egészen tökéletes, de kezdetnek elég. Téglából van és olyan formán
támadhatott, hogy az utcza szegletén egyszer valaki házat akart építeni,
téglát hordatott már; hanem aztán megbánta és felhagyott vele, inkább
otthagyott téglát, meszet, homokot s eltagadta, hogy az övé a fundus. S
aztán éjjel minden azon menő elvett kettőt-hármat a téglahalmazból s azt
egy-egy lépésnyi távolban maga elé rakta a sárba, s így aztán megalakult
végig a trottoir, czélszerü hézagokkal.
Hanem ennek a boulevardnak nagy hamar vége szakad; egy hatalmas nagy
posvány elállja az utját. Abba már nem lehet belemenni a mi egylovas
szekerünkkel; mert odaragad. Le kell szállni: itt kezdődik a
Suttogó-utcza.
Az utolsó olajlámpás ott pislog a szegleten, egy lámpásfára feltüzve:
túl rajta mélységes sötétség, melynek a magas horizontján egy-egy visitó
tűzszemü gőzmozdony sikamlik egyszer-egyszer végig.
– Ez a mi utczánk. Suttogá a védenczem, a mint lesegítettem a
kocsiülésből.
Itt a salétrombüz uralkodik.
– Az ott az apám gyára, szólt egy nem igen magas vaskéményre mutatva, a
miből fehér füst szállt volna fel, ha a szél le nem verte volna.
Most aztán szükség volt a nagy botra.
A végig döczögő szekeret minden oldalról csaholva kisérték a
szemétdombokon őgyelgő kóbor, csikasz ebek, azokat el kellett verni a
testemről, s azontúl is vigyázni ugyan magamra, hogy a mint egy-egy kapu
előtt elhaladtunk, az udvarból orozva meg ne rohanjon egy éhségben dühös
kuvasz, a mit, ha a kapu alatt visszaszalajtottam: azon volt, hogy a
kerítésen keresztül ugorjék a nyakam közé.
Aztán pedig itt a lába alá kell vigyázni az embernek. Mert nincsen ilyen
utcza több a világon sehol. Minden háznál van valamiféle gyár, a mi
külömbnél-külömbféle disznósággal foglalkozik. Annak mindegyiknek az
udvarából jön ki az utcza közepére, minden szemérmetes takarózás nélkül,
egy széles és mély árok, a mi a gyárból a mindenféle moslékot levezeti.
Azokat aztán felveszi egy közös csatorna s abban aztán ott is maradnak.
Ezért nem lehet ide szekérrel bejönni.
Azokon az egész utczát keresztül szelő árkokon aztán egy-egy szál
gerenda vezet át, a miről ha le talál lépni az ember, nyakig esik bele
valamibe, a mi akármi, csak nem parfume.
Alig haladtunk egy pár árkon keresztül (az árkokat nevezem stáczióknak),
a mint egyszerre veszett lárma támad a korcsma felől; a miből annyit
lehetett kivenni, hogy valakit a fényes vendéglő kebeléből a dicstelen
sárba kidobtak és míg a kocsmaajtót be nem csukták, valami kintorna hang
visitozott az éjszakába. A kellemetlenül érintett egyéniség pedig
elkezdett káromkodni és szitkozódni. Káromkodott magyarul és
szitkozódott németül. Együtt szép az. A mellett a korcsmaajtót kezdte
döngetni valami tégladarabbal. Akkor aztán kijött a korcsmáros, s a hogy
a pufogásából kivehettem, a bika-csökkel jó sort vert a rendőri kihágást
elkövetőnek a nyaka közé a nélkül, hogy a büntető codex életbeléptetését
bevárta volna. A kifizetett honfitárs azután ordított, mintha a haza
volna veszedelemben, s az által, hogy a szenteket és a szűz Máriát
emlegette, azon megnyugtató elővéleményt költé maga iránt, hogy nem
zsidó, hanem igazhitü keresztyén.
– Jaj, kérem, siessünk, rebegé rémülten az én kis védenczem, hogy utól
ne érjen bennünket.
Sietni pedig lehetetlen volt, mert válogatni kellett az utat, hogy az
ember egy-egy követ találjon, a mi a sárból kiáll.
– Ne féljen kisasszony; biztatám. Nem jön az ebbe az utczába.
– De ide jön. Ide tart az, én tudom.
– Aztán nem lát az meg bennünket a sötétben.
– Dehogy nem lát. Olyan az, mint a bagoly; mindig éjjel jár, nappal soha
sem jön az elő. Messziről észre vesz bennünket s akkor utánunk rohan s
belénk köt.
– No az neki lesz rosz: mert akkor ezzel a bottal olyat nyujtok rajta
végig, a milyet még nem kapott a Suttogó-utczában.
– Az Istenért, dehogy teszi azt! Hisz ez a bátyám! Ismerem a hangjáról
meg a nótáiról.
A jajgatás és káromkodás elvégeztével ugyanis az irányadó egyéniség
elkezte dalolni azokat a szép Gassenhauereket, a mikben a német
népköltészet úgy excellál: különösen szép az, a miben poloskák jönnek
elő.
– Tehát önnek bátyja is van? Kérdezém védenczemet, a ki előttem sietett,
oly biztosan, mintha sötétben is ismerné itt a járást. Valjon miféle
mesterséget űzhet, hogy csak éjszaka van mellette ébren?
– Nem. Ne gondolja ön. Nem tolvaj. Csak azért nem jöhet ki nappal, mert
szökött katona. Valamit elköltött, azért szökött meg.
Respektábilis atyafiság! Egy bátya, a ki szökött katona.
– Tehát csak bújában iszik? kérdezém. Külömben jó fiu. No majd beszélek
a honvédelmi miniszterrel meg a katonai főparancsnokkal, s szükség
esetén a hadügyminiszterrel is, ha Bécsbe felmegyek a delegatióval, s
kieszközlöm, hogy nézzék el a vétségét, s mentsék fel a büntetés alól.
Majd talán egy kis alkalmazást is találunk a számára.
– Azt, azt! az Isten megáldja érte! Sóhajta a leány s úgy látszott, hogy
kezdett már hozzám bizni.
Az érdemes bátya pedig, a kinek nincsen egyéb hibája, mint hogy szökött
katona, a ki valamit elköltött, s azért bújában iszik, nappal aluszik, s
ha fölébred, verekedik, a midőn a Suttogó-utcza bejáratánál meglátta azt
a szekeret, mely bennünket idáig hozott, természetesen hogy belékötött a
kocsisba. Eleinte csak összefeleseltek, utoljára a kocsis az
ostornyéllel a nyaka közé huzogatott, akkor az elkezdte a kocsist
tégladarabokkal hajigálni, arra a kocsis kapta magát, elhajtatott, ott
hagyott engem a magam sorsára: a kedves bátya pedig futott utána,
torkaszakadtából kiabálva: «fogjátok el! tartsátok fel!» Legalább ezt
elvitte a nyakunkról egy időre.
Végre egy helyen egy kut elé értünk, mely a leggeniálisabban az utcza
közepére volt elhelyezve, s onnan vezetett be egy deszkavályu egy
rozzant palánku udvarra, hogy az arra menőnek a kutat körül kellett
kerülni, ha nem akart a vályún keresztül mászni. Itt az én védenczem
megfogta a kezemet s azt mondta, hogy már csak bizzam rá magamat, majd ő
elvezet ebben a tömkelegben, a mi következik. Mert soha se hallották itt
hirét fővárosi közmunka-tanácsnak. Minden ember azt épit és oda épit, a
mit és a hová tetszik; a mi üres tér, az mindenkié; ha a szomszéd elejbe
épít a szomszédja ajtajának egy putrit, akkor az meg van fogva;
ellenben, ha nem tetszik a szomszédnak, hogy a másik szomszéd utjában
áll, rést tör a kerítésen s bejáratot csinál magának az udvaron
keresztül. Ilyenformán kellett az én nytroglycerines compagnonom házához
is eljutni egy harmadik szomszéd udvarán keresztül. Jó szerencse, hogy
ez nem tartott kutyákat, mert zsidó. Tudva van, hogy a közrendü héber
polgártárs kutyát meg madarat nem szokott tartani, inkább kis gyereket
szerez magának, annak a tartása sem kerül többe.
Innen aztán egy fakilincsre járó ajtón át egy kertfélébe jutottunk, a
miben legtöbb volt a fosztott tollszár és csonthalmaz; egy szögletben
még a sátoros ünnepekről ott maradtak a száraz lombok négy karóra rakva,
ahoz voltak kötve különféle kötelek, a miken válogatott rongyos
mindenféle lebegett, a mit fehérnemünek hittak fiatal korában.
Az erre következő palánkon keresztül már látható volt a gyár kéménye,
sőt érezhető is annál a földre szálló füstnél fogva, a minek olyan
émelygős, langyos, sós-édes illata van.
Ennek a palánknak ajtaja is volt, de az be volt zárva. Belül pedig egy
irtóztató nagy dühös szelindek ugatott ránk s szakgatta fogaival a kapu
alját: ugrált fel a kerítésre, de az nagyon magas volt neki.
– Maradjon ön itt, kérem, szólt erre a védenczem, míg én valahol
bejutok, s aztán a kutyát megkötöm s az ajtót kinyitom.
A kedves teremtés talált a palánkon egy olyan helyet, a honnan egy
deszka kijárt. Ugy látszik szándékosan csinált rés volt, a bennlakók
kényelmére: hogy ne kelljen kapukulcsot hordani magukkal. Azon keresztül
jutva, láttam, hogy bement a házba: bizonyosan a kapukulcsért; s én
egyedül maradtam a neheztelését folyton nyilvánító kutyával. Volt a
zsebemben (azaz a korcsmáros kabátjában) egy knakkwurst; azt elővettem s
behajigáltam neki a kapu alatt, hogy ne csináljon olyan nagy lármát.
– No, gondolám magamban, a mint itt egyedül maradtam ebben a
putribabylonban, ha most engem az én védenczem itt felejt, ellenben a
«szomszéd» rajtakap, hogy a kutyát iparkodom megvesztegetni:
összeröffenti a népséget, azt sem tudom merről jöttem ide: elcsipnek,
bekisérnek Thaisz Elekhez, s holnap ott lesz a Zsornálban, hogy X.
képviselő «auf frischer That ertappt», a mint épen a fehérnemüeket
akarta a kötélről ellopni!
Aggodalmaim nem sokára megszüntek: a sötét házban egy ablakot láttam
megvilágosodni az emeleten, (a ház emeletes volt) azután egy ajtó nyilt
meg az udvar felé, s onnan is világosság támadt elő. Védenczemet láttam
kilépni, egy hosszú, csontból alkotott hölgy kiséretében, a kinek, a
szokatlan látogatási órához képest nem egészen elfogadáshoz illő volt a
toilettje. Ennek a kezében volt egy sodronynyal bevont lámpás.
A mig a csontvázhölgy a nagy szelindeket odacsalogatta magához, hogy a
lánczához hozzá kösse, az alatt az én ismeretlen nőm kinyitotta előttem
az ajtót s bevezetett az udvarra.
Tarjagos hordók, kádak tátongtak mindenütt szerteszéllyel, némelyikben
gyanus folyadék, lúg vagy micsoda.
– No! csakhogy hozott már haza valahára a kisasszony egy urat magával!
Csinos legényke!
Ezzel a szóval köszönte fel az élő csontváz; végig világítva rajtam a
kocsilámpással.
A leány bosszusan ütött a szájára.
– Fogd be a szádat! Ez az úr az atyámat keresi üzleti ügyekben.
A palæontológiai hölgynek nem nagy fáradság kellett hozzá, hogy
vigyorogjon.
– Tudjuk azt már! Igy szokták azt. Én is voltam egyszer fiatal, nekem is
volt szeretőm.
(Terringettét! Ez akkor lehetett, a mikor a halál még garçon volt.)
– No csak tessék felsétálni a kisasszony szobájába! mondá, hozzám
fordulva s megtapogatva a karomat. Ez a legalkalmasabb óra. Én
kinmaradok a konyhában s ha az alatt megjön az ifjur, majd kituszkolom.
Az öreget aztán majd szépen meglepjük, ha fölébred.
Ez alatt beterelt a házba, a minek a falai ragyogtak a lámpásnál a
nyiroktól. Egy rozzant csikorgó lépcső vezetett fel az emeletre, a
melynek az első lakosztálya volt egy konyha: abból lehetett felmenni a
padlásra. A konyhát nagyon kevés edény diszité; ellenben ott volt
felállítva a csonthölgy toilette asztala, egy tükörrel, a miről az
amalgama már mind levált s annak a fiókjából kilógó chignonnal. A
tüzhely mellett volt az a szétnyítható pad, a mi feltárt alakjában
nyoszolyát helyettesít. Minthogy épen most keltek fel belőle, tehát az
utóbbit képviselte épen.
– No csak tessék besétálni a kisasszony szobájába! unszolt a derék
hölgy, az öklét a hátamba fúrva: majd szólok, ha az öreg fölébred. – S
azzal meggyujtott egy gyertyát, s aztán betette utánunk az ajtót.
Széttekintettem a kis szobában. A lehető legnagyobb egyszerüség
uralkodott benne. Se szőnyeg, se tükör. Egy tiszta fehérrel behuzott
ágy, egyetlen kicsi vánkosával. A fölött volt egy kis fekete rámába
foglalt kép, fátyollal letakarva. (Azt szerettem volna tudni, hogy kinek
a képe lehet?)
Azután volt egy ócska diván, meg egy pár szék az asztal körül; azon az
asztalon volt egy pohár tele valami kékes zöld folyadékkal, – aztán meg
egy – borotva.
Mikor egyedül maradtam a leánynyal a kis szobában, az egy olyan
sajátságos tekintetet vetett először rám, azután meg az asztalon levő
tárgyakra, a miből mindent megértettem. Ez a leány előbb válogatott a
halál nemeiben, mielőtt elhatározta volna magát, hogy a Dunába ugrik.
Mit keres egy leány asztalán a borotva? – Most is válogat?
– Ön el van fáradva, szóltam hozzá; meg is fázott. Pihenjen le. Én
odakinn a konyhában fogom megvárni, mig az atyja fölébred. Jó alvást.
Azzal magára hagytam s kimentem a konyhába.
Ott pedig sötét volt; mert az a némber magával vitte a lámpást.
Még is rátaláltam valahogy az ülőkére. Már megint paddá volt
visszaboszorkányozva. Arra leültem s elkezdtem rajta gondolkozni, hogy
mi lesz ennek a vége? mint valami modern novellairó, a ki maga is
szeretné, ha megmondaná neki valaki, hogy lyukad ki az ő megkezdett
históriája?
A leány hálószobájának az ajtaja épen szemben volt velem. Annak a felső
részén végig volt hasadva a deszka s keresztül szürődött rajta a
világosság.
Én bizony nem kértem engedelmet a lelkiismeretemtől, hogy odalopózzam és
beleskelődjem a szobába. Ime meggyónom, s felold a bünöm alól a pap –
vagy a papné.
A leány még mindig ott állt az asztal előtt s merően bámult arra a két
veszedelmes tárgyra. Nehányszor végig törülte homlokát, mintha zilált
hajtincseket simitana el onnan; a mik pedig nem voltak ott. Majd meg
mind a két kezével eltakarta az arczát. Azután undorodva összerázkódott.
A kezeit összekulcsolta görcsösen. Végre fölkapta azt a poharat az
asztalról, az ablakhoz ment vele, azt felnyitotta s kiöntötte a sötétbe
a pohár tartalmát. Az valami jóféle méreg lehetett. Azután a borotvát
vette fel a kezébe, felnyitotta, megnézte a pengéjét; olyan furcsán
mosolygott hozzá, talán megtetszett neki, hogy a fényes aczéllemez tükre
milyen fintorképet mutat neki vissza. Beszélgetni látszott hozzá.
Alkudoztak egymással. A borotva tagadta, mintha ő olyan hires nőcsábitó
volna. Nem kér többet, csak egy csókot. Csak egyszer fáj az, többször
nem. Ha jó nem volna, nem kivánnák. A leány nem adta meg magát. Fejével
tagadólag intett, s azután becsukta a borotvát, megbiztatva, hogy no
majd máskor! s végre eldugta az ágya fenekére.
Akkor aztán keresztbe tette a két kezét a mellén és egy nagyot sóhajtva,
felemelte az arczát. Ha én most festeni tudnék!
Most egy heves mozdulattal lekapta a fátyolt az ágya fölötti képről, a
mi addig be volt takarva, talán, hogy ne lássa a mi itt történik. Én is
ismerem azt a szép fiatal «Urat»; sokszor láttam: rendesen tövis koszorú
van a homloka körül. Az előtt térdre borult a leány s ugy maradt, arczát
ágytakarójába temetve mozdulatlanul.
Én pedig visszamentem a lóczára s a fejemet a kezembe téve, gondolkoztam
tovább, hogy hol végzem én ezt el?
Kinn a konyha ajtó előtt lassu csoszogást hallottam: bizonyosan a halál
felesége közelitett. Csendesen viseltem magamat a sötétben.
Csakugyan ő jött be. A lámpást kivül hagyta a folyosón, s aztán lehuzta
a papucsait a lábáról, hogy ne csoszogjon velük, ugy lopózott az
ajtóhoz, aztán beleskelődött a hasadékon. Nagyon gyötörhette a
kiváncsiság. Hagytam egy ideig bajlódni s aztán megszólitottam a
sötétben.
– Egyedül van.
Erre odafordult felém.
– Nini! hát az úr hol van itt?
– Ülök a padon.
– Minek ül ott?
– Várom, hogy megvirradjon.
– Ezt odabenn is megvárhatná.
Boszantott a jó asszony.
– Ugyan kérem, hogy lehet az, hogy kegyed oly sovány maradt?
Erre a surcoupra nem volt készen.
– Hogy én ilyen sovány maradtam?
– Mikor a többiek rendesen mind olyan kövérek.
– Micsoda? az úr engem talán olyan asszonynak néz.
– Csak olyannak hallom.
– Rosszul teszi. Én becsületes asszony vagyok. Gazdasszonya vagyok az
úrnak husz esztendő óta. Nincs nekem gondom senki szép leányára. Hanem
ezt a miénket sajnálom nagyon szegénykét; szeretném, ha elvinné innen
valaki.
– Már akár becsülettel, akár a nélkül?
A sovány hölgy behozta a lámpást s letette az asztalra. Ugy tett, mintha
nem hallotta volna a kérdést.
Azután leült mellém a padra.
– Épen tizennyolcz esztendeje, hogy ebben a mi környékünkben hire
futamodott annak, hogy egy menyasszonyt esketni visznek a vőlegényével:
fehér koszoru volt a fején; ugy szaladt utánuk minden ember ennek a
csodájára.
– Hát azóta nem házasodnak?
– De igen. Hanem csakugy koszoru nélkül.
– Szép kis fertály lehet ez a maguké.
– S a Suttogó-utcza annak a feneke.
– Ez volt a válasz ugyebár arra, a mit kérdeztem?
– Ez ám. Ugyan kinek jutna eszébe a Suttogó-utczába jönni háztüznézőbe?
Násznagyokat küldeni ide? Messze van ide a templom. Kinek mutogatná itt
valaki a fejkötőjét? Még letépnék a kontyáról. – No de menjen az úr, ne
magyaráztassa magának, mintha nem is tudná levágni odáig, a meddig
megsült. Hát hol halászta el ezt a leányt?
– Biz én, kincsem, kicsiny hija, hogy a Dunából nem halásztam ki. A
lánczhidon fogtam el, mikor le akart ugrani a korlátról.
– Ott van ni! Mindig mondom az atyjának, hogy ne bomoljon vele, mert
egyszer ez lesz a vége. Oh lelkem! Ezen a mi vidékünkön nem csak az
esküvő ritkaság, de még a temetés is. A mieinket többnyire a Rókusból
hordják ki. Azért szeretném, ha valami derék ember elvinné innen ezt a
jámbor szép leányt. Olyan kár volna a halaknak! Pedig elébb-utóbb oda
jut, mert olyan furcsa teremtés ez. Nem való ide a Suttogó-utczába. De
hiszen nem is itt laktunk mindig. – Mert lássa az ur, ennek az apja egy
nagyon tudós ember, csakhogy nincsen neki helyes esze. Ez mindent
kitalál, a mi csak lehetetlen. Olyan fáklyákat készit, a mik a viz alatt
is égnek. Tud olyan mesterséget, a mivel a legerősebb várat egy óra
alatt el lehet pusztitani. Azt mondja, hogy ha idegen kormánynak árulná
el a titkait, hát milliókat adnának neki érte, mert azokkal csak ugy
söpri el az egyik ellenség a másikat; de nem akar hazája ellen dolgozni.
Inkább meghal éhen. – Aztán az a legkülönösebb benne, hogy reggel is
más, meg este is más. Reggel, mikor felkel a nagy katzenjammerrel,
mindjárt nekem áll veszekedni. Mikor aztán velem kiczivakodta magát,
akkor megy a leányával zsörtölődni. Szidja, hogy mégis itthon van a
nyakán? Mért nem megy szeretőt fogni? Valami gazdag szeretőt, a ki
eltartaná! Valami nagy urat, honatyát, a ki a magas kormánynál
berekomendálná az apja találmányait. Addig szidja, mig csak el nem megy
a leány dologra. Egy varrónénál dolgozik szegény. Kap havonként nyolcz
forintot. S késő estig ott kell neki ülni. Este aztán már retteg, mikor
haza kell kerülni, csak ugy bujkál a háznál, mert az apja már akkor
várja a kancsukával. Már akkor részeg az öreg s egészen más ember, mint
délelőtt volt. Akkor meg azért üldözi a leányát, hogy merre járt?
Bizonyosan szeretőt keresni járt. Iszonyu nagyra van a becsületével, s
ugy prédikál a jó erkölcsökről, mint egy barát. Rendesen meg is veri a
szegény leányt. Az meg csak sir, nem tesz egyebet. Csodálom, hogy eddig
kiállta.
A némber a szemét törülgeté a kötényével.
A csontváznak hát szive is van.
Aztán megint elvigyorodott.
– Lássa az úr. Azért örültem meg, mikor az urat megláttam, hogy majd
mikor reggel megint idetoporzékol a gazda, hát azt mondhatom neki, hogy
ne lármázzon, megvan már a mit keresett s legalább azután délelőtt nem
veri meg szegény Ágnest.
Ekkor tudtam meg, hogy Ágnesnek hívják.
Nem állhattam meg, hogy megjegyzést ne tegyek rá.
– De hát ön miért nem védelmezi a szegény teremtést? Ön izmos, erős
asszonyságnak látszik.
– Az is vagyok én, lelkem, megbirkóznám én két olyan emberrel is, mint ő
kegyelme, de bolond ember az ám nagyon. Ha megfogom a kezét s nem
engedem, hogy kedve szerint kiverekedje magát rajtunk, hát azzal
fenyegetőzik, hogy lemegy a gyárba, s valamennyünket levegőbe vettet.
– Hogyan?
– Hát a nitroglycerinnel, a mit gyártanak.
– Mi az a nitroglycerin?
– Mi az a nitroglycerin? Hogy még azt se tudja az úr. Talán bizony
disznókereskedő méltóztatik lenni? Hát az az a szer, a mivel a
bányákban, meg az alagutakban a kősziklákat repesztik. Egy akkora
töltény belőle, mint az ujjam, elég arra, hogy ezt a házat szétdöntse, s
rendesen van belőle valami husz mázsa ide lenn alattunk. Most kivált
nagyon sok van, mert igen lement az ára s az öreg esküszik, hogy inkább
felrobbantja az egészet, mint hogy ilyen olcsón adja. Attól pedig a
holdvilágig repülünk. – Kitelik az öregtől akár reggel, akár este. Mert
ha ivott, eszébe jut a becsülete s akkor dühös, reggel meg, ha józan,
eszébe jutnak az adósságai s akkor kétségbeesett. Repülünk mi
elébb-utóbb.
Kedves kaland! Mondhatom. Egy dynamit-töltény-gyár fölött. Ezen a néven
már ismerem a portékát. De jót választottam ki stiller Compagnonságra!
– Azért szeretném, ha elvinné innen valaki az Ágnest! mondá végűl az
asszonyság.
Ezt mondva, eloltá a lámpásban a petróleum mécset a nő. Az ablakon
bederengett a hajnalvilágosság. Már a milyen hajnalfény Pesten van, a
Suttogó-utczában: egy harmada köd, egy harmada bűz.
A hajnalfény azt eredményezte, hogy az úrfi hazakerűlt. Neki nem kellett
kapunyitás, ő a keritésen szokott bemászni egész becsülettel, elébb a
hugának az ablaka alatt eldanolt egyet azokból a fertelmes
gassenhauerekből, a miknek nem tudok jobb nevet adni, mint «a költészet
muzsájának a cholerája», azután felfelé esdegélt valahogy a lépcsőn s
egyszer csak nagy kaparás után bedűlt az ajtón.
Gyönyörű példány volt. A hol nem rongyos, ott sáros. Összegyűrt kalapja
mellett egy piszkos csinált virág; ruháin alig volt már gomb;
nyakravalójának a csombókja hátúl lógott ki a nyakából. Duzzadt,
vörhenyes képének az egyik fele ütlegfoltokkal tarkállott, a mik
külömböző dátumuak voltak, piros kék és barnazöld színeik szerint
osztályozva, – az egyik füle vérzett. Valamikor fiatal korában szép fiú
lehetett. Most olyan huszonkét esztendős forma aggastyánnak látszott, a
jobb kezében volt egy nedves szivarcsutak, a melyiknek hol az egyik
végét dugdosta, hol a másikat a szájába, abban a hitben, hogy a másik
ég. A bal kezében volt egy főkötő.
A szikár asszonyság sietett őt elfogadni mindjárt a konyha ajtóban.
– No csak fel a padlásra, minden ceremonia nélkül.
A részeg ficzkó megbikacsolta magát.
– Nem megyek, Frau Rézi, ott megesznek a svábok.
– No csak eredj fel. Ott az ágyad.
– Jaj: ne fogja a nyakamat, Frau Rézi, mert kiabálok.
– Kiabálj, kiabálj! majd kijön az apád, s akkor olcsó lesz a spanyol
nád.
– Dehogy jön, dehogy jön: részeg az, mint a tök.
– No hát, hol akarsz lefeküdni?
– Ott a szobában. A hol a leány van.
– Nincs itt semmi leány, te bolond.
– No, no, no Frau Rézi, hehehe. Dehogy nincs.
– Szamár te! Az a hugod.
– Hoztam neki egy főkötőt.
– Bizonyosan valami hozzád illő dámának a fejéről tépted le.
– Az mindegy. Jó lesz neki. Még nincs neki.
– Eredj a pokolba.
– Mindegy az.
S hogy mennyire mindegy, azzal bizonyította be, hogy pofoncsókolta a
csontasszonyságot; a miért aztán kapott attól egy jól megérdemelt
nyaklevest, s egy még jobban megérdemelt czímet.
Jónak láttam interveniálni, előlépve a tűzhely mellől.
– Hallja csak, fiatal igyatomi polgár:
– Nini, hát «egy» már van itt! csuklá az ifju úr visszahőkölve.
– Itt van egy forint, nemzetem reménye, fogja s menjen vissza a
korcsmába; s keresse fel, a kit abból a főkötőből elvesztett.
Ennek nagyobb hatása volt rá minden szónoklatnál. Visszavette határozati
javaslatát s beleegyezett az én módosítványomba.
– Ha kettőt ád az úr, estig ott maradok.
Ne fukarkodjunk, mikor a felnőttek neveléséről van szó, mondám magamban,
s megdupláztam az eredeti javaslatot.
Ezzel aztán teljesen meg volt elégedve s elkezdett mindenféle szép
instructiókat adni nekem, a mik nem találhatók professor Wolff «Der
Umgang mit den Weibern» illemtanában, míg Frau Rézi ki nem taszigálta az
ajtón, akkor aztán valahogy lepotyogott a lépcsőn, folyvást danolva s
nem harapta el a nyelvét.
No ezzel kedves dolog lesz sógorságba keveredni.
Még is föllármázta az öreget eltávozásával, odalenn a földszinten valami
rekedt lárma volt hallható, a miből nem lehetett semmi szöveget kivenni.
– Fölkelt az ur? mondám.
– Még csak kezdi. Most még csak az első verset káromkodja. A fiát szidja
az ablakon keresztűl. Azután következik majd, hogy a Kozákba vesz bele.
Azután elkezdi a csizmájának a megteremtőjét szidni, a miért nem megy
fel a jobb lábára való fele a bal lábára. Akkor kijön a nagy kutyát
beszidni az ólba. Akkor átkiabál a szomszédra, a ki az éjjel megint ide
eresztette át a pálinkamoslékját. Azután feljön hozzám veszekedni.
Utoljára marad az Ágnes. Akkor van nálunk «jó reggel».
Mondhatom, hogy a tisztelt házatya pontosan megtartotta azt a
programmot. Félhat volt, mikor az első «Kruzifix sakkermenttel»
beharangozott odalenn s hét órára került elő a felső traktusba, áldását
osztogatni a hívekre, az alatt csak a köhögés szakította félbe nála a
káromkodást, egyszer-egyszer a torkán akadva.
Jött már fel a lépcsőn. Rézi asszony a tüzhely mellé állt, mintha tüzet
készülne rakni.