fekhelyén nyűgösködve. Mondok neked valamit. Tégedet vagy az ördögök
hoztak ehhez a házhoz, vagy a Jók.
– Miért? gyermekem.
– A míg te ide nem jöttél, engemet az anyám nagyon szeretett. Nem volt
más nevem előtte mint «te gyémánt, te rubint, te szentem, galambom,
angyalkám!» Ha az ölébe kaphatott, egész a kis körmöm hegyéig végig
csókolgatott.
A mit kértem tőle, mindent ideadott, ha nem adta gyorsan, a haját
czibáltam; akkor is nevetett, akkor is megcsókolt: soha még csak görbén
sem nézett rám. A mióta pedig te idejöttél, nem vagyok már neki kedves.
Kezdte azon, hogy pofonvert, megrugdalt: nem vagyok már neki se
gyémántos, se aranyos, hanem «te kölyök; te libucz, te rusnya béka!»
Mikor meglát olyan képet csinál rám, hogy elszaladok tőle; ha szépen
kérek valamit, a nyelvét ölti ki rám; ha csak egy kicsit is hibázok,
korbácscsal kerget, virgácscsal fenyeget, s ha meg akarom csókolni, rám
fúj mint a macska. – Ezért gondolom én azt, hogy tégedet az ördögök
hoztak ide, Páter Péter.
A barát nem felelt rá semmit, csak a kezével simogatta a gyermek fejét.
Az pedig tovább fecsegett.
– Hanem azután meg, ha azt veszem, hogy te mily hűséges vagy hozzám,
hogy nem engedsz az anyámnak ütni, verni; mikor szid kimentegetsz, a
korbácsot megfogod a kezében, ha hibát csinálok, nem árulsz be neki
érte, ha haragszik rám, szép szókkal kiengesztelgeted; te soha sem
bántasz, soha sem haragszol, csak mindig szépen kérsz, szeliden
integetsz, hát akkor megint azt gondolom, hogy talán mégis a Jók hoztak
téged ehhez a házhoz, Páter Péter.
A barát kezei közé vette a gyermek hideg kezét, úgy melengeté.
– Lásd csak, tegnapelőtt nagyon szépen kértem, vegyen az ölébe. Nagyon
fáj a fejem; egyszer csókolja meg; majd egybe elmúlik. Jaj, dehogy tette
meg! Jól összebestézett. Azt mondta, azért fáj, mert sok éretlen
baraczkot, meg mézes bábot ettem. Pedig hiszen azt a mézes bábot, a mit
te hoztál nekem bucsufiába, elvette tőlem, bele sem hagyott kóstolni,
oda adta a Zsoli kutyájának. Hát már aztán hogy ne fakadtam volna sirva.
Arra még jobban haragba jött; olyan képet csinált rám, mint a frajjára
szokott, ha megrántja a haját, mikor fésüli, vagy a hajdura, ha leönti a
ruháját mártással; s mikor letérdeltem eléje, úgy kértem, hogy ne
haragudjék, kirántott a fejkötőjéből egy bogláros tűt, azt ökölre fogta,
úgy fenyegetett meg. A fogait is összecsikorgatta. «Te! fattyú! Ha te
nem volnál a világon!» Megijedtem, hogy meg akar őlni. Szépen kértem,
hogy tűzze vissza kontyába azt a hosszu tűt. – «No no! Csak te imádkozz
Istenhez; mert bizony úgy jársz, mint a csejtevári gyerekek. Eredj csak:
meséltesd el magadnak a bolonddal, mért sirnak a lelkek Csejtervárban
éjjel?» – Tegnap este, mikor lefeküdtem, te pedig még elébb a benyilóban
énekelted a zsolozsmákat, addig kértem a bolondot, hogy mesélje el a
csejtevári gyerekek történetét, a míg ráállt, hogy elmondja.
A gyermek még most is reszketett, a fogai vaczogtak.
– Hajolj ide hozzám közel, hogy meg ne hallja valaki: nem merem
fennhangon elmondani. Hát – a Csejtevárban lakott egy szép asszony,
özvegy asszony, volt neki két kis fia, akkorák mint én, ikergyerekek,
együtt jöttek a világra, mindig együtt is játszottak. A csejtevári
szépasszony azután beleszeretett egy deli leventébe, a ki sokat járt fel
a várba, azt akarta, hogy vegye őtet feleségül. Egyszer aztán azt mondta
neki a levente, hogy el is venné, ha «négy szem nem állna ellent». A
szép asszony nem gondolt mást, mint hogy a lovag a két kicsi gyermeket
érti, hát nem akarja elvenni a szép asszonyt, mert annak két kis fia van
már az első urától. No hát – egyet gondolt a szép asszony, s kettő lett
belőle. Felhivatta a két kis gyerek vén dajkáját Dorkó asszonyt s azt
mondta neki: «Fogd ezt a két bogláros tűt», azzal kihuzta fejkötőjéből a
két hosszú nagy arany tűt, – eredj vidd el magaddal a két gyermeket
játszadozni az erdőbe. Mikor eleget játszottak, elfáradtak, vedd az
öledbe a fejeiket, aztán mikor elalusznak, egyet-egyet e nagy tűkből
szurj keresztűl a fejük lágyán. Ne mondja többet a deli levente, hogy
négy szem áll ellent szerelmünknek. – Csak úgy tett a rosz vén Dorkó, a
hogy az asszonya mondta: kivitte a két kis fiút magával a nagy erdőbe
játszadozni, végig várta, míg jól kijátszták magukat, akkor odavette
őket az ölébe, addig mesélt nekik Tündér Ilonáról, a míg elaludtak,
akkor aztán vette azt a hosszú nagy tűt s beleszúrta az egyiknek a
fejébe: mindjárt meghalt. De a másik felébredt a kis testvére
sikoltására s mikor látta, hogy mit tett azzal a vén Dorkó, elkezdett
neki szépen könyörögni: hogy őtet ne szurja meg azzal a nagy tűvel,
igért neki szép kapcsos palástot, hintót, lovat, egész telket, ha nem
bántja. Azt is mondta: neked adom Csejte váram, ha megnövök s enyim
lesz. De nem hajtott a rossz vén dajka semmiféle könyörgésre, annak is
fejébe szurta a bogláros nagy arany tűt, az is meghalt. Ott is hagyta
mind a kettőt, mély erdőben, betakarta falevéllel, kakukmadár
elharangozta, fülemülék elsiratták mind a kettőt. Az nap megjött a deli
levente a szép asszonyhoz fel a várba. A szép asszony nagy örömmel
mondta neki: nem áll már négy szem ellent, ott kinn van már a két
gyermek, falevéllel betakarva, kakukmadár az elharangozója, fülemile az
elsiratója, mostan már elvehetsz engem! – A deli levente inkább
felháborodott e szóra. Jaj, szép asszony, özvegy asszony, nem a két
gyermek szemét értettem én, hanem a mi saját négy szemünket, azok állnak
ellent, hogy mi egymást szerethessük. S úgy elfutott abból a várból,
hogy soha sem tért vissza többet. Azóta sírnak a lelkek minden éjjel
Csejte várban. – Úgy-e igaz volt az Páter Péter?
– Bolond agyából került bolond mese: Ne hidd el fiacskám.
– De elhiszem. Mert én láttam azt a szép asszonyt. Nem álmodtam: ott
jött reám. Karikában forogtak a szemei. Két vége a szájának lefelé
görbült, a fogai összecsattogtak, a haja szétborzadt a fején, a mint a
főkötője félre csuszott rajta, azt a tűt épen úgy fogta az öklébe, már
éreztem is a hegyét a fejem lágyán.
– Ne gondolj rá. Ne képzelődjél.
A gyermek mindkét kezével magához szorítá a barát kezét.
– Ugy-e nem hagysz? Ugy-e nem engeded azt meg?
– Ne félj, fiam, mindig ott leszek melletted. Senki sem bánt. Én
oltalmazlak.
– De hát mért is nem szereted? Az én két szemem nem áll ellent. Hányszor
futottunk el ettől a háztól együtt lovon. Én az anyám ölében, ő meg a
lovagéban. Soha el nem hagyott volna magától. Mikor aztán visszajöttünk
megint hintóban, az egész úton csókjaival dédelgetett, könyeivel
áztatgatott, édesének nevezett, s mikor az atyám elé kerültünk, engemet
tartott maga elé, én könyörögtem a haragos embernek, hogy ne húzza ki rá
a kardot, én czirógattam meg az orczáját, hogy ne legyen olyan haragos,
míg kibékült. Én nem vétettem neki soha. Hát most mért haragszik úgy
rám? Mért, mert te nem szereted. De: hát szeresd. Dobd le azt a
barátcsuhát. Voltál te már deli lovag. Légy az megint. Vedd az anyám
feleségül. Légy nekem igazi apám. Tégy úgy, a hogy ő akarja. Szeresd,
szeresd. Akkor olyan jó asszony ő, mint lépes méz, olyan szép, mint egy
tündér. De ha nem szeretik, akkor olyan keserű, mint az epe, s olyan
rút, mint egy boszorkány. Szeresd hát! Szeresd hát!
Páter Péter addig csititotta a felhevült képzelődésű gyermeket, a míg
elaltatá.
A hárfahangok s a forró szerelmi dal ömlengései még akkor is révedeztek
az éjjeli csendben.
Páter Péter felháborodott szívvel hagyta ott a gyermek szobáját, s végig
sietett a csendes termeken, egész az erkélyig, a hol Idalia panaszolta
szivének baját a füveknek és csillagoknak.
Lépteinek kemény zajára felrezzent a nő ábrándozásaiból s rábámult
meglepetéssel, midőn őt maga előtt látta.
Páter Péter megfogta a nő kezét s bevonta őt a szobába.
Idaliának hevesen kezdett dobogni a szíve: azt hitte, hogy ez a kéz,
melyet most a vállára tesznek, őt most oda fogja vonni arra a kebelre,
mely eddig csupa jég volt, de végre felolvadt az ő szive vulkán-tüzétől.
– Le, térdre! – monda a férfi. Valld meg bűnödet azonnal.
– Micsoda bűnömet, a mit még nem tudnál? rebegé a nő akaratlanúl térdre
rogyva a férfi vaskezének nyomása alatt.
– Azt a bűnödet, a minek nincsen még neve! A mit még csak a szívedben
hordasz. A szörnyeteget meg kell ölni, mikor még az anyja méhében van,
mint gondolat. Mire gondolsz?
A nő hallgatott egy ideig s ellenmondásokra, furfangokra gondolt; azután
csak megtörte magát s csendes hangon mondá:
– Arra, hogy megölöm a gyermekemet!
– Átkozott a szív, a miben ilyen gondolat születhetik.
– Ha az én szívem anyja ennek a szörnyetegnek, úgy a te szíved annak az
apja. Ilyen ördögök fogamzanak akkor, mikor a tűz és a jég
összetalálkozik.
– Gondolsz-e Istenre és a túlvilágra?
– Ne beszélj nekem se Istenről, se túlvilágról. Ha ott leszek előtte, ha
szemtűl szembe állok, megmondom: én vagyok: úgy tettem. Adtál volna
hideg vért: lettem volna béka; meleg vért adtál: voltam ember. –
Alkottál volna férfinak, lettem volna Kain; asszonynak alkottál: voltam
Éva. Te teremtetted a női szívet ilyennek, te hívtad életre az
indulatokat, te adtad a mágnest a szemnek, a varázst az ajknak; te
küldöd a gondolatokat az ébrenlevőknek, az alvónak az álmokat, s most el
akarod itélni a saját alkotásodat kihallgatatlanul? Ha teremtőm vagy,
ilyennek teremtél, ha mindentudó vagy, előre tudtad azt!
– Asszony! ne káromold az Istent!
– Hát igazat mondani káromkodás ő előtte? Mi az én bűnöm? Az, hogy
szeretek? Az, hogy téged szeretlek? Hát mije vagy te az Istennek, hogy
úgy körül légy véve a lesújtó villámtűztől? arkangyala vagy? kherubinja?
Ne fordulj félre tőlem. Nem szidalmazlak. Se téged, se a szenteket. Se
az Istent. Nem a sátántól tanultam én ezeket. Keresztül olvastam azt a
nagy könyvet, a mit ti szentirásnak neveztek, végtül végig. Kerestem
benne, hol van az megirva, hogy egy nőnek szeretni vétek? Nem találtam
sehol. Ezt nem mondták sem a próféták, sem az evangelisták sehol. –
Ember találta ki azt a rémeszmét, hogy legyenek emberek, a kiknek
szeretni nem szabad. Egy köntös elég rá: a ki azt felvette, az alatt nem
szabad dobogni a szivének. Hát ez nem lázadás Isten ellen? Hát ez nem
emberölés? Lassu meggyilkolása az Isten képmásának. Hát tesznek ennél
rosszabbat a méregkeverők, a kik olyan szereket adnak be áldozataiknak,
a miktől azok lassan sorvadnak el? – S nincsenek-e emberek, a kik ennek
az ellenmérgét feltalálták? Nem tudod talán. Hiszen a milyen könnyű
fölvenni ezt a gyászcsuhát, ezt az élő testen hordozott koporsót, olyan
könnyű azt le is vetni. – Ne fuss el! maradj itt! hallgass rám! Vedd
úgy, hogy bűnöm van, a mit meggyónok. Hiszen nem akarok ölni, hanem
halottat feltámasztani s az csak elég nagy bűn. Te! Én halottam!
Százszor megsiratottam! Engedd meg, hogy kikönyörögjelek hideg
kriptádból! Hallgass rám! Elmegyünk innen. Ki Erdélybe, a hol a magyar
hit uralkodik. Kitérünk a protestans vallásra. Hiszen olyan sokan
követik azt; az ország egy harmadrésze protestans, csak nem juthat az
mind kárhozatra. Ott nem üldözhet bennünket senki. Nézd, a két vasláda
mind kincsekkel van teli. Ott is úri módon élünk: pompa, vigasság, mámor
között, a mihez szokva voltál, mikor még úri birtokodat át nem adtad a
jezsuitáknak. Kinevetjük a világot! – vagy ha te neked jobban tetszik,
szegényen, istenesen élni: azt sem bánom; elmegyek veled a legszegényebb
faluba, a hol kakasos torony van: te lészsz ott kálvinista predikátor,
rektor vagy lévita. Leszek hűséges feleséged. Mosogatok, főzök, vásznat
szövök, nyomorgom! – Istenfélő leszek, számat megtartóztatom gonosz
szavaktól, megtanulom a zsoltárokat. Ha visszafeleselek, megverhetsz,
bezárhatsz, koplaltathatsz. Hived maradok. – Oh szállj ki ebből a te
halotti köntösödből!
Nagy volt a kisértés. A szenvedély és a szenvedés mikor egy csábbá
olvadt össze, halott szive legyen az, mely annak ellent tud állni. Hanem
az ifjúnak talizmánja volt, az a másik arcz ott a Vágon túl. Maga a
barátruha még nem védte volna meg szivét a nyilaktól; ascetai fogadalom,
szent chrysma mind gyönge fegyver lett volna e bűbájos tündér varázslata
ellenében, a mitosini kedves szenvedő arcza állt kettőjük között, mint
egy ég. A napsugár hasztalan ostromolja a havas jégcsúcsát, az már az
égben van, s az ég hideg. Tihamér ott hagyta szivét a mitosini oltár
alatt; nem lehetett arra rátalálni.
– Térj magadhoz, szegény bűnös asszony! szólt gyóntatói szelidséggel.
Isten megbocsájt neked lázadó gondolataidért, s megszabadít a megszálló
rossz szellemtől. Tanulj imádkozni.
– Nem tanulok! kiálta fel indulatosan a hölgy. Mikor te a liturgiát
mondod a misén, magamban mindig azt mondom: nem igaz, nem igaz, nem
igaz! Mikor te a szűz anya magasztalását énekled, én magamban azt
dúdolom: «engem szeress, ne anyádat!» Te vagy az életem, te vagy a
halálom. Te vagy az ördögöm, te vagy a bálványom. Ha üdvezíteni akarsz,
üdvezíts ezen a világon. A másvilágon aztán elkárhozom én te helyetted
is.
– No hát kezdd el a kárhozatot még ezen a világon! szólt Páter Péter,
egészen kikelve remetei nyugalmából. Mert ha igaz az, hogy te tudsz egy
embert így szeretni, hogy azért az egész világot elvesd magadtól, hogy
azért még a másvilági üdvedről is lemondj, úgy bizony a pokol
kínszenvedése lesz rád nézve látnod mindennap azt az embert előtted,
élő-halott képében járni kelni, nappali kisértet gyanánt, egy fantomot
eleven testtel; és tudnod azt, hogy ezt az embert te ölted meg, te adtad
rá ezt a halotti köntöst, te zártad rá a kriptaajtót, s nincs erőszak,
nincs imádság, nincs ördöngős varázs, a mivel őt fel tudd támasztani
többé. Te öltél meg, a te halottad vagyok! Sirból feljáró rémed vagyok!
Isten büntetése vagyok!
A nő vonaglott a földön s mezitelen karját harapdálta fogaival.
– Mikor ide küldtek hozzád, folytatá Páter Péter, arra kértem a perjelt,
küldjön inkább Köves-Arábiába a vad drúzok közé, mint a te házadba. Csak
két választást hagyott. Vagy a spanyol szent inquisitio torturáinál
segédnek lennem; vagy idejönnöm. Én választottam. Inkább én legyek
torturázva, mint én kinozzak mást. Pedig hidd el nekem, hogy a kit a
forró olajjal öntözgetnek, az nem szenved olyan kínt, mint mikor engem a
te forró lehelleted érint, s a spanyol csizma nem zúzza úgy össze az
áldozat csontjait, mint a hogy összezúzza az én lelkemet a te átkozott
szenvedélyed. De mégis idejöttem, tudva azt, hogy így fogsz üldözni
rettenetes szerelmeddel, s itt maradok, tudva azt, hogy majd öldökölni
fogsz nem soká még rettenetesebb gyűlőleteddel; a te házad az én kinzó
kamarám. Azért vagyok itt, hogy végig szenvedjek benne.
A nő dermedten, mozdulatlanul terült végig a hideg márványon.
– Bocsásson meg neked Isten: suttogá az ifju; – megbocsátok én; – csak
te magad tudj magadnak megbocsátani.
Azzal fölemelte őt a földről s kényszeríté őt két vállánál fogva erős
kezeivel, egyenesen állni és a szemébe nézni.
– Végül tudd meg azt tőlem, hogy én azt a miért ide küldve vagyok, meg
is tartom. Fiadat megóvom, megőrzöm, jóra nevelem. Senki ő vele gonoszat
ne próbáljon tenni. A bolondot elüzöm mellőle, és több rémmesékkel a
gyermek álmait megmérgezni nem engedem. Te megtagadtad őt, én
felfogadom, s ezentúl az én fiam lesz, és többet őt soha te hozzád közel
nem bocsátom. Bevárom, hogy tedd a lelki apjával is azt, a mit a testi
apjával tettél.
Azzal elereszté a nő vállait s eltávozott a teremből.
Idalia egy perczig ott állt, mint egy élő szobor: fehér éji köntösében,
végig omló hullámos haja meztelen karjait eltakarta; azután izenkint
összeroskadt, s aztán nyöszörögve, mint egy halálra sebesült vadállat
vonszolta magát a falig, ott talált valami zsámolyt, a mire lehajtsa a
fejét. Hideg márványkő volt az. Megholt férje álló szobrának a talapja.
Az talán csillapitá homloka lángját.
Páter Péter pedig visszatért az elhagyott lakrészbe s úgy találta, hogy
a gyermek most is azon a helyen aluszik, a hol hagyta: csendes, mosolygó
álma van.
A PÜSPÖK LAKODALMÁN.
Történt ez időben Magyarországon, hogy egy püspök megházasodott. Olyan
rendkívüli eset ez a papi nőtlenség behozatala óta, hogy párját hiába
keressük a krónikákban.
Thurzó Imre, nyitrai püspök volt az, a kivel az a csoda megesett s
történetét megörökíté pergamen, márvány és az emberi emlékezet. A magyar
felvidéken a Vág mentén minden háznál őrzik ezt a szájhagyományt.
Thurzó Imre utolsó férfi sarja volt annak a hírneves őscsaládnak, mely
Magyarországnak annyi nagy hadvezért s nádorispánt adott s birtokainak
tömege egy kis királyság volt. A püspökkel el kellett volna enyészni a
nevezetes nagy családnak. Ez pedig országos veszedelemnek tekintődött.
A pápa segített a bajon. Egy bullát adott ki, valóságos bullát, nem
holmi brévét «Sub annulo piscatoris» (a halász gyűrüje alatt: a mi a
brévék pecsétje volt), hanem a valóságos ólom függő pecséttel, a mit a
pápaság czímere ékesít, s a mi (kegyelmi ügyről levén szó benne) sárga
és veres zsinóron csüggött s abban a bullában dispenzálta Thurzót a
coelibatus kötelme alól, oly módon, hogy megengedtessék a püspöknek
megházasodni és e czélból lutheránussá lenni, ad hoc; tudniillik
megengedtetett neki, hogy minden birtokaiban és méltóságaiban
megmaradhasson: hanem a felesége szobájában, ott hadd legyen lutheránus.
A krónika és a szájhagyomány hozzá teszi, hogy a püspök nagyon bőséges
hasznát vette annak a dispenzácziónak. Egy álló egész esztendeig tartott
a lakodalma a szép Nyáry Krisztinával.
Még látható a nagy vendégterem a bittsei várban, a mit a püspök a
menyegzőre építtetett. Maga a várkastély is ott áll még épen, barokk
izlésű mélybevésett szoborművü főbejáratával, körülfutó folyosói a világ
minden hőseinek óriás alakjaival tele festve. A lakodalmi terem maga
szélében, hosszában aligha engedne a budapesti vigadó nagy termének, s
ennek a közepén látható még most is a hálóterem fülke-oduja. Egy
valóságos portale, négy karcsú korinthi oszlopon nyugvó. Az oszlopokra
művészi faragványú inda-diszitmény kanyarg fel, zöld levelek, szőlők,
keleti gyümölcsök, aranyozással, szines zománczczal ragyogók; a
homlokzatán a két családi czímer, s a kettő között aranybetűkkel egy
latin arany mondat, a mi szerető házastársaknak szól, megszivelendő
regulaképen.
E ragyogó fülke nehéz brokát függönye mögött látták az úri vendégek
estéről-estére eltűnni a boldog püspököt, boldog asszonyát vezetve
kezénél fogva, s tust ittak az eltávozó után, mind addig, a míg egy
napon magát az új szülöttet nem hozta elő a karján a boldog apa,
bemutatva azt a lakodalmas seregnek. Az esküvőtől a keresztelőig ott
tartotta a vendégeit.
Ez volt aztán az úr! Ez volt aztán a főpap!
Egy egész esztendeig tartott a lakodalom. Hogy nem fáradtak bele?
Változott a vendégek csoportja. Hiszen egész esztendeig nem igen
hagyhatja el saját úri házát, gazdaságát rendes módbeli ember. Hanem a
vendégek csoportjai váltották fel egymást. Ma jött egy csata a
Mátyusföldről, mulatott egy hétig, mikor az odább ment, felváltotta a
másik a Hegyaljáról, a Bánátból, a távol Alföldről, még Erdélyből,
Lengyelországból, Havasalföldről és Morvából is jöttek régi jó ismerők,
úri nagy családok. Mert a ki abban az időben lakodalomba ment, egész úri
családját, cselédségét, minden pereputyját magával vitte, hogy is
hagyott volna akár kicsiny, akár nagy gyermeket otthon? Inasa, hajdúja,
lovásza, kocsisa, kengyelfutója, udvari bolondja, dajkája, frajja,
nevelője, udvari papja, iródeákja mind vele járt az, s társzekér vitte
előre az asszonyi pompához való nehéz bagázsiát.
Zene is annyiféle volt, a hányféle a vendég. A lengyel urak elhozták a
hires trombitásaikat, az erdélyiek a czigányaikat, a bánátiak a
guszliczásaikat, a morvák a hegedűseiket, a nyiri pajkosok a
csimpolyásaikat, s egyik banda a másikat váltotta fel asztal fölött és a
mindenféle szövevényes táncznál, a mi akkoriban mind játék és társalgó
képlet volt inkább, mint testrázó ugrabugra.
Míg a fiatalság, a ki hamarább beleún a hosszú étkezésbe, a terem egyik
felében járta a fáklyatánczot, vagy a vánkostánczot, az alatt a másik
részében a teremnek a terített asztal körül hordták még az inasok,
apródok a végtelen étekfogásokat, szakácskönyv volna azoknak az
előszámlálása; ott pattogtak a felköszöntések, a vidám zajban utat tört
magának a fakó poéta latin epithalamiuma, vagy egy német minnesänger
tréfás fescenninája; másfelől külön sátor alatt mulattak a meglett
asszonyságok, s a melyiknek síró csecsemője volt, odavette,
megszoptatta. Más asztal volt megint az úrficskák számára megterítve egy
mellék fülkében, a hol azok jámbor nevelőik felügyelete mellett
traktálóztak, vidám zsivajjal kiáltva a férfi-lárma és zenebona közé
gyermek hangon a visító vivátot az asztalfőn ülő házigazdára és
asszonyra.
Egy boltozat árnyékában húzódtak meg aztán a minden vidékről
felsereglett barátok, szerzetesek; a kiket idecsődített a híre annak a
nagy eseménynek, hogy egy püspök menyegzőt ül Magyarországon. Volt ott
mindenféle fajta: nagyszombati veres barát, jászói præmonstratensis,
diósgyőri paulinus, szepességi templomos, johannita, jezsovita,
karmelita, mezitlábos fapapucsos kapuczinus. Azok egy társaságba ültek,
s ott pokuláltak in honorem domini és dominæ. Ezek voltak a legállandóbb
vendégek, úgy az órák mint a napok tekintetében. Számuk csak a
szaporodás által változott.
De még azonkívül volt egy állhatatos vendége a bittsei kastélynak, a ki
elejitől fogva ott ült a hosszú lakodalomban, mind egész családjával
együtt. Ez volt a mitosini kastély ura Graczián úr.
Szép leányát is elhozta magával.
Azok az úrhölgyek ott a sátor alatt azt suttogták egymásnak, hogy azért
időz olyan sokáig itten Graczián uram, hogy valamiképen nem tudná-e
valami ifjú úrral a hoppon maradt Magdolna leányát összeboronálni?
Dejszen nem kell azt már félteni, van annak már derék vőlegénye, a
csinos lengyel, Berezovszky. (Ezen aztán nevettek.) No ha ilyennek
teremtette volna az Úr Isten az első embert, Ádámot, bizony nem
szakította volna le Éva anyánk azt a felpanaszolt almát a fájáról.
Pedig, hogy somolyog az öreg vőlegény a halvány mátkájára, még a szemei
is keresztbe állnak tőle! Nem restell a vén bolond a csámpás lábaival
odaállni a tánczos ifjúság rendi közé, s ott hagyni az ivó asztalt;
pedig hogy szomjazza a bort! De ha még jobban szomjazza a szép
Magdolnának egy csókját! Azt pedig megnyerhetné, csak könyörülne rajta,
hogy elvigye a vánkos tánczba. Akkor ott várhat itélet napig.
A vánkos-táncznak, a hogy az öregek emlékeznek rá, az volt a sorja, hogy
a legdélczegebb ifjú tánczosnak egy selyemvánkost adtak a kezébe, (ezért
selyem-táncznak is szokták nevezni.) Az elébb azt a földretett vánkost
egy magában körüllejtette a zene hangjai mellett, s azután kezébe véve,
kiszemelt a körben ülő ifjú hölgyek közül egyet, odavitte a vánkost
annak a lábai elé s ott térdelt az előtt, a míg az egy csókkal bűnbánó
helyzetéből meg nem váltotta, azután mind a ketten körüllejtették
kézfogás közben a vánkost, a mikor aztán a hölgy vette azt fel, s
viszont ő keresett fel a leventék közűl egyet, a ki elé letérdeljen egy
csók váltságáért s folytatta azt a tündér lánczolatot tovább. Ilyen
módon sok szivesen adott, vagy örömest eltűrt csók lett kicserélve egy
estén a vánkostáncz alatt, gond levén arra is, hogy a nóta ne végződjék
azon, hogy «hej szőke legény, barna lány csókolatlan maradtál!» A vén
Berezovszky is ott dugdosta elő borvirágos pofáját, a mi úgy ragyogott,
mint a napraforgó virága, várva, hogy majd megtessék valakinek; de biz
azon még tisztességes özvegyasszonyok sem kaptak. Addig pedig, a míg őt
valami asszonyféle bele nem viszi a tánczba, neki sincsen semmi jussa
szép halavány mátkája elé letenni a vánkost, s annak a hófehér orczáján
borostás szájával piros foltot hagyni. Az egész társaság össze volt
esküdve ellene, hogy senki oda ne vigye eléje a vánkost.
S az úrhölgyek ott a sátor alatt azon nevettek minden este, hogy
Gráczián úr a köszvényes lábával, Berezovszky mazúr a kertbe néző
szemeivel, hogy lesik itt hűségesen a vánkos-tánczot.
Hej pedig más valamire lestek azok!
*