mint azt a levelet elolvassa, első furiájában azonnal létrára fogja
huzatni a levél hozóját, s annyi korbácsot veret rá, a mennyi csak egy
szép asszony csókjával felér; hanem hát a nyil oda talált. Benne van már
a szigonyos végével a szívben!
Most lehet menni a reggelizéshez.
Páter Péter már ott várt az étkezőben. Nem látszott az arczán semmi
változás.
– Az úrfit nem találtam ott reggel az ágyában, – mondá egész derült
arczczal.
– Nem ám; – szólt magába fojtott nevetéssel Idália. Mikor lefektetted,
elaltattad, becsuktad a két szoba közötti ajtót, erre ő fölébredt s
megijedt, hogy magára volt hagyva s aztán visszafutott én hozzám, velem
maradt. Még most is alszik.
Páter Péter arcza nyugalmat erőködött mutatni.
A nő hamiskásan mondá:
– Kitaláljam-e, hogy miért csuktad be a két szoba közötti ajtót?
Találtál szobádban egy öltözetet, s nem akartad, hogy a gyermek
észrevegye, mikor te azt felpróbálod. Ugy-e, úgy van!
Páter Péternek zúgott a feje. Veszedelem volt azt mondani, hogy nem
tette azt. Megeshetik, hogy a nő odahozatja az egész öltözetet, s akkor
észre fogja venni, hogy a zöld szattyáncsizma sarka már sáros úton járt.
Neki is mosolyogva kellett a kérdésre válaszolnia.
– Igaz. Úgy volt.
– No, és jól illik rád az öltözet?
– Azt más mondja meg.
– S mikor mondja meg más?
– Mikor arra a minapi kérdésedre választ adok.
– S mikor tudom meg a választ?
– Holnap.
A nő tenyereibe tapsolt felkaczagva.
– Haha! Holnap! Tehát nem várakoztatsz meg egy hétig? nem hagyod a jövő
vasárnapig? Holnap lesz a napja, a mikor megtudom, hogy Páter Péter
vagy-e, vagy Csorbai Tihamér! Holnap! Már holnap!
Azzal felugrott a székéről s elkezdte maga körül lejteni a
selyemtánczot, csábosan, nevetősen dalolva hozzá a táncznótát: «Zsidó!
zsidó! Mi van eladó?» Egyszer csak lekapta a fejéről a főkötőt, s
odadobta azt a férfi lába elé s arra térdelt le vánkos gyanánt.
Ha akkor Csorbai Tihamér megteszi vele azt a tréfát, a táncz-regula
szerint, hogy megváltja a térdeplőt egy csókkal, bizonyosan azt tette
volna vele a nő, hogy abban a pillanatban a szivébe veri azt a mérgezett
hegyü tőrt, a mi az övébe volt dugva; s akkor legalább az a másik
megmenekül. De a lovagnak nem jutott eszébe most ilyen tréfa. A nő
felugrott hát a térdéről csókolatlanul és tovább tánczolt, mig
kitánczolt a szobából. Egy vonása nem árulta el, hogy mi az, a mi
odabenn forr.
A hálószobájába ment a kis fiát felkölteni.
Csupa szeretet volt hozzá.
Cupido úrfi elpanaszolta, hogy milyen iszonyu álmai voltak a mult éjjel.
Látta, hogy először a Páter Péter, azután meg az anyja, hogy döntögették
fel a szent Nepomukot, s azután elmentek egymásután a pokolba.
– Lásd kis bohó. Sok szilvaizes lepényt ettél vacsorára.
– De nem álmodtam én azt. Láttam ezzel a két szememmel. Ott voltam a
Páter Péter szobájában.
– Oh kedveském. Egész éjjel itt feküdtél mellettem. Nem győztelek
betakargatni, annyit rugdalóztál.
– Hát az ezüst sipom hol van?
– Hahaha! Ezüst síp! Lelkecském, azt otthagytad az álom országában.
– Még most is fázom, reszketek.
– Lázad van, kedveském, maradj ma egész nap az ágyban, idehozom a
játékaidat; főzök neked jó édes, szagos herbatejet, majd meggyógyulsz
szépen tőle.
A LELKEK ÓRÁJÁN.
Likavay Gráczián elolvasta kétszer, elolvasta háromszor azt a levelet s
nem tudta megérteni. Az üres fejbe legnehezebben megy be valami. Mátyás
mestert kellett ehhez segítségül hivatni.
– No nézd ezt a levelet; bolond hozta, bolond irta, bolond a ki megérti.
– No én pedig egészen okos vagyok ettől a levéltől – mondá rá Mátyás
mester.
– Hát hogy-hogy szolgám?
– Ugyebár, kegyelmed nem felejtette még el, hogy mi szégyent ejtett
Páter Péteren a bittsei lakodalomnál? Én is ott voltam, láttam,
emlékeztem arra a képre, a miről kegyelmed lerántotta a csuklyát.
Egészen Csorbai Tihamér volt.
– Jól odataláltam neki, ugy-e?
– Ugyan oda. S az ilyen sebet nem szokták elfelejteni. Kivált ha még egy
be nem hegedt sebre esik. Azt is tudja kegyelmed, hogy Csorbai Tihamér a
Magdolna leányasszony kikosarazott vőlegénye. És aztán olyan közel
vagyunk egymáshoz, hogy a két kastély ablakai farkasszemet néznek
egymással.
– Hát te azt hiszed, hogy Magdolnáról van szó a levélben?
– Több fehércseléd nincs a familiában, de hogyha mingyárt mind ez a sok
szép asszony, leány csupa eleven volna is, a ki itt a rámákban ki van
pingálva, még akkor is csak a Magdolna leányasszonyhoz huzna a szive a
Tihamérnak, mert ha csak szép asszony kellene neki, közel találná azt
Madocsányban; nem is kellene neki érte búcsút járni.
– De hát megállj. Nézz ki az ablakon. Látod, hogy zajlik a Vág? Még
mikor a bolond átjött rajta, akkor kezdett indulni a jég; de most már
csak úgy hömpölyög. Nézd, hogy döntögeti fel a kalyibákat a parton; hogy
aratja le a vastag fákat derékban. Jöhet ezen a vizen keresztül
teremtett lélek ma éjjel?
– Kegyelmes uram. Én a bibliában olvastam, hogy az akkori Péter száraz
lábbal járt a vizen; az pedig a tenger volt. Én pedig azt, a mi
bibliában van, mint igaz lutheránus ember, tartozom elhinni.
– No az akkor volt. Szent Péter volt. Annak minden lehetséges volt. De
ma van ma!
– Kegyelmes uram! én csak azt tudom, hogy sok kitelik egy paptól, még
több egy szerelmestől! de ha e kettő egygyé lesz, attól minden!
– Hányjuk-vessük ezt meg Berezovszkyval.
Az öreg vőlegény a bittsei lakodalomról való visszatérés óta, folyvást
ott tanyázott a mitosini kastélyban. Úgy volt, hogy megesküszik a szép
Magdolnával s aztán elviszi haza Halicsországba; a dispensatio is meg
volt már. Csak azon mult, hogy az ipa és vő minden nap reggelig
adogatták egymás kezébe a bratinát, s akkor aztán a vőlegényt úgy
kellett kezénél, lábánál fogva az ágyába vinni, a honnan délig se
tüzi-lárma, se gyilkos támadás ki nem birta volna zavarni. Délután pedig
a bigott úr nem akart semmi egyházi szertartásnak részese lenni, s így
az esküvő csak maradt egyik napról a másikra. A lakodalmat, azt megülték
a vendégek előre minden nap.
Ma is hiába ránczigálták a vőlegény urat, hiába kurjongattak a fülébe;
minden biztatásra csak a kezével legyintett: «hess légy!» vagy a lábával
rugott: «czoki kutya!» s tovább aludt.
– No megállj! szólt Gráczián úr, valamit gondoltam most. Előveszem a
leányt.
Azzal elment a leányát felkeresni.
Ott találta Magdolnát a nyitott ablaknál.
– Ejnye leányom, de tüzes véred van! hogy az ablakot is kinyitod ilyen
jégtörő időben.
– A galambjaimat eresztem szabadon. Nem lesz, a ki etesse őket, ha engem
ma-holnap elvisznek a háztól.
– Hát már tudod, hogy esküvőre fogsz menni, ha ma nem, holnap?
– Tudom, édes atyám.
– S nem téped már a hajadat? nem fakadsz sirva? nem mondod: inkább
százszor meghalok, mint hozzá menjek?
– Nem sirok előtted többet atyám.
– Hát akkor nagyon megváltozott a természeted. Talán a bittsei lakodalom
óta. Mikor lerántottam a csuklyát a hajdani kedvesed fejéről, s
megtudtad, hogy az a szép asszonynak a szeretője most. Ez fordított meg
úgy-e?
– Az rettenetes pillanat volt édes atyám!
– Hát nem szereted a papot?
– Esküszöm rá, édes atyám, hogy «a papot» nem szeretem.
– Az szörnyü dolog is volna! Nem tudom, hogy mit csinálnék veled, ha még
csak álmodni is mernél róla? Hát ebbe a kis táskádba miket szedegetsz
össze?
– Szegény jó anyámtól kapott apró kis ereklyéimet. Zománczos arczképét
kis nyakravalómban, egy fürt haját virágnak megkötve, azt a kis ezüst
keresztet, a mit a nyakamban viseltem, mikor gyermek voltam. Hadd
jőjjenek velem, ha egyszer messze útra elmegyek innen.
– Hát hiszen te egészen megtértél, egészen jó leány lett belőled. Még
megérem, hogy megáldalak.
– Óh áldj meg csak egy szavaddal, esengett a leány, térdre esve atyja
előtt. Engedd, hogy egyszer megcsókoljam a kezedet, s aztán tedd azt a
fejemre.
Gráczián odahagyta vonni a kezét a leánynak az ajkaihoz.
– Mondd csak egy szóval, hogy megbocsátasz, mind azért a sok
keserüségért, a mit neked akaratlan okoztam.
Gráczián tunya lelkét megcsalta ez a könyörgő szó.
– No, jól van no, nem haragszom! dörmögé, s egyszer végig simítá a
tenyerével az előtte térdelő leány fejét – olyanformán ütött az ki, mint
valami megáldás. – No hát csak már most légy készen. A pap már itt van.
Ma este jókor lefekszünk, hogy holnap jókor fel tudjunk kelni, holnap
meglesz az esküvő! Addig dalolgasd magadban azt a nótát, hogy: «Zörög a
kocsi, Pattog a Jancsi, Talán értem jönnek. Fölteszik a ládám, Azután az
ágyam: Magam is elmegyek!»
Gráczián úr visszatért a szobájába, a hol Mátyás mestert elhagyta.
– Csáléra jársz, öcsém! mondá neki. Kivallattam a leányt. Egészen meg
van az térve. Nem sír, ha az esküvőről beszélek vele. Pedig megmondtam
neki, hogy holnap lesz a napja. Azt mondta, hadd jőjjön, s még a kezem
is megcsókolta szépen.
– Hát hisz ez a legnagyobb bizonyság, hogy benne van a kuhiban! Búcsút
vett, azért, hogy még az éjjel elszökjék a kedvesével a holnapi menyegző
elől. Azért egyezett bele olyan könnyen! – Jaj! Jobban ismerem én a
fehér népet!
– Ezer pokolraszállt lélek! most mondasz valamit. Ha ez csakugyan úgy
volna? Tüzet eszem, mérget iszom, vasat okádom, ha ez igaz! Verjetek
lelket a lengyelbe azonnal! Költsétek fel, ha fél halott is! Ez olyan
düh, hogy egy ember nem elég a kifújására! Lármázd fel az egész népet!
– De sőt ellenkezőleg cselekszünk. Dehogy csapunk lármát a dologból:
akkor megtudnák s vigyáznának magukra. Inkább hagyunk aludni kit-kit, a
mig magától fel nem ébred, s estére a medvéknek is halbódítót adunk a
moslékjukba, hogy elő ne jőjjenek. Valami titka van annak a templomnak.
Az az éjféli harangkongás, az a kisértetjárás a kivilágított templomban,
a mit kegyelmes uram maga látott és hallott, nem történik emberi
tudomány nélkül. Ez alatt valami lappang. Bizza én rám, kegyelmes uram,
azt a dolgot. Estig én elkészítem az egész stratagémát úgy, hogy ha maga
Belzebub van is a játékban, még azt is megfogom a kelepczében.
Késő estig folyt a súgás-búgás a mitosini kastélyban. Az asszonynépet
távol tartották a titoktól.
Az alatt, a mig Magdolna leányasszony az ebédnél volt, a templomot
megrakták Berezovszky fegyveres csatlósaival. Maga a feldühített
vőlegény is ráállt, hogy jelen legyen a megrohanásnál.
– De megölni nem szabad a papot! szabadkozék a mazúr. Papot ölni nagy
veszedelem. Megtörtént egy öregapámon, hogy papot öletett meg; s azt
élve vitték el az ördögök.
Meg kellett neki igérni, hogy Páter Péter életben hagyatik. Büntetésül
majd inkább valami iszonyu kínzás nemét fogják a számára kitalálni.
Alkonyatra válván az idő, maga Berezovszky is beosont a kápolnába, s ott
aztán fegyveres hiveivel együtt elrejtőzött a sirboltba. Adtak nekik egy
hordó sert is, meg egy ostábla játékot, hogy teljen az idő.
Alig hogy besetétedett, Gráczián úr nagy fennszóval adta ki a
parancsolatot, hogy «minden ember jókor dögölni menjen; mert holnap
korán kell kitörülni a szemeikből az álmot; esküvő lesz a háznál: egész
éjjel se vendég, se szolga egy mukkanást ne tegyen; pincze, kamra be
legyen zárva!»
A diákok este dalt virgináltak a menyasszony hálószobájának ablaka
alatt, s azzal ki lett oltva minden világ a kastélyban.
S aztán olyan mély csendesség lett, mintha senki sem volna ébren. Csak a
zajló Vág jégropogása harsogott folyton a csendes éjszakában.
A mint a nagy kastélyóra a tizenkettőt ütötte, Magdolna felkelt ágyából,
felvette a köntösét, csipőjére kötötte a kis tarsolyt ereklyéivel,
nyakába keríté kis subácskáját s nesztelenül, lábhegyen lopózva leosont
a hátulsó csigalépcsőn az ismeretes kis ajtóig, mely a medvés kertbe
vezetett.
Körülnézett: még a medvék sem voltak elől. Gyertyaszentelő után a medve
még újra kezdi a téli álmot, ha ott kinn lágyul az idő. A medvék nem
állták útját.
Félelem nélkül ment el a templomajtóig. Onnan még egy Istenhozzádot
sóhajtott az örökre elhagyandó apai háznak, s belépett az ajtón.
A holdvilág megint besütött a templomba s megvilágította az átszurkált
szenteket, a név nélküli sirköveket, s az oltárképet ott a faragott
rámában. – Most már tudott tőlük félni, mert megtudta, hogy mit
szenvedtek azok a szentek, a beléjök lőtt nyilaktól; kik alusznak ott a
pusztán hagyott sirkövek alatt, s mi a neve azoknak a rémeknek, a kik a
képre festett remetét ijesztgetik és csábítják. Legjobban rettegett
attól a bűbájos nőtől.
Csak közelítene már minél elébb a megszabadító kedves.
A baglyok szokatlanul sokat vijjongtak ma a toronyban.
Egyszer csak megkondult a harang, megvilágosodott az oltárkép. A szerető
közelit már!
Milyen igazi oltárkép volt, mikor az elsülyedt képnek a helyén
megjelent! Egy szent László! Ez az igazi magyar szent! Nem holmi
pogányoktól agyonkinzott szent, hanem pogányokat agyba-főbe verő szent.
A ki le is száll az oltárrámából, és megvigasztalja a térdeplőt.
– Jó, hogy siettél! Holnap már el akarnak vinni Lengyelországba. Soha se
láttál volna többet.
– Siessünk hát szerelmem!
– Csak egy perczig várj még. Itt bátyám sirboltja előtt hadd mondjak el
egy utolsó imát.
– Csatoljuk hozzá az enyimet is.
S aztán mind a ketten odamentek, letérdeltek a megölt testvér sirköve
elé, s elmondták, egymás kezét fogva, az engesztelő könyörgést. – Ámen.
Ámen.
A leány megcsókolta a sirkőbe faragott mellképet.
– Úgy-e megbocsátasz én nekem, édes bátyám! szólt a leány.
– Hogy ne bocsátanék meg, édes hugom? hangzott fel egy rekedt hang a
mélységből, s azzal kitárult a kriptaajtó, s előrohant rajta Berezovszky
fegyveres csapatja, maga a sértett vőlegény legelől, kihuzott pallossal.
Csorbai Tihamérnak is egyszerre öklében volt a kard.
– No hát, ha nem vagy pap, akkor meg is öllek iziben! ordítá
Berezovszky, s rárohant, iszonyu csapásra emelve pallosát; de Tihamér
gyorsan eléje vágott, s úgy sujtá hóna alatt, hogy a támadónak az egész
karja vállban leesett: maga hanyatt dült, végét sem érte a küzdelemnek.
– Visszatakarodtok a föld alá, gyávák! ordítá Tihamér, emberölő
csapásokkal paskolva a támadók közé, a kik rettenetes haragja elől a
kripta-ajtóig hátráltak vissza. Ekkor feltárult a templomajtó, s
fáklyákkal, fegyverekkel rohant be Gráczián úr csatlós hada a templomba.
Ő maga csak a mankós botját hozta a kezében.
– Ide barát! ordítá Gráczián. Elém állj, szerzetes! Te Páter Péter!
Leányok elcsábítója! Bottal légy agyonütve! Az én botommal.
S vakon rohant előre felemelt mankójával.
Magdolna oda veté magát a két férfi közé.
– Minden szentekre! Atyám! Tihamér! Ne bántsátok egymást. Tapossatok
inkább engem össze!
– Félre az útból, lotyó! ordítá az apa, s felrugta az eléje térdeplő
leányt. – Jó szerencséje, hogy egy fegyveres csatlósa eléje vetette
magát, s felfogta saját fejével a lesujtó kardvágást, a mivel Tihamér
akarta ezt neki megfizetni.
Még két csatlós dült el halálsebben a dalia ádáz csapásai alatt, ekkor a
kard markolatban kezébe szakadt.
De még azért nem győzte le a pipogya had. Ha nem volt kardja, ott voltak
az oltáron hatalmas rézgyertyatartók, felkapott egyet s olyan ütlegeket
osztott vele jobbra-balra, hogy szabad lett előtte az út; a ki megfogta,
esze nélkül ereszté el: egy ugrással fenntermett az oltáron, ott állt az
oltárkép helyén: mögötte volt a folyosó. Ha a tölgyfa-ajtót becsaphatja
maga mögött, s a reteszt eléje tolja, soha meg nem fogják.
Hanem a mint onnan az oltárról egy pillantást vetett vissza a
fáklyafénytől vereslő templomba, meglátott valamit.
Az a látvány megfogta, megdermeszté.
Azt látta, hogy Likavay Gráczián megragadja Magdolna szétbomlott hosszú
haját s annál a hajánál fogva hurczolja az elalélt leányt végig a
kövezeten a templomajtó felé.
Ez végképen elvette az eszét. A düh kioltott lelkéből minden emberi
gondolatot; nem volt már egyéb, mint vadállat: a nöstényét vesztett him
oroszlán. Fájdalmában ordítva ugrott le egy szökéssel az oltárról a
földre. Most már mind a két kezébe kapott egy nehéz kandelabert, s
azzal, mint két buzogánynyal rohant a csatlóstömeg közé, törve-zúzva, a
mi emberi csont eléje akadt. Úgy dúlt a szolgasereg fegyveres gomolya
közt, mint őrült Hercules a Nessus-inggel a testén: a templomajtóig tört
utat magának, a hol kedvesét az apja kihurczolta. – Ott utólérte az
öreget, s egy csapást mért a fejére a nehéz gyertyatartóval, a mit
Gráczián az öklével fogott fel. Akkor hátulról egy köpenyeget vetettek
Tihamér fejére, s egy szolga a lábai elé vetette magát, akkor aztán
elnyomták, leteperték, megkötözték.
A SZÉP ASSZONY ÖRÖME.
A Vág egyre jobban zajlott. A legvénebb emberek sem emlékeztek rá, hogy
ilyen nagyon meg lett volna indulva. A jeges özön a madocsányi patakon
át feltódult egész a malomgátig, ennek sem kell sok, hogy keresztül
törje s akkor meg nem áll a kastély faláig.
– Lásd, rebegé Cupido úrfi anyjának. Minek döntögettétek fel a szent
Nepomukot, te is, meg a Páter Péter is? Most a szent ezzel fizet meg.
– Ejh! álmodtad te azt!
– De láttam én azt: most is reszketek bele.
– Ha reszketsz, akkor hideg lel: eredj vissza az ágyadba, ne nézegess ki
az ablakon. Majd ide küldöm a Herskót. Meséljen valamit.
(Herskót ám! Ki tudja, hol lóg az most?)
– Küldd ide inkább a Páter Pétert, az majd megmondja az igazat.
Azt, azt! A Páter Pétert.
Hajnal óta legalább tizszer volt odaát Idália a Páter Péter szobájában
megnézni, hogy otthon van-e? Sem ő maga nem volt ott, sem a czifra
lovagköntös. A nyitva hagyott ablakon át pedig bedudolt a szél.
Azután megint kiment az üveggel fedett erkélyre az úrnő, s végig bámult
azon a nagy jeges tengeren, a mit most a Vág csinált a völgyből, a minek
a közepe sebesen folyik, a két szélén meg hegylánczokká tódulnak a
jégtorlaszok.
A mitosini kastély nagy bádog tornyát sütötte a reggeli nap: jól
idelátszottak.
Egyszer úgy tetszett neki, hogy egy fekete pont elválik a túlsó partról,
s aztán a jégzaj közé törtet. Nem sokára kivehette egy látcsövön
keresztül, hogy az egy dereglye, a miben öt ember ül.
Vajjon mit hozhat ez a dereglye?
Öt embertől itt meg nem ijednek. Huszonöt csatlós, vadász, hajdú áll itt
készen, mindegyiknél puska, kopja.
Azoknak a munkája ott a dereglyében valóságos istenkisértés. – A
jégtorlaszok minden perczben összezúzással fenyegetik a járművet. Néha
kiugrálnak négyen a jégtáblára, s úgy vontatják a dereglyét keresztül
rajta. Egy óriási jégtábla az imént, a mint magasra felemelkedett, s
aztán egyszerre alázuhant, majd ott csapta valamennyit, mint egy csoport
vizipatkányt.
Nagyon erős szándéka lehet valakinek még ma eljutni Madocsányba. Vajjon
ki lehet az?
Négy ember cselédféle, azt messziről ki lehet venni. Az ötödik meg úgy
be van búrkolva déczbundába, hogy találgatni sem lehet.
Eljutnak biz azok szerencsésen egész a malomgátig.
Ott a révészek kiugrálnak a dereglyéből, azt kihúzzák a jégre s megkötik
egy fűzfához, akkor aztán a déczbundás ötödik alak is felkél és kiszáll
a szárazra.
Az első lépésénél megismeri aztán Idália, hogy ki az? Sántit. – Ez a
biczczentő tappogás a szomszéd várúré. – Likavay Gráczián közelit!
Az ellenség, a kinek a szivében már megforgatta a kést másodszor is.
De csak egyedül jön. Vajjon mit akarhat?
Azért keresi talán föl a vén medve a régi ellenségét, hogy azt, mint a
vadmacskát egy ökölszorítással megfojtsa?
Tapasztalni fogja a medve, hogy a vadmacskának körmei vannak, s azokat
az használni tudja.
Idália asszonyon hosszú prémes orosz kaftán volt, annak bő ujjában jól
el lehetett rejteni azt a mérgezett hegyű tőrt, a mivel egy karczolás
elég, hogy a legerősebb férfit holt emberré tegye. – Azonkívül a
szomszéd szobába lettek lesbe állítva a hajdúk, meg a sáfár és az ispán,
hogy a legelső segélykiáltásra berohanjanak, s a ki az asszonyukat
bántja, azt csákányaikkal leverjék.
Fölösleges előkészület!
Likavay Gráczián minden fegyver nélkül jött; se kardja, se csákánya nem
volt vele; – nem is tudta volna hasznát venni: a jobb karja a nyakába
volt felkötve, kötelékbe pólyált ököllel, s a vásznon keresztül verte
magát a vér. Páter Péternek az utolsó ütése a templomi gyertyatartóval
az ő fejének szólt: a tenyerével fogta azt fel, s az ütés nyomorékká
tette a kezét. A balkezének meg elég dolga volt a mankóval, aztán meg a
levett süveggel.
Alázatosan, meghajtott fejjel, meggörnyedt lélekkel, sánta lábát a másik
után húzva, járult az úrnő elé. A hangja hasonlított az ajtó előtt
kápsáló kolduséhoz.
– A föld poráig megalázva jövök, nagyasszonyom, kegyelmedhez; szegény
halott, eltemetett öreg ember. Elismerem, hogy meg vagyok verve,
agyontörve, semmivé téve. Azt is elismerem, hogy megérdemeltem. Én
voltam a bűnös, és voltam a ludas. A magam házának a tornyáig ért a
gyalázat, s én azt a kegyelmed házának a pinczéjében kerestem. Én
vádoltam kegyelmedet azzal a förtelemmel, a mi nekem mindennapi kenyerem
volt. – Meg van boszúlva kegyelmed, legyen megnyugodva felőle.
– Mit tett kegyelmed? Én nem akartam, hogy öljön, gyilkoljon!
– Óh, ne ijedjen meg! Hiszen tudom, hogy érzékeny szive van. Sajnálná,
hogy egy jó szava miatt: egy igazi barátságos, atyafiságos, szomszédi
figyelmeztetése miatt a dühös, bolond Likavay Gráczián rendre
fojtogatott volna férfit, leányt. – Dehogy tette. Inkább az ölt minket
rakásra.
– Páter Péter?
– Az bizony, Páter Péter. Csakhogy Csorbai Tihamér képében. Az derék egy
lovag. Elébb halálra sujtotta leendő vőmet, a jámbor Berezovszkyt,
azután bénává szabdalta egy pár derék csatlósomat, s hogy egyszer a
kardja markolatban szakadt, kapta: az oltár gyertyatartóival törött,
zúzott össze bennünket; nekem is jutott belőle egy csapás: tekintse meg
kegyelmed.
S azzal lebontotta jobb kezéről a véres köteléket, s Idáliának meg
kellett nézni az összezúzott kezet. Eliszonyodott tőle. Segíteni akart
Grácziánnak újra bekötni a sebhedt öklét, de az nem engedte.
– Ne fáradjon vele nagyasszonyom! A fogammal, meg a balkezemmel majd
megkötöm valahogy.
– S mi lett Páter Péterrel? szorgolá a nő.
– Utoljára mégis elnyomták. – Sok lúd disznót győz.
– És megölték?
– Dehogy ölték. Mondtam már, hogy nem ölök én meg senkit. Szelid, kegyes
ember vagyok én már. Sem én nem ölöm meg Páter Pétert, sem az én
szavamra nem öli őt meg senki.
– Hát mit fognak vele tenni?
– Az majd az én gondom lesz. De egy haja szála sem fog meggörbülni, azt
előre mondom. Még arra is hitemet teszem, hogy tovább fog élni, mint én
magam.
– Hát a leányával mit tett kegyelmed?
– Óh, a miatt se legyen nagyasszonyomnak semmi aggsága. Még azt sem
öltem meg. Tömlöczbe sem zártam. Meg sem korbácsoltam. Jámbor, ártatlan
ember lett már én belőlem.
– Hát mit tett kegyelmed? Megbocsátott neki?
– Nemcsak, hogy megbocsátottam; de el is bocsátottam. – Úgy bocsátottam
el, a hogy megigértem neki, ha még egyszer találkozni próbál Csorbai
Tihamérral.
– Csak nem őrült meg!
– Talán hallotta volna már kegyelmed, nagyasszonyom, hogy mit igértem
neki? – Igen is. Hogy akkor egy csónakra teszem, s berúgom csónakostul a
Vág folyóba, aztán uszszék Isten hirével, a merre a vizek viszik. Most
épen nagyon jó alkalmatosság a Vág folyó az ilyen utazásra.
– S kegyelmed megtette volna azt?
– Bizony meg. Ha éjfél után egy órakor hallgatózott volna kegyelmed a
csendes éjszakában, hallotta volna sokáig a segítségért való kiáltozást
a jégzaj közepén. Én nem sokáig hallhattam, mert ellenkező szél fújt s a
jég ropogása elnyomja a hangot.
– Kegyelmed rettenetes ember.
– Dehogy vagyok. Alázatos, földön csúszó féreg vagyok. Sánta, béna
nyomorék vagyok. Földredöntött pudvás fűzfa vagyok. De hát mit panaszlom
én a magam baját kegyelmednek? Hisz nem azért jöttem én a jeges árvizen
keresztül, pokollal daczolva, ide a madocsányi kastélyba, hogy a magam
nyomorúságát elsiránkozzam. Nem akarok én ezzel még kegyelmednek is
rossz órát szerezni. Hanem jöttem egy nagyon komoly dologban, a mit még
ma el akarok kettőnk között intézni. – Én eladom kegyelmednek a mitosini
uradalmamat.
– Hogyan mondta kegyelmed?