– Hogyan, te fogoly, te ülsz, te nem csinálsz semmit és mosolyogsz?
– Megöregedtem, megöregedtem, megvakultam, már gondolkodni tudok csupán.
– Arra, akivel negyven év előtt találkoztál?
– Arra, akivel akkor találkoztam, amikor még fiatal voltam. Talán
negyven éve is már.
– Hát nem tudod, hogy ő meghalt már? Öreg, te elhalványodsz, öreg, te
nem felelsz, az ajkad fehér, te nem lélegzel többé…
– Látod, ez volt a torony lányának különös uracskája. Várj csak Asopus,
valamit elfeledtem; egy napon az udvarról fölhangzott hozzá szerelmese
szava, meghallotta; elpirult és térdreesett, akkor negyvenéves volt…
Én sajnállak Éva és alázatosságomban a sirod porát csókolom. Ha
rádgondolok, üdvös, rózsaszin emlékezés száll a lelkemen át és a
boldogság tulárad bennem, ha a mosolyodra gondolok. Te odaadtad
mindened, mindened és gyötrődés nélkül tetted, mert te voltál az élet
legigazibb, legőszintébb gyermeke. Ám gondolataim mégis másoké, azoké,
akik pillantásaikkal is takarékoskodnak. Miért? Kérdezd a tizenkét
hónapot és a hajókat a tengereken, kérdezd a szivek rejtelmes istenét…