róla az asszonyságot.
Az asszonyság nem üldözte már tovább azt a kis maradék szemetet, a mi
még ott maradt az ajtószegletben; ott hagyta magnak s azzal odaült
mellém, a két karját kötényébe takarva, s folytatá az előadást.
– Reggel aztán az Ágnes olyan korán felkelt, hogy még sötét volt; a
kávét sem várta meg. Bizonyosan azért sietett, hogy a Kozákkal ne
találkozzék. Csakhogy ez meg egész éjjel ébren volt, s a mint az
ajtónyikorgást hallotta, már ott volt a lépcső előtt s utjába állt a
leánynak. – Én az ablakon keresztül hallgatóztam, de csak azt kaphattam
el a beszédjükből, a mit hangosabban találtak mondani; mind a kettő
suttogott. «Önnek oda kell hozzá mennie!» Ezt többször mondta a Kozák,
mire az Ágnes mindannyiszor hevesen tiltakozott: «Soha, soha!» A Kozák
toporzékolt haragjában: «A szent ügy úgy kivánja.» A leány kezeit
tördelte. «Istenem, istenem!» – «El kell oda vinnie…» (Nem hallottam,
hogy mit?) A leány didergett, mintha a hideg rázná. «Én megengedem,
mondta a Kozák, – én kivánom… és parancsolom!…» «Nem! nem!» suttogá a
leány. – «Ő kivánja!… ő parancsolja…» – Erre olyat sikoltott, mintha a
szivébe döftek volna; aztán azt suttogá: «jól van!» s odanyujtá a
kötőkosárkáját a Kozáknak s aztán ott maradt a küszöbnek támaszkodva, s
a két kezét a szivére szorítá. A Kozák visszajött a kosárral. A leány
kikapta azt a kezéből s egy szó nélkül elfutott vele. «Megálljon még!
elkisérem a Sugárútig!» dörmögé a Kozák; de előbb visszafutott a
tőrbotjáért. Azt hiszem, hogy utólérte, mert nagyon sokára jött vissza.
Eleget hallottam. Sietnem kellett a hazatéréssel.
– Megálljon még, tartóztatott az asszonyság. – Hadd mondjam el még az
öreget. Mikor ma reggel felkelt, s senkit se talált, a kivel
veszekedjék, a kávé is egyedül várt reá, hát nagyon csendesen viselte
magát. A kávé után olyan ravaszul hunyorgatott a szemével, mikor Ágnes
felől kérdezősködött. Nagyon meg volt elégedve vele, mikor megtudta,
hogy lánya nem kávézott itthon. Azt mondta, hogy «a nagy urak theát
reggeliznek, tojással, meg irósvajjal.» – (Szegény leány, bizonyosan egy
zsemlyét eszik végig az utczán.) – Aztán azt mondta nekem, hogy azt a
tegnapelőtti urat meg kell hínunk egyszer vacsorára. A mire nem állhatam
meg, hogy tripla nevetéssel ne kiáltsak fel «vacsorára!» Mert ha az
ember meggondolja a mi állapotunkat, hát lehetetlen, hogy háromszoros
oka ne legyen a nevetésre, mikor ilyen szót hall. Arra aztán elővett egy
kulcsot a zsebéből, a mivel a hátulsó kis ajtó nyilik ki, s azt kérdezé
tőlem, hogy nem tudok-e itt a környékben valami becsületes lakatost, a
ki ennek a kulcsnak a párját el tudná készíteni? Hogy ne tudnék? Annyi
tolvajkulcs csináló lakik itten mi körülöttünk, hogy az egész várost
elláthatjuk vele. Arra fölkerekedett s elment – alighanem a lakatost
ment keresni. Elébb azonban az újjaival egy csókot vetett az ajtóra irt
mondás felé s a hosszú kezét a vállamra tevé, mondá: «ez egy dicső
ember!» No csak hallotta volna, hogy este milyen titulusokat rakott rá.