mondanod minden szót, s mindjárt megérted:
«Ha zúg is a mord szélvész,
Recseg a nagy cserfa ág
Nem fél még is, hogy elvész
A füben a kis virág.»
– Igen bizony, bolond: de ez arabul van irva, s az arabs és minden
keleti irást jobbról balra szokás olvasni.
– Hát aztán mi a neve ennek a te könyvednek?
– Aktit Tuketjer a neve.
A bolond elkezdett hahotával kaczagni.
– Hát nem mondom, hogy én iszom legelébb a te italodból? Olvasd csak
hajszról csáléra, mindjárt megkapod. Aktit Tuketjer azt teszi, hogy
«Rejtekút titka.»
Páter Péternek nyitva maradt a szeme-szája bámulatában. Ihol van ni! A
mit kétszáz esztendőn át, ötven bölcs meg nem tudott oldani, azt egy
bolond két percz alatt kitalálja. Ez az egész szöveg az arabs titkos
irás betüivel van irva, magyar szöveggel. – Kergethették ennek az
értelmét a tudósok a keleti irásmód olvasási rendje szerint.
Most azután elkezdett Páter Péter úgy olvasni, a hogy a bolond
tanította, tüledrül hozzádra, azaz, hogy balrul jobbra. És úgy ment a
dolog. Elolvasott két sort, három sort, egy egész lapot s mentül tovább
olvasott, az arcza annál jobban lángolt, a szemei ragyogtak, vonásainak
ascetai keménysége megolvadt, kimondhatatlan tűz hősége alatt: jobb
kezének ökle ütögetni kezdte az asztalt; «nézd, nézd! a barát
megrészegedett a maga borátul!» – kiálta rá a bolond.
Erre a szóra felriadt s becsapta a könyvet.
Nem ördögöt űz az a könyv, hanem ördögöt idéz.
– No hát úgy-e, hogy én tudtam inni a te borodból? – szólt a bolond; már
most hát igyál te is az enyémből.
S tele töltve a poharát, odanyujtá azt eléje.
Hajh bizony nagyon jól ismerte Páter Péter azt a lángitalt néha napján.
Mikor még nem voltunk «servus servorum», hanem «dux equitum.» Nem is
volt olyan erős bor, a mi őt valaha levágta volna a lábáról. Ivott
versenyt lengyel és német lovagokkal s nem gyalázta el sem a «bratina»
sem a «wiederkom.» Megmutatta azt a virtust, hogyan kell egy egész kupát
úgy felhajtani, hogy közben az ivó még hosszú ének hangot is hallasson?
– De két év óta már nem érintette az ajkát az a nedv. Ez a habja annak a
tűzfolyamnak, mely a pokol felé áramlik. A milyen sűrűn úsznak a Vágban
a halak, öregek aprók: olyan sűrűn ficzkándoznak a borban a bünök,
öregek, aprók.
A barát arczán elárulta magát a szomj.
Valami tűznek kell abban a könyvben lenni, hogy a ki abból egy lapnyira
valót beengedett a kebelébe osonni, attól égető szomjuság kinjait
érezze.
– Add ide a poharadat!
Megreszketett a keze, mikor azt átvette. Száraz ajkai csak úgy
szürcsölték a bort eleinte. Nem is lehetett valami különös jó bor. De
két évi tartózkodás után mégis varázshatása volt annak. Olyan mámorító
volt rá nézve ez a pohár, mint a ki először életében izleli a bort.
Hanyattdült utána a karszékben, s hátra vetett arczán a gyönyör viziói
tükröződtek vissza: a messzeségbe néző szemei ragyogtak s félig nyilt
ajkain reszketett a mosoly. Hol járhatott a lelke? A keze öntudatlanul
nyult a könyv után s felnyitá annak a tábláját.
– Jaj! – Jaj! – Már itt van a Drómó ördög! Jaj! A tüzbe akar dobni!
Az álmában háborgó gyermek kiáltott, fekhelyén rugdalózva s fejével
aláfordulva kerevetéről.
A barát felriadt s egész testében összerázkódott. Azután oda futott a
gyermekhez; felemelte, visszafektette vánkosára és dédelgető szavakkal
nyugtatá: «no kicsinyem, no parányim, ne félj semmit: itt vagyok én!»
A gyermek felnyilt szemekkel nézett rá.
– Te vagy az én apám?
– Igen. A lelki atyád.
– Az apám, a kit elvitt az ördög a pokolba. – Az anyám mondta. Ereszsz,
ereszsz! Nem akarok veled menni. Ne nyulj hozzám, tűz a kezed: éget az
ujjad!
Pedig olyan volt a barát keze, mint a jég, a mint az a gyermek
selyemhaját czirógatva végig simogatta.
– Igyál lelkecském egy korty vizet.
Ott állt az ágy mellett az ezüst kancsó, a kis arany pohárral. Azt a
gyermek ajkához emelte. Attól aztán az elcsillapodott, rémlátása
eloszlott; két karját a barát nyaka körül fonta s suttogva beszélt
hozzá, még mindig az álom mámorában.
– Szép lovag. Deli lovag. Ugy-e, majd mikor magad mellé ülteted az
anyámat a nyeregbe, engem is elviszesz magaddal. Szép levente! Aranyos
gyémántos deli lovag!
Azután elaludt csendesen.
– Lám, milyen jó dajka lenne belőled: szólt a bolond a baráthoz. Nekem
félóráig is el kell dörzsölnöm a lábait s dalolnom hozzá, míg el tudom
altatni, te meg csak rá teszed a kezedet, egyet lehellsz rá s már
alszik. No hát igyál még egyet, barát.
– Nem kell a borod.
– Hát’sz ne is az én boromból igyál; hanem a magadéból.
Páter Péter megrettenve látta, hogy a nagy könyv újra fel van nyitva.
Azt hitte csodák történnek vele.
– Te nyúltál ehez a könyvhöz? – kérdé a bolondtól.
– Hátha ezt a kastélyt nekem adnák – szép asszonyostul együtt! Magától
nyilt az ki!
A piros és kék Taalik kezdőbetük úgy hivogatták a beléjük tekintőt. Hisz
nem volt már lepecsételt titok előtte, a mit őriztek, jó ismerősök
voltak már.
A barát visszaült a karszékbe s tovább olvasta a rejtélyes irás lapjait
egymás után, végig betűzve az arab irásjegyeket.
És mentül tovább olvasott, az az olthatlan szomj kifejezése annál
élénkebb lett az arczán; mint mikor a lázbeteg a sivatagba álmodja magát
s zuhatagot kiván, hogy abból igyék. Annak a könyvnek minden lapja egy
nyavalya volt rá nézve. Ragály, őrültség az egész. Nem nézett már föl
belőle addig, a míg az utolsó lap végső sorát is át nem betűzte.
Akkor azt mondta a bolondnak: «hozz nekem egy egész veder bort!»
A szines ablakkarikákon besütő hajnalsugár még ott találta mind a
kettőt. A bolond az asztal alatt feküdt, a barát könyökére támasztott
fejjel nézett a kitárt könyvbe és ébren volt. A könyvbe nézett, de nem
olvasott, ébren volt, mégis álmodott.
Nem volt pedig abban az «Aktit Tuketjer»-ben semmiféle ördöngős
cabbalistica.
Egy orebita barátnak a munkája volt az, a ki mindjárt a bevezető
előszavában okát adja annak az ötletnek, hogy miért irta ő ily módon ezt
az egész értekezést. Az arab irásjegyeket azért választotta, hogy a
kinek ez a könyv a kezébe akad, ezt arabs nyelven irottnak higyje, s
annálfogva a sorokat visszafelé olvassa, a mikor aztán csupa ismeretlen
szavakat fog maga előtt találni, a mikben, a hányat lép, annyit botlik;
ha pedig véletlenül valakinek mégis az az ötlete támadna, hogy a nyugati
olvasásmód szerint fogjon hozzá az értelem kitudásához, akkor még
rettenetesebb vad szavakban üsse meg a lábát, mivelhogy minden
philosophiai, metaphysicai, ethnografiai és physiologiai combinatio
szerint az a lehetőség, hogy egy és ugyanazon ember arabul is, meg
magyarul is tudjon: úgy áll a lehetőséghez, mint az egy a quadrillióhoz.
Annálfogva iródott ez a könyv eképen.
A mi pedig abban le volt irva, az egy titkos alagútnak a topo- és
monographiája.
Ez a rejtekut a madocsányi várkastélyból a mitosini négytornyu lakig
vezet. – Közbe esik a Vág folyam. Ez már itt is elég széles, de azért az
alagut áthidalja azt a medre alatt. Tehát ez valami négyszáz évvel
megelőzte a Themse-tunnelt.
A ki pedig erre a szóra a fejét csoválja s kétkedni kezd benne, hogy mi
most itt egy egészen igaz történetet hallunk: azt bátorkodunk utasítani
a csejtei rejtekúthoz, mely az egy óra járásnyi távolban emelkedő vártól
a faluig levezet, számos labyrinthszerű tekervényes oldalágakkal; egy
valóságos katakomba, mely ha egyenesre volna kihuzva, kiadna egy
mérföldet. Ez is huszszita mű. Gádorai, folyosói boltozatosan vannak
vágva a kemény agyagba, mindenütt bevonva a fekete pinczepenésztől,
melyből egy tágasabb tornáczban még kitünik két emlék. Az egyik egy
kőtábla, a kádármesterség jelvényeivel; a mik az orebitáknak ép úgy
sajátjaik voltak, mint a szabadkőmüveseknek a csapókanál és a háromszög;
– egy kő boltiven fönn pedig látható domborműben egy «lúd.» («Husz»
jelképe). – Hogy a csejtei alagut mire való volt a huszszitáknak itt
Magyarországon? azt csak találgatni lehet, hanem hogy a
madocsányi-mitosini alagut mi czélra szolgált, azt elmondja az Aktit
Tuketjer.
Mind a két vár a cseh rabló kalandoroké volt abban az időben, mikor a
magyar kormányzó Hunyady János az ország egész haderejével a török
szultán óriás hadainak visszaverésében fáradt. Mikor valaki a medvével
küzd, nem ér rá a szunyogot hajtani az arczáról. A cseh lovagok
garázdálkodhattak kedvükre odafenn. – S mikor néha-néha a magyar nemesi
bandériumokat a vajdák, vagy a szepesi gróf felültették ellenük, hogy
megtorolják a sok rablást, istentelenséget, akkor egyszerre nyomot
vesztettek előttük. A nagyobb rablócsapatok bevonultak fellegváraikba, s
ott csuffá tettek minden ostromot, a kisebb kastélyokban megtelepült,
félig meghonosult, a paraszttal földet miveltető, saját uri kezeikkel
pedig rabló, fosztogató nemes urak azonban nem álltak ostromnak; hanem
leereszték felvonó hidaikat az üldöző nemesi banderiumok előtt, hogy
tessék keresni, a mit úgy üldöznek. Azok aztán tűvé tettek minden lomot,
felkutattak minden zúgot, pinczét, padlást, kápolnát, kriptaboltot, s
nem találva sem egy gyanus tárgyat, sem a vén göthös cselédeken kívül
egyéb csőcseléket a kastélyban, vártak napokig, hetekig, s miután senki
sem jött elő sehonnan, a kit megfogdossanak, a mint az éléstár
kifogyott, nagy dohogva odább mentek.
Az egész rablócsapat pedig az alatt minden czókmókostul, rablott
kincseivel és elhurczolt szép rableányaival együtt átmenekült szép
rendén az alagúton keresztül az átelleni várkastélyba. A Vág átjárásait
őrző nemesi portyázók megesküdtek, hogy ő felőlük egy teremtett testben
élő lélek sem kelt át a Vágon. Nem ám, hanem a Vág alatt. Ha Mitosinban
szorították meg őket, akkor áthuzódtak Madocsányba, ha Madocsányban
kopogtattak a kapujokon, akkor átbujkáltak Mitosinba.
Míg egyszer aztán rajtuk csapott Hollós Mátyás s egyszerre megszállatta
Madocsányt is, Mitosint is.
A kalandorhad elébb Mitosinból menekült át az alagúton; mikor aztán
Madocsányba megérkezett, akkor vette észre, hogy ott is körül van fogva:
a bujkálás nem segít többé. A királyi hadak nagy erővel táboroztak a
kapuk előtt: menekülni csak egy mód volt.
Ekkor írta meg az orebita barát az «Aktit Tuketjert.» Leirta benne
részletesen, kiké volt ez a kastély, s hol van a ki- és bejárata az
összekötő alagútnak. Arravaló volt ez a könyv, hogy ha a tervezett
éjszakai kirohanásban egy része megmenekűlhet a kalandoroknak, azok
közül valaki, vagy talán azoknak egy késő utódja egyszer valamikor
visszatérve erre a helyre, rátaláljon azokra a kincsekre, a miket a
rablók az alagútnak egyik melléktornáczában elrejtettek. Le voltak irva
névszerint a drágaságok, elszámlalva hány zacskóban mennyi vert arany,
ezüst van felhalmozva. – Azután emberi nevek következnek: azok is
kincsek nevei voltak. Szép asszonyoké. Fel volt sorolva, kit kinek
híttak, mely családból lett elrabolva? Milyen viganó, főkötő, párta volt
rajta, milyen gyürük az ujjain? Ki volt köztük pápista, ki lutheránus?
Hogy majd ha egyszer valaki tíz, vagy száz esztendő múlva rájuk talál
abban a földalatti tornáczban, a hová a rablott kincsekkel együtt el
lettek rejtve, tudja, hogy melyiket melyik temető szentelt földébe kell
eltemetni, milyen nevet iratni a keresztjére s milyen imát mondatni a
lelkeért. – A barát hiven gondoskodott róluk is. Azután egész
formaszerint megtette mind ezen kincsek hagyományosának azt, a ki ezt a
könyvet legelébb el fogja olvasni, a mi itt maradand a kolostor
levéltárában. Az pedig akkor ugyan egy bástyafallal volt a kastélyhoz
csatolva.
Hogy mi történt a kalandorokkal? azt nem jegyezte fel a krónika.
Valószinüleg az, a mi Dzwela zsebrákjaival. Egy éjszakai kirohanás alatt
a királyi hadaktól lekonczoltattak, a ki élve került kézre, azt
hevenyében felkötötték. Valószinüleg magukkal is vittek elég pénzt,
legyőzőik azt hihették, hogy nem maradt utánuk semmi egyéb: nem keresték
a többit. Az alagut kettős bejárata pedig olyan jól el volt rejtve, hogy
azóta már hat emberöltő ivadék lakta meg a két kastélyt, némelyik
kétszer-háromszor urat is változtatott az alatt és senkinek sem volt
sejtelme róla, hogy a két kastélyt összeköti egy közös titok.
Az Aktit Tuketjer megmondta azt mindenkinek, a ki belé tekintett valaha,
csakhogy a szavát nem értette meg senki ez ideig.
Páter Péter volt az első.
A MITOSINI ÚR.
Átellenében a madocsányi kastélynak ragyog a mitosini urilak. Még most
ragyog. Mind a négy tornya bádoggal van fedve, s mikor arra a lemenő nap
rásüt, úgy ég mind a négy, mintha tüzláng volna. Ezek gömbölyű, hasas,
orosz stylben épült toronytetők. Még egy ötödik torony is iparkodik
kilátszani a magasra nőtt ezüstjegenyék közül, az már hegyes és
keresztben végződő; a többieknek csillaga van.
Hogy mit keres a kereszthegyű torony a mitosini várlak kerítésén belül:
holott sem az elébbeni urak, a huszszita lovagok, sem a mostani, a
lutheránus főúr nem patronusai a pápista vallásnak? annak czifra
története van, a mit csak apródonkint lehet kitudni: itt is, ott is
elhallgatnak belőle egy darabot; az ember csak az egész történet vége
felé tudja meg a kerek igazságot.
Jelenben annyit lehet felőle egész hitelességgel megtudni, hogy azt a
templomocskát csakugyan a hussziták építették, Szent Antal tiszteletére:
a mi azonban csak arra való volt, hogy mikor a trencséni gróf, vagy a
szepesi gróf rajtuk hajtott, kitagadhassák magukat belőle, hogy ők
hussziták, mert ime római katholikus templomuk van. (Azonban ennél még
nagyobb czéljuk is volt ezzel.) A mostani várur, Likavay Gráczián pedig
anyai ágról örökölte azt a birtokot; anyja Szuhóy Zsuzsánna, (fiusitott
præfecta) oly feltétellel hagyta azt fiára, hogy ő maga buzgó katholika
lévén, az ő emlékére a katholikus templom a mitosini várudvarban örök
időkre a mostani állapotában fentartassék; a szomszéd teplai
esperességnél legatum is lett deponálva, a miért ebben a szentegyházban
hetenkint egyszer mise szolgáltassék, akár van, a ki hallgassa azt, akár
nincs: a vár ura tartozzék a templomot jó karban tartani, a harangból
hamis pénzt ne veressen, hanem engedje, hogy a teplai sekrestyés azt a
szokott órákban megkondítsa. S egyátaljában a templomot a lutheránusok
számára el ne confiscálja. Ha ellenkezőleg cselekednék, szálljon az
egész Mitosin, cum appertinentiis a fiscusra.
Ha csak egyszer látta volna ezt a templomot belülről a kegyes úrhölgy,
hát nem tette volna ezt a legatumot. Nem volt annak semmi haszna.
Harang ugyan volt a toronyban, de a harangnak nem volt kötele, se ahoz
semmiféle hágcsó, lépcső, vagy egyéb feljárás nem volt és így azt nem
lehetett megcsendíteni. De hiába is huztak volna azzal akár három
verset, nem ment volna abba a templomba igaz keresztyén ember, ha
mindjárt bucsut osztogattak volna is benne, az oltárkép miatt.
Akárki csináltatta azt, nem vette figyelembe az itteni népnek a lelki
hangulatát (vagy tán épen szándékosan tette annak ellenére) mert az
igaz, hogy művészi tekintetben remekmű volt az a kép: Szent Antal
kisértetése a pusztában (olasz művész készítette); maga az asceta egy
igazi eszményképe a szent remetének, a ki a pokol minden csábjainak és
incselkedéseinek ellenáll; hanem az itteni nép sehogy sem akarta bevenni
a ráadásul odafestett mindenféle fertelmes alakú pokolbeli rémeket, a
minőket csak egy piktor képzelete alkothat elbusult gerjedezésében. Ám
de az ijesztő, idomtalan kisértetek csoportja még hagyján; hanem az a
csábító nőalak, a kinek képében maga a sátán jön látogatni a jámbor
remetét, az annyira megbotránkoztató merészséggel volt odafestve, hogy
annak a láttára minden igazhivő jámbor lélek megfordult az ajtóban és
kiszaladt. Ilyesmi megjárja Olaszországban; de a mi hegyes felvidékünkön
hideg van az ilyen viselethez. Azért papnak sem volt kedve liturgiát
mondani az ilyen oltárkép felé fordultan.
Ha pedig mégis valahogy valakinek támadna kedve idejönni, hogy ebben a
templomban az ájtatosságot végezze: ha akadna olyan ártatlan kedély a ki
még nem tud megbotránkozni, a ki még nem lát meg a templomban mást, csak
az istenséget, de a melléje festett ördögöt se szörnyeteg képében, se
szép asszony alakjában észre sem veszi, hát arról is volt gondoskodva.
Mert hogy egy épen ilyen ártatlan szivű teremtés volt magában a mitosini
kastélyban, az tudni való. A várur leánya, Magdolna, volt az egyetlen
pápista az egész háznál, sőt az egész faluban. A magyar törvények
szerint a protestans apának és katholikus anyának a gyermekei úgy
osztoztak meg a mennyországon, hogy a fiu az apa, a leány az anya
vallását követte. S a ki ez ellen vétett, az nagy zivatart idézett a
fejére. A mitosini úr pedig keménynyaku protestans volt. A papokat,
barátokat minden módon üldözte. A leányának még csak egy pápista
imádságos könyvet, de még csak egy olvasót sem engedett behozni a
kastélyba. A ki imádkozni akar, ott van neki a templom. Hiszen nincs is
messze. A kastély hátulsó ajtajától szép egyenes út vezet a templom
ajtajáig, százados nyárfákkal szegélyezve; nem választja el azt a
kastélytól más, csak épen egy árnyékos, kellemes pagony. Hanem azért ez
a széles út, a kastély ajtajától a templom ajtajáig, olyan szép buja
füvel van benőve, hogy azt kaszálni lehetne.
Ez a középudvar a kastély és a templom között a medvék rekesztéke.
Likavay Grácziánnak van két nagy anyányi medvéje, a miknek a számára
ebben a kertben vannak barlangok készítve, s azoknak a lakói itt
szabadon járnak. A két bestiának az ordítása kihallik a magas falon át.
Ez aztán érthetővé teszi, hogy miért van a templomut benőve füvel.
Tessék látogatóba menni, a ki medvékkel akar találkozni.
Mikor az esti hét órát megkürtöli a toronyőr, a kertre nyiló donjon
ablaka feltárul, s belülről egy füttyszó hangzik. Erre nagy morogva
előkerül az egyik, azután a másik medve. Az elvadult nyárfapagony sürü
gesztje csak úgy foszlik szét előttük, a mint egyenesen keresztültörnek
rajta. Egy ráspolyzengésü rekedt hang neveiken szólítja őket. A hang
igyekezik a medvedörmögéshez rokonulni. Valaki egy-egy véres konczot
hajigál ki a medvék közé az ablakon. Azzal nagy hirtelen elkészülnek;
utoljára egy egész darabban repül le közéjük egy ürüfertály. A két medve
ikertestvér. Osztályra kerül a sor. Ezen aztán elkezdődik a marakodás.
Egymást pofozzák, a czubákot marczangolják; mikor elfogyasztották, egyik
sincs megelégedve, mindenik azt hiszi, hogy a másik megkárosította.
Egész éjjel ezen veszekesznek.
Akkor aztán becsukódik a donjon ablaka, s magára marad a kert, a templom
és a fenevadpár.
Lassankint elsötétül a táj; a Vág köde elüli a völgyet; a kastély északi
oldalán egy ablak sem világosodik meg, hanem a mint az éj beáll,
megnyilik a kertbe nyiló ajtó, s kisuhan rajta egy női alak. Olyan, mint
egy álomkép, mint egy tünemény; lenge fehér köntös nyulánk száltermetén,
fekete fátyol burkolja a fejét. Körültekint, összeborzad, azzal kilép a
sötétbe. Egyedül jön és lámpa nélkül. Léptei el nem árulnák: a fü puha;
hanem a fehér köntös észreveteti alakját; dörmögve, mormogva törtet
feléje a két fekete, idomtalan vadállat, fehér agyaraik, tűzszemeik úgy
világítanak a bokrok közül. A leány nem sikoltja el magát, feltüzött
kötényéből jobbra is, balra is hajit valamit. Az a medvéknek kedvencz
csemegéje, mézes pogácsa. Azt örvendő vihogással kapkodják el. Ezalatt a
leány gyors illanással fut végig a gyepes uton a templomajtóig; mire a
két vadállat utána rohan, már ő becsukta maga mögött a templomajtót.
A két medve aztán elkezdi a nehéz vasveretü tölgyfaajtót karmolni a
körmeivel, felmászik az ajtófélre s a vasrostélyon dugdossa be az orrát,
szimatolva: utoljára leheveredik a templom küszöbére, ketten kétfelől, s
ott strázsál és nyalja a tenyerét-talpát, minden neszre figyelve, a mi a
templomból kihangzik.
Hát az a fehér tünemény mit csinálhat odabenn a templomban, sötétben,
egyedül, éjszaka?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gráczián urhoz nagy vendégsereg érkezett mára.
Nevezetes nap van. Egyetlen fia, a délczeg Kázmér halálának évfordulója.
Harmadik évforduló már. A zomotor napján megmondta Gráczián a halotti
torra akkor felsereglett jóbarátoknak, czimboráknak, papoknak,
diákoknak, kántálóknak és kauklereknek, hogy minden évben meg lesz ülve
ez a gyásztor a mitosini kastélyban azon módon, a hogy legelőször volt,
mikor a ravatal ott állt a fegyvercsarnokban s a czimborák egyenkint
odajöttek a halotthoz, megkinálva őt a billikommal, s kiüritve azt a
boldog feltámadásáért.
Mert hát «sirva vigad a magyar!» De cserében «vigadva is busul!»
… «No most mehetsz imádkozni a bátyád lelkéért, meg azért a másikért»…
Dörmögé Gráczián, betéve az ablakot a medvék etetése után.
Magas, széles termetü férfi volt; egyik lábára biczczentett a
köszvénytől. Arcza rezes volt s a szemei véresek, duzzadt szemhéjakkal,
két szüntelen mozgó, felborzadt szemöldök által beárnyalva, a bajusza is
szerteszét meredt, mint a szemöldöke. A tarkója török divat szerint
kopaszra volt borotválva hátul, azt egyébiránt soha sem hagyta el a
süveg (benne is hált), csak a homlokán csüggött elő egy összefont
csimbók. Vastag nyaka bőre túlfordult a kemény gallérján s a tokája
eltakarta a csomóra kötött nyakravalót. Mentéje panyókára volt vetve a
nyakába, s az ingújj zsineggel volt átkötve a kézcsuklóján. Nem sokat
adott a külső viseletére. Elég, ha a gombok aranyból voltak rajta, a
posztó lehetett csillogó a piszoktól, s a prém lehetett molyette-foltos.
A széles török övről nem csüggött alá a kard, hanem hátul volt beledugva
egy kurtanyelü csákány, s a hosszu csizmaszárból kilátszott az odaszúrt
görbe kés türkizes markolata. Minden mozdulatában az ellenmondást nem
türő dölyf volt kifejezve, a türelmetlen kötekedés. Az arczából pedig
épen veszedelem volt az indulatait kitanulni a vele találkozónak. Elég
volt a szemébe nézni, hogy azt sértésnek vegye s felfortyanjon értte.
Beszélni nem lehetett vele. A mit más mondott, arra ő nem hallgatott,
nem is adott választ; a mit pedig ő beszélt, azt csak magának beszélte;
ha valakihez egyenesen hozzászólt, hát az parancsolat volt, a mire nem
szoktak visszafelelni; mert a ki arra visszaszólt, azzal már csak a
mankós botnak volt dolga.
«Eredj, leányom, eredj a templomba!» mondogatá maga elé, tovább
sántikálva.
Pedig volt, a ki hallhatta. Az urától elválhatlan Mátyás mester. A nagy
test kénytelen volt mindig valakinek a vállára támaszkodni. Aztán a
léleknek is kellett ilyen támasz. S az nem volt olyan nagy, mint a test:
nagyon kis helyen elférhetett; nem tudta betölteni ezt a nagy termetet.
Mátyás mesternek kellett az ura helyett gondolkozni. A legközönségesebb
eszme nem fogamzott meg abban. Csak az ösztön vitte, s az indulatroham
ragadta magával.
Mátyás mester rendezte a tort is. Ő csődítette fel a vendégeket, a
milyenek épen ilyen lakomához valók; kortyondi eszemiszom fráterek,
maguknak és másoknak bolondjai, mendikans diákhad, kicsapott peregrináló
pap, ágról szakadt nemes atyafi, kalandornép, a kinek hátán háza,
kebelében kenyere; tót gajdos, lengyel zsidó összevissza. A ki mind
arravaló, hogy a gyásznapot torkával és gyomrával megünnepelje, s
egymást bolondságok elkövetésében felülmulja.
Kést, villát, kanalat minden vendég maga hozott a lakomához, elfért az a
csizmaszárban. S a kanálra nagy szükség volt, mert «hétféle volt a
léféle». Három hosszú asztal volt terítve a nagy boltozatos teremben:
elfért abban kétszáz vendég. Czintányér volt az étkekhez, fakupák a
serhez, bádogpoharak a borhoz, szük nyaku egyesek a pálinkához. Ez még
akkor ritkaság volt, s csak az urak itták. Annál inkább kellett pedig
inni, mert a dohányzás még nem jött be. A lakoma végén körüljárt a
végtelen pohár, a gömbölyü fenekü bratina, a mit nem lehet letenni,
fenékig ki kell hajtani.