Egész este az a keserves érzésem volt, hogy nekem nem kellett volna
eljönnöm ebbe a társaságba. Az érkezésem alig vették észre, annyira el
voltak foglalva egymással és Edvarda futólag üdvözölt. Nekiláttam az
ivásnak, mert ugy éreztem, hogy hivatlanul jöttem ide de nem mentem el
mégsem.
Mack ur sokat nevetett, mindenkinek megmutatta a nevető arcát és frakkot
viselt, ami igen jól illett neki. Majd itt volt, majd amott, ebben a
szobában is, amabban is, elvegyült a félszáz vendég között, néha-néha
táncolt egy táncot. Tréfálkozott és nevetett. Szemében a barátságosság
csillogott.
Az egész házon a zene és az ének moraja áradt el. Öt szoba telt meg
vendéggel és ezenkivül táncoltak a nagy teremben. Épen akkor ültek
vacsorához, amikor érkeztem. Szolgáló leányok szaladgáltak köröskörül,
kezükben étel, pohár, bor, kávéskanna, szivar, pipa, gyümölcs, torta.
Semmivel sem takarékoskodtak. A koronaégőt rendkivül vastag gyertyákkal
ültették körül, amiket egyenesen e célra öntöttek; azonkivül az uj
paraffinlámpák is égtek.
Éva a konyhában segédkezett és néha láttam őt.
A báró nagy figyelem tárgya volt, bár igen szerényen viselkedett és
egyáltalában nem tolta előtérbe magát. Ő is frakkot viselt, de annak
szárnyai a csomagolástól sajnálatosan gyürődöttek voltak. Minden
föltünés nélkül mulatott Edvardával, követte a szemével, koccintott vele
és kisasszonynak szólitotta őt, épen ugy, mint a pap leányait és mint a
körorvos leányait. Leküzdhetetlen ellneszenvvel voltam iránta és alig
tudtam ránézni anélkül, hogy szomoru és buta grimaszt ne vágjak felé. Ha
szólt hozzám, kurtán feleltem és utána ajkamba haraptam.
Néhány részlet eszembe jut erről az esetről. Fiatal szőkeséggel
beszélgettem, aki mindannyiszor nevetésben tört ki, valahányszor mondtam
valamit, vagy elmeséltem valami történetet. Aligha volt valami különös
történet; de talán némileg becsipett állapotomban elevenebben adtam elő,
mint ahogy most emlékezni tudok rá; különben a történet maga kisuhant az
emlékezetemből. Egyszóval hát: amikor megfordultam, Edvarda állott
mögöttem. Elismerő pillantást vetett felém. Később megjegyeztem, hogy a
szőkeséget magával vitte és azután érdeklődött, hogy mit mondtam én. Ki
sem mondhatom, hogy mennyire jól esett Edvarda barátságos pillantása,
miután mint a kitaszitott kószáltam egész estén át szobáról-szobára;
mindjárt megjött a kedvem, bátor lettem és mulattatón beszéltem több
emberrel. Annyit tudok, hogy semmi ügyetlenséggel nem tettem bünössé
magam…
Künn álltam a lépcsőházban. Éva kijött az egyik szobából és több üres
tálat vitt. Meglátott, kijött hozzám, kezével hevesen végigsimitotta a
kezem, azután mosolygott és elment. Egyikünk sem szólt egy szót. Amikor
nem sokkal később én is be akartam menni, Edvarda a folyosón állt és
engem nézett. Ő is csak nézett, ő sem szólott semmit. Bementem a
terembe.
– Gondoljátok csak, Glahn hadnagy azzal az ürügygyel, hogy friss
levegőre van szüksége, kimegy a lépcsőházba és ott cselédleányokkal
szórakozik. – Edvarda mondta ezt; igen hangosan. Az ajtóban állott és
több ember hallotta a beszédet. Mosolygott és ugy tett, mintha tréfálna
csupán, de arca igen halvány volt.
Nem feleltem, csak ugy magam elé mormoltam:
– Véletlenség volt, ő kijött, a folyosón találkoztunk…
Mult az idő, talán egy óra is elmult. Egy hölgy a ruhájára döntött egy
pohár bort. Edvarda, alig hogy meglátta ezt, fölkiáltott:
– Mi történt? Bizonyosan Glahn tette!
Nem én voltam, amikor a szerencsétlenség történt, a szoba másik sarkában
állottam. Mostantól kezdődőn alaposan nekiláttam az ivásnak és állandóan
az ajtóhoz szorultan álltam, nehogy utjában legyek a táncolóknak.
A báró megint maga köré gyüjtötte a hölgyeket és azon panaszkodott, hogy
gyüjteményét elcsomagolták már és igy nem mutogathatja meg a
Fehér-tengeren szerzett kincseit, a tenger mélyéről halászott csigákat,
kagylókat, tengeri állatokat. A hölgyek kiváncsin pislogtak az inggombja
felé, az ötágu koronára, amely bárói rangot jelentett tehát. E
körülmények között a dokornak semmi szerencséje nem volt és a halálról
meg az ecsetről való mulatságos históriája is hatástalanul hangzott el.
Ha azonban Edvarda beszélni kezdett, ugy a doktor rögtön figyelmessé
lett. Javitgatta nyelvbotlásait és nyugodt fensőbbséggel javitotta ki,
amit helytelenül mondott.
Edvarda mondta:
– Amig átlépek a halál völgyén…
A doktor kérdezte:
– Min lép át?
– A halál völgyén. Nem ugy mondják, hogy a halál völgyén?
– Mindig a halál folyójáról hallottam beszélni. Bizonyosan erre gondol.