Egy ember szólitott meg:
– Nem vadászik többé? Asopus szabadon csatangol az erdőben és egy nyulat
hajszol.
Azt mondtam:
– Menj és lődd le a számomra!
Néhány nap mult el, akkor fölkeresett Mack ur, szemei beesettek voltak
és az arca szürke. Azt gondoltam: ugy áll a dolog, hogy belelátok az
emberekbe, vagy nem igy van ez? Én magam sem tudom.
Mack ur a katasztrófáról beszélt, a sziklaomlásról. Szerencsétlenség
volt, véletlen, én nem tehetek róla.
Azt mondtam:
– Ha van olyasvalaki, aki Évát és engem elakart választani, akkor azé a
bün. Verje még az Isten!
Mack ur gyanakodón nézett rám. Valamit mormolt a szép temetésről és
arról, hogy nem takarékoskodtak semmivel.
Bámultam a nagy nyugalmát.
Ő nem is kivánt semmi kárpótlást a csónakért, amit szétmorzsolt a
lezuhant szikla.
– Igen! mondtam. Valóban nem kiván kárpótlást a csónakért, a kátrányért
és a keféért?…
– Nem, kedves hadnagy! válaszolta. Hogy gondolhat ilyet?! És gyülölettel
teli szemmel nézett rám.
Három hét alatt nem láttam Edvardát, de egyszer – mégis. A boltban
találkoztam vele, ahová kenyeret vásárolni mentem. A pult mögött állt és
a szövetek között turkált. Kivüle csak a két boltoslegény volt a
boltban.
Hangosan köszöntem, föltekintett, de nem válaszolt semmit. Ekkor az
jutott eszembe, hogy az ő jelenlétében nem veszek kenyeret; a
boltossegéd felé fordultam és puskaport, meg horgot kértem. Mig mérték a
puskaport, folyton Edvardát néztem.
Szürke, igen szük ruhát viselt, a gomblyukaknál meglátszott, hogy
viseltes volt, kis melle hevesen munkált. Mennyire megnőtt a nyár alatt!
A homloka, gondoltam, merészebb és finom, merész ivü szemöldei ugy
kigyóznak föl rája, mint két rejtély, a mozdulatai pedig büszkébbek,
öntudatosabbak lettek. Kezére néztem és hosszu, finom ujjai olyan
hatással voltak reám, hogy reszketni kezdtem. Még mindig a szövetek
között turkált.
Ott állottam és azt kivántam, bár Asopus hátraszaladna a pult mögé,
odaszaladna hozzá, megismerné őt, hozzádörgölődne, akkor én visszahivnám
Asopust és bocsánatot kérnék tőle; vajjon mit szólna akkor?
– Tessék kérem! – mondta a boltoslegény.
Fizettem, hónom alá kaptam a csomagom és elköszöntem. Ő felnézett, de
nem válaszolt most sem. Na jó! – gondoltam – talán már menyasszonya is a
bárónak. És elmentem, kenyér nélkül.
Mikor kiértem fölnéztem az ablakra. Senki nem lesett utánam.