Akkor egy éjszakán leesett az első hó és a kunyhómban igen hideg lett.
Volt ugyan tüzhely benne, amin ételeim főztem, de a fa rosszul égett
benne és a nyilásokon át állandóan erős volt a légvonat és a nyilásokat
hiába tömködtem rongyokkal, mohával. Az ősz elmult már és kurták lettek
a napok. Az első hó elolvadt a nap tüzétől és a föld megint mesztelenül
feküdt; ám az éjszakák hidegek voltak és megfagyott a viz. És meghalt
minden fü és meghalt minden rovar.
Az embereken titokzatos nyugalom terült el, komorak voltak, hallgatagok
és szemeik a telet várták. A halszáritóról nem tört többé kiáltás felém,
a kikötőhid csendesen feküdt és minden az északifény éjszakája felé ment
és a nap a tenger mélyén álmodott. Egy-egy magányos csónakról tompán
hatottak felém az evezőcsapások.
Egy lányka jött evezve:
– Hol voltál, gyermekem?
– Sehol!
– Sehol? – Lássuk csak, te, én megismerlek téged, a hegyekben
találkoztunk!
Kikötött, a csónakot megerősitette.
– Te pásztorlányka voltál, te harisnyát kötöttél és én egy éjszaka
találkoztam véled.
Szelid pirosság szökött az arcára és zavarodottan nevetett.
– Kicsi kincsem, jőjj be a kunyhómba, hadd nézzelek meg. Ugy-e
Henriettenek hivnak?
Ám ő hallgatagon elment mellettem. Az ősz, a tél megfagyasztotta őt;
aludtak az érzékei.
A nap befeküdt a tengerbe már.