látszott. Úgy tett, mint a ki valóban megtört, megadta magát. Egész
udvarában alig ismertek rá. Mindenkihez szelid, leereszkedő volt;
elhagyta a káromkodást; alig vette észre a hibát, kártételt a háznál,
holott máskor mindent meglátott a szeme, s mikor már a nyelve csattant,
akkor a tenyere is csattant. Ellenben minden reggel eljárt a templomba,
a misére, s csendesen ült a nagy családi karszék faragott mennyezete
alatt és ájtatoskodott. Hogy mindez mirevaló volt, azt nem tudta senki.
Talán csak Páter Péter. A jezsovita barátoknak is nagyon megjavult az
állapotja ez idő óta: egyik ajándék a másikat érte. Virágvasárnapjára
épen egy pompás oltárterítővel lepte meg őket, melyet, úgy mondták, hogy
saját kezeivel himezett légyen.
A Cupidó úrfiból is egészen új ember lett Páter Péter kezei alatt.
Hallották őtet fenhangon tanulni könyvből, a helyett, hogy pajkos
nótákat dalolt volna; nem kisértette magát tizenkét kutyával a falun
keresztül, uszogatva azokat rongyos emberekre, hanem szépen kezenfogva
sétált a nevelőjével, s fogadta jámbor «mindörökké ámennel» a
«dicsértesséket». Szegény embereknek tarsolyából filléreket osztott s
vasárnap délelőtt ő ministrált a pontificáló papnak, s nem vegyített
többé kénkövet a tömjén közé a füstölőbe. A körmönfont káromkodásokat
felváltotta latin mondatokkal s kezet csókolt a nálánál nagyobb
embereknek. És ime, ez mind a Páter Péter érdeme volt; fel is lett
jegyezve az ő előnyére a convent előljáróinál s még a provincialisnak is
be lett jelentve ez új papnak ritka malasztos működése.
Idalia asszony huzamosb idő óta megszünt ostromolni szive indulataival
elvesztett bálványát; a gyermekét pedig egészen annak a gondjaira bizta;
nem látták egymást egyébkor, csupán az asztalnál.
Összeesett ezzel a megfoghatlan nagy változással az az idő, a melyet a
püspök lakodalma betöltött. A mitosini uraság egész családostól odament,
ott ragadt, s ez idő alatt Páter Péternek nem volt miért a földalatti
rejtekútat lopva felkeresni; otthon lehetett éjjel nappal a növendéke
mellett, a kinek azóta, hogy a bolondjait távol tartotta tőle, s józan,
egészséges életmódhoz szoktatta az eddigi eszeveszett divatlankodás
helyett, egészen megjött az a rendes álma, a mi gyermekeknek szokott
lenni, hogy a hol leteszik a fejüket, ott ébrednek fel, s alusznak
nevető szájjal.
Vádolta ugyan egy kissé a belső biró, hogy ebbe a nagy gondoskodásba
némi önzés is vegyült: mert az ő rá nézve is kecsegtető volt, hogy most
már nem hált a gyermek szobájában még Herskó a bohócz is, a ki sokáig
ébren tudott maradni, s a míg a kancsó fenekét meg nem látta, addig a
szeme le nem ragadt. Most azonban nem kellett erre várnia Páter
Péternek. A vasárnapi éj egészen az övé volt. A mint Cupidót lefekteté,
siethetett a rejtekút bejáratához, s beszélhetett hosszasan vigasztalan
kedvesével, a ki arája is volt, özvegye is volt.
E bübájos vasárnapéji találkozásoknak azonban egyszerre véget vetett az
egész Likavay család elutazása Thurzó lakodalmára.
Ez utrakelés olyan véletlenül jött, hogy a két szeretőnek össze sem
lehetett beszélni, hogy mihez tartsák magukat?
Tudtak egymásnak izengetni galambpostával, innen is, túl is, apró
levélkékben tudósítva egymást: de ezuttal a postagalamb is elmaradt
Mitosinból; csak a csacska bolondtól tudta meg Páter Péter, hogy hová
utaztak el? a püspök lakodalmára: hogy az el fog tartani egy egész
esztendeig, s az alatt abból annyi lakadalom lesz, hogy új borig
megnyujtja a farsangot. A vendégseregben a hány hajadon van, az mind
menyasszonyfővel távozik el onnan. A búbánatos Magdolnára is ott vár az
ő vőlegénye, a dúsgazdag Berezovszky.
Páter Péter nagyot fohászkodott magában: bárcsak még egyszer láthatná
őt.
Pedig hát papnak nem szabad ilyen tiltott öröm után felsóhajtani! El is
vette a büntetését.
Mert mikor folyvást olyan nyugtalanul vert a szive arra a gondolatra,
hogy vajha még egyszer megláthatná kedvese holdsugaros arczát, hát
egyszer csak megkapta e kivánságára a legmagasabb placetumot; de nem
volt köszönet benne.
Egy napon (lehetett már akkor harmadik hava is a Thurzóék lakodalmának)
azt mondá neki Idalia asszony:
– Páter Péter. Az egész világ ott járt már Bittsén, a püspök híres
lakodalmán: csak még mi nem vettünk részt benne. Pedig anyám után nekem
is rokonom a püspök, azonfelül bérmáló atyám is volt. Eddig is
neheztelhet már reánk, hogy felé sem mentünk. S bizony igaza is van.
Nekem pedig van egy szép igazgyöngy nyaklánczom, a mi nagyon fog illeni
a szép új menyecske nyakára. Azt elvigyük nászajándékul magunkkal, s ott
maradunk, a míg ki nem vernek. Te is eljösz a kis fiúval. Hadd lássa meg
az is azt a pompát, a milyent soha sem lát többet az ő életében.
Igy kapta meg Páter Péter, a miért olyan igen sóhajtozott.
De nem hogy megörült volna ennek, sőt inkább nagyon is elrémült rajta.
Thurzó Imre lakodalmán össze kell majd találkoznia azzal az egész
elhagyott világgal, a melyben nehány év előtt még olyan nagyon otthon
volt. A szenvedés talán változtatott valamit arczvonásain, meg a hosszú
szakál is, a mit lovag korában nem viselt, s ha a csuklyát homlokára
húzta, fél arcza takarva volt vele. Aztán kinek a szeme akadna meg egy
jámbor baráton, a ki félrehúzza magát egy szögletbe s nem lábatlankodik?
A hajdan ismerős szép hölgyek odább fogják húzni az uszályaikat, hogy
hozzá ne érjenek a csuhájához, s a vidám czimborák akár keresztül
bukjanak benne, még sem veszik észre. Hanem lesz ott egy, a ki minden
bizonynyal meg fogja őt ismerni, s jaj neki, ha elsápadásával elárulja,
hogy ráismert: Magdolna. Csak ezen a helyen ne találkoznának a szemeik
egymással!
Nem lehetett másként tenni. Páter Péternek kisérnie kellett urasszonyát
Bittsére a hirhedett lakodalomra. Az úrhölgy is magával vitte egész
udvartartását. Azt épen úgy fel kellett annak magára szednie, mint a
selyem ruháit és az ékszereit. Egyetlen fiát pedig épen nem hagyhatta el
magától. Az a legfőbb ékszere egy magyar nőnek. A többi uraságok is
magukkal viszik gyermekeiket, s azé a nagyobb dicsőség, a kinek a
fiacskája egy szó hiba nélkül el tudja mondani a szép köszöntőt, a mire
a hopmester betanította, súgás nélkül.
Az utazó nászsereg szerencsésen érkezett meg Bittsére Liptóból. Még
akkor hat napi út volt odáig, csikorgó télben, rövid napok, ködös idő
mellett.
A bittsei kastélyba késő este érkeztek meg a madocsányi vendégek s az
első éj az úti fáradalmak kipihenésére volt szánva.
Másnap Idália asszony udvarlást tett fiával és Páter Péterrel a főúri
párnál.
Thurzó Imre bámulatos emlékező tehetséggel birt, mikor Páter Péter nevét
hallá, a fölötti bámulatát fejezé ki, hogy ő ilyen nevü szerzetest soha
sem erősített meg a püspöksége alatt, holott Madocsány az ő diœcésiséhez
tartoznék. Páter Péter azt felelé neki, hogy megerősíttetését a rend
provinciálisától nyerte. És ezzel aztán egészen magára vonta a magyar
főúr és főpap neheztelését; a jezsuita rend provinciálisai sokszor
bitorolták a főpapok, sőt maga a pápa előjogait is. E bemutatás
pillanatától kezdve «megjegyzett ember» lett a bittsei várban Páter
Péter. Azt ő csak szerette. Legalább nem alkalmatlankodott neki senki a
barátkozásával. Ott ülhetett még a többi barátok között is az asztalnál,
a nélkül, hogy valaki jó appetitust kivánt volna neki a lakomához. A
jezsuitákat a többi rend szerzetesei is irigy szemmel nézték.
Csak egy lélek ragaszkodott hozzá, Cupidó úrfi: az aztán ott is csüggött
mindig rajta. A milyen pajkos, szilaj volt a gyermek addig, a míg az
anyai szeretet elkényeztette, oly ijedező és hunyász lett, a mióta a
képzelgését megtöltötték azok a rémképek, a miket az anyjának
fenyegetése s a bolond meséi költöttek fel benne. El nem lehetett őt
csalni a barát csuhája mellől.
Hej pedig de pajkos ficzkó volt még csak ezelőtt egy esztendővel is!
Arról volt nevezetes, hogy a hová az anyja magával hordta mulatságba, a
dévaj urak mindenféle csintalan verseket, nótákat tanítottak be neki, s
aztán mikor együtt volt a hölgytársaság, azt mondták neki: «no kis
Cupido, mondj egy szép verset, danolj el egy szép nótát», az nem is
kérette magát, hanem felugrott az asztalra s onnan szavalta és danolta
el azt a tréfás dolgot, a minek a hallatára fülig pirultak a hölgyek,
némelyik kaczagott rájuk, a szemérmesebbek elfutottak az asztaltól:
Idalia asszony pedig végül az ölébe vette a kis csintalant s csókjaival
jutalmazta. Ennek a virtusnak vége. Nem tud már csintalan dalokat a kis
Cupidó, a mióta Páter Péter a nevelője; ellenben olyan szégyenlős lett,
hogy még csak annak a kis köszöntő versnek az elmondására sem lehet
semmi igérettel és fenyegetéssel rávenni, a mit odahaza már olyan jól
tudott elmondani, mint a karikacsapás.
«No majd később», azzal vigasztalja magát Idália.
Lesz idő az ottmulatozás alatt; több vele egykorú gyermek van a
násznéppel együtt a kastélyban, majd ha azokkal összebarátkozik, megjön
a bátorsága.
De nem barátkozott össze. Ha egy-egy korabeli fiúval összetalálkozott,
legelébb is azt kérdezte tőle: «te! nem fenyeget téged az anyád azzal,
hogy megöl?» A hozzá való kis leányok közé pedig épen nem szeretett
keveredni: tavaly még kergetőzött velük, s valamennyit kis feleségének
nevezte: most meg egy hajdani kis ismerőstől, a ki czukorsüteménnyel
kinálta meg, azt kérdezte: «hm: nincs ebben méreg?»
Idália asszony pedig mulatott a vigadókkal. Az özvegyi fátyol rég
leszakadt már a kontyáról; részt vehetett a tánczban. Nem is unta
mellette magát senki: tudta a szót adni, s magát Thurzót is gyakran
megnevetteté csipős ötleteivel. Mikor esténkint belépett a terembe,
pompásnál pompásabb öltözetekben, rögtön udvar támadt körülötte hízelgő
leventékből, a kik közé nem egy szürke üstökű dalia is keveredett, a
kinek volna még kedve két özvegységnek egy házassággal egyszerre véget
vetni.
Csupán egy csoport vendég látszott visszahúzódni mindannyiszor onnan, a
hol Idália asszony megjelent. Ezek voltak a mitosiniak. – Ha ahhoz az
asztalhoz ült le Idália, a hol Graczián volt, az apa egy szót súgott a
leánya fülébe, arra az fölkelt, félre ült, nemsokára követte Gráczián
úr; s utánuk ment a lengyel s a többi hozzájuk tartozó atyafiság. Idália
pedig csak azért is bosszantotta őket. Akkor volt leghangosabb kedve,
mikor Graczián úr haragtól szikrázó szemeibe nézhetett, s kaczér
mosolyával kereszttűzbe vette a lengyel vőlegényt, hogy annak az arcza
vörös lett tőle, mint a sült rák.
Egy este, asztalbontás után, ismét tánczra kerekedett a társaság virága:
az erdélyi czigányok húzták a láb alá valót. Thurzó nejével együtt ott
mulatott még s hagyta mulatni a násznépet; a mulatság annál zajosabb
lett: a borozó asztaloknál áldomásoztak, az asszonyok mesélgettek, a
barátok a fülkében dalolták a kegyes zsolozsmát.
«Vinus, vina, vinum!
Nomen adjectivum
Nolo masculinum
Sordet foemininum.
Neutrius vinum
Solum est divinum!»
Igazán quadrál a nóta is a baráthoz: «ne legyen nőnemű, ne legyen
hímnemű, csak semleges nemű, ilyen az isteni bor!» Neutrius generis mind
a jó bor, mind a jó pap!
A vén Berezovszky most is a tánczosok karéjában őgyelgett. A mazúrban,
fáklyatánczban volt is elég része, a hol toporzékolni, meg rikkantani
szükség; hanem a vánkos tánczból, a hol csókolózni is szoktak, mindenkor
kimaradt. Pedig majd felfalta a szemeivel a szép Magdolnát.
Két pár szem ügyelt rá. Az egyik onnan a barátok asztalától. Egy ifjú
szerzetes, a ki lehajtott fejét tenyerébe hajtva, szeme elé húzott
csuklyája alól néz ki sovár tekintettel a mulatozó világra, ölébe hajtva
egy alvó gyermeknek a feje; előtte az öblös billikom, a miből csak
szörpölve szopogat néha, inkább hogy kiszáradt nyelvét, ajkait
nedvesítse vele, mint hogy mámorba fojtsa a lelkét.
A másik pár szem pedig Idáliáé. Még mikor a tánczban forog is, nem
veszti el a szeme elől Berezovszkyt, kiséri annak az epedő tekintetét
Magdolna felé, s odavág a kacsintásával a félrehúzódott Páter Péter
után, s egy-egy gúnyvillámot lövell a dühben forró Gráczián szeme közé.
Ő mind a négynek a szivében olvas, s pokolbeli kedve volna mind a négybe
négyféle mérget önteni. Egyikbe ilyet, a másikba amolyat: ide
őrültséget, oda halálijedelmet, amoda dühöt, szerelemféltést, egynek
megvetést, másnak kétségbeesést, a harmadiknak szégyent: valamennyinek
olthatlan pokolégést.
Páter Péter még a tenyerét is a szeme elé tartja árnyékul, mikor azt
kell néznie, hogy viszik kedvesét a deli ifjak a tánczba. Némely
táncznál csók a váltság. Ártatlan szűz csókot ki venne rossz néven?
Játékszámba ment az hajdani időkben. Senkire sem féltékeny a délczeg
leventék közül; de olyankor a vér forr az ereiben, mikor azt látja, hogy
a vőlegényül szánt kéjvadász hogy kapkod a mellette ellejtő karcsu alak
után, aki tündérkönnyen, szemérmes negéddel siklik ki ölelési szándéka
elől. Hajh, ha most ő volna a leány tánczosa, milyet ütne a kapkodó
kezére! Bekapná tudom, ha szurkos volna is! Hogy nem tud a tánczosnéjára
jobban vigyázni az a kölyök! Nem is jól járják a tánczot. Mikor még ő
ott volt, egész máskép ment az. Majd megmutatná ő, csak az a kámzsa ne
volna rajta.
Még eddig olyan jól félre tudta magát húzni a vendégsürgés-forgás
forrójából, hogy Magdolnával egyszer se találkozott össze. Arra ugyan
akár szemben jöhetett volna, mert az a pilláit fel nem szokta emelni, a
míg meg nem szólítják.
Következett a selyemtáncz.
Soha se tudnám megmondani, hogy miért tánczolták ezt arra a nótára,
hogy: «Zsidó! Zsidó! mi van eladó?» Áll, hogy arra tánczolták. Ez a
gúnyolódó, kihivó, egyhangú melódia volt az, a mely mellett a selyem
vánkos vándorolt a tánczkör egyik oldaláról a másikra, s e mellett
kérték és adták a csókot. Pedig hát a csók nem eladó, csak cserébeadó.
A selyem vánkos végre Idália kezébe került. Sokáig kellett rá várnia,
mert a fiatal tánczosoknak az a szokásuk, hogy mindegyik a szive
választottját keresi fel a csókkölcsönért, várnia kellett, a míg egy
fiatal legény válik ki a sorból, aki még nincs elmátkásodva, s a ki ő
rajta nem lát egyebet, mint azt, hogy szép asszony. Idália megváltotta a
térdeplőt. Akkor aztán az volt a táncz sora, hogy az egyedül maradónak
ki kellett állnia a középre, s míg a zene ütenyére maga körül lejtett,
valami olyanformát, minő a bajadérek táncza, azalatt a szemeivel mustrát
tartott a körüle körben összefogózva rajzó tánczos koszorú fölött, hogy
melyiket válaszsza ki magának.
Előre nevetett magában.
Odavágott a szemével Berezovszkyra, egy olyan bűbájos kacsintással, hogy
annak a két szeme még jobban keresztbe állt tőle s aztán két csipőjén
ringatva deli termetét, oda oldalgott eléje s ott letette a vánkost.
Ilyenkor felbomlik a kör, s a kiválasztott magára marad.
Berezovszky fülig veres lett az örömtől, szemei ragyogtak, de nem az
eléje térdeplő szép asszony szemébe ragyogtak, hanem az átellenben álló
halavány jegyesre. A bajuszát előre kétfelé törülte a kétféle csókhoz.
Az első csak a felszabadító csók; de a második lesz majd a lefoglaló.
Magdolna is elérté ezt az ácsingózó tekintetet, s az arcza egész a
homlokáig elpirult miatta.
Páter Péter öklében laposra nyomódott össze az ezüst pohár, s mind
szétömlött belőle a bor az asztalon.
– Quid habes! kiáltának rá a conviva barátok.
Azonban mielőtt Berezovszky odahajolhatott volna Idaliához, hogy
megcsókolja, egyszerre csak ott terem kettőjük között Likavay Gráczián,
s a hosszú mente ujjánál fogva visszarántja a lengyelt nagy durván.
– Megálljon kegyelmed! Az én jövendőbeli vőm nem csókolhatja meg ezt az
asszonyt itten!
Idália dühösen ugrott fel térdéről s a kontyára ütött tenyerével.
– Eb ura a fakó! Vagyok asszonynak olyan asszony, mint a milyen férfi
kegyelmed férfinak!
– Az vagy! özvegyasszony, a ki megölte az urát, s aztán magához vette a
szeretőjét, ott él vele együtt, ott tartja a házánál, barátnak öltözve.
Itt ül most is a drága madár, még a gyereket is az ölébe adta, hogy hadd
szokja meg az apaságát! Hát nem a te szeretőd ott az a barát la?
Azzal odaugrott a szerzetesek asztalához s lerántotta Páter Péter
fejéről a csuklyát.
– Tessék hát nevetni! Ki hát ez a barát? Csorbai Tihamér! Szép
asszonynak latra, baráti ruhában! Hahaha!
Hahaha! Hahaha! hangzott a rengeteg nagy terem a feltörő hahotától.
Minden ember ráismert egyszerre az eltünt, holtnak hírlelt Csorbai
Tihamérra.
Dehogy halt meg! Beállt szép asszonyt szolgálni.
Páter Péter ott állt az egész kaczagó, csúfolódó vendégsereg közepett. A
széket, a melyen ült, jobbjába ragadta, s ha most azzal nekivadul,
emberhalál lesz itt!
– Petre! hangzott ki a zsivajból Thurzó Imre hatalmas szava. – Pap
vagy-e, vagy lovag?
Az ifjú keze aláhanyatlott e szóra, lehajtá fejét.
– Akkor távozzál innen! Jaj a botránykoztatónak!
Erre a buzdításra a barátok sem voltak restek: hirtelen leoldották a
köteleket a derekaikról s elkezdték a kitaszított vendéget azokkal
agybafőbe verni, szidva őt diákul és görögül.
Páter Péter csak arra ügyelt, hogy a gyermeket ne érje ütés, a kit
csuhájába takargatva vitt ki magával sietve a vendégsereg közül; azt sem
látta, hogy aztán mi történt? Azt sem látta, hogy az a halavány leányzó
hogy akart feléje rohanni? miért? tán, hogy megvédje? tán hogy
szégyenében osztozzék? de apja megragadta őt durva kézzel s odaveté
Berezovszky karjai közé:
– Ottan van a helyed!
Az a másik, az a szép fúria pedig villámló szemekkel, fogairól
felvicsorított ajkakkal állt szembe Grácziánnal, rőt haja kiszabadult a
fejkötő alul, melynek bogláros tűi rengettek a fején.
– No Likavay Gráczián! Ráemlékezzél erre az éjszakára. Egyszer már
megforgattam a szivedben a kést, megforgatom még másodszor is, de abba
tudom, belehalsz!
Azzal kirohant a teremből, jobbra-balra taszítva, a kik nem álltak elég
gyorsan félre az útjából. Mikor Thurzóék előtt elment, odafordult nagy
dérdurral.
– Köszönöm a vendéglátást, püspök uram, püspökné asszonyom. Ennyivel
vagytok jobbak, mint más!
S fittyet vetett az ujjaival.
Még abban a minutában, késő éjjel elhagyta egész úri kiséretestül együtt
a bittsei várat. Fáklyákkal utaztak odább, farkasordító kegyetlen téli
éjszakában.
A KISÉRTÉS.
A nehéz, szántalpakra kötött hintókkal csak nehezen lehetett haladni a
rongált hegyi utakon. Az első etetőnél utólérte a karavánt egy utánuk
vágtató csörgős szán. Az pihenőt sem tartott a csárdánál, hanem
eliszánkolt a hintók mellett. A szánban Gráczián ült, s mellette az a
bundába burkolt nőalak bizonyosan a leánya volt.
Idália kinézett az üveges hintó ablakán.
– Jó reggelt, szép asszony! kiálta oda Gráczián úr hetykén; – megyek
előre szálláscsinálónak!
Lehetett érteni belőle.
Az utazó társaságnak egy nap csak négy-öt mértföldet lehet tenni, s úgy
ki kell számítani a dolgát, hogy olyan helyre vergődjék be éjszakára, a
hol úri kastélyt talál, a hol magát, cselédségét, lovait illően el
tudják látni.
A vendégszeretet még most is nagyban virágzik ezen a tájon, az utazót
tárt kapu fogadja és teritett asztal és vetett ágy és marasztaló házi
gazda. Más alkalmatosság csak a falu végén van; a rozzant hosztina, a
sajtcsináló kopanicsája; ott pedig keserves dolog a meghálás. A
cselédnép a lovakkal egy alomra szorul, az uraság kuczoroghat egy
földszagú izzasztóra fűtött szobában, faggyúmécs világa mellett, s nem
kap más lakomát, mint zabkenyeret túróval.
Az előre vágtató szán tehát minden kastély kapuját bezárta Idália uti
népe előtt, beharangozva úthosszat az egész vidéket azzal, a mi az
özvegy asszonynyal történt. Idáliának egy ismerőse udvarára sem lehetett
hazatértében behajtatni. Kénytelen volt kinn maradni pereputyostul a
falu végén, a csárdában, vagy még örömestebb a bális faházában, az erdő
közepett s ott tölteni az éjszakát.
Az egész hosszú téli éjszakát, a földre ágyazott szalmán fekve, egymás
mellett azzal az utitárssal, mint férj és feleség, kettőjük között az
alvó gyermek.
Egymás mellett, mint férj és feleség, a kik pörrel alusznak el, pörre
ébrednek fel. Itt nem menekülhetett el tőle. Végig kellett hallgatnia
keserű panaszait mind.
– Tudsz aludni a szégyen-gyalázattól? Szemedbe mondták: papnak lator
vagy, lovagnak himpellér! Se pap, se lovag. Meggyaláztak engem annyi
ember előtt! Mint egy piaczi czafrangost! Szemembe vágták, hogy szeretőm
vagy, s te ott álltál, mint egy sóbálvány s sem azt nem mondtad, hogy
igaz, sem azt, hogy nem igaz. Néztelek, hogy ugyan mit fogsz tenni?
Melyik szivedtől kérsz tanácsot? Nézegettél szerteszélylyel. A tánczosok
kardjai oda vannak támogatva a szegletbe, talán felkapsz egyet, ledobod
a csuhát, s azt mondod: «no hát én vagyok Csorbai Tihamér, az meg ott az
én asszonyom, s a ki kettőnk közé mer állni, az meg aztán halál fia!»
Csak nem tetted. Azután nézegettél fel az égre. Vártam, hogy előállsz
ezzel a szóval: «az én nevem Páter Péter. Pap vagyok, papi hitemre
mondom, ez az asszony olyan ártatlan az én szerelmemtől, hogy ha minden
bűntől olyan ment volna, olvasva is elmehetne a szentek között.» Azt sem
tetted. Behúztad a nyakad a csuklyád közé, a mint a püspök rád kiáltott
(a felesége viganója mellől) s aztán tűrted, hogy a többi barátok a
kordáikkal agybafőbe püföljenek. Óh be csúf voltál! Ha igazán szeretőm
lettél volna, a szemed közé köptem volna. A szemedbe mondták: – dehogy a
szemedbe! a hátadnak mondták meg, hogy nem vagy érdemes a papi névre;
nem is vagy pap, soha sem is voltál; ha voltál, kicsapattál; hanem
félénk, gyáva, makutyi katona vagy, a ki eltűri a korbácsütést, mert fél
a kardvágástól.
– Mit akarsz még? Oda akarsz még mászkálni a kereszthez, hogy még a
Krisztus is megrugjon az átszegezett lábával? Végig akarod magadon
poroltatni ezt a barátcsuhát városról városra? Fogadásod tartja, hogy
csúffá tedd magadban a papi rendet, s botránykozás köve légy, a kitől
szétfut a társaság, mikor közéje lépsz, ha javába tánczol is, s kiszalad
a templomból a gyülekezet, mikor a cathedrában meglát?
Aztán megint.
– Tudsz alunni? Hogy ne tudnál? Hiszen férfi vagy: férfinak könnyű
elnyögni a gyalázatot. De én asszony vagyok, skorpiókon fekszem.
Letépték a fátyolt a fejemről! Letépték, lábbal taposták! Egy egész
ország színe-java előtt tettek világ csúfjává! Krónika lesz a nevemből.
A tót diákok fogják kántálni az ablakok alatt a gyászhistóriámat. A
házaló olajkáros fogja hordani faluról falura Páter Péter meg a
madocsányi urasszony históriáját, képekkel két dénárért! Minő förtelem!
Te csak elbujhatsz a barátkámzsád alá, ott jó helyen vagy, de hová
rejtsem én el magamat? Hogy álljam ki az emberek tekintetét, ezt a
mindennapi ragyaverést az orczámon? Hová zárjam el magamat, a hol ember
rám nem talál? Hol veszítsem el saját magamat, hogy az se találjon rám
többet? Hogy éljek vele, hogy haljak bele ebbe a tövisbe? Mi gondod rá
ugy-e? Hahaha! Azt mondod: Isten büntetése ez rajtam, s megnyugszol
benne. Te magad leimádkozod a litániádat s az alatt elalszol.
Meg-meg ujra!