sem készítem az ő reggelijét, ha pedig már ég a tűz, akkor meg az a
baja, hogy mit vesztegetem a drága kőszenet.
– Hogy a hetvenhétágú mennykő csapja be azt az ajtót! hangzék az
ajtónyitás közben. Mindig letörik a körmöm a kilincsen.
Berúgta azt szépen.
Soha sem csalódtam még így a képzeletemben. Azt hittem a kegyetlen dörgő
hang után, hogy valami herkulesi alakkal fogok találkozni, s hát aztán
előttem állt egy kis ötödfélláb magas gnom: elűl-hátúl púpos, két hosszu
keze a térden alúl nyúlkált, s a lábai közűl az egyik befelé görbe volt,
úgy hogy minden lépésnél úgy tett az egész alak, mintha fel akarna
dűlni. Hanem hatalmas nagy feje volt, s bozontos haja, a mi úgy állt
szerteszélylyel, mintha minden egyes szála irtóznék a másikkal való
érintkezéstől. Arczán a pedáns önhittség regnált, vegyítve a mámorra
következő undorral.
Mikor meglátta, hogy egy idegen is van a konyhában, a szájába szakadt a
szó. Nyaknélküli fejét azon a púpos törzsön olyan furcsán tudta
elfordítani. Épen olyan volt, mint Mezőtúron csinálnak olyan kancsókat,
a miknek a födele egy medve fő, aztán ha azt a főt fél oldalt teszik
vissza a kancsóra. Frau Rézi ránézett s hosszú kezével az Ágnes
szobaajtajára mutatott.
Siettem az asszonyságot megelőzni, míg valami bolondságot nem mond.
– Jó reggelt uram! Azért jöttem ily korán, mert a Közlönyből olvastam,
hogy ezt a nitroglyceringyárat ma akarják árverezni. Meg akartam a
dolgot előzni. Mivelhogy én nekem épen ily gyárra van szükségem, magam
azonban nem értek hozzá, ellenben az ön szaktudóssága e téren országosan
elismert köztudomású tény, annálfogva kisérletet óhajtanék tenni, hogy
nem lehetne-e az ön üzleti bilanceának államháztartását olyanformán
egyensúlyba hozni, hogy ezen közhasznú gyár továbbra is kielégíthesse az
országnak nitroglycerin iránti igényeit.
Ez, valljuk meg, hogy szép szónoklat volt. Pedig le sem volt nálam írva.
– De a házatya nem találta annak.
– De van-e az úrnak pénze? Ez volt az előzetes kérdés, mely a
házszabályok 166-ik §. szerint, mielőtt az érdemleges kérdés
föltétetnék, eldöntendő volt.
Elővettem zsebemből az egész csomagot, mely még az «Első Hazai»
szalagjával volt átkötve, e szépen hangzó felirattal: «100 darab 10
frtos = 1000 frt o. é.»
Ez nem volt beszéd, de szép volt.
– Akkor gyerünk be ide a leányom szobájába.
– De a kisasszony talán még alszik.
– No iszen majd felköltöm én!
– Nem lehetne más szobába menni?
– Ne papoljon az úr nó. Odabe a magam szobájába nem vihetem, mert az
disznóól, a mi tiszta szobám van, azt meg lepecsételték a birói
foglaláskor. No hát, már most tudja. Tessék!
Tudtam, hogy a leány felöltözve feküdt le, nem fogom őt nagyon zavarni.
Mikor benyitottunk a szobájába, már az ablaknál ült (ez volt neki a
tükör), s a gyönyörű szép haját fonta be.
A púpos ráförmedt kegyetlenűl.
– Hát te felöltözve fésűlködöl? Össze akarod piszkolni a zsíros hajaddal
a tiszta ruhádat? Vesd le mindjárt.
A leány hozzákészűlt, hogy szót fogadjon.
Az öreg széket tett nekem az asztalhoz, az ablakkal szemközt. Én azért
is a másik székre ültem, hátat forditva a ruháját levető leánynak.
– Mit fésűlködöl az ablakban? rivallt most újból rá az öreg. Az kell,
hogy az egész világ meglásson?
(Egész világ!)
Az egész világ állt három verébből a száraz szederfán.
– A leányával akar az úr veszekedni? vagy üzletéről akar beszélni?
kiáltottam aztán én még hangosabban. No hát akkor üljön le; aztán vegyük
ki a jegyzőkönyveinket a zsebünkből s kezdjünk el kalkulálni.
– De hát hogy híjják az urat?
(A’ biz Isten ezt magam sem tudom még. Az igazi nevemet meg nem
mondhatom: mert arról rám ismernek, s megtudják, hogy semmiféle
vegyítésben nem használom a glycerint. Valami közönséges nevet nem
választhatok; mert lehet, hogy más ember is viseli s az megharagszik
érte. Ragadt meg egy furcsa név az emlékezetemben még patvarista
koromból.)
– Az én nevem Koribanya Ignácz.
– Ah! Jól ismerem ezt a nevet, Nyerges-Újfaluról, úgy-e? Sokszor rendelt
meg nálam az úr dynamit töltényeket a márványkőbányájához.
(– Ejnye de jól eltaláltam! Már csakugyan elvettem hát egy eleven
embernek a nevét! Szerettem volna már visszaadni.)
– Hát hogyan akar az úr most rajtam segíteni? Megrendel? Előlegez? vagy
kölcsön ád?
– Egyiket sem. Mint «csendes társ» akarok belépni az urnak az üzletébe,
egy ezer forint erejéig.
– Az nem lehet. Már van egy «csendes társ».
– No, hát leszünk ketten.
– Az nem lehet. A Kozák nem tür meg maga mellett másik csendes társat.
– Hát akkor kifizetjük a Kozáknak a maga letett részét s mehet másfelé.
– Kozáknak nincs itt semmiféle befizetett pénze, ő a munkavezető. Az
pedig olyan ritka madár, a kit nem lehet minden bokorban fogni. Mit
gondol az úr? A ki egy nitroglycerin gyár vezetésére elszánja magát!
Éjjel-nappal józannak lenni! Úgy érteni a dolgot punktumosan, hogy
minutára összetaláljon a munka. Mert ha csak egy grádusnyi meleget
elhibáz, ha egy centigrammot eltéveszt a keverékben, ha csak egy kész
patront kiejt a kezéből, hát akkor nem csak ez a ház, hanem a «Veres
rózsa» korcsmának is minden téglája oda megy vissza, a honnan idelopták.
Ide nagyon, nagyon helyre való ember kell, a ki eszén járjon.
– Tehát Kozák úr épen ilyen derék ember. No, annak igen örülök. Rajta
leszek, hogy megnyerjem bizodalmát, s elfogadjon második csendes
társnak.
– Hallja az úr! Az nehezen fog menni. A Kozák nem tür maga mellett
embert, kivált fiatalt: még segédet sem. Inkább maga dolgozik kettő
helyett.
Azzal közelebb hajolt hozzám s odadörmögött a fülembe: «szerelmes a
lányba».
Fenhangon folytatá:
– Aztán olyan bolond ember az, hogy már egyszer öt esztendőre volt
elitélve, le is ülte, a miért a hűtelen kedvesét, meg annak az
elcsábítóját revolverrel összelövöldözte. Azért is marad itt meg, mert
másutt sehol sem fogadnák be.
(Egy új kellemes részlet. Egy dühödt imádó, a ki revolverrel jár a
vetélytársa nyomában, s már egyszer öt esztendőre volt elitélve.)
– Azonban hát ne töltsük hiába az időt. Ha nem akar az úr Kozákja egy
másik csendes társat türni, akkor egyszerüsítsük a dolgot. Én veszek az
úrtól ezer forint ára nitroglycerint s az úr nyugtatványozza az árát.
Aztán majd elviszem, mikor szükségem lesz rá.
– Hm. Elébb meg kell gondolni ezt a dolgot.
– De ne sokat gondolkozzék ezen az úr! hanem szaladjon ezzel a pénzzel a
prókátorhoz fizetni; a mig ki nem jön a licitácio. Mert az ám a
legnagyobb betegség, a miből az embert a doctor juris gyógyítgatja: s
nem is az a legdrágább folyadék, a mit a patikában adnak, a doctor
medecinæ recipéjére, hanem a másik doctornak a tintája: hát csak
iparkodjék kigázolni, mig bele nem fullad.
A pupos a fejét vakarta.
– Ad vocem «tinta». A kalamárisomat becsukták a tiszta szobába, mikor
mindent összeirtak: az ajtó le van pecsételve, nem tudok az urnak
nyugtát adni.
– Hát nem lehet a szomszédból valahonnan egy kis tintát kérni?
– Nem ád én nekem ebben a környékben senki még egy csepp tintát sem.
– Annyira haragusznak az úrra?
– Nem azért, mintha haragudnának: ámbár haragudhatnak is, ha akarnak,
mert én bizony nem igen nyájaskodom senkivel; – hanem inkább félnek
tőlem. Hiszen végig vándoroltam én már az egész várost a gyárammal;
először a Ferenczvárosban kezdtem: ottan addig áskálódtak a szomszédok
ellenem, mig a tanács kitiltott; akkor odább mentem a Józsefvárosba: ott
megint rám röffent valamennyi milimári, hogy szétrobbantom őket;
kisajátítottak; majd meg letelepedtem a Terézvárosban: itt is addig
tologattak, mig utoljára ideszorultam a Suttogó-utczába, a hol aztán
csupa olyan ember lakik, a ki nem szereti az igazságát a városházán
keresni. Ezek aztán csak úgy magánúton törekszenek a gyárammal együtt
maguk közül megszöktetni: nem kapok én itt tintát, ha magamnak nincs.
Elkezdtem a korcsmáros kabátjának a zsebében kotorászni. Az ilyen
korcsmárosnak szokott a zsebében irószerszám lenni. Csakugyan találtam
egy üvegcsét. Piros tinta volt biz az: valószinüleg fuchsin. (Nem iszom
nála több vörös bort.)
– No ez jó lesz. Tollat majd huzunk ki a tollseprüből s megfaragjuk.
Papirost szakítok ki a tárczámból. No hát irja az ur. Nyugta ezer
forintról.
– Elébb beszéljünk a Kozákkal.
– No hát hivassa fel az úr a Kozákot.
– Nem jön az ide fel.
– Miért nem jön fel?
– Ejnye már no. Hiszen mondtam. Szerelmes a leányba s aztán haragszik
rá.
– Azért haragszik, mert szerelmes? fel tudom fogni csekély eszemmel. No
hát menjünk mi le a Kozákhoz.
– Nem bánom, menjünk: de nem felelek róla.
Az emeletbe vezető rozzant lépcsőkön csak lejutottunk ép kézláb, de a
souterrainhez vezető lépcsőknél már nagyon jó volt a púposnak előlmenni,
hogy ha a nyirkos lépcsőn el kell esnünk, ne ő essék az én nyakamba,
hanem én az övébe.
Egy kis szük kamra, a minek az ablaka egy harmadrészben a földszinen
fölül emelkedett, volt a Kozák úr tanyája, a kit látogatni jöttünk. Egy
szalmaszék meg egy hárságy volt benne; az ágy alja volt a könyvtár.
Az említett férfiu mintegy harminczöt éves lehetett; a fakó bőr
megfeszült az arczcsontjain, bajusza, szakálla olyan volt, mint a
jégverte vetés, a mire feliben sem vállalkozik kaszás; ellenben a
savószinü haja hosszan volt leeresztve a vállaira. Mélyen beülő
szemeinek fenyegető tüzét csillapítá a szemüveg. Egész tekintete
ünnepélyes, komor, visszataszító volt.
A púpos bemutatott neki a fölvett nevemen.
Erre a tisztelt úr odalépett hozzám s ráhágott a lábamra.
Már most én aztán nem tudtam, hogy azért történik-e ez, mivel hogy abban
a szük szobában, ha három pár láb közül az egyik lépni akar, okvetlenül
a másik két pár közül egyre rá kell lépni, vagy pedig, hogy ez az a
bizonyos jeladás, a miről a nihilisták egymásra ismernek? Azt már tudtam
egy ujságiró barátomtól, hogy a nihilisták nem titkos kézszorítással
(mint a szabadkőmüvesek), hanem titkos lábra lépéssel üdvözlik egymást.
A ki nem adja vissza az üdvözlést, vagy azt mondja utána, hogy «pardon!»
az nem a szövetséghez való.
A gyáros mondta a csendes társnak, hogy én dinamitot akarok vásárolni –
en gros.
A csendes társ megszólalt olyan hangon, mintha talpa alul beszélne.
– Miféle minőségben? Mint töltényt? Bickford gyutacscsal? Egyszerűt?
Összetettet? Azt csak tudnom kell nekem.
Nem akartam elárulni, hogy nem értek hozzá.
– Mindenféle fajtából vegyest: a mi csak itt kapható!
Azok a sötét szemek úgy villogtak felém a szemüvegen keresztül.
– Jőjjenek velem.
Azzal előrement, keresztül-kasul vezetve egy rettenetes bűztámasztó
kádak és retortákkal teljes pinczebolton, egy vasajtóval lezárt
raktárig. Üveggel fedett lámpa volt a kezében, a mit senkinek sem adott
oda. A pokol tornáczában jártunk.
A kész árú ládákba volt csomagolva s mindegyik ládára felirva lángveres
betükkel, hogy hány dynamit-töltény van benne.
Kozák úr felnyitogatta a ládák tetejét, a mik külömböző nagyságú
töltényeket tartalmaztak, s kérdezte tőlem, hogy melyik tetszik?
Én úgy tettem, mint a ki ért hozzá. Mind valamennyit kicsinylettem.
Nagyobbakat szeretnék látni.
Végre a legbelső szegletből huzott egyet elő.
– No, úgy hiszem ezek elég nagyok lesznek. Mondám olyan bölcs képpel,
mintha csak a czukoradó-törvényjavaslathoz szólnék.
– Elhiszem azt. Egy milliónyolczszázezerszeres ellenállási erőre vannak
számítva.
– Ugy hiszem, hogy ez elég lesz nekem.
– Tehát ez tetszik? kérdé tőlem gyanusan, s a mig a ládát nyitogatá, a
balkarján feltürte a kék blousea ujját, s ott láttam a bőrére
tetovirozva a nihilista jelvényt: egy veres zérust, alatta két keresztbe
tett tőrrel.
Ez csakugyan jeladás!
Csakhogy én azt nem tudom visszaadni; mert ilyen jelvényem nekem nincs a
karomra tetovirozva, hogy én is előállhassak vele.
– Igen is, ez kell.
Arra Kozák úr fejébe huzta a sipkája ernyőjét, s rideg durva hangon
mondá:
– Ez pedig nem eladó!
– Miért nem?
– Mert már ennek gazdája van; a ki el fog érte jönni.
A púpos vitatkozni akart vele; de arra Kozák úr neki lódult a lámpással
s kiment az ajtón; ha sötétben nem akartunk maradni, utána kellett
nekünk is mennünk. Ránk sem ügyelt többet, visszament az odujába,
hanyattvágta magát a hárságyra; felvette a székről az oda letett
brochuret, s elkezdett olvasni; mig a púpos dühösen szidta és
capacitálta. Én ott hagytam őket s felmentem a lépcsőn. Végezzék el
egymás között.
Nem sokára a gyáros is utánam jött, egészen rekedtté veszekedve magát a
csendes társsal.
– No, lássa az úr! ilyen bolond ez! Hiába mondom neki, hogy mindjárt itt
lesz a licitatio, s akkor aztán dobra ütik minden készletünket, csak azt
feleli rá, hogy annak, a ki e nagy töltényeket birni akarja, az utolsó
pillanatban meg kell jelennie. – Fanaticus egy ember ez!
Szép egyetértés van ennél a háznál. – Itt minden ember fél egymástól, a
szegény leány valamennyitől s az egész háztól fél az egész városrész.
S ez nekem nagyon tetszik.
– Hanem hát már most, uram, egy negyed nyolczra. Ha ön nem siet, másfél
óra mulva itt lesz a végrehajtó s elkótyavetyélik magát Kozák urat is,
ha nem akar a helyéből mozdulni. Annál fogva én azt tanácsolom önnek,
hogy fogadja el tőlem a kinált összeget, mint előleget, s azután majd
ledynamitozzuk apródonkint a tartozást; nem kell az nekem egyszerre.
– Gyerünk fel a szobába: itt ne beszéljünk, minden szomszéd füle itt
van.
«Szoba» annyit tett, hogy Ágnes szobája.
A leány készen volt már a hajával, a gazdasszony meg a reggelivel. A
czikóriás kávé valami átlátszó tejjel ott párolgott az egyetlen
asztalon, természetesen abrosz nélkül, ellenben két fülehagyott
findzsában. Egy tegnapi zsemlye volt hozzá megaprítva szeletekre.
Kértem az öreget, hogy lásson hozzá, mig el nem hül. A krapula utáni
mogorva kedélyre nagyon jótékonyan hat a forró kávéféle. A leány is
hozzá ült: nem mondta, hogy ma már kávézott egyszer. Tőlem is
megkérdezték, hogy hát én iszom-e? de én azt feleltem, hogy csak
paprikás szalonnát szoktam reggelizni.
A közben egészen ráértünk az üzletünkről beszélni.
Nem volt olyan könnyü azt az ezer forintot nyélbe sütni.
Az öreg abban gyanakodott, hogy hát ha szép czim alatt ki akarom őt a
pokoltüzes gyárából firunczvánczigolni ezzel a pénzráerőltetéssel.
Szerelmes volt a gyárába: valóságos pyromaniacus volt.
– Hát nem bánom; én odaadom önnek ezt az összeget – kölcsön; – váltóra.
Váltó mindig van nálam.
De az az öregnél is volt.
Most meg azon gyanakodott, hogy hátha uzsorás vagyok. Mert hej,
furfangos nép az! Mikor megtudja, hogy valakit exequálni akarnak,
odamegy hozzá: «Azt hallom, önnek pénzre van szüksége? Én adok kölcsön.
Csak ötös kamatra.» – «Ide vele!» Mikor aztán a pénzleszámlálásra kerül
a sor, akkor sül ki, hogy hónaponkint volt értve az ötös kamat. Három
hónap mulva aztán ő jön exequálni.
Tehát legelőször is azt kérdezte tőlem a púpos:
– De milyen kamatra?
– Megmondom őszintén, hogy igen nagy kamatra adom. Azt kivánom kamat
fejében, hogy a mig az úr e váltót be nem váltja: addig a leányát sem
egy rossz szóval, sem pedig tettlegeskedéssel érinteni nem fogja.
Ágnes erre felugrott az asztaltól. Tűzláng lett az arcza.
Az öreg azonban nem engedte elfutni. Odahúzta magához.
Most értette meg egészen a dolgot! Hiszen nem uzsorás ez a vendég úr. –
Hanem sokkal rosszabb. Egészen az ő ideálja ez az úr.
Odavonta a keblére a leányát s megcsókolta a homlokát gyöngéden.
– Mátul fogva áldásom reád!
A leány reszketett.
Vettem észre a púpos szándékát: hogy oda akarja ültetni a leányát arra a
székre, a melyiken én ülök. – Én hát fölkeltem róla.
– No hát áll az alku? kérdezém.
– Áll! E naptól fogva szentség lesz ezen szoba.
Derék férfiu!
– De nehogy feledésbe menjen az a szép igéret, hát tegyük irásba.
Kaptam egy darab krétát (a korcsmáros zsebében szokott az lenni: nem is
volt dupla) azzal fölirtam az ajtóra kivül is belül is:
«Ezen szoba szentély mindenkire nézve!»
A púpos ez alatt megirta a váltót a piros tintával. Abból tudtam meg,
hogy «Templomtornyai Haggeusnak» híják. Jó családból való lehet.
A mint aztán a pénzt és a váltót kicseréltük, megveregette a leányának
az orczáját.
– No most én elmegyek dolgaimat rendezni. Te pedig ma nem mégy a
varróba. Soha sem mégy oda többet. Nem engedlek többé idegeneknél
dolgozni. Megélsz mint az én leányom, magadhoz illő módon. A mig én
odaleszek, itthon maradsz, és a mi drága jó barátunkat illendően
elmulattatod. Engemet aztán itt a kis ajtón eresztesz ki, hogy Kozák ne
lássa meg, hogy magamba megyek ki. Kérem az urat is, kedves jó barátom,
hogy ha máskor meglátogat bennünket, ezt a kis ajtót használja. Innen
egyenesen az utczára lehet jutni. Senki se veszi észre. Holnapra
csináltatok hozzá egy extrakulcsot.
A derék jó ember maga vitt oda a kis szobából nyiló kamrácskába, a
honnan egy kis ajtó nyilt, a melyen nem nagy ugrással le lehetett jutni
egy káposztás kertbe s onnan ki az utczára: némi kis kapaszkodással
ugyanezen az úton vissza.
Ez hát egészen rendben van. Jobb embert kivánni sem lehet mint Haggeus
úr – délelőtt.
Mikor visszaléptem a leány szobájába, a szegény ott állt sápadtan az
asztal mellett s nagy búsan nézett arra a kis kosárkájára, a miben
mindenféle kötő, varró szerszámai álltak. Azzal szokott karonfogva
sétálni a varróig máskor.
Nem várta, hogy én szólítsam meg. Nagy bátorság volt benne.
– Tudja ön, hogy mi jót tett ön most velem?
Nem tudtam kitalálni.
– Azt, hogy most már az atyám mind azt a bántalmat, a mit eddig reggelre
és estére szokott felosztani, ezentúl megduplázva adja ki egyszerre
este.
– Ne féljen semmit. Gondoskodom én arról, hogy ez az én feliratom itt az
ajtón este sötétben is respektálva legyen. Hanem elébb kérek öntől
valamit.
Csak a fejét rázta. Nem hitte, hogy olyasmit kérhetek tőle – az
előzmények után – a mit okvetlenül meg ne kelljen tagadni.
– Adjon nekem most egy kötőtűt.
No azt ugyan soha ki nem találta volna.
Ezt nem tagadhatta meg, kihuzott egy kötőtűt a kosarából s kiváncsian
várta, hogy ugyan mit kezdek vele?
Én pedig azt kezdtem vele, hogy a kabátom ujját feltürtem a karomról, s
aztán a veres tintába mártott kötőtűvel apró pontokat raktam fel a
bőrömre, a mikből egy zérus meg két összetett tőr került elő.
Mikor a leány észrevette, hogy mi sül ki ebből, ijedten ugrott oda
hozzám s megkapta a kezemet.
– Mit akar ön? Tudja ön, hogy mit cselekszik ön most?
– Tudom.
– Az Isten szerelmére! Hisz ön akkor el van veszve!
– Sokszor elvesztem én már, úgy látszik rossz pénz vagyok, mindig
megkerültem.
Nem feleselt velem többet: bátor gyerek volt ez. Kapta a zsebkendőjét s
letörülte a karomról az abracadabrát. Még nedves volt.
Nevettem én azt. Azért ott maradt a tetovirozás.
– Nem megy ez le, – ne féltse; – a jóféle fuchsint szappannal se lehet
lemosni a bőrről. Ne is féltsen engem a semmitől. Én hetedik gyerek
vagyok. – Megyek vissza Kozák úrral beszélni. – Ön pedig csak menjen a
maga varróintézetébe. Legjobb önnek ott. Aztán este ne féljen haza
jönni. Nem fogja önt bántani sem az apja, – sem más-valaki.
Milyen öröme volt a szegénynek, hogy azt a kis kosárkát megint a karjára
ölthette!
Milyen boldogság az némely leánynak, mikor a kézi munkájához
visszaszabadulhat. Nem értjük azt mi férfiak.
Kezemet nyujtottam neki s ő azt megszorította.
De már most tegyünk ide megint három pontot, mintha három dynamit bomba
volna.
* * *
Én is azon kezdtem Kozák urnál, hogy rá léptem a lábára.
Már akkor munkában volt, fűtötte a katlant. Mint igaz demokrata, nem
szégyelte a legalacsonyabb munkát sem.
Visszahágta a lábamat.
Erre én felgyürtem a kabátot és a máncsetlit a karomról s odafitítottam
a jelvényt.
Ezt meglátva, keresztül huzta az újját a száján, a mi nem tudom, hogy
ismét nem valami nihilista jeladás volt-e? Minden gesticulatiója ennek
az embernek valami olyan különös volt, a milyet közönséges emberek soha
sem használnak.
– Tehát itt az idő? Kérdezé tőlem, hosszú haját a füle mögé igazítva.
– Itt van. – Mit mondhattam volna neki egyebet?
– Akkor átadom a Phlegeton cseppjeit. E szóknál a jobb keze mutató
újjával a baltenyerébe bökött. Nekem pedig ki kellett találnom, hogy a
pokolbeli tűzfolyamnak a cseppjei nem lehetnek egyebek, mint a kérdéses
dynamit töltények.
– Nagyon jó lesz. Az ára?
– Semmi. – Közöttünk minden köztulajdon. A mi az enyim az a tied, a mi a
tied, az az enyim. Most én adok a szent czélra, majd mikor kell a szent
czélnak, akkor rákerül a sor arra, a mi a tied.
(No, ha az a szent czél megkaphatja azt, a mi az enyim: az összes
adóságaimat, attól lesztek igazán nihillé.)
– Hanem egy gyenge scrupulusom van, – mondám, – nincsenek ezek a holmik
hatóságilag összeírva és lefoglalva?
– Hát ismerünk mink hatóságot? lefoglalást? A mit itt nem találnak, arra
megesküszünk, hogy nem volt itt. Nekünk semmi közünk se Péter
apostolhoz, se Pilátushoz. A mi megváltónk Barrabás, a kit a nép
szabadon bocsáttatott, míg a másikat keresztre feszítteté.
– Jól van, kifordított apostol barátom. Tehát a Phlegeton cseppjeit
elvitethetem, ha akarom.
– Nem, hogy ha akarod, hanem ha kötelességed.
– Ezzel a bányában nagyszerű robbantásokat fogok elkövetni.
E szóra megölelt, megcsókolt.
– Igen. A «bányában». Abban a bányában, a hol a nép véres verítékéből
ássák az aranyat, abban a bányában, a hol a nép könyjeiből vágják a sót,
abban a bányában, a hol a nép lánczaihoz való vasat teremtik elő…
– Én a nyerges-új-falusi márványkő-bányát értettem.
– Ejh! testvér! szólt galléromat megfogva. Minek e bizalmatlanság? Engem
az álnévvel tévútra nem vezethetsz. Tudom én az igazi nevedet jól.
Láttalak elégszer abban a «bányában». Mikor ti odalenn dolgoztatok,
mikor furtátok azokat az aknákat a nép szívébe, sokszor ott voltam a
karzaton, azt is tudom, mely helyen ülsz, a jobb oldalon. Helyes. Így
még jobban takar az álarcz. Semmi bizodalmam azokhoz a mindent kifecsegő
szélbalokhoz. A ki a mi hivünk, az hallgat és tesz. A te neved
(megmondta hogy hivnak).
Resteltem a dolgot. Ezt szerettem volna titokban tartani.
– Értelek egészen. Monda ő. Ez előtt a vén bolond előtt titokban kell
maradnod. Ez délelőtt a pénzt szereti, délután a bort, este meg a
becsületet. Délelőtt kész volna elárulni a szent ügyet pénzért, délután
borért, este becsületért. Előtte titkolózni kell. Hanem a leánya mindent
tudhat.
– Tud is. Neki megmondtam az igazi nevemet és állásomat.
– Tehát már ismeritek egymást?
Azt hittem, most mindjárt tőrt ránt elő s keresztül ront rajtam.
Ellenkezőleg, megölelt s az orrát az orromhoz értette.
– Így már nagyon jól van. Akkor megnyertük, a mi még hiányzott. Mert
vigyázva kell minden lépést tennünk. Köröskörül vagyunk fogva a
rendőrség kémeivel. Minden mozdulatunkat titkos rendőrügynökök kisérik
figyelemmel.
(Ahán! Ezért nincs hát arra mifelénk semmi rendőr, mert mind a
Suttogó-utczában van összpontosítva!)
– Ha mi ezt az egész láda robbantó szert innen egyenesen a te lakásodra
szállítanók, egyszerre megtudnának mindent. Ezt úgy kell áthordani egyes
darabonkint. S az ismét egyenlő baj volna, ha akár te járnál ide
gyakrabban, akár én látogatnék el hozzád. A kémek mindjárt rosszat
gondolnának. Hanem a leány mindennap elvihet a kötőkosárkájában
egyet-kettőt hozzád, s abból senkisem fog semmi rossz gondolatra jönni.
Te fiatal vagy s gazdag, a leány szép és szegény. Senki sem
gyanakodhatik rá.
A bámulat meglátszhatott az arczomon, mert a talált testvérem
hozzáfogott a commentáláshoz.
– No hát micsoda? Azt fogják róla hinni, hogy nem becsületes leány. De
hát micsoda képtelenség az az egész becsületről való ábrándozás? Hát az
nem olyan önzés, mint a birtokvágy? Egoizmus és kizárólagosság. Magán
becsületet nem szabad senkinek tartani, csak közös becsület lehet.
In genere el kellett fogadnom a thesist, de mégis gyönge scrupulusomat
fejeztem ki az iránt, hogy in specie az emberiség szebbik nemének miként
fog hasznára válni az a collectiv becsület?
– Az csak fogalomzavar. Társadalmi előítélet, a mit meg kell törni.
Ehhez nekünk semmi közünk. Ki nevezi a rózsafát becstelennek azért, hogy
a rózsáját leszakítják? A közügyet szolgálni kell mindenkinek, testével,
lelkével. Kiki azt hozza áldozatul, a mi legkedvesebbje, egyik az eszét,
másik az erejét, harmadik a vagyonát, negyedik a szépségét. Ezt én
sokszor magyaráztam annak a leánynak, de nem találtam nála fogékonyságot
annak megértésére. Ha neked jobban sikerült, annak örvendek.
– A patvart! Pedig föltenné rólad az ember, hogy szerelmes vagy abba a
leányba.