lábasmarhájával együtt. Eladom kegyelmednek örök áron. Meg akarta azt
már venni tőlem a kegyelmednek a megboldogult jó ura: mikor egyszer a
fiam sok adósságot csinált, meg voltam szorúlva. Akkor igért nekem a
birtokomért hatvanezer tallért, meg harminczezer aranyat. Nem adtam.
Inkább eladtam a feleségem hozta jó buzatermő alföldi birtokomat; de az
ősi mitosini kastélyt nem bocsátottam szomszéd kezére. Büszke voltam.
Nem vagyok az már. A fekete földig vagyok megalázva. A gyalázatot, a mi
a házamat érte, száz ember látta, száz szájjal beszéli: tovább nekem
ezen a vidéken nincsen maradásom. El kell vándorolnom olyan országba, a
hol még csak nem is érti senki azt a nyelvet, a min itt beszélnek.
Moldovába, vagy Kis-Oroszországba. Azért megkinálom most kegyelmedet a
birtokommal. Ha meg akarja adni érte az árt, a mit a megboldogult
kinált: háládatos köszönettel fogadom; ha le akar kegyelmed alkudni: ez
ellen sem protestálok. Szökni akarok a birtokomtól, s eladom azt akármi
áron, mint a hogy eladja a halódó ember a nyoszolyáját, hogy koporsót
vehessen rajta magának.
Idália büszkén emelé föl fejét, a bogláros tűk rezgettek a kontyában. A
kielégített boszú dæmona emelgeti így a szarvait. A bittsei nap vissza
lett fizetve! Busásan, kamatok kamatjaival együtt! A földregázolt fátyol
ki lett engesztelve egy egész szemfödéllel! Őt akarták innen elűzni, s ő
kergette őket világgá. Most már kevélykedni akar diadalával.
– Jól van: nemzetes Likavay Gráczián uram! ha kegyelmed el akarja nekem
adni örök áron a mitosini birtokát, én azt az árt, a mit a szegény
megboldogult uram felajánlott, most is megadom érte. A pénz itt van
nálam készen: nem szoktam uzsorára kiadni. Akármikor átveheti kegyelmed.
– Most azonnal. Mert én velem már holnap ilyenkor a mitosini
bagolyvárban teremtett lélek nem beszél. Tehát most mindjárt. Hisz az
hozott ide. Elhoztam magammal készen a contractust, a mit még a
megboldogult küldött át hozzám két párban. Csak a nevek és az összeg
helyét kell bennük kitölteni, aztán aláirni, megpecsételni, tanukkal
coramizáltatni. Van kegyelmednek két irástudó embere a keze ügyében?
– Ugyan itt vannak.
Idáliának nem kellett messze fáradnia; ott voltak a mellékteremben a
sáfár, meg az ispán, mind a kettő tudálékos ember, diákul is értő.
Azokat beszólíthatá.
Ekkor aztán megkinálhatta a vendégét, hogy foglaljon helyet abban a
karszékben; még vánkost is helyeztetett a köszvényes lába alá, hogy
kényesebben üljön.
A két irástudó férfi aztán fogta a két párt az adásvevési szerződésből
és összeolvasta, hogy tökéletesen egyezik-e a szövege? Azután beleirták
a neveket, meg a tallérok és aranyok mennyiségét.
A két fél odairta a nevét egymás alá, ugyanazzal a tollal. Veres spanyol
viaszkkal ráütötték a pecsétjeiket.
– Nekem talán feketével illett volna! – dörmögé a fogai közt Gráczián. –
No de ki tudhatja még azt?
Azután a két tanu is aláirta és megpecsételte az okiratot. Kiki eltette
a maga példányát.
Azután került a sor a pénzátadásra.
Idália felhordatta a nagy tölgyfaasztalra az ezüst és arany pénzt. Mind
kisebb-nagyobb tonnácskákba volt az eltéve, a miknek a fenekét kétfelé
lehetett nyitni: fel volt irva rájuk az összeg.
– Kivánja kegyelmed, hogy megszámláljuk, vagy fonttal mérjük meg? –
kérdé az úrnő.
– Se nem számláljuk, se nem méregetjük; a ki idetette, bizonyosan jól
megszámlálta már.
– No, no uram: «pénz számlálva…
– Asszony meg verve jó.» Egyik sem igaz már. Elhiszem, hogy mind rendben
van. Miért akarna engem valaki megcsalni, a ki se nem barátom, se nem
atyámfia? Itt van fiaim, a fáradságtokért egy kis borravaló. Aztán
csukjátok le a hordókat.
Azzal a balkezével belemarkolt az egyik hordóba, nem is az ezüst, hanem
az arany pénz közé s beledobta, a mennyi a markába fért, mind a két
tanunak a földön heverő süvegébe.
– Rendben van az alkú, nagyasszonyom. Itt van, ezennel átadom a
kastélyomnak a kulcsát, magam az éjjel az ispán lakásán hálok. Holnap
reggelre beáll a Vág megint: érzi a sánta lábam előre, hogy nagy hideg
lesz; akkor átszánkázhatik kegyelmed a cselédjeivel, bevonulhat a
négytornyú tyúkültetőmbe s vendégsereget is híhat a statutióra. Tele van
a pincze, kamara. Hanem most már arra kérem, legyen hozzám olyan
engedelmes, küldesse le utánam a dereglyéhez ezeket a pénzhordókat a
cselédjei által. Én előre megyek: majd ottan megvárom.
– De legalább pecsételje le kegyelmed a hordók nyitját a saját
gyürüjével.
– Minek volna az a nagy gond? Hogy csalnának meg engem ezek az emberek?
Hiszen nem atyámfiai! Csupa idegen emberek, a kikkel sohasem tettem
semmi jót. Megbizom én bennük.
– Lelke rajta.
– No már most hát nagyasszonyom, búcsú fejében adjunk kezet utoljára
egymásnak. Sajnálom, hogy a jobb kezem nem nyújthatom. Elválhatunk
egymástól békében; egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel ezen a
világon.
S e szóknál kezét nyújtá Idáliának: azt a balkezét.
– Hanem, hogy a pokolban aztán mekkora rovásunk lesz együtt? azt majd
megmondja a Belzebúb!
Ezzel eltaszítá magától hevesen a megszorított kezet, s aztán baljába
kapva a mankóját, felcsapva tar fejére a süvegét, Istenhozzád nélkül
biczegett ki a szobából, s hátra sem nézett, míg a dereglyéhez nem ért.
Tizenkét csatlós vitte utána saroglyákon a sok pénzes hordót. Azokat
elhelyezték mind a dereglyében. Meg volt-e mind, nem volt-e? Senki sem
vette számba.
– Nincs több?
Akkor odaült a hajó farába s a révészeknek mondá:
– Taszítsátok be a vizbe a dereglyét.
A dereglye most még nehezebben hatolt előre, mint idejövet; nem csoda:
tíz mázsa arany, ezüst pénzzel volt nehezebb.
AZ ARANY SÍR.
Jó időpróféta volt Likavay Gráczián úr köszvényes lába bizonynyal: alig
jutott el a dereglye a Vág közepéig, már megállt a jég s a dereglye
odaszorúlt a zaj közé; akkor aztán az egyik révésznek nagy
életveszedelemmel kellett kihatolni a jég hátán a partra, a kastélyból a
cselédséget előlármázni, azután egy hosszú kötéllel visszatérni a
dereglyéhez, a minél fogva elvégre a nagy sokaság belekapaszkodván a
kötélbe, Gráczián urat a sok pénzes hordókkal együtt kivontatta a jégen
át a partra.
Ott várt készen az érkező uraságra Mátyás mester egy muszka háromfogatú
troikával, szántalpon. A hordókat mind felrakták a kasba; maga Gráczián
úr a kocsisülésbe szorúlt, Mátyás mester mellé, a ki a lovakat hajtotta.
Mikor az udvarra behajtottak, akkor azt mondta Gráczián Mátyás
mesternek:
– Üsd fel az egyik hordónak a fenekét, szógám, aztán fizesd ki belőle az
egész cselédhadat, egész esztendőre; tiszttartó, kasznár, ispán már ki
van fizetve s szekéren a motyója; nekem innen egy óra alatt minden
teremtett lélek eltakarodjék, mert a kit még azontúl itt találok, azt
meglövöldözöm; te maradsz itt velem egyedül.
– Engedelmet kérek, hogy visszaszólok; mondá Mátyás mester; de minthogy
minden ember tudja már, hogy mennyi sok pénzt hoztunk át Madocsányból:
attól lehet tartani, hogy ha az éjjel magunkra maradunk, még kirabolnak
bennünket.
– Ne tarts te semmitől. Éjszakára betoljuk az egész troikát abba a
templomba; oda nem törhet be senki, aztán a mint feljön a hold, befogjuk
a lovakat, mi ketten felülünk s azzal neki a világnak, meg sem állunk
veres Oroszországig. Pénz van, ott is urak leszünk.
– Azonban nemcsak aranynyal, ezüsttel él az ember, valami vacsoráról
kellene gondoskodni.
– Készen van minden. Az ispánházban el van rendelve a mai kolláczió, meg
az útravaló elemózsina is. Vedd a kulcsát, megtalálod. Ott lesz egy
átalag máslás is, a miből a mai «tort» megiszszuk, a többit az útra
elviszszük. Hát legalább is taszítsátok be a szánkót a templomba.
Úgy tettek. A lovakat meg, nehogy az őrizetlen istállóból elsuvassza
valami félkézkalmár, bekötötték csak oda a sekrestyébe.
Egy pénzes hordó kinn maradt: abból Mátyás mester kifizette az egész
cselédséget teljes egy esztendőre s aztán kituszkolta valamennyit az
udvarról, a kaput is bezárta utánuk. A kastélyba úgy sem lehetett már
bemenni, mert annak a kulcsa ott volt Madocsányban.
– A hordó nem ürült ki egészen. Mit csináljak a maradékkal? – kérdé
Mátyás mester.
– Tömd a tarsolyodba. Hasznát veszed magad.
Mátyás mester nem mondatta ezt magának kétszer.
– Édes szógám, soh’se csókolgass nekem kezet: nem érdemlem én azt; hanem
ide hallgass. Te ezermester vagy. A kőművesmunkához is értesz. Hozd ide
a szerszámodat a templomba.
Mátyás mester teljesítette a parancsot, előhordta a vakolatos dézsát, a
csapókanalat, a simitót.
– Már most gyere velem, s hordd utánam a szerszámaid.
Gráczián úr elvezette Mátyás mestert az oltárráma üregén keresztül (a
szent kép ki volt már dobva belőle) a rejtett folyosóba, azután ahoz a
nehéz tölgyfa-ajtóhoz, a mit ha kivülről nyitnak, furfangos gépezet
által megkondítja a toronyban levő harangot.
Ez ajtón túl következett a hosszú alagút, s mindjárt az alján két
oldalbenyíló.
Az egyik bejárat előtt egy halmaz tégla volt lerakva.
Gráczián úr bevilágított a sötét üregbe.
– Nézz oda.
– Rettenetes hely ez! – szólt fogvaczogva Mátyás mester. Micsoda
asszonyok ezek?
– Csontváz asszonyok, a hogy látod.
– Hogy kerültek ide?
– Azt ők tudják. Hanem azt nem tudták, hogy-hogy kerüljenek ki innen?
Látod pedig, hogy próbálgatták. Itt az ajtó melletti falat igyekeztek
kibontani, késükkel kivájták a téglákat, kiszedtek két sort, három sort;
akkor belefáradtak s abba hagyták. Egy egész öl széles itt ez a fal.
– Az ám.
– No hát. Tudod mire lesznek jók most ezek a téglák? Befalazod velük
annak a másik fülkének a nyílását.
– Azt megtehetem.
– Hanem előbb megesküszöl nekem a szent evangeliumra, igaz lutheránus
hited szerint, hogy semmit azokból, a miket ez helyen látni és hallani
fogsz, ezen világi életedben senkinek ki nem beszélsz.
Azzal elővont a tarsolyából egy apró betükkel nyomtatott kicsiny
bibliát: Mátyás mesternek arra kellett tenni a kezét s úgy mondani utána
az esküt.
– No már most fogj hozzá.
A fülke mélyéből egy keserves énekhang révedezett fel.
– De profundis ad Te clamavi, Domine…
– Ki van ott? suttogá borzadozva Mátyás mester.
– Vedd a fáklyát és tekintsd meg.
– Mátyás mester bevilágított az odúba.
Ott látta Páter Pétert, megkötözve, a barátcsuhába burkolva, álló
helyzetben, csipőig körülrakva arany, ezüst edényekkel, kincset érő
drágasággal: azok tartották fennállva. A kámzsa az arczára volt lehúzva,
azt nem lehetett látni.
– Páter Péter, suttogá Grácziánhoz fordulva Mátyás mester.
– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Ez bizony Páter Péter.
– Ki hozta őt ide?
– Én magam a sánta lábammal, az összetört kezemmel.
– Hát nem ölték meg!
– Hallottad, hogy énekelt?
– Azt akarja kegyelmed, hogy én most ezt itt befalazzam?
– Nem egészen. Hagysz a falon egy akkora nyilást, mint egy kis
hordófenék, hogy meg ne fulladjon.
– De hát aztán, ha mi ezt a tájat itt hagyjuk, ki ád be neki enni?
– Hát az Illés próféta hollója. A mi a bibliában van, az mind igaz. Ha
megtörténhetett egyszer, hogy a holló kenyeret hordott az éhező
profétának, megtörténhetik másodszor is. Láss hozzá. Te kezdted el ezt a
munkát, neked kell ezt be is végezni. Láss hozzá, édes szógám, szép
szerével; vagy különben szétlövöm a koponyádat. S aztán meg ezét a
másikét!
Mátyás mesternek a hátához fagyott a veríték a nagy rémülettől. Elkezdte
a munkát.
– Míg te elkészülsz, én egyet sétálok ebben a szép földalatti
paradicsomban.
S azzal egy lámpát a zúzott jobb kezére akasztva, tova biczegett a sötét
alagút tekervényes folyosóján, minden bicczenésnél számlálva a lépteket.
Mikor az ötszáz negyvenediket számlálta, akkor ott volt azon üreg előtt,
a melyben az a nagy rézrozsdás hordó állt.
Felemelte a tetejét.
Azon alul vastag viaszréteg következett, azon lyukat vájt a bicskájával.
Az volt abban, a mit az első meglátásnál gyanított: lőpor.
Kivett belőle egy csipetet s a gyertyára hintette. Szépen lobbot vetett
az. A lőpor szárazon maradt a viaszréteg alatt annyi sok esztendő óta.
Akkor aztán kigombolta a bekecsét, s lecsavargatta a derekáról a
sokszorosan körültekert gyapotzsineget. Azt pedig hozzá kötötte ahoz a
kanóczhoz, a mi ennek a hordónak az akonáján kicsüggött, a balkezével és
a fogával. Akkor aztán megindult visszafelé, s a gyapotzsinórt maga után
eresztve. Annak is épen ötszáznegyven sing volt a hossza. Mikor véget
ért, akkor meggyújtá azt a végét a lámpa mécsénél. Azután kihúzta a
hasítékból az ezüst óráját s megfigyelte rajta, mennyi idő telik el az
alatt, a míg az izzó kanóczból egy singnyi végig parázslik. Épen egy
percz. Hát már most ötszáz negyven percz hány óra? Ez sok volt az ő
fejének. Majd megmondja a Mátyás mester.
Mire visszakerűlt a fülkéhez, már akkor készen volt a fal, csak a
gömbölyü nyiláson simítgatott még a pallér.
Különös, hogy arra nem gondolt Gráczián, hátha a befalazott Páter Péter
összebeszél Mátyás mesterrel az alatt, a míg ő odakószál, s ráveszi azt
könyörgéssel, igérettel, fenyegetéssel, hogy hirt adjon felőle? Vagy
talán nagyon is gondolt rá. Arra való a kanócz; meg még talán valami más
is?
– Készen vagy, szógám? Mondsza csak, hányszor van meg hatvan az
ötszáznegyvenben?
– No hát: hatszor kilencz ötvennégy: kilenczszer.
– Igazság az. Hatszor kilencz ötvennégy. Ezt az egyet soha se birtam
megtanulni a kétszerkettőből. Tehát kilencz. Az épen elégséges. No, hát
én is készen leszek mingyárt. Már most hát eredj fel, édes szógám, az
ispánházba, fűtsd be a kandallót, terítsd meg az asztalt, rakd fel a
vacsorát. Én egy kicsit itt maradok búcsút venni a «fiam uram»-tól.
A mint a mindenes eltávozott, Gráczián úr visszament a templomba, s a
pénzes hordókat leszedve a szánról, egyenként áthengergeté a rejtek
folyosón, s felállítgatá a befalazott fülke elé. Mikor mind valamennyi
ott volt, akkor bedugta fejét a fenhagyott nyiláson.
– Üdvözlöm kegyelmedet, szerelmetes szép vejem uram, Páter Péter. Hát,
hogy éli világát a lakodalom napján? Ugyan szép menyasszonyra tett szert
kegyelmed, no mondom! De hát ne mondja, hogy «egy szál ruhában» vitte el
tőlem az egyetlen egy leányomat; generosus apa leszek: odaadom a
hozományát is, kiadom apai, anyai jussát egyszerre, hadd élje világát a
maga kedvére. Van-e még több ilyen jó após a kerek földön, mint én?
Azzal kinyitotta az egyik hordót, a balkezével ráfektette a sebesült
jobb karjára: nem gondolt a testi fájdalommal, betöltötte a csengő
tallérokat a nyiláson.
Utána a többi hordók tartalmát, a mikben ezüst pénz volt.
– Idáig az anyai juss. Most jön az apai. Akkor az aranynyal telt
hordókat vette elé, s töltötte belőlük a kincszáport a befalazott vő
fejére.
Utoljára a pénzgarmada egész a két válláig ellepte a befalazott férfit,
csak a feje maradt ki belőle.
– Miserere mei Domine! hangzott az élve eltemetett nyögése az üregből.
– Hahaha! kaczagott fel Gráczián. Hát talán még nóta is kell? Énekeljek
is valamit? Tetszik ez? – Gemitus mortis dolores inferni, Circumdederunt
me! – Talán jobban bevág ez: – Komáromba kell menni. Létánia fog lenni.
Hej az én rózsám, a barát, Tartja a létániát! Hahaha! Nem kell belőle
több! A másikból talán? – In paradisum inducant te angeli! – Óh ez
nagyon keserves nóta! Sokkal szebb ennél az, hogy – Azért adtam egy
petákot, Szeresd lányom a barátot! – Össze tudod-e rá verni a bokádat?
Pedig mingyárt itt lesz a táncz; hallod-e a frissét? – et cum Lazaro,
quondam paupere vitam habeas sempiternam! Hahaha, hahaha!
Patientia-baráttáncz. – Kyrie eleizon! – Hahaha!
Azzal kezébe kapta a fáklyát, s a folyosón végig bandukolva, ott is
rikácsolta a liturgiával kevert népdalt. Nincs a barátnak subája. Hideg
a reverendája. Circumdederunt me!
Ördögi kaczagása volt az utolsó emberi hang a földalatti üreg
éjszakájában.
A TOR.
Nagyon okos ember volt ám az a Mátyás mester; túl járt annak az esze
minden másén. Mikor magára hagyta Gráczián urat, ezt gondolta magában:
– Ej no! Most én valami olyan titokban lettem tudós, ami olyan erős,
hogy keresztül eszi magát az edény falán. Igaz, hogy megesküdtem az
evangéliumra, hogy el nem árulom soha senkinek a dolgot; de vajjon
hisz-e nekem tökéletesen Gráczián úr, holott az evangéliumnak sem hisz?
Egy holt emberbe azt hiszem sokkal több bizodalmát vetné. S milyen
könnyű egy eleven emberből holt embert csinálni! Egy befaló harapás
valami jófélével bepáczolt sonkából, egy korty valami præparált
szopóka-nyalókából, s aztán nyugodalmas jó éjszakát! A holt embert aztán
nem kell strázsálni.
Ezeket gondolta végig, mikor azt a sonkát megszelte, a mit az
ispánházban talált s a máslásos átalagot felállítá az asztalra s a
czintányérokat szépen megtörülgette.
Gondolt ki valamit.
Még maradt a háznál egy eleven állat, egy kopó. Azt behítta a szobába.
Adott neki egy darabot a sonkából is, a kenyérből is, a kutya megette
mind. Azután töltött neki a tálba a borból. A kutya szomjas volt,
megitta. Nem lett tőle semmi baja.
«Még eddig» hát sem étel, sem ital nincs megvesztegetve. Az azutánra
nézve pedig majd a kezére fog vigyázni Gráczián urnak!
Sokáig kellett rá várnia; az aranytemetés időbe telt. Egyszer aztán
megkondult a kis torony boszorkányos harangja; a jeladás, hogy a föld
alatti folyosó ajtaján át közelít valaki. Gráczián úr biczegett elő a
templomból. Nem voltak már a kertben a medvék. A bőrük ott lógott a
kerítésre felfeszítve. Azokat tegnap rögtön lerántatá róluk a gazda,
jutalmul a hűtelen felvigyázásért.
– A lelkek harangoztak megint. Dörmögé Mátyás mester a visszatérő
Gráczián úr elé.
– Ne félj, utoljára harangoztak.
Azzal letelepedett a terített asztalhoz.
Nagy, hosszú, bőszárú lengyel csizmák voltak a lábain, azoknak a
hüvelyében egész szerszámtár elfért.
Az egyikből elővette az ezüsttokba dugott görbe kését, két águ villáját:
idegen evőeszközzel igazi úr nem jár a szájához; a másikból meg kihúzta
a békatekenő-tokba csukott arany poharkáját, azt a talp nélküli gömbölyü
kelyhecskét, a mit «bratinának» hivnak, egy hújjában kihörpenteni való.
– Lássunk hozzá, szógám, szelj magadnak, szelj nekem is. Látod, hogy
nekem csak fél karom van.
Azzal leültek egymással szemközt az úr és a szolga s elébb ettek egy
verset. Éhes lehetett az úr is: reggel óta egy falat nem volt a
szájában.
A kutya ott ugrált körülöttük: kutya baja sem volt, se ételtől, se
italtól.
– No már most igyunk is egyet, édes szógám, ebből a közös bratinából;
elébb majd én, azután te. Látod, az ilyen bratina azért jó, hogy a
házigazda nem mérgezheti meg az itallal a vendégeit, a hogy a taliánok
szokása, mert ez körüljár: mindenki «egy» pohárból iszik, s maga
legelőször a gazda.
S azzal megtöltötte magának az arany poharkát s kiürítette: «a te
egészségedre, édes szógám».
Átadta neki a poharat: az meg ő rá köszöntötte azt.
– A kegyelmed egészségére, édes uram.
Azután következtek rendre a többi áldomások.
– A boldog menyasszony egészségére.
– Isten éltesse a derék vőlegényt.
– A madocsányi szép asszonynak is vivát!
És így sorba, egyszer az egyik, másszor a másik kézbe vándorolt a
«szálló pohár», jó barátra, ellenségre, vegyest: míg csaknem kifogyának
mind a kettőből. Ez alatt a holdvilág is feljött s besütött az ablakon.
Akkor így szólt Gráczián úr Mátyás mesterhez:
– Ugyebár, édes szógám, te neked is van egy férjhez ment leányod?
– Van ám.
– Teplán lakik, szegény?
– Ott biz az.
– Hány gyereke van?
– Hat biz annak.
– Még azokért nem ittál, úgy-e?
– Nem ám.
– No hát ne is igyál, édes szógám, értük. Mert eleget ittál te már;
eleget bizony, nem csak a mai napra: de az egész életedre. Holt ember
vagy te már, velem együtt. Ez a bratina, a miből ittunk, maga volt
megmérgezve, jó fáin olasz méreggel, a mi órára dolgozik. Még két órád
van élni való, hát csak szedd fel magadat s indulj neki. A jég beállt,
átvándorolhatsz Teplára, a leányodhoz, ott lefektetheted magadat az
ágyba, papot hivathatsz, testamentumot tehetsz, s aztán legalább lesz, a
ki a szemedet lefogja. Ez volt a vége a komédiának.
Mátyás mester rémülten ugrott fel a helyéről, a haja szétborzadt a
fején; már kezdte érezni belső zsigereiben a közel halál előreküldött
nyilallásait. Átkozódva rohant ki a szobából, ott hagyta pénzzel tömött
tarsolyát is s kíntól ordítva rohant ki a kastély kapuján, aztán neki a
befagyott Vág jéghátának.
Gráczián úr pedig teletölté poharát a borral s iddogált tovább, egyedül,
magában áldomásozva, sorban mindazokra, a kikkel valaha jót tett, s a
kik vele rosszat tettek, s aztán megint azokra, a kik vele csak jót
tettek, s a kikkel ő rosszat tett mindig. És minden pohár egy új
méregital volt, úgy van az csinálva, hogy lassan adja ki az erejét.
Sietnie kellett. Be akarta váltani a szavát, a mit a madocsányi szép
asszonynak adott: «hitemre mondom, hogy a Páter Péter tovább fog élni,
mint én!»
VOLT – NINCS.
Idália ezen az egész éjszakán nem volt képes lefeküdni; kerülte szemeit
az álom, üldözte lelkét a gond.
A jóllakott boszú rosz hálótárs.
Folyvást a rémjelenetek bontakoztak, váltakoztak képzeletében,
áldozatainak szörnyen megcsúfolt torzalakjaival.
Az a leány ott a csónakon, a kit a jeges vizár ragad magával:
sikoltásait elkapkodja a szél!
Hát a férfi? Az imádott alak, a kit, hogy elveszített, még kevésbbé tud
oda engedni akár embernek, akár ördögnek. Fájt érte a szíve nagyon.
Sok szép szobája volt a szép asszonynak; de még sem elég arra, hogy
helyét találja: tele siratta már valamennyit. Ki-kiment az erkélyre s a
jégvirágos ablakon a lehelletével karikát olvasztott, akkorát, hogy
kitekinthessen rajta a Vág vizére.
A nagy sivatag jégmező terült el előtte, a mi a mitosini vártól egész a
madocsányi kastélyig terjeszkedett már. A holdvilág sütötte a halott
tájképet.
Reggeli három óra tájon, mikor ismét ott állt az erkélyen, s mint egy
tébolyodott bámult ki a jégkietlenbe: egyszer csak úgy tetszék neki,
mintha egy fekete pont mozogna azon, a kastély felé közelítve.
Emberalak, ha tovább nézik.
A mint az alak közeledett, el-elbukva a torladt jég között, meg
föltápászkodva, ki lehetett venni a czélját, hogy egyenesen a kastély
felé törekedik.
– Valaki Mitosinból!
Idália kiment a pitvarba, felzaklatta az alvó cselédeket, s
megparancsolta nekik, hogy menjenek a jégre, vigyenek saroglyát
magukkal, segítsenek egy embernek, a ki ott tör a jégen keresztül, s
alig bír már előre haladni, hozzák ide a kastélyba.
Az az ember volt Mátyás mester.
Mikor odahozták a szolgák Idália asszonyhoz az embert, alig lehetett
annak az arczára ismerni, annyira kék volt az a fagytól és a kíntól,
kikelve minden vonásaiból.
– Mitosinból jövök, – hörgé az ember, – összegörnyedve a
medvebőr-szőnyegen a kandalló előtt, ahová letették.
– Hozzatok neki egy pohár melegbort, parancsolá az úrnő.
– Ne! nem! Semmi bort! nyavalygott az. Hagyjanak magunkra. Elég volt
nekem.
Mikor aztán egyedül maradt az úrnővel, összekulcsolta a kezeit előtte s
térden állva rimánkodott.
– A mennybéli Isten szerelmére kérlek, asszonyom, szabadíts meg engem!
– Mi lelt? ember!
– A mitosini úr megmérgezett engem, saját magával együtt, verje meg a
Jehova Isten érte! Asszonyom, segits, mert meghalok.
– Hogy segítsek én te rajtad?
– Óh ne tartóztasd vissza! Hiszen tudod jól. Meg vagyok mérgezve a
bratinával: pedig nem is látszott benne semmi méreg. Azt beszéli a
világ, hogy mikor te megmérgezted az uradat, te is úgy tettél, hogy egy
pohárból ittál vele, hogy gyanút ne fogjon: te is ittál a méregből;
hanem a mint az odalett, te félrementél és bevetted a «méregölőt»:
megmaradtál, az elpusztult.
– Meg vagy te bolondulva!
– Nem, nem! Adj nekem abból a méregölőből. Te tudod annak a titkát. – Ha
te engem megszabadítasz: én is tudok egy titkot, a mit te sem fogsz
megbánni, ha elmondom.
– Micsoda titkot?
– Azt, hogy hol van most Páter Péter?
A nő erre hevesen odaugrott hozzá s felemelte két karjával a
medvebőrről, s oda fekteté a kerevetre.
– Micsoda? Te tudod, hogy ő hol van? Él még?
– Él, és semmi baja nincs még.
– Hol van ő?
– Add a méreg ellen valót gyorsan!
– Nem! Nem! Az még ráér! Tudni akarom elébb a titkot. – Addig nem
szabadítlak meg.
A kinlodó ember homlokáról nagy verítékcseppek hullottak alá.
– Én Istenem! Megesküdtetett az úr a szent evangéliumra, hogy nem mondom
el senkinek. Pokolra jutok miatta.
– A pokolra eljutsz így is, úgy is. Csak azt vedd, hogy később-e, vagy
hamarább? Ha megmondod a mit tudsz, várhatnak rád az ördögök, ha
megtartod, készen vagy már, csak tűz kell alád. Beszélj szaporán, vagy
gebedj meg!
– De hát adsz a méregölőből, úgy-e?
– Adok. Hozom. Itt van. Nesze. A mint elmondtad, dugom a szádba.
Magammal hordom mindig. A gyűrűm kövében van. Látod milyen zöld. Hogy
fénylik a sötétben. Ha az egészet odaadnám, százesztendeig élnél tőle.
No hát beszélj.
A halálkínoktól marczangolt ember megvallott mindent.