Akkor vettem föl először az egyenruhám és bementem Sirilundba. Szivem
hangosan vert. Mind-e napok elsejére gondoltam, arra, amelyen Edvarda
hozzám futott és annyi sokak jelenlétében átölelt; nos azóta, sok
hónapon át ide vetett, oda vetett, keseritett és ő tette, hogy
megszürkült a hajam. A magam büne talán? Igen, a csillagom vezetett
félre. Arra gondoltam! Milyen elragadtatott lesz, ha lába előtt térdre
vetem magam és bevallom a szivem titkát. Székkel fog megkinálni, bort
hozat föl és mielőtt inna a pohárból azt fogja mondani: hadnagy ur,
köszönöm azt az időt, amit együtt töltöttünk, soha nem feledem el önt!
Ám, ha én akkor örvendeni fogok és meglátja, hogy reményeket táplálok
akkor ugy tesz, mintha inna és érintetlenül teszi a poharat vissza. És ő
nem fog titkot csinálni abból, hogy ő teszi azt csupán, mintha inna; sőt
fitogtatni fogja azt. Ilyen ő!
Jó, nemsokára üt az utolsó óra!
Mig lefelé mentem az uton, tovább gondolkodtam: Az egyenruhám bizonyosan
hatni fog reá; a rózsák ujak és csinosak, a kard pedig csörömpölni fog a
padlón. Nervózus öröm áradt el bennem és elsusogtam magamnak: Ki tudja,
hogy mi minden történhetik még. Fölkaptam a fejem és kezemmel
belecsaptam a levegőbe. Semmi alázatosság többé, büszkeséget a szivbe!
Amint tovabb mentem, közönyös lett előttem minden és nem akartam többé a
közeledést keresni. Szép lányka, bocsássa meg, hogy nem törődöm magával
többé…
Mack urral a vásártéren találkoztam, szeme még üvegesebb volt és az arca
még szürkébb.
– Utazik? Igazán? Az utóbbi napok nem valami kellemesen teltek ugy-e? A
kunyhója is leégett! És Mack ur mosolygott.
Pillanatig ugy tetszett, hogy a világ legokosabb embere áll előttem.
– Menjen be hadnagy ur! Edvarda otthon van. Igen, isten önnel! Isten
önnel! Egyébként valószinüen találkozunk még a kikötőhidon elutazása
előtt!
Lehajtott fejjel, elgondolkodottan és fütyülve távozott.
Edvarda a szobában ült, olvasott. Amikor beléptem egy pillanatra
meglepetten nézte végig az uniformisom és oldalvást ugy nézett rám, mint
valami madár. Elvörösödött. Kinyitotta a száját.
– Isten hozzádot jöttem mondani! szóltam végre.
Hirtelen fölállott és láttam, hogy hatottak rá a szavaim.
– Glahn el akar utazni? Mostan?
– Mihelyt a hajó megérkezik! Megragadtam a kezét, esztelen elragadtatás
vett hatalmába és fölkiáltottam: Edvarda! és hosszan néztem őt.
Ugyane pillanatban hideg lett, hideg és haragos. Minden gyülölt benne és
fölállott. Ugy állottam előtte, mintegy koldus, elengedtem a kezét,
szabadon bocsájtottam őt. Emlékezem még, hogy ettől a pillanattól
gépiesen állottam előtte és folyton ismételtem: Edvarda! Edvarda!
Többször mondtam, anélkül, hogy rágondoltam volna és amikor azt
kérdezte: Mit akar kérdezni? nem feleltem semmit.
– Gondolja csak, ön már elutazik! Ugyan ki jöhet jövő évben?
– Valaki más! – mondottam. A kunyhót bizonyosan fölépitik!
Szünet. A könyve után nyult.
– Sajnálom, hogy apa nincsen itthon! – mondotta. Ám én üdvözlöm önt az ő
nevében is.
Erre nem feleltem. Előreléptem, mégegyszer megfogtam a kezét és azt
mondottam:
– Igen; hát éljen boldogul!
– Isten önnel! – mondotta.
Fölnyitottam az ajtót és ugy tettem, mintha indulnék. Ő már a könyvvel a
kezében ült és olvasott, valósággal olvasott, lapozta a lapokat. Semmi,
semmi hatást nem tett reá az én elutazásom.
Köhintettem.
Megfordult és meglepetéssel mondotta:
– Még itt van? Azt hittem, elment már!
Isten egyedül tudja, de nagy, nagy volt a csudálkozása, nem gondolkodott
eléggé és igen tulozta a meglepetést és ezért ugy tünt nekem, hogy ő
tudta, hogy én az egész idő alatt mögötte állottam és néztem őt.
– Most fogok menni! – mondottam.
Ekkor fölemelkedett és hozzám jött.
– Ha mindenáron elutazik, szeretnék valamit, ami magára emlékeztet.
Valamire gondoltam, valamit elkérni magától, de az mégis sok lenne.
Nekem adná Asopust?
Nem gondoltam semmire, de igennel válaszoltam.
– Akkor hozza el holnap reggel! – mondotta.
Fölnéztem az ablakra. Nem volt ott senki.