podzabuczkival, a mi olyanformát jelent, mint «búfelejtő.» A dudás nem
csak fújja a nótát, hanem tánczolja is. Azután előkerül két nyurga tót
diák, mezitláb, kinőtt ruhákban, borzas, fésületlen fejjel. Ezek
elkezdenek kántálni: előbb kegyes latin nótákat a világ mulandóságáról,
a menny és pokol különféleségeiről, a vendégek itatják őket sörrel,
borral, márczczal összevissza, attól aztán rákezdik a csintalan nótákat,
keverve a latint a tóttal és magyarral, röhög bele az egész vendégsereg.
Csak a ház ura dörmögi maga elé komoran: «ehez a vershez is tudott ő
többet: ő tanította be a diákoknak. Az volt a mulatság!»
Az az «ő» a meghalt fiú, a kinek a halotti torát most ülik.
A diákok kidülnek a sok italtól; akkorra már előkerített Mátyás mester
három darab gallicziai zsidót; azokat betuszkolják a terembe, a
hunczutkáikat egymáshoz kötözik s aztán törött borsot szórnak a
szakállaikba; s mikor aztán hol az egyik, hol a másik nagyot prüsszent,
s a másik kettőnek a fejét is magával rántja, azt nem állja meg ember
nevetés nélkül. Csak a ház urának a szeme telik meg könynyel. Ő nem
nevet, csak úgy mondogatja magának: «Ez is az ő tudománya volt. Ő tudta
csak a zsidókat megtréfálni! Micsoda ész volt!»
A dombérozás tovább foly; éjfél után jár az idő, most már a vendégek
csak maguk dalolnak s szállanak egymásra az áldomásaikkal. Előhozzák az
öblös widerkomot: ki iszsza ki azt egy hajtásra? Nagy a röhögés, hogy az
ejteles kancsó minden vállalkozón kifog.
A ház ura dörmögi magában:
«Pipogya, hitvány nép! Bezzeg ő ki tudta azt inni, ha rám köszöntötte.
Azóta se bir senki felköszönteni igazán.»
Pedig valamennyien a megholt emlékére köszöntik az öblös pokált, a minek
ő maga volt a mesteri kezelője. Vannak bolondnál bolondabb áldomások.
«Mind nem ér az semmit, dörmögi a ház ura. Csak ő tudott igazán halottat
felköszönteni. A szentek is ugráltak nevettükben, ha azt meghallották!
Üljetek le. Nem éritek azt utól.»
A tréfa verekedésen végződik. A bekapott urak közül ketten, hárman
birokra kaptak. A ki markosabb, az az asztal alá dobálja a többit. Egy
marczona legényt ki nem birnak verni valamennyien a szegletből.
«Volna csak ő itt! Majd adna az a fejednek! Két embertől sem ijedt meg.
Még az én karomat is be tudta törni! Egy fokossal kiverte akárhányszor
az egész czimboraságot a tanyából.»
Mikor már a dulakodás általános kezd lenni, czintányérok, fakupák
repülnek, asztal, szék felfordul, pad recscsen, ólmosbot pufog,
agya-feje törött ember jajgat, káromkodik, egyszerre csak megnyilik az
oldalajtó s bejön a proseczczió, elől egy asszonynak öltözött bohócz a
templomi zászlóval, utána barátcsuhás, minisztransruhás riha csőcselék,
s valamennyi elkezdi énekelni azt az ismeretes gunydalt, a mi a barátot
pasquillozza, utánozva a bucsujárók zsolozsmahangjait s végződve egy
általános kutyakopogós eszement bakugrásaiban.
Ez aztán magával ragadja a még lábán állni képes részeg kompániát, a
vendégek nagy csoportja csatlakozik a bucsujáró menethez, s fokosvégre
akasztott kulacsokkal paródiázva a szent monstrantiákat, követi az
előljáró éneklőt, a kinek a vezetése alatt aztán bekóborolja majd a
kastély termeit, folyosóit: s aztán ki az utczára, hogy a népnek is
legyen meg a mulatsága.
A nagy étteremben csak azok maradnak, a kik már eláztak a bortól, vagy
elszédültek a furkósbot-ütéstől, s itt-amott elnyulva hevernek, némelyik
még próbálgatja annak a talánynak a megoldását, hogyan lehetne egy
négylábu állatnak a két lábán állva megmaradni? s ha nem sikerül, csak
megnyugszik sorsában s négykézláb keresi saját magát.
Csak a ház ura ül azon a főhelyen csendesen. Előtte a szüknyaku kotyogós
az erős lengyel pálinkával. Neki még az sem erős. Merően néz a leégett
gyertya izzó taplójába s félbeszakgatott mondatokat motyog; a mikre
senki sem hallgat.
«Mennyi tréfát tudott! – Ha szidtam is megnevettetett. – Nem birtam már
vele, olyan erős volt. – Mikor meg akartam verni, ő vert meg. – Ha nem
adtam neki pénzt, elfogta az uton a zsidóimat s elvette tőlük. – Nagy
esze volt! – Lehetett volna valamikor «candidatus ad palatinatum».[1] –
Száz esztendeig élhetett volna. – Csak huszonöt volt. – Meg három: az
huszonnyolcz. – Igaz a. – De az a három nem számít, – mert azóta meg van
halva. – De hát miért halt meg? – Mert megbotlott a lova, viadal közben.
– Különben levágta volna azt a másikat. – Ez az igazság? – Derék világ!
– A hol egy lónak az első lába a biró. – Minden vére elfolyt. – Hát mért
nem tudnak a világ minden doktorai vért csinálni annak, a kinek a vére
elfolyt? – Buta nép. – Az a szamár pap azt mondta, hogy por lesz belőle.
– Az én fiamból por! – Hazugság. – Abból arany lesz, vagy Karbunkulus. –
Holnap mingyárt fölnyittatom a koporsóját. – Ott fekszik a pápista
templom kriptájában. – Micsoda? – Hát miért tették oda? – Mert maga
kivánta. – Hogy halála után is boszantsa a szenteket. – Boszantja-e? –
Oda jár-e Szent Antalnak fricskát hányni? – Fölkel-e a lelkek órájában
megkongatni a harangot? – Micsoda ez? – Nem harangkongás? – Ki hallja
ezt? – Csak én magam? – Héj, Mátyás mester, hol a füled? – nem hallod
ezt? Gingalló! gingalló! Szent ajtó! Főzz kását, nincsen só! Gingalló. –
Ki jár ott?
Senki sem felelt: az alvók, a részegek horkoltak, sóhajtoztak,
ökrendeztek, a tivornyázó csoport lecsürhézett mindenestűl a pinczébe s
ott nyakalt tovább a csap alul, a nagy étteremben csak a ház ura maga
volt ébren.
S csak ő hitte azt, hogy most álmodik.
A kis harang a templom tornyában egyre szólt.
Gráczián felugrott a karszékéből, mankós botját kapta, a falhoz
támaszkodva kitántorgott a sötét folyosóra, végig tapogatta a falakat az
északi toronyig, a honnan a templomra látni, ott fölszakította az
ablakszárnyakat s kitekintett az éjszakába.
A lemenőben levő félhold épen keresztül világított a torony ablak
pillérein, s még látni lehetett, a mint a harang himbálva ringatózik
állványán: bár megszünt már kongani, csak a ringó utóhang reszket még a
légben.
– Mi van ott! Ki van ott? hebegé Gráczián, kihajolva az ablakon. Ne
üvöltözzetek ti oda lenn: hadd hallgatok valamit.
Egy pillanat mulva még láthatott is valamit. A templomnak egyik hosszu
góth ablaka elkezdett megvilágosodni.
– Nézd! Nézz oda! Mi az?
S a megvilágított ablak tábláin emberalakok árnyrajzai jelentek meg;
eltüntek, újra megjelentek: kezeiket emelgették.
Gráczián összeszedte minden erejét, hogy haragjának teljes bömbölésével
kiáltson rá a kisértetekre: «Kik vagytok ott? Takarodjatok!» De csak
képzelte, hogy kiáltott: összeroskadt; ott találták elterülve korán
reggel a nyitott ablak előtt, s alig birták életre dörzsölni.
SZENT ANTAL KÉPE A PUSZTÁBAN.
Magdolna a bátyja sírja előtt térdelt imádkozva.
Ő is megünnepelte azt a szomorú napot, melynek évfordulóján a szeretett
bátya vére elfolyt: és épen ő miatta folyt el.
Ő ezzel az egy csapással testvért és vőlegényt veszített. Mert az a kéz,
mely bátyját megölte, nem vezethette őt oltár elé többé.
Szerették pedig őt mind a ketten: a testvér is, a jegyes is.
S mikor így elvesztett két szerelmet, megkapta cserébe az apa
gyülöletét. Az apa valahányszor leányára nézett, csak fia halálának
okozóját látta benne.
S miért tudott imádkozni szegény leány? Halva már mind a kettő, nem
hagyja magát visszaimádkozni. Boldogságának erre az egy életre vége van.
S még csak sejtelme sincs felőle, hogy minő kéz dúlta azt fel.
Itt ezen a helyen mély csendesség van. Más leány rettegne itt olyan
egyedül. A holdvilág besüt az ablakon s részletenkint világítja meg az
oltár faragványait: a vértanú alakját, a ki egy fatörzshöz kötve,
nyilaktól átszegezve vonaglik; a sárkányt, a kit az arkangyal a sarka
alá legázol; a nehéz gyertyatartókat, a leégett viaszgyertyákkal, azután
az oltárképet magát, a szent alakkal, a szörnyekkel, a csábító dæmoni
nővel. Majd tovább vándorol a holdvilág, s kitünteti a sötétből a
márványemléket, mely alatt a megölt testvér nyugszik, fekvő szobrának
két keze összetéve a mellén. – A toronyban huhognak a baglyok, a kuvik
sikongat. – Künn a kertben a medvék horkantanak nagyokat, jelentve, hogy
ébren vannak. – A kastély tornáczából egyszer-egyszer kizajdul a részeg
tivornyázók gúnydala. – Legjobb itten! az oltár hideg lépcsőjén.
Magdolna örömest ment volna kolostorba; megtört szivének az lett volna a
legjobb; de atyja hallani sem akart erről. Férjhez akarta adni. Csak
kérő jött volna a házhoz. De kerülte a kastélyt minden házasulandó
legény. Szánták a leány balsorsát s irtóztak az apa rossz természetétől.
Ép úgy elriasztotta őket a szomorú menyasszony, mint a dühöngő após. S
Likavay Gráczián annál dühösebb volt, mentül szomorúbb volt a leánya.
Magdolna minden iszonyat között, attól az ádáz tivornyazajtól irtózott
legjobban. A templom sötétjében ez elől keresett leginkább menedéket.
Tudta, hogy az nem lehet más, mint egy csupa káromlásokból összeszűrt
chorus; száz torokból egyszerre gúnyolnak eget, más világot,
megboldogultakat. Ez a megholt bátyának halotti ünnepélyére adott
tisztelet. – Hogy iparkodott reszkető imáival elzárni az útját e részeg
üvöltésnek, hogy fel ne hasson az égbe. De az maga is lefelé törekedett;
éjfél után a vendégcsorda a pinczébe vonult le, a dőzsölés lármája most
már a föld alul hangzott fel.
A leánynak egész teste reszketett. Rosszabb volt az a láznál.
A holdfény elhagyta már az ablakot; a templom már egészen besötétült.
Csak odafenn a toronyban csillámlott még a holdfény a magányos harang
érczén. A leány tekintete odabámult.
És egyszerre úgy rémlett előtte, mintha az a harang elkezdene
himbálózni. Érzékkáprázat ez? Álom folytatja-e az ébrenlét látványait? A
harang megcsendül. És azután folyvást kong, mint mikor haldokló szegény
bűnös lelkéért harangoznak. Pedig se kötél a harangon, se harangozó
nincs, a ki húzza.
Az ámulathoz új csodák szegődtek. A templom sötét belseje elkezdett
valami homályos fényben derengeni. Ilyen átlátszó sötétséggel is csak
álmában szokott kínlódni az ember, mikor testének minden íze lát, csak a
szemei vakok. – Honnan jön ez a derengés? Az oltárkép világit. A páduai
szentnek a homloka körül valódi glória sugárzik, míg a csábító nőalak
egészen feketének tünik fel.
A leány reszketve hull térdre a csodalátvány előtt.
«Uram s én Istenem!»
A harang utolsót kondul s abban a perczben gördülő robajjal sülyed alá
Páduai Antal festett képe minden rémkörnyezetével s a mögötte támadt
ürben áll egy élő alak. Az is Páduai Antal, a remete-csuhában, mezítelen
lábbal, tonzurás fejjel; kezében égő szövétnek.
A leány szivéhez kap mind a két kezével ijedten.
Halálát hozza-e ez a jelenés?
Bár azt hozta volna.
Az oltárkép rámájából kiszáll az élő alak s a szent könyveken és a
zsámolyokon keresztül alá lépdel. – A leány sikoltva szökik fel helyéből
s a két karját védve, esdve, tiltva mereszti maga elé. Nevét hallja
kimondva: «Magdolna!»
A világ egyet fordult vele: eszméletlenül rogyott le a földre.
Mikor föleszmélt, azt a két szemet látta magára sugárzani, a minek
csodálatosabb melege van, mint a napnak.
A kik ájulásba esnek, azok talán álmodnak is? S az álom nagy csábító. Ki
tudja, hány világot járt be, ki tudja, hány örökkévalóságot élt át lelke
e rövid álomlét alatt? Most már nem félt az ijesztő rémtől többé, ő is
annak a nevére susogva nyitotta fel ajkát: «Tihamér».
Neki is csak «Tihamér» volt ő még.
– A mennyből szállsz-e hozzám alá?
Az ifju szerzetes szomoruan ingatta fejét. Mondhatta volna bátran, hogy
a sirok országából jött fel, olyan halovány volt az arcza, olyan hidegek
a kezei.
A viaszgyertya, a mit magával hozott, az oltár egyik tartójába tüzve
világítá meg mindkettőjük arczát.
Az ifju megszólalt, csendesen, tompa hangon.
– Ne bámulj el rajtam. Nem vagyok se csoda, se kisértet, se földöntúli
lélek. Élő, nyomorult ember vagyok. Halálom hire álhir volt. A török nem
engem fejezett le a fogságban, hanem a szolgámat, a ki öltönyt cserélt
velem. Én élve menekültem.
– Hát ez az öltöny rajtad? suttogá a leány a durva barát-csuhát végig
simítva kezével.
– Ez az öltöny téged gyászol és egész elvesztett világomat. Nevem Páter
Péter. Jézus-rendi barát vagyok. Nem szeretőd, nem vőlegényed többé; –
nem jövendőd reménysége; – nem gyámolod a balsorsban; – nem védelmező
társad az emberek előtt: – csupán közbenjáród a föld és az ég között: –
Páter Péter.
A leány térdre omlott előtte és áhitattal csókolta meg a kezét.
– Atyám.
Az ifju nagyot sóhajtott.
– Magamévá nem tehettelek; oda akarlak hát adni Istennek. Ha az én
menyasszonyom nem lehetsz, légy az ég menyasszonya. Azért jöttem hozzád,
hogy elkészítsem számodra az utat, és téged az utra, oda: a hova vágyol.
– A zárdába? Te tudod azt? Hát csakugyan beszéltél velem álmaimban?
– Nem álmaidban. Téged én nem ámítalak. Rendes észjárás hozott engem
arra a tudatra, hogy te zárdába kivánsz menekülni a megrendítő csapás
után, a mi szivedet érte. Atyád nem akarja azt engedni. Ő a lengyel
Berezovszkyhoz akar téged nőül adni.
– Nem is ismerem azt.
– Én annál jobban. A neked szánt vőlegény rút, részeges, nyavalyás, vén;
– hat feleséget eltemetett már. És azon felül sociniánus.
– Istentagadó?
– Szentháromságtagadó, a kinek a Krisztus csak jó ember, s a Szentlélek
csak fehér galamb: semmi más.
– De te megszabadítasz tőle? esdett a leány, átölelve az ifju térdeit.
– A te akaratoddal.
– Hogy tudtál idejönni? Honan jöttél?
– Valóban a poklokon keresztül jöttem hozzád. Egy hosszu földalatti uton
át, melyet ördögöknél rosszabb emberek fundáltak ki világ romlására,
tele most is rémtetteik emlékeivel. – Rettegés azon végig jönni. Magát e
rejtekut titkát egy régi penészes könyvből tudtam meg, a mibe tiz bölcs
belebolondult, s utoljára is egy bolond találta meg a kulcsát. Ez is az
ördög műve volt. De a valódi poklot és ördögöt más alakban ismertette
meg velem a sors. Rendünk szigoru szabályai kényszerítenek, hogy mint
gyóntató és nevelő szolgáljak annak a nőnek a házánál, a ki több rám
nézve, mint Beliál és minden dæmonai. Én a madocsányi úrnő kastélyában
lakom.
A leány szivéhez kapott s ajkán félbeszakadt a lélekzet.
– Ez az én poklom és ördögöm. Mindennap látni azt a nőt, a kit első
találkozásunk óta gyülöltem: mert utálatos az asszony, hogyha még olyan
szép is, ha szive indulatát maga siet kimutatni a férfinak; azt, a mi
kitalálni való titok, megérdemelni való jutalom, megőrzendő szentség
arra nézve, a ki birja: nála pedig még annál inkább eltitkolandó volt,
mert bűn sugallta minden gondolatját: neki még férje volt. Lelke rajta,
hogyan lett özvegygyé? Számoljon Istennel, hogy mit tett én velem?
Meggyónt titkait az én lelkem őrzi, lepecsételve tartja a sakramentom.
És én nekem fel kell őt oldanom azokért az Isten nevében, a miket nem
tud megbocsátani bennem az emberi sziv. És aztán mindennap látnom kell
ez arczot, melynek átkozott mosolygása tette semmivé kettőnk
boldogságát; és hallanom kell suttogásait, mik a gyónás örve alatt fülbe
sugott ördögi csábszavak vallomásai – nekem! Hát nem több-e ez, mint a
pokol?
A leány megszorítá az ifju kezét s nyugodtan szólt:
– Igazad van. Kettőnk közül te szenvedsz többet. Én nem panaszkodom.
– Ismerem én jól a te szenvedéseidet is. Hisz naponkint új meg új rossz
hirekkel mulattat engem ez a dæmon te felőled. Tud mindent, a mi
házatokban történik s különös gyönyörüségét találja benne, ha azokkal
engem kinozhat. – Ne vesztegessük az időt panaszokkal. – Neked is
sietned kell innen a visszatéréssel, nekem is. Hosszu az utam a föld
alatt s még sötétben kell visszajutnom, hogy senki észre ne vegye azt a
bejáratot a honnan előjövök. – Egy kérdésemre felelj: – Akarsz-e zárdába
menni?
– Ez az egy óhajtásom a világon.
– Az teljesülni fog. Nekem elébb értesítenem kell a szándékodról egy
zárda fejedelemasszonyát, hogy a mint e rejtek úton át innen a
madocsányi határba átvezetlek, ott készen várjon az eléd küldött
zárdaszűz, zárt hintóval s annak átadhassalak. Ehez előkészület kell és
nagy óvatosság. Meg kell határoznunk a napot, a melyen ismét e helyen
találkozhatunk.
– Jövő úrnapján.
– Tehát vasárnaponkint – éjfél után. Korábban én nem szabadulhatok, mert
az a váltott kölyök, a kit őriznem kell, hamarább el nem alszik, s a
bolond, a ki velem együtt vacsorál, elébb le nem iszsza magát.
A leány azt kérdezé:
– Monddsza, – hogyan sejthetted te azt, hogy ma, és ebben az órában
engemet itt fogsz találni? Látványok adták tudtul?
– Ámíthatom az egész világot, de neked csak igazat mondhatok. Nem
indultam semmi viziók után, nem tárta elém eksztázis, nem a kettős látás
csodavilágossága idejöttöd; bizonyosra jöttem. Ma van bátyád halálának
napja; azt az éjjelt tivornyával ülik meg a kastélyban. Te ott nem
maradhatsz abban a házban, a minek minden zugát betölti az undok
dorbézolás. Csak ide menekülhetsz, szegény bátyád sirjához, hogy végig
imádkozd ezt a rettenetes éjszakát. Egyszer az ő lelki üdveért, azután a
gyilkosáért: végig az egész litániát. És végre – el voltam rá készülve,
hogy ha téged itt nem talállak, akkor a templomajtón át felmegyek a
kastélyba, ott most a bolondok sokan barátcsuhában játszanak komédiát,
elvegyülök közéjük s úgy kereslek föl.
Az ifju észrevette azt a rémtekintetet, a mi e szavai alatt a leány
arczát elfagyasztá. Magdolna erőszakosan ragadta meg az ifju két kezét.
– Mi lelt? kérdé az.
A leány nem mondta meg. Arra gondolt, hogy ha e kedves ifju éjjel az
udvaron keresztül akart volna menni a kastélyig, a fenevadak összetépték
volna. De nem akarta azt neki elmondani, hogy meg ne rémítse azzal a
gondolattal, hogy neki, a gyönge leánynak is, épen olyan veszélyek közt
kell mindannyiszor a templomig eljönni.
– Arra gondoltam, szólt szenveteg mosolyra kényszerítve arczát, hogy
miként jöhettél volna ki ebből a templomból, ha ennek az ajtaját zárva
találod?
– Tudom bizonyosan, hogy ennek a templomnak az ajtaja soha sincs zárva.
Atyád parancsolta meg, hogy mindig nyitva hagyják. Szomorú története van
e templom minden zugának. Legszomorúbb az ajtajának.
– Te ismered azt?
– Ezt is a lelkem kinzójától hallottam elmesélni. Jobb lesz, ha nem
tudod meg. Elég neked a magad boldogtalansága.
– Kérlek, mondd el nekem. Az, hogy más még többet szenvedett, nekem
vigasztalás. Ki volt az?
– Nénéd, Zsófia.
– Emlékezem rá. Szép sugár alak volt, nagy sötét szemeit mintha most is
látnám, piros arczát de sokszor megczirógattam a kezemmel, mikor ölébe
vett, kis ölbeli babát. Aztán megint arra emlékezem, mikor a ravatalon
feküdt, olyan hideg volt a kezemnek, mikor márványfehér arczát végig
simítottam.
– Ott nyugszik, szólt az ifju a falra mutatva, a melyen két egymás
mellett levő márványlap látszott, egy nagyobb, egy kisebb, az egyiken
egy nagy kereszt, a másikon egy kicsiny, azután az évszám; a kisebbiken
egy évvel több; s azonkivül semmi felirás.
– S miért nincs rajta se név, se sirirat? kérdé Magdolna bámulva.
– Ketten vannak ott, felelt rá az ifju: az anya és gyermeke.
– S miért nincs odavésve a nevük?
– Mert nem volt nekik nevük.
– Nem értem.
– Ne is értsd meg. Gyász ez. Ők is szerették egymást, még erősebben,
mint mi ketten. Ők is szenvedtek, még többet, mint mi ketten. Atyád az ő
szerelmüket is széttépte irgalom nélkül. Inkább befogadta vendégül a
házába a szégyent, mint annak a vőnek a násznépét, a ki neki nem
tetszett. Leánya meghalt azon a napon, a melyen egy megátkozott
gyermeknek életet adott. Ide temették el a kriptába. A gyermek egy év
mulva utána kivánkozott az anyjának. Az is meghalt s ide akarták tenni
az anyja mellé. A templomajtó, a mi az anya temetése óta nem volt
nyitva, feltárult s a belépő apa belebotlott a leánya holttestébe. A
szerencsétlen nőt tetszhalottul temették el; a kriptában fölébredt,
kivánszorgott koporsójából, de a templomajtót nem birta fölnyitni s ott
halt meg a küszöbön.
– Irtóztató! rebegé összeborzadva a leány s rémtekintettel pillantva
féloldalt a két névtelen kőre.
– Ezért nincs név a két emlékkövön, mondá a szerzetes. S azóta nem
engedi Likavay Gráczián bezárni ezt a templomajtót soha.
– Siessünk innen, suttogá a leány, most már reszketett e helyen.
– Eljösz úrnapján éjfélben ismét ide? kérdé Páter Péter.
– Eljövök; de siess innen elébb. – Kezet szorítottak s elváltak.
Páter Péternek elébb el kellett távozni az oltár rejtekén keresztül.
Szent Antal képe rémeivel együtt visszafoglalta a helyét; egyideig még
világított arcza körül a gloria a mögötte levő szövétnektől, – a
toronyban ismét megkondult a kis harang, – titkos óramü kötötte azt
össze a rejtett bejárattal: mikor azon át közelített valaki, a harangot
megkondította a gépezet, jelt adva a kastélyban levőknek, mikor még azt
a husziták lakták, hogy Madocsányból jő valaki az alagúton át. Mikor a
harang elhallgatott, az oltárkép is elsötétült; éjfél után két óra volt,
künn a kakasok szóltak; a leány félő tekintettel nézett hol a háta mögé,
hol a lába alá, mig elért a templom ajtajáig: nem jön-e utána Zsófi
nénje? nem akad-e bele a lába halotti köntösébe? Pedig odakünn még
nagyobb rém várt reá; az egyik medve ott feküdt a küszöbön keresztül. Az
már aludt, csak bátorságának kellett lenni, hogy keresztül lépjen rajta;
hanem a másik ébren volt s nagy mérgesen rágcsált egy csupasz
csülökcsonton, a mit a fogával nem birt megőrölni.
– Isten segíts! sohajtja a leány s elfutott a fenevad mellett, odahajtva
elé kötényéből a mézes pogácsákat.
S a két vad nem bántotta őt, a csemegének esett, azon osztozott meg:
engedte a leányt a kastélyba visszamenekülni.
Pedig bizony sokkal jobban tesz vele, ha akkor rögtön összetépi, még
akkor lett volna belőle igen szép szent és martyr a mennyországban.
VENUS ÉS FIA.
Idalia volt a keresztneve a madocsányi kastély úrhölgyének, Venus
mellékneve. Ehhez hasonló név még fordul elő a keresztyén naptárban, s
ez országban eléggé szokásos.
Ezzel a névvel együtt már a keresztvizben valami végzetes megkötés lett
e nő fejére kitöltve. (Megkötésnek nevezik az idegen varázst.) A nő
nemcsak azt tudta, hogy névtársának a szépségét örökölte; de annak a
belső tulajdonait is. A mig szeretett, azt tette őrült szenvedélylyel;
de ha megszünt szeretni, akkor már gyülölt is: és gyülölete emberölő
volt. Venus homicida! Nála a szenvedély nem hült le, csak lángot
változtatott. A kit azzal körülölelt, annak meg kellett abban égni; vagy
így, vagy úgy.
Korán ment férjhez s szive választása szerint. Férje délczeg dalia volt,
mikor elvette, összeroskadt aggastyán, mikor özvegyen hagyta. Pedig csak
nyolcz esztendő esett közbe. Azt mondják, hogy agyonitta magát: talán
bűvital is vegyült bora közé.
Idalia asszony annyira bele képzelte magát abba a mámorító olympi
életbe, a mihez a neve adott neki jogot, hogy újszülött fiát Cupidónak
kereszteltette. A jámbor tót pappal elhitették, hogy az csak Kupának a
gyermekitett neve, a ki pedig (köztudomás szerint) valóságos nemzeti
keresztyén szent és vértanú volt. Tehát együtt volt a háznál Venus és
Cupido.
Majomként szerette azt a gyermeket. Annak minden szabad volt. Még
szerelmes kalandjaiban sem hagyta el magától. Több olyan esetre
emlékezett már a gyermek, a mikor a vágtató paripa hátán hárman ültek a
nyeregben: a lovag, az anya, meg ő. Idalia asszony nem egyszer szökött
el a férjétől, de mindannyiszor megint csak visszahizelegte magát.
Csorbai Tihamér volt a legutolsó szenvedélye. Mert viszonozatlan maradt,
azért volt a legőrületesebb. Rontott-bontott mindent, a mit kettőjök
között akadályul talált. – Vérnek kellett folyni, hogy Tihamért régi
kedvesétől elszakítsa, a férjnek el kellett menni a föld alá, hogy
Tihamért magához köthesse. S ime az egész terv kárba veszett. Megtalálta
Tihamért, mint Páter Pétert.
Az ő házának állandó vendége, otthonos lakója lett az imádott ifju, és
tőle még is távolabb esett mint valaha. Nem a föld országai feküdtek
közöttük; hanem a menny országa.
Mennyi lázadást tervezett e felhevült agy a gyülölt mennyország ellen!
Késő esteli órákban, a meleg nyári csillagos éjeken, hangzottak fel az
asceta földszinti szobájából a szomorú zsolozsmák, mikkel az az eget
ostromolta: «A mélységből kiálték Hozzád Uram!» – «A haragnak ama napja,
a századot elhamvasztja.» – «Por minden világi dicsőség.» – És
ugyanakkor, a kastély erkélyén ülve pengette hárfáját a ház asszonya s
dalolta azokat a csábitó dalokat, a mik az élő lélek minden titkait
kibeszélik. A dal van teremtve a szerelemvallomásra. Hallja-e ő azokat?
Kell neki hallani. Megkövült-e szivében minden érzés, hogy fel nem olvad
tőlük?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –