Ősz van. A nyár elmult; épen olyan sebesen tünt, mint ahogy jött: ah,
milyen sebesen tünt el. A napok meghidegültek, vadászok, halászok és
énekelek az erdőben. És vannak napok, amikor a tengerről sürü köd
huzódik be és mindent sötétségbe von. Egy ilyen napon történt valami.
Magányos bolyongásaimban beletévedtem az erdőbe és a fiókközségben
bukkantam ki, közvetlenül a doktor háza mellett. Vendégek voltak nála és
azok a fiatal hölgyek is, akikkel együtt voltam egyszer.
A kapu elé kocsi robogott: a kocsiban Edvarda ült. Visszahőkölt, amikor
meglátott engem. Az ég áldja meg! köszöntöttem csendesen őt. A doktor
azonban visszatartott. Kezdetben Edvarda elfogódott volt a jelenlétem
miatt és ha megszólaltam, lehunyta a szemét; később azonban könnyebben
vett engem, sőt pár kurta szót is intézett hozzám. Föltünően halvány
volt és a köd hidegen, szürkén feküdt az arcán. Nem szállott ki a
kocsiból.
– Küldetésben utazom! – mondta nevetve. – Az anyaegyházban voltam, de
nem találtam ott senkit közületek és ott mondták, hogy ti itt vagytok.
Órákhosszat hajtottam le meg föl, hogy megtaláljalak benneteket. Holnap
egy kis ünnepség lesz nálunk; az alkalom az, hogy a báró elutazik a jövő
héten. Engem biztak meg, hogy meghivjalak titeket. Tánc is lesz. Tehát
holnap este.
Mindannyian meghajoltak és megköszönték a meghivást.
Nékem ezt mondta később:
– Legyen olyan jó és ne maradjon el maga se. És az utolsó pillanatban ne
kérjen bocsánatot valami kártyán.
Ezt senkinek másnak nem mondotta. Nemsokára tovább hajtott.
Olyan megindult voltam e váratlan jóakaraton, hogy egy pillanatban
észrevétlenül eltüntem és örvendőn mosolyogtam magam elé. Nemsokára
elbucsuztam a doktortól és a társaságtól és megindultam hazafelé. Milyen
kegyes volt, milyen kegyes volt! Mint viszonozhatom én ezt?! A kezem
száraz lett és édes hüvösség áradt el csuklóimon. Uram, istenem, itt
megyek és tántorgok az örömtől és nem tudom összekulcsolni a kezem, de
könyek vannak a szememben a nagy elernyedéstől; mit lehet ez ellen
tenni?… Késő este volt már, amikor hazaértem.
A kikötőhid felé vettem az utam és egy hajóstól megkérdeztem, hogy
megjön-e holnap estig a postahajó? Ah, nem, a postahajó majd csak
valamikor a jövő héten jön. Fölsiettem a kunyhóba és kutatni kezdtem a
legjobb ruhám után. Tisztogattam, simitgattam; néhány helyen lyukas volt
és én sirtam és stoppoltam a lyukakat.
Mikor elkészültem, leheveredtem a fapadra. Egy pillanatig tartott a
nyugalmam csupán; egy gondolat ötlött az agyamba, fölugrottam és állva
maradtam a szoba közepén. Valami fogás az egész! susogtam. Engem
bizonyosan nem hivott volna meg, ha véletlenül nem lettem volna jelen,
amikor meghivta a többit; azonkivül elég világosan intett arra, hogy
maradjak el, amikor a bocsánatkérő kártya küldéséről beszélt…
Nem aludtam egész éjjel, és amikor megjött a reggel, fázva, borzongva,
kialvatlanul, lázasan mentem az erdőbe. Hó! Sirulundban már készülnek a
vendéglátásra! És tovább? Nem is megyek oda, de kártyát sem küldök. Mack
ur igen gondolkodó ember, most a báró tiszteletére ünnepet rendez, de én
nem megyek el arra, értitek?…
A köd sürün ráfeküdt a völgyre és a hegyre és ruhámra hideg jégréteg
rakódott, megsulyositotta a ruhám és az én arcom hideg és nedves volt.
Csak néha-néha jött egy-egy szélfuvás és kényszeritette az alvó ködöt
sülyedni, emelkedni, sülyedni, emelkedni.
Késő délután volt, sötétedett már, a köd mindent eltakart a szemem elől
és nékem nem volt semmi eszközöm, amivel megmérhettem volna az idő
állását. Órákhosszat csavarogtam a hazafelé vezető uton; nem volt semmi,
ami sietésre ösztönzött volna; a legnagyobb lelkinyugalommal tértem az
ellenkező irányba és nekivágtam az erdőnek, az erdő teljesen ismeretlen
részeinek. Végül puskám nekitámasztottam egy fa törzsének és tanácsot
kértem az iránytümtől. Pontosan magam elé jelöltem az utat és megint
megindultam. Nyolc, vagy kilenc óra lehet.
Most történt valami.
Félóra multán zenét hallottam a ködön át; néhány pillahunyással később
ráismertem a helyre; Sirilund főépülete előtt álltam. Hát az én iránytüm
épen abba az irányba tévesztett engem, amelyet kerülni akartam? Ismerős
hang hivott; a doktor hangja volt. Nemsokára bevezettek.
Talán a puskám csöve is befolyással volt az iránytüre és talán az is
közremüködött a megtévesztésemben. Később is történt ilyesmi velem, most
ebben az évben. Nem tudom, hogy mit kell gondolnom.