Idália meggyőződött róla, hogy az ember igazat mond. Más nem tudhat e
helyek létezéséről, csak a ki ott volt, látta.
– Jól van. Mondá neki. Hát vedd be a méregölőt. Aztán eredj haza szépen
Teplára a leányodhoz, s hallgasd el, a mit tudsz.
Az pedig, a mit a szép asszony Mátyás mesternek adott, épen nem volt
valami ellenméreg, sőt inkább még gyorsabban ölő gyilkos szer.
Megétette, azért, nehogy azt a titkot még egy harmadik embernek is ideje
legyen elmondani.
Mire Mátyás mester haza vergődött Teplára a leánya házához, már akkor a
nyelve nem forgott a szájában, csak annyit tudott hebegni, hogy: «Páter
Péter – befalazva – föld alatt – kincs között – Mitosinban – eleven még
– engem öltek meg.» Többet nem birt elmondani. Mire papot híttak hozzá,
már kiszenvedett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Idália magára maradt a kicsikart titokkal.
Egyszerre föllángolt régi szenvedélye egész tűzoszlopnyi nagyságában.
A kedves ifjú tehát még él. Eltemetve mély föld alá és befalazva.
Elhagyva Istentől és emberektől. A régi halottak társaságára bizva.
Ott hallgatja most, hogy mit beszél a siketnéma éjszaka?
Megfosztva szerelmétől, elárulva kétségbeesve.
Nincsen már neki senkije. Nem várhat már semmire, csak a rettenetes
halálra.
Ha most valaki leszállna ebbe a borzasztó sirba, s benézne hozzá az üreg
szűk nyilásán: nem olyan volna-e ez arcz ránézve, mint a mennyből lenéző
angyal arcza? S a ki őt a kripta odvából kihozná, az Isten világára
ismét, nem olybá tekintené-e azt, mint újjá teremtőjét? Lehetne-e neki
össze nem roskadni azon szerelem erőhatalma előtt, mely a sírokat is
feltöri azért, a kit nem enged oda sem Istennek, sem ördögnek?
Nem habozott sokáig.
Vállára vetette fekete palástját; fegyvereit övé mellé dugta, egy nehéz
csákányt keresett elő; «jó lesz ez falat keresztül törni», meggyújtotta
a tolvajlámpást s kilopózott a kastélyból. Az éj vége felé sűrű köd ülte
el a tájat, senki sem vehette észre, hová megy?
… És aztán – nem is tudta meg senki, hogy hová lett?
Reggel hat óra tájban irtóztató földalatti dördülés verte föl a tájat,
melynek földingató erőszakos kitörése alatt tornyok hullottak le,
kastélyok repedeztek össze, maga a jezsuita kolostor minden boltozatával
bedült, s a mitosini kápolna egészen halomra omlott. A kik az időben
ébren voltak, azt állíták, hogy a Vág folyam közepéből óriási lángoszlop
lövelt fel a magasba; a füstfelleg még a ködön keresztül is sokáig
látható volt, tábor sötétségével; s a széttört jég egyszerre megkezdett
rohammal indulni, de nemcsak előre, a maga medrében, hanem szerteszét,
elárasztva a völgyet egész szélességében; csakúgy seperte maga előtt a
falvakat utczástul, az erdőket gyökerestül.
Mikor aztán lezajlott az ár, s a Vág visszatért a medrébe, akkor ott
hagyta a látogatása nyomait, a hogy szokta, vastag rétegeiben a görgeteg
kavicsoknak. Mert a Vág nem olyan, mint más jámbor folyam, a mi ha
kiárad, termékeny iszappal hordja meg az ártért; a hová az kitör, ott
csak kavicstengert hágy maga után.
A nagy elemi csapás mellett egészen feledékenységbe hanyatlott a családi
rémtörténet, a mi ugyanakkor a két szomszéd kastélyban lefolyt.
Csak napok múlva jöttek rá a Likavay család rokonai, hogy Gráczián úr
ott fekszik halva a kastélya cselédszobáinak egyikében. Azt nem érte el
az árviz. Hanem a kis templomnak még a fundamentuma sem maradt meg. A
romboló kitörés arra felé nyitott utat a felülről beomló árnak s az
erőszakos folyam az alagúton át kiforgatta azt egész alapjából s követ,
gerendát pozdorjává tört kavicstorlataival.
Épen így járt Madocsányban a Nepomuk szobor az alagút másik bejárata
előtt. A huszsziták alagútja egyszerre megtelt kavicscsal, s azon
keresztül tört ki a vízár a vidékre.
Csak sok idő múlva kezdtek el a Likavay család tagjai azután
tudakozódni, hogy hová lett az a sok pénz, a mit ősük a madocsányi
úrnőtől birtoka árából kapott? Sohase jutottak nyomába.
És ez elejétől végig való történet. A családok levéltárai őrzik az
adatokat. A nép ajkán most is ismeretes alak a Páter Péter. E vidéket
többször látogatja a földrengés; olyankor azt mondják: a Páter Péter
átfordult a sirjában a tulsó oldalára.
És valahányszor a mitosini kastélyt és birtokot új vevő kezére
bocsátják, a régi mindannyiszor kiköti a szerződésben, hogy ha az
elrejtett kincsek feltaláltatnak, azokat magának visszaköveteli.
A nép pedig azt rebegi, hogy nem találják meg azokat a kincseket
mindaddig, a míg a Páter Pétert ki nem hozzák a befalazott sirból.
Lehet, hogy úgy van.
ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT
REGÉNY
Éjfél után három óra volt, mikor odahagytam a «Kék macskát»; már most
mit csináljak még annyi ideig?
Meguntam már nagyon ezt a históriát; – mindennap ugyanazok a
chansonettek, az előre ismert több mint kétértelműségekkel; ugyanazok az
énekesnők, hol szőke hamis hajjal, hol barnával, az a visitozás,
kiabálás, ser, bor, punch, szivar és hajkenőcs-bűz, merész tánczfigurák
és őszinte oldalbadöfések, salicilsavas pezsgő, s hölgyek, a kiknek az
is jó; leányok, a kikkel az ember per tu van, s férfiak, a kiknek a
«Lauskerl» már titulus: az embernek utoljára ettől is elmegy a gusztusa.
Már most, ha regényiró volnék, untomban azt tenném, hogy leirnám a kék
macskabeli életet, épületes olvasmányul az érettebb korú fiatalság
számára; hozzátéve a végén, hogy mind ez azért lett a maga természetes
mivoltában egész élethűséggel leirva, hogy irtózzanak vissza tőle mind
azok, a kik még nem ismerik, s aztán igyekezzenek saját tapasztalataik
nyomán meggyülölni azt a förtelmes életet. Le tudnám én azt irni olyan
szépen, hogy igazán csúnya volna.
Hanem hát minden fluidum között csak az egy tinta az, a mitől alaposan
irtózom: azt nem itatják meg velem semmiféle alakban.
Pedig igazán mondom, megérdemlené, hogy egy regényiró lefirkálja azt, a
mi velem történt.
Mondtam már, hogy három óra volt éjfél után, s én nem tudtam
elhatározni, hogy hová menjek most.
Hazamenni még korán van: ha lefekszem, úgy elalszom, hogy délig föl nem
ébredek, pedig ma nagy névszerinti szavazás van az országházban: ha
elmaradok, a párt kinyomatja a nevemet a szökevények közé.
Ha az ember a feleségét felhozta volna magával, hát legalább várna rá az
a kellemetes emotio, hogy hazatérett kivallatják: hol járt? Lehet aztán
szebbnél szebb hazugságokat lőni: s az is sport; végül lehurrogatják, s
az is élvezet; de hát a tavalyi rossz termés nem engedte meg ezt a
luxust. Tűrni kell ezt a nyomoru életet! Mindennap Kék macska, Orpheum
meg Folies caprices! Robot ez!
Felnézhetnék a Casinóba: ott még ilyenkor találni tarokk-partiet.
Csakhogy azok reggel felé már nagy pénzben játszanak, s nekem ma épen a
vesztő napom van.
Táviratozhatnék talán a választási elnökömnek odahaza. Be megörülne
neki, ha reggel fél négyre kiugratnák az ágyából, azzal a szóval, hogy
itt egy távirat, s olvasná hevenyében, hogy Rothschild megbukott, a
bankó százról ötre devalváltatott, a muszka czár kikiáltotta a
respublikát. – Csak azt tudnám, hogy valjon kisasszonyok végzik-e
ilyenkor a távirda-hivatalban a szolgálatot?
Gondoltam valamit. Gyerünk fel a szent Gellértre. Soha sem láttam még a
napot fölkelni. Azt mondják, hogy nagyon szép. Odáig kifujja a friss
szél a gőzt a fejemből. Visszatérett aztán státiót tartunk a «Három
kapásnál», a hol pompás korhelylevest lehet kapni, fuchsintalan rácz
ürmössel.
Nincs olyan bolond, a mit meg ne tegyek, ha indítványozva van.
Fel a Gellért ormára.
A lánczhid előtt a constabler megfogott, hogy hová megyek? Azt mondtam
neki, hogy Somoskőit üldözöm, a ki a braziliai császárné gyémántjaival
megszökött, segítsen elfogni. Utoljára ő könyörgött, hogy ereszszem el,
soha se áll az utamba többet.
A mint a lánczhidnak az első oszlopánál befordultam a kanyarulóba, a
nagy kandelaber oszlopa mellett egy nőalakot pillanték meg.
Nőalak, magában véve is érdekes előttem; hát még a lánczhid oszlopa
előtt, éjfél után három órakor.
Egyszerű, szegényes fekete ruha volt rajta, a vállaira hanyagul odavetve
egy kopott, koczkás nyakkendő, kezei keztyütlenek, a kalapja gyürődött,
valami vedlett tollal az oldalán; hanem volt aztán, a mi mind azt
fejedelmi módon kárpótolta; két olyan tömött tekercsben aláomló
szénfekete haja, hogy az ember keresztül akadt benne, ha ránézett.
A nőalak csikorgó lépéseim neszére odalapult a candelaberoszlop
mélyedésébe s úgy látszott, mintha merev tekintettel azt méregetné, hogy
milyen messze lehet innen a Dunáig?
Megálltam a háta mögött: mire ő bosszusan rántotta fel a fejére a
koczkás nyakkendőt, s az egész arczát eltakarta vele.
Megharagudtam érte, s odább mentem.
– Sohse félj, hugám: még annyira nincs elerkölcstelenítve századunk és
nemzetünk (a jelen kormány átkos befolyású rendszere által), hogy a
leányokat elraboljuk erővel: jönnek azok maguktól is, csak rájuk kell
nézni. Servus!
Hanem aztán, a mint a másik candelaberoszlopig haladtam, a hol a
gyalogjáró megint bekanyarodik, még sem állhattam meg, hogy vissza ne
tekintsek felé.
Hát ekkor már az én nőalakom hirtelen ledobva magáról a nagy kendőjét és
a kalapját, erősen kapaszkodóban volt a lánczhid-oszlop kőkorlátjára;
csak épen hogy odafuthattam, mielőtt a Dunába levetette volna magát.
A mit megkaptam, az az egyik gazdag hajtekercse volt. Látszik, hogy
igazi, mert fogva maradt általa.
– Uram! Ne huzza ön a hajamat! – kiálta rám, s az alatt az egyik kezével
eltakarta tőlem az arczát.
– Hát mijét húzzam kérem?
– Bocsásson el, hadd megyek utamra!
– De már azt a bolondot nem teszem. Szálljon le onnan.
S mert szép szerével nem akart szót fogadni, nyalábra fogtam minden
instálgatás nélkül s leemeltem abból a veszedelmes positióból.
Akkor aztán egészen közel jutott az arcza az enyimhez.
Soha sem láttam életemben tökéletesebb szépséget.
Milyen szemek! Még lámpa világánál is!
Sohase ragyogtak rám szebb szemek életemben.
Hogy mennyire szépek voltak? azt majd bővebben fel fogja világosítani az
én történetem.
Mikor még csak először néztem ezekbe az élő csillagokba, akkor az jutott
eszembe, hogy ezeket kár volna a Dunának odaengedni.
– Mi indítja önt e szörnyű elhatározásra? Szóltam hozzá atyai
kegyességgel. Ilyen fiatal még! Tán boldogtalan szerelem?
– Nekem nincsen szeretőm.
– Hát talán megsértette a gazdasszonya?
– Én nem vagyok cseléd.
– Bocsánat! Tehát: zilált anyagi viszonyok?
– De ne vallasson ön! Hanem ereszsze el a ruhámat; mert ha elszakítja,
nincs több.
– Mindenekelőtt jőjjön el innen a lánczhidról.
– Minek? Ha most átad ön a rendőrségnek, becsuknak, kikérdeznek, s a
mint szabadon eresztenek, megint csak idejövök; mert ez leghamarább meg
van.
– Hallgasson csak rám. Mondja meg mi baja? Hát ha találok ki valamit? Én
a haza atyja vagyok: tehát önnek is atyja. Kötelességem a szenvedők
ügyét felkarolni: tehát az önét is; programmomban van.
– Mit segíthet ön az én bajomon? Holnap licitálják az apámnak a házát,
meg a gyárát. S aztán – nagyon is tudom mi lesz belőlem!
– Mennyire megy a tartozása az atyjának?
– Ejh. Nagyon sokra.
– Hátha én előkeríthetném azt az összeget.
– Csak még egyszer mondjon ilyet, mindjárt beleugrom a Dunába.
– No no, lelkem! Hiszen ne értsen félre. Nem úgy gondolom, hogy én magam
teszem ezt, hanem elindulok egy aláirási ivvel a képviselőházban: ott ez
mindennapi imádság. A képviselők úgy sem fizetnek egyéb adót, mint a
jótékonyság adóját. Igen szivesen teszik s összekerül.
– Az egy igen nagy összeg.
– Teszem föl.
– Úgy tudom, hogy ezer forint, azonfelül még a prókátoré.
(Ezer forint. No annyi van most épen a zsebemben. Ezt ugyan a Kapaun
váltójának a kifizetésére szántam holnap. De hát azt hiszem, hogy ha azt
mondom Kapaunnak, hogy az eddigi «két per méze» helyett «három per
mézét» ajánlok neki, hát prolongál. Dobtam én már máskor is ezer
forintot a Dunába egy pár szép szemért: s az nem is volt ilyen szép.)
– Hiszen ez még nem oly nagy halálélesztő summa. Lássuk csak! Hátha én
azt az ön atyjának átadnám?
A leány oly fájdalmasan nézett rám ennél a szónál.
– Ereszszen ön el, uram. Ne akarjon még ön is oka lenni annak, hogy a
Dunába ugrom.
– Ne értsen félre, kérem. Tudom, hogy önnek szépsége mellett lehetetlen
volt elkerülni olyan ajánlatokat, a mik önt megsérthették; de ne engem
tartson olyan embernek. Miféle tárgygyal működik az ön atyjának a gyára?
– Nitroglycerinnel.
(A chemia soha sem volt erős oldalam. A glycerinről csak azt tudom, hogy
kétféle glycerin van; a hogy egy erdélyi barátom mondta Herman Ottónak,
hogy csak kétféle pók van a világon: a kaszás pók, meg a keresztes pók,
a miből majd párbaj lett. Tehát az egyik glycerin az, mikor a feleségem
megkeni vele a kezét, s én kezet csókolok neki, hát édes lesz utána a
szám; aztán meg van egy képviselőtársam, a ki nagy borász, az glycerint
tesz a borba: azt mondja, hogy az nagyon jó, ez a másik. A «nitro»
alkalmasint salétrom. A kettő együtt nagyon jó lehet: csak azt tudnám,
hogy hogyan iszszák?)
– No hát én leszek ezer forintig üzlettárs abban a
nitroglycerin-gyárban. Ne tekintsen ön olyan gyanakodva rám. Én minden
hazai iparvállalatnak buzgó pártfogója vagyok. Erre engem programmom
kötelez. Az én nevemet mindenütt ott találni. Alapitó tag vagyok a
balaton-boglári gőzhajótársulatnál, a gyöngyös-kassai selyem házi-ipar
vállalatnál, a miskolczi kiházasító kelengye társulatnál, a palotai
törökmeggyfapipaszár-neveltető egyesületnél, az ujpesti
esernyőellopatásellen-biztosító társulatnál; meg a Corvinánál! tele van
én nekem ilyen részvényekkel a fiókom otthon. Abból élek én. Aztán
hazaatyja vagyok. Nekem módomban van, ha egyszer magam is érdekelve
vagyok a nitroglycerinben, olyan törvényt hozatni, a melynek folytán az
ország köteleztetik nagyban fogyasztani a nitroglycerint. – Hát ez nálam
egészen üzleti természetű ajánlat; a mi által kegyed semmi tekintetben
sem érezheti magát érintve. De talán legjobban elintézhetnők ezt
tisztelt ura atyjánál; ha megmondaná, hogy hol lakik?
A lányka e szavamból erősen meggyőződhetett, hogy tisztán emberbaráti
czéljaim vannak, s abban hagyta a válogatást, hogy nekem higyjen-e
inkább, vagy a Dunának?
– No, engedje ön, hogy hazavezessem atyjához. Hol lakik?
– Az nagyon messze van.
– Itt áll egy bérkocsi a szegleten. Elvisz bennünket nagy hamar.
– Nem lehet oda bérkocsival mennünk.
– Nem bizik talán ön lovagiasságomban?
– Én nem tudom, mi az a lovagiasság? Azért mondtam, hogy nem lehet
bérkocsival odamennünk, mert abba az utczába hintó nem jár soha.
– Hát micsoda utcza az?
– A «Suttogó-utcza.»
– De furcsa neve van! Talán a kik abban az utczában járnak, csak
suttogva beszélnek?
– Meglehet.
– No hát elkisérem önt oda gyalog.
A leány végig nézett rajtam.
– Ilyen öltözetben nem jöhet ön oda.
– Hogyan? Nem volnék tán elég salonképesen öltözve? Az igaz, hogy az
inggallérom egy kicsit le van már törve.
– Ellenkezőleg. Egyszerre megismerik önön, hogy úr.
– Most? Hiszen éjszaka van.
– Vannak emberek, a kik épen ilyenkor járnak az utczán.
– Ön nem félt ilyenkor ott járni?
– Én még az este eljöttem hazulról, s azóta mindig a Dunaparton járok,
egyik hidtól a másikig s nézegetek le a vizbe.
– De hát ne aggodjék ön miattam. Nem ütnek engem agyon. Jártam én ennél
furcsább helyeken is éjszaka, Londonban a Rother-hydeon, Párisban a
Mont-martreen; zsebemben a life preserverem, s tudok boxolni, mint
Heenan, vagy Bonami Price.
– Ejh! Nem lehet önnek így engem odakisérni.
– Hát tudja mit? Itt van a Dorottya-utczában a «Gránátéros pincze», igen
elegáns lebuj, átellenben a szabadelvű klubbal. Ott én jó ismerős
vagyok. A korcsmárostól kérek egy viselt öltözetet: olyat a minőben ő
jár ki Kőbányára sertést vásárolni; abban egészen polgár-jogot szerzek
az önök «Suttogó utczájához». Kegyed pedig az alatt megiszik egy pohár
tojásos punchot: nem fog ártani, a hideg éjszakai séta után. Az úton
majd gondoljunk ki valamit, hogy mit mondjunk az uraatyjának?
– No azzal ebben az időben úgy sem beszélhetünk.
– Miért?
– Csak!
Kitaláltam: bizonyosan olyan állapotban szokott lenni ilyenkor a derék
úr, a mikor az emberre nézve ez a planéta nem létezik.
Szabad önnek a karomat nyujtanom?
Még mindig láttam, hogy nincs bizodalma hozzám.
– Ön engem még nem ismer eléggé, mondám neki, én nem olyan ember vagyok,
mint más. – Ismeri ön Sztupa Györgyöt? Hiréből? No én kicsiny hija, hogy
az nem vagyok. Minden fővárosi bölcsődének, kisdedápolóintézetnek,
szeretetháznak és a veres keresztnek buzgó és tevékeny tagja vagyok. A
feleségem választmányi tag valamennyi jótékony női intézetnél.
A «feleségem» szó kapaczitálta. Átlátta, hogy loyalis emberrel van
dolga, a ki nem adja ki magát nőtlen legénynek, hogy szegény
tapasztalatlan leánykákat elszédítsen csábító hazugságokkal; hanem
bevallja mindjárt, hogy törvényes házasságban él.
Erre a vallomásra elfogadta a karomat: aztán eljött velem a «Gránátéros
pinczébe». Mikor a kezét megfogtam, hogy jobban a karom alá vonjam,
éreztem, hogy ez a kéz kicsiny ugyan és gyöngéd, hanem a tenyerei
durvák, s az ujja hegyei tűszúrásoktól érdesek: ez a varróasztal és
mosóteknő mellett keresi a kenyerét. A lebujban még nem volt akkora a
dohányfüst, hogy a korcsmárost meg ne találhattam volna benne, s miután
egy katonapéket, a ki két széket elfoglalt azzal, hogy rajta aludt,
letettem szépen az asztal alá, folytassa ott, helyet csináltam számunkra
egy szögletasztalnál s kényszeritém a halálból megmentett hölgyet a
belül eső székre letelepedni. Most már reszketett minden tagja.
A korcsmáros hamar megértette a kivánságomat, s bevezetve a
hálószobájába, átöltöztetett szépen. Olyan tökéletes volt az
átalakításom, hogy mikor véletlenül megláttam a tükörben magamat,
megörültem neki, hogy a nagyváradi disznókereskedő jön a mangaliczáimra
alkudni. Félesztendeje, hogy várom.
Ilyen átalakulásban tértem vissza elhagyott védenczemhez. Olyan nagy
volt a szinpadi csalódás, hogy mikor letelepedtem mellé a másik székre,
erélyesen tiltakozott: «ez a szék le van foglalva».
Aztán mikor a hangomról rám ismert, elmosolyodott szegényke. Csak egy
futó pillanatig mosolygott, de mennyire átváltoztatta ez az arczát!
Mintha zománczozott porczellánból lett volna ez az arcz, a mire a
testszin csak úgy rá van lehelve. Minden vonása finom, ideges; a szemei
tele magnetismussal, s a megnyilt ajkai között egy kivillanó gyöngysor,
s a mi legjobban tetszett, hogy olyan tiszta derült homloka volt.
Hanem a párolgó punch érintetlenül állt előtte.
– Mért nem iszsza meg? kérdém tőle.
– Irtózom a szagától! felelé; épen olyan, mint mikor késő éjjel az atyám
haza jön, s aztán megfogja a két kezével a hajamat s megrázza a fejemet,
s azt suttogja az arczomba: «hát mégis megvagy?» Ezt érzem a lehelletén.
Derék paterfamiliás lehet az én jövendő üzlettársam!
Elvitettem a punchot s kávét hozattam védenczemnek, azt megitta és
megköszönte.
– Már most hát mehetnénk. Elég becsületére válok így a Suttogó-utczának,
nemde?
– Igen. De kérem, hozzon magával egy nagy botot is; mert ott sok harapós
kutya van, s éjjel mind szabadon járnak.
– Én mást gondoltam ki. A korcsmárosnak van egy lova meg egy fakó
szekere, a min a sert hordja Kőbányáról. Azt megfogadom. A kocsis
ülésben elférünk. Önt ültetjük a középre.
Ez a neme az ekvipázsnak megnyerte a tetszését.
A korcsmárosnak előadva ajánlatomat, az azt azon módosítványnyal fogadta
el, hogy nem bánja, odáig, a Suttogó-utcza szögletéig elvitet, de magába
a Suttogó-utczába nem reszkirozza a szekerét. Derék egy utcza lehet,
hogy még olyan szekér sem mer belemenni, a melyik mindennap megjárja a
Stáczió-utczát kétszer!
A szekér előállt, s én felsegítettem a védenczemet a kocsis mellé; én
magam állva foglaltam helyet a hátuk mögött, hogy ne legyen zsenirozva.
Még eddig a keresztnevét sem kérdeztem meg tőle.
De most már tegyünk ide három csillagot, mint mikor új fejezet kezdődik:
képzeljük, mintha három pohár rostopsin volna, a mit a kocsissal jó
barátság kedvéért megiszogatunk.
* * *
A Suttogó-utcza csakugyan az elsőrangú nevezetességei közé tartozik a
magyar fővárosnak. Ezt mutogassátok meg az anglusnak, a ki itt
keresztülszalad, ne a corsot; ilyet fogadom, hogy még Londonban sem
látott.
A mint az osztrák államvasut töltése elrekesztette a Terézváros északi
oldalát, az arrafelé torkolló utczák ezzel mind egyszerre be lettek
zárva. Ők csakugyan megtalálták a világ végét, a hol az rájuk nézve be
van deszkázva. Nekik ez a töltés a láthatáruk; ez a Khokonoor hegyláncz,
a min nem lehet keresztül mászni.
Mindjárt a szép Sugár-uton tul, a városerdőn innen fekszik ez az örök
elveszésre kárhoztatott provinczia, a minek létezéséről, az ott lakókat
kivéve, az egész fővárosi lakosság kilenczvenkilencz századrészének még
csak sejtelme sincsen.
Ennek az elzárt zugnak az utczái egy minden mértani szabályokat
vakmerően kihívó keresztbe-hosszába szelt vonalak tömkelegét képezik, a
mikben Theseus legyen, a ki Ariadne nélkül eligazodik. Kidült, bedült
palánkok, vakolatlan vályogfalú viskók, a miknek a meggörbült tetején
vastagra nőtt a zöld moha; salátás kertek, kankalikos kutakkal, s
azoknak a közepén tarkára festett kalyibák, vasuti waggonokból degradált
kunyhók, a miket ki tudja hogyan sikerült ellopni, pléhfödelű putrik, a
miknek az ablaka a földet éri, s az egymás hegyire hátára épített
deszka, lécz, vályog, ól, szin, istálló, szárnyék, a mi mind egymást
támogatja, ha egy kiugranék közülök, a többi mind összeomlana. A melyik
ablak papirossal van beragasztva, az még az aristocratiához tartozik: a
népszerübb üvegpótlék a szalma. Itt ott egy udvar tele halomra rohadt
fával, másutt a világ minden részéből halomrahányt ócska ablakrámák
pozdorja Bábele. A mi fa a kertekben ácsingózik, azon több a száraz ág,
mint a levél: ez is mind portól, szénfüsttől szürke és fakó.
Kövezetről természetesen szó sincs, azt pótolja a széna,
szalma-törmelék, a mit a szél minden városnegyedből ide hord össze, s a
mi aztán itt megragad. Mert itt mindig sár van. A csatornáknak nincs
hová kifolyni; ott marad minden az utczán. Néhol a tollszárat öntötték a
ház eleibe, a mivel resteltek a szemétdombig fáradni, a mi ott magaslik
az utfélen. Egy-egy régen leégett háznak az ablaka, kapuja be van
szegezve deszkával s a falain mindenféle száraz kóró szomorkodik
gyászsorsa felett. Hanem azért abban is laknak. Egy nagy veres
téglafalra látszik még felirva valami töredéke e szomorú hírmondásnak:
«Wasserhöhe 1838». Ez az egyetlen megmaradt régészeti emléke egy
boldogabb hajdankornak.
Aztán ide vette ki magát mind az a neme az iparnak, a mit a büzéért a
többi finnyás orrú városnegyed nem akar megtürni. Érezni itt égetett
csontbűzt, szappanlúgszagot, cserillatot, kátrányfüstöt, bőr rohát,
keményítőposajt, salétromdohot, a fehérnyegyár vérbűzét, a mi aztán mind
szépen összevegyül az általános fokhagyma athmosphærában, a mit a kertek
halomrahányt zöld trágyája büzölög ki magából.
De van aztán egy csinos utczája is e tömkelegnek. Nem hosszú, de görbe.
Egy sor rendes ház közepén áll egy emeletes épület. Az a vendéglő. Olyan
alacsony emelete van, hogy beválnék földszinti háznak. Hanem azért ezt a
büszke nevet viseli: «Hotel». Még pedig «Zur rothen Rose.»
Nevezetes vendégfogadó ez. Ezt magát is úgy lopták össze. A tégláit a
losonczi vaspálya épitéstől lopták el; a gerendákat helyettesítő vas
sineket az osztrák államvaspályától, a tetejéhez való zsindelyeket a
kártoly-fonoda építéséből, a meszet és homokot a lipótvárosi bazilika
luczaszékéből, a butorzatot, felszerelést, iminnen-amonnan. Mindent
apródonkint, és becsületesen több helyekről úgy, hogy egy sem vette
észre a hiányt. Az egész ház úgy van összelopva. Képzelhetni, hogy mik
lehetnek még, a kik belejárnak.
A sorjában épült házak azzal árulják el nagy bizodalmukat, hogy
valamennyinek kerítése és kapuja hegyes szegekkel van kiverve.
Egyébiránt, nem kell őket félteni, mind valamennyiben zálogra adó lakik,
más néven «orgazda».