éjszaka annak, a ki a szemét le nem hunyhatja. Mért húzodol olyan messze
tőlem? Ne féltsed a csuhádat Potifárnétól. Itt fekhetel már velem egy
szalmán, hozzád se rúgok. Utállak már szivem szerint. Ha akkora darab
kárbunkulus volnál, mint a mekkora lomha agyagbálvány vagy, a keztyűs
kezemet ki nem nyujtanám érted, hogy fölvegyelek. Tartsd meg a
szerelmedet az angyaloknak, vagy Belzebúbnak: nekem mindegy. Én csak a
becsületemet kérem tőled vissza. Ha becsületes ember vagy, ha keresztyén
vagy, tudnod kell, hogy mi a kötelességed. A milyen nyilván való volt a
meggyaláztatás, olyan istenigazában valónak kell lenni a helyrehozásnak
is. Hallgass ide, aztán gondolj utána egy nagyot. Te is, én is kitérünk
a protestáns hitre. Elmegyünk Sáros-Patakra, vagy Kolozsvárra, ott ez
minden czeremónia nélkül megvan. A hat heti oktatás sem szükséges hozzá.
Akkor aztán megesküszünk. Nem kell én nekem egyéb, mint a neved. Az a
neved, a melyikkel még becsület jár együtt. Hiszen csak nem akarod tán,
hogy Páter Péternének híjon minden ember? Nem vagy te Thurzó Imre. Annak
az élete párja lehet «püspökné» éjjel-nappal, de «barátné asszonyom»-nak
nem hivatja magát valaki fényes délben. Az én letépett fátyolomnak az
ára a Csorbai Tihamérné kontya. Nem bánom én aztán, ha szeretsz, – vagy
ha mást szeretsz. Meg is szökhetel tőlem, ha egyszer ki nem állhatsz
tovább. Vagy együtt lakhatol velem, úgy hogy egyikünk az egyik ajtón jár
ki, a másikunk a másikon, s az egyikünk este fekszik le alunni, másikunk
reggel, hogy még csak álmunkban se találkozzunk össze. – Gondold végig a
mit mondtam. Aztán fordulj faltul, s alugyál rá egyet: soká virrad még
meg. Én addig virrasztok. – Nem sokat bánom ám, akármit felelsz rá. Én a
magam határozatával készen vagyok. Püspökök truczczára kitérek a hitből,
kálvinista leszek. Férjhez is megyek ujra. Ha te nem, lesz más. – Kapok
moslékra kutyát. – De az illendőség, a világi tisztesség úgy hozná
magával, hogy a ki miatt elvesztettem a becsületemet, azzal is szerezzem
vissza. – De nem imádkozom ám hozzád többet. Ne félj, nem csúszok-mászok
utánad térdemen, tenyeremen. Elválhatunk azzal a két szóval, hogy te azt
mondod: «Isten hozzád kapubálvány!» én meg azt, hogy «gyöngyház! ha
leszakadsz, lesz más!» – Ha nekem azt feleled, hogy «nem! nem!» hát
akkor «én sem!» Nekem be se jösz a kapumon többet. A küszöbig eljösz,
ott kifizetem a salláriumodat egy esztendőre, egy napra, s aztán «alá is
út, fel is út!» velem egy födél alatt nem fogyasztod a levegőt! Csucsulj
babám! Alugyál még! Anyjuk még ma megfőzi a rántott levest, holnap nem
tudod, ki főz rád?
Páter Péter megrettent erre a szóra. – Ha őt Idália elűzi a kastélyból
rögtön, akkor ő Magdolnával nem találkozhatik többé, mert az alagut
bejárata csupán a kastélyából megközelíthető. Pedig neki is nehéz tervek
forrongtak az agyában. Magdolnával okvetlenűl beszélnie kellett; a leány
el fog jönni a tudvalevő földalatti rejtekbe s ott várni fog reá
vasárnap éjjel.
– Kérlek asszonyom, mondá a nőnek. A mit mondtál, nehéz szó, hosszú
gondolat. Engedj rá két vasárnapot, hogy tanácsot ülhessek azzal, a ki
sorsomat intézi.
Idália azt gondolta, hogy Páter Péter a mindeneknek bölcs tanácsadóját
érti alatta: ő pedig Magdolnát értette.
– Jól van. Várok két vasárnapig. De akkor határozott feleletet adsz.
– Bizony azt adok.
– Se jobbra, se balra nem ingadozó választ.
– Vagy okos lesz az, vagy bolond lesz; de egészen az lesz, a mi az egyik
a kettő közül.
– Papi hitedre fogadod ezt?
– Lovagi becsületszavamra fogadom.
Erre a szóra aztán a nő egyszerre sírva fakadt.
A heves zokogásra felébredt a kettőjük között alvó fiucska.
– Miért sírsz anyám? nyöszörgé ijedten.
Idalia hevesen ölelte kebléhez a kérdezőt.
– Téged siratlak te árvám, te szerelmem, te angyalom, egyetlen kincsem a
világon.
S minden hízelgő névhez két annyi csókkal, tíz annyi könynyel áztatta a
gyermek orczáit, szorongatva őt erőszakos két kézzel dobogó szivéhez.
– Hát szeret már téged – az atyám? rebegé a gyermek, odabujva az anyja
ölébe. Igazán szeret már: hogy megint megcsókolsz, megölelsz?
– Azt megtudjuk majd nemsokára, suttogá fülébe Idália s aztán nagyot
sóhajtott.
Nemsokára elcsendesült a zokogás hangja, Páter Péter félkönyökre
emelkedve hallgatá az anya és a fia mély álomlihegését és saját szivének
nehéz dobogását.
Künn harmadszor szólt a kakas.
Nem Péter kakasa volt-e az? – Az első Péteré?
A DINOM-DÁNOM.
Másnap megérkeztek Madocsányba.
Harmadnap hozzáfogtak a dinom-dánomhoz. Még pihenőt sem adtak maguknak.
Úgy bizony: a dinom-dánomhoz. Nem záratta be a kapuit a madocsányi szép
hölgy, a hogy az egész úton mondta, nem keresett sűrű fátyolt a fejére,
hogy a világ szeme előtt elrejtse az arczát. Az az egy eldobott szó
«lovagi becsületszavamra!» egészen új lángot gyujtott a szivében. Mit
neki most már a világ? A kik őtet nem becsülik, ő sem becsüli azokat.
Megvetésért megvetés! Nem vándorolnak világgá a kastélyból, hanem csapra
ütik a hordókat, megterítik az asztalt, megfuvatják a trombitát, s a hol
terített asztal, muzsika, jó bor és szép asszony van, akad oda vendég
elég.
Igaz, hogy szemét nép. Egy tisztességes pofa írmagnak se kerül közé.
Talán ugyanaz a kortyondi had, a melyik a mitosini várban szokott
dőzsölni, mikor ott van a dáridó. Ha ugyanazok az alakok, akkor egyikük
sem vethet a másik szemére semmit. A mitosini kastélyban megszólják a
madocsányi kastély asszonyát, a madocsányi kastélyban a mitosini urat:
hizelkednek s isznak az egészségére annak, a kinek a borát iszszák.
S Páter Péter is együtt mulatoz velük. Nem énekel már zsolozsmákat
éjhosszant, hanem hallgatja a mosdatlan szájak csintalan beszédét.
Bezzeg nem gyalázza itten senki azért, a miért a bittsei várból
kikergették. Nem szégyen az, hanem virtus. Szép asszony szeretőjének
lenni! Annál derekabb, mert nem szabad. Hogyan is mondja a nóta: «Nem
leszek én többé barát! Levetem a barátcsuhát! Eldobom a könyvecskémet,
megölelem menyecskémet!» Nevetnek itt azon hahotával, s ütögetik a
vállát bizalmasan a feldicsőitettnek, «ne hagyd magad pajtás!»
Elfogadják czimborának.
És ő neki ezt tűrni kell csendesen, és érezni, hogy még van mélyebb
sülyedés is, mint a becsületes emberek társasága által szidalmaztatni:
ez a hitvány embereknek a magasztalása.
Velük tart mindenben. Azt is megteszi, hogy a szép úrnő czipőjéből
áldomást iszik.
– Estenkint ki van világítva lámpákkal a kastély Vág felőli homlokzata,
hogy lássák Mitosinból milyen nagy dáridó van itt. Azt is megteszik,
hogy csörgős szánokra kapnak s fáklyavilágánál, zeneszóval,
ostordurrogtatással vágtatnak végig a Vág jegén, olyan közel a mitosini
kastély alatt, hogy az ujjongásaikat meghallhatja «az» odafenn. Jó kedv
van itt! Páter Péter abban is részt vesz.
– Irigylésre méltó ficzkó! Jó helyre tette le a csuháját! mondogatják a
szemébe.
– Szeretnék káplánja lenni! – tréfálgatnak vele, mikor éjfél után kezet
szorongatnak az aludni térővel, s dalt ordítva kisérik a hálószobájáig.
Egyedül marad az ott. A gyermeket, a mióta haza jöttek a bittsei
lakodalomról, mindig magával hálatja az anyja, soha sem hajtja könyvet
bújni, betüt magolni, csupa játékból áll ki az egész nap.
Páter Péter, mikor egyedül marad a szobájában, először is megiszik egy
kanta vizet, a másikat meg a fejére tölti, lemossa arczáról a czimborák
csókjainak piszoknyomát. Azután letérdel a fekhelye elé, s homlokát két
összekulcsolt kezére fektetve, küzd lelke nehéz gondolataival.
Fel van benne támasztva a régi ember: a daczos, az erőszakos, a hő
szenvedélylyel szerető. Ég és fázik. Büszkeségének ördöge tépi magáról a
fogadalom lánczait. Utálja már a csuhát, a mit visel. Lelkét ne nyomja
már a nagy adósság terhe. Azzal a meggyalázással, a mit rajta az apa
ejtett, le lett róva a megölt fiunak a vérdíja. Nem jár az föl többé
kisérteni hozzá. – A legutóbbi péntek napon a jezsuita zárdából nuntium
érkezett a kastély urasszonyához, melyben meghagyatik neki, hogy először
is ezen a bőjtnapon ne süttessen a vendégeinek pecsenyét, másodszor,
hogy küldje vissza Pétert, a kinek hibás magaviseletéért egyházi sedes
elé kell állíttatnia.
Az özvegy küldött nekik vissza egy levelet, meg egy zacskót. A levélben
ez volt: «Küldök nektek nem egy Pétert, hanem ezeret.» A zacskóban volt
ezer darab Petrustallér. S az atyák azt felelték rá, hogy «fiat piscis!»
(Legyen hát hal!)
Csorbay Tihamér megutálta Páter Pétert. Nem tudta megtalálni a hitét
többé.
Minden álom csábította. S azok olyan álmok voltak, a miket folytat az
ébrenlét, mesemondta kincsek, a mikért csak a kezét kell kinyujtani az
ébren levőnek, hogy a mit álmában látott, megfogja, elvigye.
E néhány nap alatt Idáliára alig lehetett rá ismerni, annyira
megváltozottnak látszott. – Naphosszant nem jött elő saját
lakosztályából, nőcselédjeivel dolgozott, varrt, himzett, mint valami
férjhez készülő hajadon, a ki kelengyéjét készíti. A nagy dáridó
mulatságaiban ő maga csak addig vesz részt, a míg a tisztességes evés
ivás foly, azután eltűnik. Csak világ truczczára való a nagy lármazaj; ő
a szemérmetest játsza, mint a násznagyot váró menyasszony, a kinek már
előre bemondta a susogó asszony, hogy kérő jön a házhoz. Ha ez alatt
véletlenül összetalálkozott Páter Péterrel egyedül, visszahúzódott
előle.
Vasárnap reggel szerteszét oszlott a czimboraság. Hat napon át
egyél-igyál, a hetediken ájtatoskodni kell. Így van az megirva.
A reggeli harangszóra Idália templomhoz öltözködött, s kezébe vette a
drágakövekkel kirakott imádságos könyvét.
Felhivatta magához elébb Páter Pétert.
– Én a templomba megyek, – talán utoljára ma a pápista templomba. Te ne
jőjj ma oda: hadd legyek magamban. Viseld addig gondját az egyetlen
gyöngyömnek.
S azzal elhalmozta csattanó csókokkal Cupido urfi orczáit, templomba
indulván.
– Látod, hogy szeret most az édes? szólt Cupido Páter Péter nyakába
csimpajkozva, s a kapott csókokat az ő ajkainak adva tovább. –
(Megérzett a száján, hogy mézes pálinkát adtak neki innya.) A mióta haza
jöttünk, mindig ilyen nagyon szeret. Ez azért van, mert te is szereted
őt, már tudom, nekem megsúgta, nem Páter Péter a te neved, hanem
Tihamér. Éjjel olyan sokszor mondja ezt a nevet, s olyankor engem ölel,
engem csókol. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ki az a Tihamér?
Elvörösödött rá: aztán elnevette magát, s a szájamra ütött, «te
csacska!» hanem aztán mingyárt az ölébe vett és összecsókolt. Hát nem
szép volna, ha azt kellene mondanod: Tihamér apa? – Hát bizony az senki
sem más, mint te vagy. Tudom én, ne is tedd magad én előttem. Nem vagy
te barát. Tudtam én azt, mikor legelőször elkaptad a labdát s a
bolondnak a fejéhez vágtad.
Cupido nagyon jól mímelte a mythoszi druszáját.
– Tudod-e, hogy hat nap óta min dolgoznak odbenn a palotában, az anyám
meg a négy frajja? Gyere be, majd megmutatom, most senki sincs odabenn,
mind templomba mentek.
S a gyermek bevonta magával Páter Pétert anyja legbelső szobájába, a hol
az még soha sem volt. Úri kényelem és pompa bűvtanyája volt az, Cupido
oda futott egy czifra faragványú szekrényhez s azt felnyitotta előtte.
Abban volt felakasztva egy pompás lovagköntös, dolmány, prémes mente
boglárokkal, gombokkal diszítve, sujtással kivarrva, skófiummal himezve.
– Ezen varrtak, himeztek a hány fraj csak van a háznál. Látod?
Kitalálod, hogy kinek készült ez ajándékba? Bizony csak a Tihamérnak,
senki másnak. Azt mondták, ne mondjam senkinek; de te neked csak
elmondom. Ma van vasárnap. Ma éjjel, mikor le akarsz feküdni, ott
találod ezeket a szép köntöseket, csizmát, kalpagot is hozzá: aztán meg
egy aranyos kardot az ágyadra letéve. Az ám. Aztán felpróbálhatod, hogy
jól illik-e a termetedre?
Páter Péter a háta mögé tekintett: a kisértő dæmon vigyorgó arczát vélte
maga mögött találni. Ez is egy lépéssel odább taszítja.
– Az ám, de többet is tudok ám még – folytatá Cupido – odalenn a kerti
lakban lesz mátul fogva minden éjjel két paripa felnyergelve, s a
hátulsó kis kapuba bele lesz dugva a kulcs. Kihallgattam, mikor a
kulcsárral ezt a dolgot meghányták-vetették. Mert tudod, hát a barátok
odaát a kolostorban éjjel-nappal vigyáztatnak a kapunkra, hogy ha
egyszer Páter Péter szökni akarna innen a kastélyból, utána iramodjanak,
megüldözzék, megfogdossák, s akkor azután bezárják mély tömlöczbe, azért
hogy el akart szökni. Hanem ha egyszer ti ketten azon a két jó paripán a
hátulsó ajtón keresztül éjszaka kiosontok innen, – én is elférek
egyiteknél a bunda alatt, szaladhat aztán már utánunk a barát, ütheti a
patkónyomot.
Cupido nyilai mind czélba találtak. Mind ez az előkészület olyan jól
beleillett azoknak az őrjöngő álmoknak a tervébe, a miket az asceta
napokon, éjeken át keresett ő maga, ha azok nem keresték őt. Készen az
egész menekülési terv, csak az elhatározás kell hozzá. A merénylet
akadályai el vannak hárítva. A barátot, a ki szerzetes ruhában fut egy
fehér személylyel, azt minden faluban feltartóztatják, megkötözik,
visszahozzák; de egy úri párnak, a ki csojtáros paripákon vágtat, ki
állaná útját?
– Engem sem hagytok ám itten, azt előre mondom – folytatá Cupido. –
Nekem is készen van rókamálas bekecsem, nyúlprémes csizmácskám az útra.
Ne félj, engem nem hágy el magától az édes. Most már megint mindig az
ölében tartogat, mint mikor még kis ölbeli baba voltam, a mikor egy
képre festettek le mind a kettőnket. Szeretnéd látni azt a képet? Neked
csak megmutatom. Mert azt nem szabad ám minden bolond embernek meglátni.
Be van az zárva táblával, de én már tudom, hogy hol kell megnyomni egy
rugót, hogy a tábla kétfelé nyíljék. Ez ám a szép kép, hallod!
Azzal odafutott egy pusztán faragványremeknek látszó táblához, s a mint
annak egy rugóját megnyomta, a tábla kétfelé vált.
Mikor az a kép kitünt, szinte megvilágította az egész szobát, olyan
ragyogó szépség volt. Olasz művészi remek. Idalia és Cupido. A valódi
mythosi istennő, a szépség egész bűbájában: a mint a gyermekét készül
füröszteni. Szemei a ránéző szemébe néznek, epedőn, csalfán, csábosan.
Corregio Venusának párja.
Az asceta szeme elé tartá kezét. E tünemény elvakít.
– Csukd le a táblát ismét! – dörmögé a fiunak, az pedig nevetve veté
magát térdei közé.
– No csak nem félsz tőle, hogy megöl.
Páter Péter kisietett Idalia hálószobájából.
Az ajtóban szembetalálta magát az úrnőt.
Szemei elárulták a belső lázt szivében.
Idalia kegyelmes akart hozzá lenni, s úgy tett, mintha nem venné azt
észre. Lehajtotta a fejét, s lesütötte a szemeit.
– A templomból jövök. Atyám, vétkeztem, gyónni akarok.
Páter Péter bámulva tekinte rá.
– Igen. A templomban vétkeztem, azt jövök meggyónni. Hajtsd hozzám
füledet. Vétkeztem a míg az oltár előtt térdepeltem, a míg imádkoztam.
Így szóltam Istenhez: Köszönöm neked Uram, hogy nem akadályoztad meg, a
mivel fenyegetőztem, hogy elrablom az oltárod elől, a kit szivem szeret,
nem hagyom Te Nálad! Köszönöm neked, hogy szégyent, gyalázatot küldtél
reánk, a mi elüzze őt a Te szent helyeidből. Köszönöm, hogy parancsot
adtál a poklok ördögeinek, hogy bennünket egymáshoz lánczoljanak!
Kérlek, imádlak óh Uram; engedd meg nekem, hogy én elvihessem őt
magammal a kárhozatba. Zárd be mi előttünk a Te mennyországodnak kapuit.
Minden szenteknek katholikus Ura és Istene; engedd meg nekem, hogy ezt
az egy szentet kiragadhassam a te híveid sorából, s tegyem eretnekké,
szentek megtagadójává. Küldd el még hozzám a Te sötét angyalaidat, hogy
engem ebben a munkában megsegítsenek. Ez volt az én imádságom, a szent
Ignatius de Loyoláról nevezett templom oltára előtt; a «Dominus
vobiscum» zengése alatt; – bűn volt ez Atyám! mellemet ütöm: «pater
peccavi». Előtted térdelek. – Feloldozasz-e?
Páter Péter kezet nyújtá a vezeklőnek s felemelé őt térdeiről.
Nyelve alig akart mozdúlni erre a szóra.
– Én téged feloldalak…
– Feloldozasz? Kiáltá a nő – szenvedélyesen szorítva meg a kezében
feledett kezet. – Akkor te gyóntál meg nekem, s én megkötlek vele.
Azzal diadalmasan sietett háloszóbájába, magára hagyva az ifjut.
A belső szobából Venus és Cupido kettős kaczajának csengése tört elő. A
kép még bizonyosan akkor is nyitva-tárva volt: azon nevethettek olyan
nagyon.
A FÖLD ALATT.
Egész nap észre lehetett venni Páter Péter arczán, s minden
tevés-vevésen, hogy szokatlan izgalmak láza gyötri. Reszketett, ha
Idalia diadalmas arczával találkozott. A nő azt hitte, hogy tökéletes
győzelmet ül. Ezt a zavart tekintetet, ezeket az átabotába ejtett
szavakat, ezt a balogsüti módot, mind annak vette, hogy a férfi lelke
utolsó vonaglásaiban küzd már; még egy kegyelemdöfés s büszkesége,
fogadalma mind kiszenvedett.
Este csak hármacskán vacsoráltak együtt. Szinte szokatlan volt a sok
napi folytonos vendégeskedés után így egyedül maradni. Jól szokott az
ilyen egyedül maradás esni, az egy családhoz tartozóknak. Férj és
feleség olyan örömmel mondják egymásnak: «De szeretem, hogy itt voltak,
de még jobban szeretem, hogy elmentek!»
Vacsora után a cselédeit mind aludni küldte Idalia. A gyermeket átviteté
szobájába, hadd alugyék. Csak kettecskén maradtak.
A nő hárfája mellé ült és énekelt. Égről, paradicsomról, szerelemről,
Páter Péter lelke pedig nem ott járt, a hová ő hivogatta.
A nagy fali óra tizenegyet ütött már. Páter Péter mintha parázson ült
volna. Fölkelt a helyéről s nem várta végit a dalnak, pedig az épen
arról szólt, hogy:
«Forrón szeretni szabad,
Addig is szeressük egymást,
Míg a szívünk megszakad.»
– Nyugalmas éjt!
– Már eltávozol? – kérdé Idalia elbámulva.
– Holnap lesz mingyárt.
– Azt vártam, hogy ha holnap lesz, akkor elmult a vasárnap s te
válaszolni fogsz a kérdésemre.
– Az első vasárnap ez: én két vasárnapot kértem.
A nő összevonta szemöldeit.
– S neked oly hosszú idő kell, hogy leszámolj a földfelettiekkel?
– S a földalattvalókkal!
Páter Péter akarva nem akarva igazat mondott.
A nő lelkét egyszerre egy gyanú vésztüze lobbanta át.
Az nem lehet, hogy férfi ily jégbálvány maradjon! Ennyi szerelmi csáb,
ennyi inger, elárúlt szenvedély varázsa ellenében. Ez az ember mást
szeret. Csak az maradhat ilyen halott, a ki már egy más világban él s
ott idvezülve van.
Szelid mosolyt hazudott az arcza.
– Hát neked is nyugodalmas jó éjszakát. Hanem már most arra kérlek, légy
kegyes a kis fiamat ismét magadhoz venni éjszakára. A mióta nálam hál
ismét nagyon rossz álmai vannak; te jobban tudsz vele bánni. Legyen
nálad éjszakára.
Páter Péter arcza elárulta a nyugtalanságát. Ez most őt ismét
késleltetni fogja a Magdolnával találkozásról.
– Jól van. Átviszem magamhoz – monda nyugalmat erőtetve.
– Mingyárt áthozom őt magam ide.
Idália hálószobájába sietett, s felköltötte Cupidot, ki egy
gyermek-nyoszolyában ott aludt az ágya mellett.
A gyermek ijedten riadt fel álmából.
– No, mi az? meg akarsz ölni megint?
– Nem téged, nem. Kicsikém, angyalkám. Hogy akarnálak?
– Hiszen megint olyan képed van, mint mikor azzal fenyegettél, hogy a
tűt a fejem lágyába szúrod.
– Álmodtad azt. Jőjj kis babám. Ma a jobb atyáddal hálsz, a Páter
Péterrel.
– A Tihamérral? Hát hídd őt ide! Neki könnyebb ide jönni alunni, mint
nekem odamenni ő hozzája.
– Szót fogadj, ha rossz képemet nem akarod látni! Mert mingyárt
kidoblak!
Erre Cupido elkezdett sírni.
Ha a gyermeket az előálmából felköltik, s akkor az agyonsírja magát,
akkor aztán úgy kimegy az álom a szeméből, hogy két óráig sem lehet
elalvásra bírni.
Tudta azt Idalia jól.
– Hallgass ide kicsi fiam. Te jó, okos kis fiú vagy s én a te jó
anyácskád vagyok, az is leszek mindig, ha szót fogadsz; mindent megadok
neked, a mit kivánsz. De megkínozlak, koplaltatlak, rongyban járatlak,
ha én nekem kedvemet nem teszed. Te kis okos. Tudod te jól, hogy Páter
Péter nem az, a kinek látszik. De hogy jókkal van-e, vagy a rosszakkal,
az ám a nagy kérdés. Látod, azt csak egy ilyen jó kis gyerek tudhatja
meg, a milyen te vagy. Nézd csak, adok neked egy kis ezüst sípot, azt
rejtsd el a hálóköntösöd alá. Most hagyd magadat a Páter Péter szobájába
vitetni, a megszokott ágyadba. Azután, a mint lefekszel, egyszerre húnyd
be a szemedet, ásítsál nagyokat s aztán tégy úgy, mintha elaludtál
volna. Húzd a hoszszú lélekzetet, kását fújj, hagyd nyitva a szádat. Az
alatt pedig ügyelj rá, hogy mihez kezd a Páter Péter, a mikor azt látja,
hogy te alszol. Ha kimegy a szobájából, lábhegyen, vigyázva,
felöltözködve egész csuhájába s aztán nem az ajtónak kerül, a hol én
meglátnám, nem is a kastély pitvara felől, a hol a kapus megfogná; hanem
ha talán az ablakon talál kimenni, a szőlőrostélyon lemászhat: akkor te,
a mint jól odább ment, fújj bele ebbe a kis ezüst sípba itten. Én itt
leszek közel és meghallom. Akkor aztán bejövök hozzád, s majd megtudjuk,
hogy jókkal van-e szövetkezve Páter Péter, vagy rosszakkal. Megértetted
kis bubiskám?
– Megértettem. Jó lesz, jó lesz!
A kiváncsiság erősebb volt a gyermekben a félelemnél. Az a gondolat,
hogy neki Páter Péter titkát el kell lesnie az anyja számára, nagyon
megtetszett Cupidónak.
– Vigy csak hozzá az öledben. Ne félj, megcsalom, rá lesek.
A mint Idalia átadta a gyermeket Páter Péternek, s az szobájába
távozott, ő maga meghúzta magát egy rejtekajtós fülkéjében a folyosónak,
a minőkkel tele voltak e régi kastély vastag falai.
Alig várt ott félóráig, a midőn hangzott az éles sípszó.
Elősietett rejtekéből s benyitott a gyermek alvószobájába.
Cupido fennült az ágyon s a gyermeki arczon meglepetés, csodálkozás,
félelem és káröröm zagyva kifejezése volt látható.
– Bejöhetsz már!
– Lassan beszélj!
– Nem hallja az azt már. Nincs az itten.
– Hát hol van?
– Lement a föld alá: a pokolba.
– Beszéld el, mit láttál?
– Úgy tettem, a hogy te mondád. Még az imádkozás alatt elkezdtem
ásítozni, az Amenig már nem jutottam el, akkorra hanyattdültem és
horkoltam. A Páter Péter térdre ereszkedett az ágyam fejénél s ő mondta
el az imádság elmaradt végét. «Óh ne vigy minket a kisértetbe; de
szabadíts meg a gonosztól, Amen!» S verte a mellét ököllel és nagyokat
fohászkodott. – Azután felállt, összerázkódott egész teste, mint mikor
valaki keserű orvosságot nyelt le, s a fejével neki futott a falnak, azt
gondoltam össze akarja zúzni; olyant koppant a homloka a falon. Azután
odahajolt fölém, a fülét a szivemre tartotta, s szépen betakargatott.
Akkor átment a maga szobájába s becsukta maga után az ajtót. Pedig
máskor mindig nyitva szokta azt hagyni, hogy meghallja, ha fölébredek.
Én aztán csendesen felkeltem az ágyból s odalopóztam az ajtóhoz s a
kulcslyukon keresztül lestem, hogy mit csinál? Mikor meglátta azokat a
himzett köntösöket az ágyára kiterítve, hej, hogy villogtak a szemei
egyszerre. Nem sokat habozott: ledobta a barátcsuhát, lerugta a
pocsétakerülő czipőt s felszedte magára a dolmányt, paszomántos
nadrágot, sarkantyús csizmát, utoljára a kalpagot is feltette a fejére.
Hej, de szép legény lett belőle, ha láttad volna! Hát még mikor a kardot
is felkötötte az oldalára; kihuzta a hüvelyéből, s megsuhintotta a
levegőben! Hogy ragyogott hozzá az orczája. Senki sem mondta volna, hogy
ez a Páter Péter. Én azt gondoltam szentül, hogy most tégedet akar
meglepni. Tehozzád készül látogatóba: «Itt van a Tihamér!» Hanem azután
csak elővett a szekrényből egy tolvajlámpát, abban meggyujtotta a
viaszgyertyát, s megint becsukta a borítékját. Arra ismét fölvette a
lovag köntös hegyébe a barátcsuhát s a kámzsát ráhuzta a fejére, a
nyestes süveg fölé. S akkor megint ő volt a Páter Péter. Azután nem
láthattam, hogy mit csinál, mert az ablakhoz lépett. Csak azt hallottam,
hogy az ablak nyikorog, s azután a falon a szőlő venyigéje zörög. Hát
erre én az ablakomhoz lopóztam s onnan leskelődtem ki. Sötét volt s a
lámpása el volt dugva a csuhája alá. Mégis megláttam, hogy a Szent
Nepomuk kápolnácskája felé tart, a mi ott van a kertünk szögletében a
fal mellett. – Tudod, az a szent az, a ki előtt minden paraszt leveszi a
kalapját s a kihez nem volt szabad közel mennünk játszani, se lapdával,
se parittyával, se pilinczkfával; mert ha véletlenül megtalálja ütni a
lapta, vagy a kő, vagy a hegyes fa azt a szentet, abból nagy
szerencsétlenség támad, mert az a szent védelmez meg mindnyájunkat
falustól az árvíz ellen. Ugy-e igaz? Olyan nagy szent ez?
– Bánja ördög, akármilyen szent! mondjad szaporán, mi lett aztán?
– Hát a Páter Péter odament ehez a kis kápolnához s felállt a Szent
Nepomukhoz s azt körülölelte. Ne né! mondám magamban, a barát
összecsókolódzik a kőszenttel. De nem azt tette az, hanem ledöntötte a
szent szobrot, arczczal a földre, s aztán maga állt föl a helyébe. No,
mi lesz már ebből? mondok. Hát már ezután Páter Péter lesz a Nepomuk?
Nem a. Hanem elkezdett lefelé sülyedni a föld alá, s mikor egészen
eltünt, akkor a Nepomuk szobor megint magától felállt és a helyére
került. De nini, mért nézesz így reám? Hát megint meg akarsz ölni? Jaj,
de csunya lettél egyszerre! – Hát rosszat beszéltem én most neked?
Idalia homlokon üté öklével a gyermeket.
– Légy átkozott azért, a mit elmondtál! – Még a hangja is más volt, mint
egyébkor. Érdes, mint a reszelőé.
A gyermek e szótól, ez ütéstől, ez arcztól úgy megijedt, hogy bebujt az
ágy alá s addig ki nem mert onnan jönni, míg azt nem érezte, hogy
egyedül maradt, akkor meg elkezdett félni az egyedülléttől, sirt,
nyafogott: «anyámasszony, ne hagyjon itt magamban. A lelkek jönnek.
Sírnak. Engem is elvisznek.»
Senki sem jött elő a nyöszörgésére.