mint mikor lámpással járnak odakünn a kertben. Erre Cupido előmászott az
ágy alól s odament az ablakhoz, hogy megszólítsa, a ki ott jár.
Nőalak volt az, fekete köpenyben, fekete fátyol a fején, kezében
tolvajlámpás. Annak a lámpásnak a felső világánál megismerte az anyja
arczát.
Látta, hogy az egyenesen a Nepomuk kápolna felé tart, az is feláll a
szobor talapkövére, átöleli annak a fejét s arra a szobor arczra dül
csendesen.
Akkor aztán az asszony a szobor helyére lép, s nehány pillanat múlva
eltünik a föld alá: a szobor ismét a helyére áll.
– Az anyám is elment a pokolba! – rebegé a gyermek s térdre esett. –
Miatyánk Isten! ne haragudjál rám! Soha sem hagyom el többet az imádság
végét: «és ne vigy minket a kisértetbe; de szabadíts meg a gonosztól,
Amen.»
*
Hat kőlépcső vezetett le a Nepomuk szobor talajából a föld alá. A
hetedik lépcső mozgó volt, egy középtengelyen ingott. Ha az egyik végére
léptek, akkor a Nepomuk szobor odafenn magától a helyére emelkedett, ha
a másik végére nehezkedett valaki, akkor magától felborult.
Jól választották ki a titok őrét, a kik azt az alagútat tervezték. Az az
egy hely, a hol a köztiszteletben részesülő szent áll, biztosítva volt
arról, hogy ott soha sem fog kutatni senki; azt meg, hogy valaki a
Nepomuk szobrot még arczra is döntse, fel nem lehet tenni ezen a
vidéken.
Idalia asszony fekete köpenybe burkolta magát. Egy kétcsövű pisztolyt
szúrt az öve mellé; a tolvajlámpást árnyékban tartá.
A huszszita vakondokmű előtte tátongott; hosszú, sötét, fekete üreg:
annál nyomasztóbb, mert nem egyenes irányú; hanem tekervényes. – Az
egész katakombaforma alagút kemény agyagba van vájva boltozatosan. Olyan
feketék már a falak, mint egy ravatal, a földalatti penésztől, melylyel
vastagon be van vonva minden tárgy, a mi a földön hever, alig ismerni
rá, hogy mi volt valaha.
S ezen a penészlepte talajon meglátszanak a lépések. Friss és kivehető
nyomok; jövők és menők. A barát czipőjének a sarka öt szegnyomot szokott
maga után hagyni. Ezek azok. Tehát többször is járt már itt! A
legfrissebb lábnyomokat azonban már sarkantyús lovagcsizma nyomta be a
penészbe. Ez az ezüst patkónak a helye.
Idalia követte a nyomokat sebesen.
Nem félt ő a földalatti sötétségtől s a láthatatlan világ minden
rémeitől sem, a kik, ha együtt vannak, az a nevük, hogy «éjszaka»;
fekete oszthatlan tömeg. A mit a lelkében hordott, az még feketébb volt
ennél a sötétségnél is.
Egy kanyarodásánál az alagútnak megpillantotta az előtte haladó fényt.
Mintegy kétszáz lépésnyire lehetett az előtte. Szurokfáklya fénye volt
az. Bizonyosan a tolvajlámpával gyújtotta azt meg idelenn az alagútban,
hogy jobban lássa az utat.
A ki fáklyát visz a kezében, annak az annyira elveszi a szeme világát,
hogy nem veheti észre, ha valaki a háta mögött jön a sötétben, feketébe
burkolva s a tolvajlámpát elrejtve a köpenye alá. Idalia annyira
beérhette az előtte haladó alakot, hogy egészen felismerhette azt. Páter
Péter volt – a csuklyában; arany sarkantyús zöld szattyán csizma a
lábán. Ő is sietett; de Idalia még gyorsabb volt, csaknem utolérte.
Az alagút hosszú volt, egy-egy oldalüreg száda torkollott itt-amott
belé. Idaliát az asszonyi kiváncsiság mindegyikbe kényszeríté
betekinteni. Itt lámpájának egész fényét használhatta. Egyik melléküreg
borospincze lehetett valaha. Nehány hordó még ott hevert az ászokon.
Ebből azt következteté, hogy valahol egy nagyobb nyilású kijáratnak is
kell lenni, mert a Nepomuk szobor alatti szűk gádoron át hordókat ide
nem hozhattak. Egy másik oldalsikátor tágas nagy terembe vezetett, a hol
egy faalkotvány romjai voltak egy szegletben. Mi volt itt? Titkos
templom, huszszita gyülekezet számára, vagy törvényszék, kivégzések
színhelye? A magasabb boltozatot nem fekete penész, hanem csillogó
salétromos nyirok fedi. Megint egy másik folyosó teli volt halomrahányt,
rozsdavette fegyverekkel. Egy kupola alakra kivájt üregben pedig
egyes-egyedül állt egy fenekével felfelé fordított hordó, a mi fényes és
világoszöld volt. Mikor a lámpájával odavilágított, azt látta, hogy az a
hordó köröskörül be van burkolva rézlemezzel, a rézrozsda teszi olyan
zölddé.
A hordó akonájából egy hosszú összesodrott kötél csügg alá. «Ha én most
ezt a kötelet meggyújtanám, valjon mi lenne belőle?» – mondá magában – s
aztán tovább ment.
Egyszer aztán az előtte haladó alak megállt. Egy nehéz vaspléhvel kivert
tölgyfa-ajtó zárta el az alagútat, s itt az már téglával volt kirakva;
maga az ajtóküszöb faragott kő.
Itt a férfialak beleszúrta a fáklyát egy a falból kiálló vaskarikába, s
hozzá látott az ajtó kinyitásához.
Egy talány-lakattal volt az bezárva, a minőt leginkább pinczék,
földalatti ajtók elzárására használnak, ha megrozsdásodik is, kinyitható
az által, a ki a talány titkát tudja; a ki meg nem tudja, az ki nem
nyitja soha az életben. Egy vasrúd, a minek belül fogai vannak, van
keresztül dugva tíz vaskarikán. A karikák párkányába betük vannak
bevésve, összevissza mindenféle. Már most, a ki tudja azt a nevet, a mi
a lakat talányoldója, az addig forgatja a tíz karikát, a míg ez a név
sorba kerül, akkor a karikákon belül kivágott rések mind sorban vannak,
s a fogas rúd szépen kihúzható. Különben pedig elforgathatja azokat a
karikákat itéletnapig, nem megy a zárral semmire.
Ennek a titkát is közölte Páter Péterrel az Aktit Tuketjer. Ő minden
járásánál be szokta zárni ezt a lakatot.
A míg ő annak a kinyitásával volt elfoglalva, Idalia körültekintett ezen
a helyen.
Az ajtóhoz közel két mellékbejárat volt egymással átellenben.
Neki az egyikben el kellett rejtőzni, hogy jobban leskelődhessék.
A jobbról levőt választotta; a másikba bevilágított a fáklya, emez
árnyékban volt.
Asszonyfeletti lélekuralom kellett hozzá, hogy fel ne sikoltson, mikor a
lámpával bevilágította az üreget, a melybe belépett. Az egy négyszögű
szoba volt, czementtel kivakolva, a mi füsttől volt fekete.
A szoba ágyasház lehetett valaha, köröskörül padok, nyoszolyák. És
valamennyien nőalakok feküdtek, némelyek csendesen, mintha elaludtak
volna, egymást átölelve, mások a kínhalál végvonaglását tartva meg
örökre; a szögletekben összekuporodva, a falnak neki támaszkodva. Egy
ott ül az asztal mellett, fejét két tenyerébe támasztva, előtte a kitárt
biblia. Ez olvas. A többiek hallgatják. Egy az asztal alatt kuporog,
kezében az olvasó; ez pápista. Valamennyien nagy pompával vannak
öltözve, arany, ezüst, csipke, boglár ragyog a ruhájukon. Csakhogy a
ruha már félig lerohadt, s a ki viseli az csontváz. Annak az egynek, a
melyik a könyvből olvas, szép szőke haja, úgy látszik, hogy még a halál
után is nőtt (a hajról azt tartják, hogy az növény), mert körüle egészen
beterítette a földet.
Ezek voltak ama nők, a kikről az Aktit Tuketjer említést tett. A kik itt
várják a feltámadást.
Bizonyosan ezek is idejöttek próbálgatni a talánylakat rejtélyét, mikor
élelmiszereik elfogytak, s aztán senkisem jött őket kiszabadítani, s itt
aztán elvesztek nyomorultul. Mindegyiknek a hol elaludt örökre, oda van
vésve a feje fölé a falba a neve, a vallása, s a nap, melyen meghalt. Az
asztalon van egy pompás zománczos zsebóra, azon számlálták, hogy hány
napot tett ki ez a hosszú éjszaka ide alant. Az utolsónak a nevét már
nem irhatta föl senki. Az még hajadon volt; párta volt a fején. Talán
épen az oltár elől rabolták el.
Idalia összeborzadva állt meg a halottak tanyáján. Úgy tetszett neki,
mintha minden koponya ő reá bámulna azokkal az örök semmiségbe néző
szemüregeivel; mintha azt mondanák neki: «vártunk, itt vagy; te is
egyikünk vagy!»
Elfusson-e innen? visszaforduljon és meg se álljon hazáig? Otthon
leboruljon a Mária-kép elé; «Könyörögj érettünk!»
Álom az itt, a mit lát? – És a mit érez, a kín, a boszú, a rettegés,
mind csak álom? Érezni-e ébren ily indulatokat?
Az ajtónyikorgás visszaidézte eszméletét. Kitekintett a rémszoba
gádorából.
És az, a mit akkor látott, visszaadta lelkének egész lángoló dühét.
Páter Péter levetette a barátkámzsát s ott állt a délczeg lovagruhában,
mint egy esküvőre induló vőlegény. Szép volt, deli volt, férfimagasztaló
kevély merészség tündöklött orczáján. – Ah, hogy ez a másé! – Az övé
csak ebben a rút, éktelen, idomvesztő szőrcsuhában, a mit lábaival
megrugdos a nő, előrohanva rejtekéből, a mint a férfi kilépett az ajtón,
s azt maga után behajtá.
Igy gázolja meg a szerelemféltő a szenteskedés álmezét: «Te hazugság
takarója! Te szent maskara! Áhitatos komédia-köntös! Te aranyos pillangó
hernyóbőre! Hát a míg hernyó, addig az én fámat rágja, de ha pillangó
lesz, akkor a más virágjára repül! Átok, gyalázat, pusztulás reád, és
arra a ki viselt, s a ki viselni fog!»
S a hányat szólt hozzá, annyiszor rátaposott.
Azután nagy óvatosan felnyitotta az ajtót. Lámpáját letette a földre,
nem nagy út volt már előtte, egyenes folyosó, téglafalakkal vezetett még
mintegy száz lépésnyire. Az előtte haladó lámpása után ő is bizton
mehetett; nem volt a mibe bele ütközzék. A folyosó végén aztán a lovag
egy oldalfülkébe lépett be, s a mint abban eltünt, a fülkéből halvány
derengő fény vetődött folyvást az átelleni falra, a mi arra mutatott,
hogy ott valami ajtó nyitva van, s a vándor czéljához ért.
Csendesen lopózva sompolygott odáig. Az alásülyedt Szt. Antal oltárkép
rámája volt az a nyilás.
Bekémlelt rajta. Egy kápolna belsejét látta maga előtt.
Kik vannak a kápolnában?
Egy lovag és egy hajadon.
Mit csinálnak a kápolnában?
Egymást ölelik és ajkaik egymást lezárva tartják.
Nem hangzott a csendes éjszakában semmi sikoltás. A leány nem volt hát
meglepetve. Bizonyosan várt rá.
Régen összebeszélhettek, hogy itten találkozzanak. Ezen az éjszakán.
Ebben az órában. Azért sietett olyan nagyon – a barát!
A míg az a csók tartott, olyan hosszú idő múlt el. Csak egy percz ideje
talán az óra lapján, de egy kárhozat ezredéve annak, a ki ezt irigyelve
nézi. Ez a véghetetlen idő elég volt arra, hogy lángbaborult képzelete
megelevenítse az előző pillanatok képét.
Igen, itt várt rá a leány, szomorú, kétségbeesett, összetört szivvel.
Várta a hajdani kedvest, barátcsuhában, a kinek fogadalma tiltja, hogy
szive dobogjon. Várta a meggyalázott, a kikorbácsolt szerzetest, talán
azzal az erős szándékkal, hogy elpanaszolják egymásnak mind azt a
fájdalmat, a mi a földön meggyógyíthatatlan s azután együtt hagyják el a
világot, a hol nincs mit keresniök többé. De mikor a megalázkodott
remete helyett a hajdani délczeg daliát látta az oltárkép rámájából
kilépni, akkor egyszerre elfeledte, hogy itt fölötte templom, ez itt
alatta kripta, hogy ide sirni, imádkozni, halálra készülni jött, s
odaveté magát a hódító szerelmes keblére!
Ezt mind végigmutogatta a féltő nő előtt a lázképzelet azon
örökkévalósággal versengő idő alatt, a meddig egy megirigyelt csók tart.
S a mikor arczaik egymástól elváltak, a mikor szemeik egymásba
mélyedtek, az két üdvözültnek a tekintete volt.
Hogy esik hát a pokol ajtajából nézni az üdvözültek összemosolygását?
Hüvelykujja a pisztoly sárkányával játszott, most megölhetné mind a
kettőt.
De a keserűség poharát is kortyonkint kell kiüríteni, mint a mámorét.
Hátha még majd mást is megkinálna vele! Uram, uram, szállok az úrnak! –
Nem megy az ilyen pohárürítés áldomás nélkül.
Elébb végig kell azt nézni, mit csinálnak? végig hallgatni, mit
beszélnek?
A levente szétnézett maga körül, azután megragadta a leány kezét.
– Jőjj ki innen velem – mondá neki hevesen suttogva. A mit most mondani
akarok neked, azt nem hallhatja meg templom, nem hallhatja meg szent
kép.
A leány visszahúzódott.
– Az égre! Mit mondhatsz nekem olyat?
Óh, a hallgatózó tudta jól, hogy mit mondhat a férfi a leánynak, a mit
ne halljon meg templom, ne halljon meg szent kép. Azt is jól tudta, hogy
a leány vonakodása nem lesz legyőzhetlen: követni fogja a hivogatót.
Sietnie kellett onnan.
Vissza kellett futnia a tölgyfa-ajtóig, elébb, mint ezek az oltárkép
fülkéjén át a folyosóra kilépnek, mert akkor az ajtónyitás, a megjelenő
fáklyafény elárulná, hogy itt valaki rájuk leesett. Akkor aztán meg kell
ölnie őket. És ő nem akarta ilyen olcsón adni a halált.
Ő elébb becsukhatta az ajtót, mint a mennyi idő alatt ráhagyta magát
beszéltetni a leány, hogy kövesse kedvesét.
Idalia megint oda húzta meg magát a hajdani szép asszonyok szobájába.
Odatámaszkodott az egyik örökalvó mellé, fátyolát arcza elé vonva, s a
tolvajlámpát elrejté sötét palástja alá.
Nemsokára hallotta az ajtó csikorgását, csoszogó lépéseket és sarkantyús
toppanásokat.
– Én reszketek – rebegé a leány.
– Mitől félsz, mikor itt vagyok én?
– Mindentől és saját magamtól.
– Az egész világtól megvédelek én.
– De saját magamtól?
– Nem szeretsz-e már?
– Azért félek magamtól, mert azt tudom.
– Ha szeretsz, akkor velem fogsz jönni.
– Hová?
– Ki a világba! A hová én viszlek.
– Hiszen te pap vagy.
– Nem vagyok az többé. A hogy föl lehetett venni a barátcsuhát, úgy le
is lehet azt vetni. Vezeklésem betelt. Az arczúlütéssel, a mit kaptam,
le van róva a kardcsapás, a mit adtam.
– És fogadalmad?
– Isten nem veszi azt számba s az emberekkel nem törődöm. Végig olvastam
a szentirást és nem találtam benne sehol, hogy szeretni vétek, s a
szerelmet megtagadni Istennek tetsző áldozat. E rémeszme emberi
találmány.
A halottak szobájában egy a sok közül nem állhatta meg, hogy e szókra
meg ne mozduljon. Saját szavait hallotta elmondatni – másnak! Hát még is
megfogamzottak azok!
– Hallga! Valami mozdult itt az oduban.
– Maradj, ne nézz be oda!
– Mi van ott?
– Nők, a kik kétszáz év óta alusznak.
Magdolna felvette a lámpát és az odu bejáratához lépve, bevilágított
vele félénken a szomorú tanyába.
– Milyen borzasztó látvány ez! Csontvázak menyasszonyruhában.
– Jőjj el onnan.
– Egynek a feje le van takarva fátyollal.
– Özvegyasszony lehet, csontkoponya van a fátyol alatt.
– Nekem úgy tetszik, mintha lihegne.
– Képzelődés az.
– A palástján keresztül világít valami.
– A reves csont néha világitani szokott.
A lovag elvonta az üreg szádától a leányt.
De néha a reves csontban még láng lobog s a koponya lát és hall!
A leány sírva fakadt rémületében.
Az ifjú karjai közé vette, úgy bátorítá.
– Hallgass reám, te üdvöm, mennyországom. Nincs ránk nézve más
választás, mint ez az út a föld alatt, vagy fel az égbe. Mert én
zárdámba vissza nem térhetek többé; sem kinzó ördögömnek csábjaiban
elkárhozni nem akarok.
– (Kinzó ördögének! Az én vagyok! suttogá magában az ott a fátyol
alatt.)
– S mi sors vár te rád? Hozzá lánczoltatni egy eleven behemóthoz;
feláldoztatni kegyetlenebbül, mint a kit a vérszomjazó istenségeknek
megáldoztak.
– Nem! Nem! Meghalok inkább!
– Én akarom, hogy élj és boldog légy.
– Nem azt igérted-e nekem, hogy kolostorba fogsz vinni?
– Akkor azt hittem, hogy magam is ott végzem világomat. De most tudom,
hogy még nem vagyok felszentelt pap. Thurzó a püspök ezt szemembe
mondta, s lehordott a «páter» czím bitorlásáért. De ha az volnék is:
rajtam áll, hogy megfordítsam a sorsot. Ha protestans hitre térek, nem
köt többé semmi fogadalom. Elmegyünk Erdélybe, áttérünk a magyar hitre;
hisz oly sokan követik azt, igaz, jámbor, istenfélő emberek; az ország
egy harmadrésze protestans; minket sem ver meg érte az Isten.
(Ah! Ezt is én tőlem tanulta! Milyen jól emlékezik rá!)
– Elmegyünk messzire, a hol senki hirünket nem hallotta soha. Vásárlok
uri birtokot s ott élünk kényelemben. Olyan gazdag lehetek, a milyen
akarok. Nézz ide a másik fülkébe. Egész halommal áll itt a kincs, csak
válogatni kell belőle. Ez mind az enyim. Nekem hagyományozta az, a ki
ide rejtette valaha; nálam az irás róla. De kétszeresen is az enyim, az
ezüst, arany edényeken családom czimere van felvésve: lietevai várunkból
rabolták el ezt egykor a huszsziták; ez az én örököm. Tekints oda!
A lovag bevilágított a kifalazott üregbe a fáklyával. A leány szeme
elkáprázott a kincstömeg felett, a mi ott egymásra volt hányva.
– Annyit vihetek belőle, a mennyit a vállam elbir.
A leány szomorúan mondá:
– Én nem vágyom a kincsek után. Ki tudja milyen átok van rajtuk?
– Ugy is jól van. Tehát itt hagyjuk ezt a vidéket szegényen, s
elvándorlunk egy nyomorult faluba, a hol kakasos torony van. Én leszek
ott prédikátor, tanító, lévita; te pedig leszesz a szegény kálvinista
lelkész felesége, a ki maga főz, gyomlál és ültet. Elrejt bennünket egy
nádfödél s velünk fog lakni a boldogság.
(Még ezt is én adtam a szájába!)
– Oh, milyen szép volna ez, ha álom nem volna!
– Meg fog valósulni minden, csak neked kell e szót kimondanod: «legyen
úgy!»
– Oh, ne csábíts, ne hitegess! Ne élj vissza azzal, hogy te erős vagy,
én pedig gyenge. Eddig is annyit tettem már, hogy nincs a világon
asszony, a kit megitélhessek. Én vagyok a legbűnösebb valamennyi között.
Rá hagytam magam beszélni; nem tőled: a szivemtől, hogy éjszaka, az
Urnap éjszakáján, mikor minden jámbor lélek alszik, lopva elhagyjam a
házat. Az Isten hajlékát, a templomot választottam találkozó helyül
veled. Szemem elé huztam a hajadoni fátyolt az emberek előtt, s hátra
vetettem azt ott, a hol a szentek láttak. Bűnösebb vagyok a mitosini
asszonynál, mert én teszem azt, a mit ő csak gondol, s járok az
ártatlanság mezében.
– Esküszöm neked, hogy szentebb vagy azoknál, a kik ott a falra vannak
festve. S ha vádol a lélek, hogy félig szerettél, nyugtasd meg azzal,
hogy szeress egészen!
– Mire kivánsz rávenni?
– Arra, hogy jer velem még ez órában, még e pillanatban. A menekülés
útja el van készítve előre. A madocsányi kastély kerti lakában áll két
paripa felnyergelve. A hátulsó ajtó zárában benne a kulcs. Nesztelenűl,
észrevétlenűl elmenekülhetünk. Mire megvirrad, mire rájönnek, három
hegyen-völgyön túl leszünk akkorra.
(Az én saját szökési tervem!)
– Ne bánts! Az égre kérlek, ne csábíts. Engedj egy hetet.
– Nem, nem!
– Egy napot legalább, hogy végig gondoljak egész szándékodon. Ha el
akarok válni Istentől és minden szenteitől, engedd legalább, hogy
kisirjam magamat előttük, – hogy elmondjam nekik, miért szeretlek téged
jobban, mint őket és az egész mennyországot.
(Ah! hát te is tudod ezt? Pedig te nem is tőlem tanultad.)
– Engedj még egyszer visszatérnem. Csak egy napra. Csak holnapig még.
Anyám emlékétől kell még búcsút vennem. Szelid arczképétől bocsánatot
kérnem. Kis ereklyéimet összeszedegetnem. Szegény galambkáimat szabadon
bocsátnom. Aztán még egyszer megcsókolnom azt a kezet, mely annyiszor
megvert, s melyet mégis áldok. Nem mehetek veled, míg atyám kezét meg
nem csókolom utoljára!
– Jól van. Hát legyen úgy. De igérd meg, hogy holnap visszajösz ide.
– Igaz hitemre fogadom, eljövök.
– S aztán követsz a világba.
– Isten bocsássa meg, a mit tenni fogok.
– Úgy visszabocsátlak. Áldjon meg az Isten!
S megcsókolta a leány homlokát.
– Kisérj vissza a templomig a lámpáddal. A mióta bűnöm van, félek a
templomi sötétségtől.
Azzal ismét kiléptek az ajtón át a folyosóra, az ajtó becsukódott.
Idália előjött rejtekhelyéből. A reves csont!
Lerázta köpenyéről a halottak porát, a mi reá ragadt az együttlétből.
Közel volt hozzá, hogy rögtön kitörjön egész indulatlávájával.
A becsukott ajtófél karikáján rajta függött a talányos zár. A nyitó név
ez volt: «Hieronymus». Csak azt a vasrudat bele kellene dugni a másik
forgantyúba, s aztán a karikákat összezavarni, s akkor megverni ököllel
a nehéz ajtót, s átkiáltani rajta:
– Most már szerencsés utat, szerelmes galambpár! Mehettek neki a két
medvének, meg a harmadiknak, az apátoknak! Köszöntetem mind a hármat.
Vissza tudta magát tartóztatni.
Nem azt! Nem így lesz az.
Holnap is nap lesz. Az lesz csak az igazi dies iræ.
Most már nem volt semmi megtudni valója többé.
Fölkapta a lámpását s előre sietett, futvást, néhányszor el is esett a
nyirkos földön.
Mikor valami ezer lépésre haladt, akkor visszatekintett a háta mögé s
megállt egy kis ideig. A fáklyafényt nem látta közelíteni. – Hát hisz
azoknak még búcsut is kell venniök egymástól s az időbe telik. Aztán még
egyszer visszajönni, s újra búcsút venni. Igy szokás az.
Csendes éjszaka volt még, a mikor az alagút végét elérte. A bejáratnál
helyt adott a megérkezőnek Szent Nepomuk, s aztán megint helyére
igazíttatta magát.
Idália sietett fel a rejtett csigalépcsőn Páter Péter szobájába.
A gyermek az alatt féltében elaludt az ágy előtti medvebőrön.
Az anyja feltette az ágyra, s befedte a takaróval. Az nem ébredt fel.
Aztán az ablakból leste, hogy mikor bukik fel megint a szent kép?
Beletelt jó félóra, míg Páter Péter alakja ismét előbújt a föld alól. –
Tehát félóráig tartott a búcsúzásuk.
A ki az ablakon keresztül távozott el, annak az ablakon keresztül is
kell visszajönni.
Bevárta egész odáig, amíg az a szőlőrácson újra elkezdett
felkapaszkodni. – Akkor aztán betakarta a köpenyébe az alvó gyermeket, s
bevitte magával a hálószobájába: azzal Páter Péternek nem szabad
beszélni többé.
A MEGÁRADT FOLYÓ.
Ez az éjszaka nem volt alvásra rendeltetve.
Idália halálra sebzett szivvel járt egyik terméből a másikba, maga sem
tudta, mit keres?
Megállt a tükre előtt s sokáig elnézte saját alakját. A mély búbánat, az
enyhítetlen szenvedés még szebbé tette az arczát. A szemeiben ragyogó
köny vonzó varázst bűvölt vonásaira.
– Hazudsz! Nem vagyok szép! Ördög vagyok. Az ő üldöző ördöge vagyok!
A tükör aztán most azt mondta neki, hogy – rút vagy!
Most aztán tudta már, hogy mit fog tenni.
Leült levelet irni.
«Nemzetes és vitézlő Likavay Gráczián úrnak.
Nemzetes uram.
Megigértem kegyelmednek, hogy megforgatom szivében a kést. Szavamnak
állok.
Ha meg akarja kegyelmed tudni, hogy kinek a szeretője valósággal Páter
Péter, maradjon kegyelmed ma éjjel ébren. És a mikor azt az éjféli
harangkongást meghallja kegyelmed, a miről azt hiszi, hogy a lelkek
húzzák a harangot kötél nélkül, hát a helyett, hogy a bundája alá bujnék
a fejével féltében, ne sajnáljon fölkelni az alomjából s elfáradni
cselédei kiséretében abba a lélekjárta kápolnába, ott azután majd
megtudja kegyelmed, hogy kettőnk közül melyikünknek van oka rá, hogy a
megégett becsületéről kolduljon? A mit mondtam, megmondtam. Ma éjjel,
éjfél után. Ha megfogadja kegyelmed, úgyis jó, ha nem fogadja, az is jó.
Én nem bánom, akár hajt rá kegyelmed, akár nem hajt rá; de még jobban
megbánja, ha nem hajt rá.
Maradok
alázatos szegény szolgálója özvegy Karponay Ferenczné.»
Lepecsételte a levelet a czimeres gyűrűjével.
Az alatt megvirradt nagy nehezen.
Felhivatta magához a bolondot.
– Herskó te! mondá neki. Át lehet-e még menni a – Vágon?
– Nyúlnak meg kutyának még lehet; de embernek bajos.
– Miért?
– Mert az éjjel megmozdult a jég, s ha meg nem akadt volna a szigeten,
azóta vígan menne.
– Át mernél-e még menni rajta ezzel a levéllel?
– Ha két fejem volna, s az egyiket ott veszthetném, a másikat itt
hagyhatnám, nem mondom, hogy neki nem vágnék.
– Hallgass, Herskó. Kapsz tőlem tetőtül talpig új ruhát, ha átvered
magad ezzel a levéllel; ha megkerülsz, annyi bort, amennyi egész
életedre elég lesz.
– Ha pedig ott veszek, annyi vizet, a mennyi egész életemre elég lesz.
– Próbálkozzál csak meg vele. Nem olyan nagy veszedelem az. Nézd ez
erszény pénzt. Csupa ezüst. Ez is a tied lesz, ha szerencsésen megjárod
az utat.
A bolond csak csóválta a nagy fejét; nem akart bele menni az a biztatás,
hogy próbálkozzék meg, fog-e úszni a víz felett mint a tök?
– Hallod-e Herskó. Tudom, hogy mindig szerelmes voltál belém. Hát ha ezt
a levelet átviszed, és visszakerülsz, – hozzád megyek feleségül.
Erre a szóra a bohócz nagyot ugrott s a két tenyerével a két bocskorára
ütött.
– Ej ha! De nem tréfálsz? No hát ha nem tréfálsz, adj foglalóba egy
csókot!
Idália odanyujtotta az ajkát az idomtalannak.
Az ugrálva futott ki a szobából az átvett levéllel, s aztán nyargalt a
Vág felé, nagyokat vetve magán egy öles fűzfa-rúddal.
Idália odaállt az erkély ablakába s onnan nézett a levélvivő után. A Vág
folyón már mozgott a jég. Egyes jégmezők megindultak a közepén s óriási
jégtáblák torlódtak egymás hátára. Más, mint bolond, neki nem vágott
volna ennek az útnak. A levélvivő alakja hol eltünt a jégtorlatok
között, hol előbukkant ismét; nehányszor beleszakadt a jégbe, a
keresztülvetett dorongnál fogva megint csak felküzdte magát; egy órai
istenkisértő küzdés után átjutott a mitosini partra.
– Szerencsésen megérkezett – mondá Idália, otthagyva az erkélyt.