– Mint egy sárkány! – vágott közbe a doktor.
– Igen! Mint egy sárkány.
Ám az orvos könyörtelen volt:
– Köszönje meg, hogy megmentettem. Bizonyos vagyok, hogy azt mondotta
volna: mint Árgus.
A báró magasra huzta a szemöldökét és vastag szemüvegén keresztül
csudálkozón nézett a doktorra; ám a doktor ugy tett, mintha nem venné
észre. Törődött is ő a báróval!
Még mindig az ajtó mellett álltam, a teremben vidáman táncoltak. Végre
sikerült egy tanitónővel beszélgetést kezdenem. A háboruról
beszélgettünk, a krimi alakulásokról, a francia eseményekről, a
császárról, Napoleonról, a törökökről, akiket Napoleon védelmébe vett; a
fiatal hölgy szorgalmas ujságolvasó volt és friss hireket beszélt nekem.
Végül egy szófára ültünk és ott beszélgettünk tovább.
Edvarda jött felénk, megállott előttünk és hirtelen azt mondotta:
– Hadnagy ur, önnek meg kell bocsátania, hogy megleptem a lépcsőn. Nem
teszem soha többé.
Nevetett most is és nem nézett rám.
– Kis Edvarda, hagyjon már föl ezzel! – mondottam.
»Ön«-nek szólitott, ez nem mutatott jóra és vonásai is gonoszságra
mutattak. A doktorra gondoltam és fölényesen ugy vontam föl a vállam,
mint ahogy ő tett volna. Azt mondta:
– Ám miért nem megy ön a konyhába? Éva ott van. Ugy tetszik, önöknek ott
künn a helye.
Gyülölködve nézett rajtam végig.
Azt mondtam:
– Kis Edvarda, ne tegye ki annak a veszedelemnek. magát, hogy
félreértésbe essék.
– Nem, hogyan? Természetes, az lehetséges! Oh, hogy gondolja?
– Ön egy kissé indulatosan beszél. Most például ugy tünik nekem, mintha
formálisan kiutasitott volna a konyhába; ez csak félreértés lehet.
Nagyon jól tudom, hogy egyáltalán nem volt szándéka ilyen szemtelenséget
tenni.
Néhány lépéssel távolabb ment tőlünk. Láttam rajta, hogy folyton azon
gondolkodik, amit mondottam neki. Megfordult, visszajött és
lélekzetvesztve mondta:
– Egyáltalán nem félreértés volt; ön jól hallott hadnagy ur, én a
konyhába utasitottam önt.
– De nem, Edvarda, ne! kiáltott a megrettent tanitónő.
Ujból a háboruról beszéltem és a krimi viszonyokról, de gondolataim
messzi jártak mindezektől. Nem voltam részeg, nagyon kábult csupán, a
padló elszaladt a lábam alól és mint máskor is ilyen szerencsétlen
alkalmakkor elvesztettem az egyensulyt. Fölemelkedtem a szófáról és
kiakartam menni. A doktor tartott vissza:
– E pillanatban hallottam egy dicsőitő beszédet magáról! mondotta.
Beszédet? Kitől?
– Edvarda mondotta. Még most is a sarokban áll és vágyón néz magára.
Soha nem feledem; a szerelem ugyan sugárzik a szeméből, de ő hangos
szóval is mondotta, hogy csudálja önt.
– No ez jó! mondtam nevetve. Óh, de a fejemben nem volt egy tiszta
gondolat.
A báróhoz mentem, lehajoltam hozzá, mintha a fülébe akartam volna sugni
valamit, mikor elég közel hajoltam hozzá, belefujtam a fülébe.
Megrettent, meredten nézett rám és ugy bámult, mint valami eszelős.
Később láttam, hogy Edvardához ment és közölte vele a történteket.
Edvarda boszusan, haragosan hallgatta. A cipőjére gondolt, amit a vizbe
hajitottam, a tányérokra, a poharakra, amiket elég szerencsétlen voltam
összetörni, rágondolt mindarra a botlásra, amit az illem ellen követtem
el, mindez megélemedett agyában. Szégyenleni kezdtem magam, lehetetlen
voltam; amerre fordultam, mindenütt aggódó és csodálkozó pillantásokkal
találkoztam, és erre bucsuvétel, köszönés nélkül megszöktem Sirilundból.